Még egyszer a fordításról

Derrida a Mémoires-ban hosszan fejtegeti, hogy a Paul de Man emlékére tartott előadásainak ez a címe semmilyen más nyelvre nem fordítható le. „Lefordíthatatlan idióma”, mondja. „A címet következésképpen nem lehet lefordítani”, mondja. De hiszen ez a cím egy szó, márpedig egyetlen szót sem lehet lefordítani. Éppen annak következtében, hogy az egy szó. Ezt ő is tudja, mint a továbbiakból kiderül, ahol Heidegger, Wittgenstein, Austin nyelvfilozófiáján gyakorolja bámulatos rugalmasságával szinte végeérhetetlen és megfékezhetetlen szó-atlétikáját. Wittgenstein a Tractatusban is, a Blue Bookban is, a Vermischte Bemerkungenban is kereken kimondja, miként Austin is a Meaning of a Wordben, hogy a szónak csak a mondatban van jelentése. Mi több, Derrida még azt is tudja továbbá (ő ne tudná, a dekonstrukció fejedelme – vagy maratoni futója), hogy az anyag „részecskéinek” analógiájára, a problémák részecskéinek a részecskéinek a részecskéit stb. is csak végtelen matematikai sorokban lehet ábrázolni, hogy a mondatoknak sincs jelentésük, vagyis a többi mondat nélkül nincs. Aminek az az egyetlen levonható következtetése, hogy (az írásművészetben) jelentése csakis a szövegnek van. (Ami, mellesleg, nem zárja ki természetesen azt, hogy egyetlen mondat is ne lehetne szöveg.)

Ebből magyarázható (vagy eredeztethető) a fordítás egyik alapvető paradoxona, miszerint a nyelv, pontosabban az irodalom, még pontosabban az irodalom legszélső értékén elhelyezkedő költészet fordítása egyáltalán lehetséges; sőt – egyes ritka kivételektől eltekintve – csaknem teljes értékben lefordítható: miközben a benne szereplő szavak nagy általánosságban nem fordíthatók le, sőt éppen a költői fordításban sokszor még elő sem fordulnak, maga a szöveg, vagyis a mű maga lefordítható. Erre rendelkezésre állnak a legbanálisabb (vagyis minden ellenkező spekulatív elméletet cáfoló) pórias-tapasztalati bizonyítékok. Egyszerűen az, hogy a világirodalom legjelentősebb, ilymódon – ritka kivétellel – nyelvileg is legnehezebb, az eredeti nyelvbe legmélyebben beágyazódó költői művei találnak a legtöbb és egyben legértékesebb fordításra (magától értetődően többnyire a legértékesebb fordítókra is). Az Ó és Új Testamentum, Homérosz, a görög tragikusok, Platón, Horatius, a Comedia, a Quijote, Shakespeare, a Faust, Az Ember Tragédiája, A holló, Baudelaire, Joyce, Proust, Kafka, Thomas Mann, Kavafisz, Mallarmé, Pessoa stb. (és ne feledjük, legutóbb, hazai viszonylatban: Szentkuthy, Esterházy).

Hogy ez így van, így, még az írás legalsó fokán is, azt véletlenül már kisgimnazista koromban is sikerült felfedeznem (ha e felfedezés felismerése nélkül is). Francia olvasókönyvem egy jelentéktelen kis olvasmánya révén, amelyet házi dolgozatként le kellett fordítanunk. Egyébként, később, ennek az élménynek felidézésével köszöntem meg a francia kormánynak, mikor kitüntettek az „Ordre des Arts et des Lettres” tiszti keresztjével. Az olvasmány a gall vezérről, Vercingétorixról szólt, ahol a következő szintagmába botlottam: „à la faveur des ténèbres”. Hosszú ideig töprengtem, hogy lehet ezt lefordítani. A „faveur” szóra a szótár számos jelentést sorolt fel, köztük végre azt is, „vminek a segítségével”. A másik szó egyértelmű volt. De arra sehogysem vett rá a lélek, hogy azt írjam magyarul, hogy „a sötétség segítségével” lopózott valaki az ellenség sátrába. Végül is beugrott az „adekvát” kifejezés: „az éjszaka leple alatt”. Ezzel nagyon meg voltam elégedve; csak éppen az zavart, hogy a francia szöveg öt szóból áll, a magyar csak négyből, s ami még kényelmetlenebb, a magyar szavak egyike sem (!) felelt meg a francia szavak egyikének sem. Ebből a véletlen tapasztalatból indult ki és erre alapozódott későbbi hosszú és terjedelmes mű- (pontosabban nem-mű)-fordítói munkásságom. Sokáig a nyelvészeti feltevések és fordításelméletek ismerete nélkül.

Az irodalmi (megint pontosítva: mindenekelőtt költői) fordításnak, vagyis, sokak szerint, az elvi lehetetlenség gyakorlati lehetőségének, respektíve a kör négyszögesítésének titka ebben – „rejlik”?, dehogy rejlik, éppen ebben manifesztálódik. A szöveg, a műalkotás szövege győz a szavakon. És ennek jelentése amazok jelentésén.

Évek során annyit idéztem, hogy már majdnem azt hiszem, én találtam ki, de mindenesetre most nem jut eszembe, kitől vettem (vagy tettem magamévá) a mondást: „Aki más nyelvet nem ismer, a magáét, az anyanyelvét sem ismerheti.”

Ez sokakat bizonyára sokkol. Nem is csodálom. Egy országban, ahol a legutóbbi időkig az általános nyelvismeret az európai ráta legalsó szintjét sem érte el. Igaz, a legeslegutóbbi időben viszonylag jelentős változás indult meg. Csakhát ez a változás merőben a gazdasági-technikai karrier céltudatával történik, kétszeresen is egyoldalúan, legnagyobbrészt egyetlenegy (az angol) nyelv irányában, másrészt kizárólagosan érvényesülési és nem művelődési igénnyel (és persze, ehhez igazított tartalommal). És a mindennapos nyilvánosságot elárasztó, katasztrofikus árvizekéhez hasonló nyelvszennyezéssel, amit a hagyományos dogmatikus-normatív, élet- és nyelvfejlődés-idegen „nyelvvédéstól” magukat elhatárolók is nehezen viselnek el. Ez a vehemens és rohamos nyelvtanulás lehet azonnali szükséglete a gazdasági és politikai életnek, de egyoldalon nem a nyelvtudás valódi gazdagodását szolgálja, másrészről a magunk nyelvének szegényedését fokozza. Mindezt olyan országban, ahol az egyik „magán” kereskedelmi televízióban, legvidámabb és legkeserűbb derülésemre és borulásomra, véletlenül arról értesültem, egy rendkívülien finom, választékosan beszélő (feltehetően idegen nyelveken is beszélő) úrihölgy szájából azt hallottam, hogy (igyekszem szó szerint idézni, bár csak emlékezetből) „mint mindnyájan tudjuk(?!), az a nyelv, amelyet Bábelben az Úristen összezavart, őseink nyelve volt”. A tételt hosszan kifejtett, részletes teológiai-filológiai-etimológiai és szemiológiai bizonyítás követte. Kis híja, hogy meg nem győzött. Olyannyira, hogy egy hét múlva ugyanazon időben megnyomtam újra a gombot. És sikerült. Ugyanazt a szöveget mégegyszer, most már teljes egészében meghallgathattam. Még azt is megtudtam, hogy a hölgynek nincs polgári (vagy „tévés”) neve. Ha jól emlékszem, egyszerűen csak Kozmikus Szibillának nevezik.

De visszatérve az előbbiekhez, a világban sokszáz nyelvet beszélnek, azt hiszem, senki sem tudja pontosan, hányat (hány dialektusban), mint ahogy nem tudjuk, hány állat- és növényfaj él körülöttünk, hány öble van a tengereknek, hány szeretkezés történik a világban ebben a pillanatban, és így tovább. Aki viszont teljesen be van zárva a maga anyanyelvébe, az szükségképpen abszolutizálja azt, mintha más nem is létezne, csak ez az egy. Kiváltképp egy olyan országban, amely a maga elszigetelt „kis” nyelvét (mivel azzal sem vet számot, hogy tucatjával vagy talán százával vannak még kisebb nyelvek a nagyvilágban) frusztrációként éli meg, s ahol hosszú időkön át az az (egyébként idegennyelvű) szólás volt éppen a nemzeti büszkeség jelmondata, hogy Extra Hungariam non est vita, si est vita non est ita; valahogy úgy képzeli, hogy a magyar nyelven kívül nincs is más nyelv; vagy ha van, az nem is „nyelv”.

Csak azért, hogy egyesek ne vághassák a fejemhez, hogy a levegőbe beszélek (vagy esetleg ennél vaskosabb dolgokat is), itt van támogatómul a funkcionista nyelvészet mestere, André Martinet, pontosabban az Eléments de linguistique générale című főművének éppen idevágó anekdotája. Annak a tirolinak az esetéről van szó, aki, mikor átruccant Itáliába, hazatérve elmesélte honfitársainak, minő élvezetekben volt része odaát; csak azt hibáztatta, hogy az ottaniak olyan ostobák, hogy „cavalló”-nak nevezik azt, amit mindenki, akinek egy csöpp esze van, „Pferd”-nek nevez. Ez nem csak tiroliakkal fordulhat elő. Hanem mindazokkal, akik úgy „tudják”, hogy egy asztal valóban asztal és nemcsak annak hívják, nemcsak mi hívjuk annak. Akiknek nincs – vagy legalábbis tudatosan és tapasztalatból nincs – mihez viszonyítaniuk a saját nyelvüket. És nem tudják, hogy az alapvetően viszonylagos, és alapvetően nem abszolút. (Vagy éppenséggel elhiszik, hogy a nevezetes divina catastropha előtt a mi ősi nyelvünket beszélték. Mert hiszen: lehetett-e más? )

Végül pedig, leginkább azt nem tudják, hogy nem együtt születtek a nyelvükkel. A kezük és a lábuk együtt született velük. De a nyelvüket úgy tanulták. Ugyanúgy, ahogy minden mást, akár az idegen nyelveket is, tanuljuk.

Őszintén remélem, hogy mondanom sem kell, az anyanyelv „édes”. Minden más nyelvnél édesebb. Különösen a mienk. (Franciául az anyanyelvet elsősorban úgy nevezik, találóan és szárazan: első nyelv (langue première); tudomásom szerint „süsse” Mutterschprache sem létezik, „sweet” mothertongue sem.) És édessége valóban semmi mással nem pótolható. De különbözni csak annyira különbözik minden más (emberi) nyelvtől, amennyire minden más nyelv a másiktól. És pontosan annyira hasonlít minden másikhoz, ahogy minden másik őhozzá. Bármennyire különbözzenek is egymástól, semmi nem létezik a világon, ami jobban hasonlítana egy nyelvhez, mint egy másik nyelv. Ebből következik, hogy mind lefordíthatatlannak látszik. És mind lefordítható.