A fordítás egy különös válfajáról

Gilchrist, nevezetes William Blake-életrajzában, felidézi azt az anekdotát, mely szerint a rézmetszetek költője és a versek rézmetszője azt vallotta, verseit nem ő írja, hanem az angyalok diktálják. A könyv keserves nehézségek közt született első verseim közben került a kezembe. Blake fantasztikus versei és még fantasztikusabb képei iránti csodálatom ellenére sem tudtam hitelt adni e vallomásnak. Szakmai útmutatásként sem tudtam vele mit kezdeni (amit pedig a kezdő oly mohón kutat olvasmányaiban). Én sose láttam, nem is hallottam angyalokat. Nem is remélhettem, hogy valaha ilyesmi előfordulhat velem.

Múlt évi hosszabb párizsi tartózkodásom első napjaiban, pontosan február 15-én éjszaka a Mesterségek Hídján baktattam hazafelé a Palais Royal kertjében tartott karneváli ünnepségről, csalódottan gondolva vissza e mesterséges, álkarneváli álmulatságra, amiben részem volt. Közben, szinte gondolataim mögött, a maga primitív, a technika archaikus mélyeibe visszazuhanó módján, két egymáshoz súrlódó szó, mint két kő, szikrát vetett, egy (esetleg, szerencsés esetben később fellobbantható) vers szikráját. Ebben nem is volt semmi különös; majdnem minden versem írása valahogy így kezdődött. „Venise à Paris”, ez volt a karneváli ünnepség kicsit hivalkodó elnevezése, az én frissen, alig néhány napja elfoglalt párizsi szállásom („stúdióm”) a Marais-negyed legszélén, a Centre Pompidou közvetlen közelében, a rue de Venise-ben foglalt helyet. Ez a két Velence súrlódott össze hirtelen, és azonnal, még ott a hídon magához rántotta a fonetikailag szinte bennük lapuló veine („ér”) szót, ez utóbbi menten meghosszabbodott egy képzővel, és már veinure („erezet”) lett belőle, ez pedig, egyetlen mássalhangzó kicserélése által, átváltozott veinule-lé; erről azonban egyszeriben kiderült, hogy sejtelmem sincs róla, mit jelenthet. Csak itt ocsúdtam rá, hogy ez a nyelv egy rétegéből verset szervező „lelki tevékenység”, amelyet mint életemhez tartozó rejtélyt megszoktam, ezúttal teljesen rendhagyó s mintegy képtelen formában jelentkezett: nem az anyanyelvemen. Egyáltalán nem állt szándékomban verset írni (bár valamilyen állandó készenlét a versírásra kétségkívül mindig bennem lapul), arra pedig, hogy franciául írjak verset, álmomban sem gondoltam. Ráadásul az utolsó szó, ami „eszembe jutott”, talán nem is létezik máshol, csak valami „déjà entendu” játszhat velem. El is hessegettem magamtól az egészet.

Hazaérve azonban mégsem hagyott nyugodni valami. Fel kellett ütnöm a Kis Robert-t. Csodák csodája, benne állt a szó, méghozzá mint neologizmus, és egészen új keletű, amely a megmunkált fa mintázatát jelenti. S ez a fonetikailag egymáshoz kapcsolt kicsinyke szóhalmaz elkezdte egymást vonzani-taszítani, mint nyugtalanul felgyorsult elektronok, s elkezdett belőlük valami sugárzani, s én elkezdtem „írni” sugárzásukat. Mintha Blake jótékony angyalai diktálták volna, azok, akiknek létezésében profánul sohasem hittem. A vers – vagy talán csak verset mímelő szöveg? – szinte percek alatt ott állt a papíron. Franciául. Igazán franciául? Ezt éppúgy nem tudtam eldönteni, mint azt, hogy igazán vers-e. Rövidre fogva: a következő hetek alatt tizenkét darabra duzzadt ciklus minden darabja hasonlóképpen jött létre, mintegy magától, minden szándék nélkül, szinte közreműködésem nélkül. „Közreműködésről” legfeljebb azoknak a francia költőbarátaimnak az esetében beszélhetünk, akik előbb csak baráti érdeklődéssel, majd szerkesztői szigorral apróbb igazításokat láttak szükségesnek javasolni a szövegeken (olykor egymásnak tanulságosan ellentmondókat is, ami rávilágít a nyelv és a költészet kérdéseinek kényes „inegzaktságára”), s ezzel ráütötték a laissez passer nem várt pecsétjét. (Aki e szövegek később elkészített magyar „fordítását” netán egybe kívánná vetni az eredetivel, megtalálhatja őket a következő helyeken: Europe, No 688–689, 1986. augusztus–szeptember; Action Poétique No 105, 1986. szeptember; Poésie 86 No 14, 1986. július–október. Az egész ciklust pedig külön bibliofil kötetben: Parisiens, Editions PAP, Lausanne, 1987.)

Amilyen munka és erőfeszítés nélküli, szinte szégyenletes angyali ajándékként, csaknem illetéktelenül hullottak kezembe ezek a versek, olyan reménytelen erőfeszítésnek látszott a kísérlet, hogy lefordítsam őket magyarra. Voltaképpen ez a körülmény indokolja e sorok megírását. Hiszen annyi idegen verset lefordítottam már, franciát és nem franciát, köztük nem egy bonyolult remekművet is, a fordításban egyáltalán elérhető tisztes eredménnyel. Hogy lehet, hogy éppen most csődöt mondanak e kétségtelenül meglévő képességeim, s a magam szerény idegen nyelvű verskísérleteinek fordításával sehogy sem boldogulok? Először nem értettem. Holott, mint a munka egyre reménytelenebb, sorozatos fázisaiban lassan tisztázódott előttem (vagy úgy vélem, hogy tisztázódott), az ok, amilyen rejtett, oly könnyen átlátható is. Ugyanabban a tényben leli magyarázatát, amire a fordításnak szinte minden problémája visszavezethető, amint erről már annyiszor módom volt beszélni. Abban, hogy a fordítás sosem lehet az eredeti „megfelelője” (bármily hosszú időn képzeltük és hirdettük ezt némi szellemi lustasággal), nem is ezt kell tehát a róla való ítéletünk kritériumává tenni. A fordítás csak egy (illetve, virtuálisan, akárhány) változata egy immár végleges szövegnek. Vagyis eleven paradoxon, maga az inkompatibilitás, kész abszurditás, egy végtelen meghosszabbítása. És minden ilyen újabb „változatnak” elidegeníthetetlen része és tulajdonsága nemcsak az, hogy más nyelven, hanem az is, hogy egy másik személy közbejöttével valósul meg. A fordítás lényege nem csupán a nyelv megkettőzésében áll, hanem a szerző megkettőzésében. Minden fordított műnek óhatatlanul két szerzője van. Nem annyira az jellemző rá, hogy kényszerű – szerencsés vagy kevésbé szerencsés – megalkuvások sorozata, hanem elsősorban az, hogy kényszerű metamorfózison esik át, amely nem feltétlenül jár együtt megalkuvásokkal. A nagy (vagy egyszerűen csak: igazán értékes) fordítás újjáteremtett mű, a mű egy új formája, amely (optimális esetben) egyenértékű is lehet az eredetivel; kivételes esetben még értékesebb is lehet; csak azonos nem lehet vele. S minthogy azonos nem lehet, az egyenértékűséget csak a „másik szerző” más (az eredetiben jelen nem lévő) minőségei teremthetik meg. Ez a másik hiányzik akkor, ha a szerző és a fordító személye azonos. Ilyenkor, szükségképpen, csak az azonosságra való kétségbeesett és eleve kudarcra ítélt törekvés marad, amely ténylegesen a megalkuvások szülője; az újjáteremtő másik nem jöhet segítségül a maga eltérő adottságaival. Kifordulni talán – kivételesen – ki lehet fordulni önmagunkból. De önmagunkat önmagunkra visszafordítani, úgy látszik, nem lehet. Saját hajánál fogva csak Münchhausen báró húzhatja ki magát a gödörből.

Walter Benjamin híres tanulmánya, A műfordító feladata (magyarul lásd: Angelus Novus, Budapest, 1980) a fordító és a költő munkájának, „feladatának” különbözőségét feltételezi. Példái szerint Hölderlin vagy Stefan George nem azért volt nagy fordító, mert nagy költő, hanem mert egyszerre volt nagy költő és nagy fordító; lévén, hogy „a fordító feladata […] sajátosan önállónak tekinthető és pontosan megkülönböztethető az íróétól”. Ez persze figyelmen kívül hagyja azt a pedig megkerülhetetlen kérdést, hogy miért éppen Hölderlin és Stefan George, vagy nálunk Arany és Babits volt „egyszerre” nagy költő és nagy fordító. De valami lényegesre mégis rámutat; nem is csak a fordító és az író munkájának, hanem főként végtermékének legalábbis egy lényeges különbségére. Arra, hogy az eredeti mű mindig fordítható, a fordítás azonban sohasem fordítható. S a fordítás mintegy az eredeti műnek ezt a fordításra való nyitottságát zárja el a tovább-fordíthatóság elől. Talán ezért is nem lehetünk saját művünk fordítói. A fordítás új létezésformát biztosít az eredeti műnek, de csonkított létezésformát. Az ön-fordítás tehát felér egy öncsonkítással. Legutóbb Paul de Man fontos kommentárral gazdagította Benjamin tanulmányának gondolatait (lásd: The Resistance to Theory, Minneapolis, 1986); többek közt arra hívja fel a figyelmet, hogy Benjamin tanulmányának címében az „Aufgabe” szó nemcsak feladatot jelent, hanem feladást is, vagyis azt az aktust, amely, Benjamin szerint, minden fordítást eleve kísér: annak a feladását, hogy az eredetivel egybevágót, azzal nemcsak rokont, hanem azonosat hozzon létre.

Bizonyára ennek tulajdonítható, hogy századunk néhány kiemelkedő költője többnyire nem vállalkozott idegen nyelven írt verseinek fordítására. Holott, ha érdemesnek tartották ezeket anyanyelvű gyűjteményeikbe az eredeti nyelven felvenni, feltehetően nem sajnálták volna a fáradságot, hogy verseik standard olvasói közös anyanyelvükön is olvashassák. Kavafisz, Pessoa, Borges angol nyelvű költeményei eredeti szövegezésükben szerepelnek válogatott és összes verseik között; Eliot ifjúkori, franciául írt versei úgyszintén; Rilke költészetének nem is jelentéktelen része franciául íródott; ezeket a verseket azonban csakis a francia nyelvterületen adta ki, a folyóiratközléseken kívül két teljes kötetben is. Illyés egyetlen nyilvánosságra hozott francia nyelvű verse ugyancsak eredetiben szerepel összes verseinek legutóbbi, még általa gondozott kiadásában. Lehet, hogy ellenpéldákat is találhatnánk; én magam nem ismerek ilyet, illetve egy fontos, de talán nem egészen idetartozó példát felhozhatunk: Beckett két nyelven váltogatva írt, s a másikra mindig lefordította drámáit. Csakhogy itt egy teljességgel kétnyelvű íróról van szó, aki, eszközeit szabadon cserélgetve, hol ezen, hol azon, végül pedig mindig mind a két nyelven megírja műveit.

Részben ez utóbbi eset kapcsán még eggyel talán beljebb is vezethetjük szondánkat a fordítás e különös válfajában tett tapasztalataimba. És felvethetjük azt a kérdést: mi késztette (tudatosan vagy nem tudatosan) ezt vagy amazt a költőt arra a majdnem-képtelenségre, hogy ihlete egy-egy esetben ne anyanyelvéhez kapcsolódjék? Eltekintve az olyan esetektől, mikor az indíték puszta játékos kedv, virtuskodás, a bokszolni nem tudó vidámparki erőpróbája a vissza nem ütő punching-ballon, netán az inkább intim szférába tartozó közlésvágy, idegen nyelven csak úgy születhet vers, ha adott kifejeznivalója a költő számára csak egy más nyelv közegében valósulhat meg; akkor pedig magából e sajátos indítékból következik, hogy éppen ő nem térhet vissza ezzel a maga nyelvének közegébe, ahonnan éppen az előbbi okból kényszerült, ha csak egy fordulóra is, kiszakadni. Thomas Mann hőse, Hans Castorp, A varázshegy feledhetetlen éjszakáján franciául társalogva ezt mondja Clawdiának: „…parler français, pour moi, c’est parler sans parler…” Ez a „beszéd nélküli beszéd” az, amit nem lehet lefordítani. Arról már nem is szólva, hogy Blake angyalainak nem lehet diktálni, hogy mikor diktáljanak. A fordítás pedig – talán ez az egyetlen sarkalatos pont, amiben az eredeti írástól különbözik – akaratlagos tevékenység. Ahol az ihletet megelőzi a szándék.

Mindezek előrebocsátásával magam sem értem (mások még inkább feltehetik a kérdést): mért ragaszkodtam akkor e versek magyarrá alakításához? Talán: mert mégiscsak így éreztem őket igazán a magaménak? Meglehet. Hiúságból? Meglehet az is. De főként mégis: az itt vázlatosan kifejtett (lehet, hogy megkérdőjelezhető) feltevésekhez csak utólagosan, a fordítói munka tapasztalata vezetett. Maga az a tény is, hogy a tizenkét darabból álló ciklus minden darabját még félsikerrel sem tudtam átmenteni. Saját művem (Parisiens, 1987) „házonbelüli” átültetése nem sorolható legsikerültebb fordításaim közé. Olyan, mint mikor a beteg maga akarja orvosolni magát, ahelyett, hogy orvost hívna.