Szélrózsa

A magyar költő mindig munkássága szerves részének érezte és érzi a fordítást. Sokkal inkább, mint a legtöbb más nyelv költője. Büszkeség ez – ha sokszor keserű büszkeség is. Vigasz – ha sokszor sovány is vigasznak. Ritka adomány – sok minden helyében, ami más, boldogabb, nagyobb nemzetek költőinek megadatott.

Oka az, hogy – ha szabad ezt a kissé mindkét felé túlzó paradoxont megkockáztatni – kis nép vagyunk, de nagy nyelv. Kis nép lévén mindig fokozottabban éreztük szükségét a történelmi fejlődés élén járó nagy nemzetek kulturális kincseinek; nyelvünk pedig bámulatos hajlékonysággal képes szinte mindenfajta költészet egyenrangú átültetésére.

Más helyen már bővebben írtam erről. Nem akarom ismételni itt a már többször elmondottakat. Csak néhány szót.

Radnóti Miklós Orpheus nyomában című versfordításkötetének utószavában arról értekezik, milyen művészi problémát jelentett számára Tibullus és Hölderlin egy-egy disztichonban írt versének megszólaltatása úgy, hogy a mai magyar nyelven készült fordítás megőrizze azokat a finom árnyalatokat, amelyek a kétezer évvel ezelőtti latin s az alig egy századdal ezelőtt élt német költő versét, az azonos versformán belül, formailag is megkülönböztetik egymástól. Nos, ez a probléma a legtöbb más nyelv fordítója számára egyáltalában nem létezik, jószerrel meg sem érthető. Mert a legtöbb nyelven egyáltalán nem lehet disztichont írni, s amelyiken igen – elsősorban németül és oroszul –, ott is inkább csak megbirkózni lehet vele, nem együtt táncolni, s a legkevésbé sem válogatni a különféle kezelésű disztichonok rejtett árnyalatai között.

Sylvester János, Kazinczy és mások után ezért kiálthatta Csokonai ily büszkeséggel (amibe némi keserűség is vegyül): „Hát te Árpád nemzete mikor fogod közönségesen is érezni, hogy a te nyelved és egyedül a te nyelved – alkalmatos a görög Múzsák hasonlíthatatlan harmóniájára?” S hozzátehetjük: nemcsak a görög Múzsákéra, de szinte kivétel nélkül mindennemű Múzsák mindenfajta énekére.

Ebből következik, hogy a magyar versfordításban – szerencsés esetben – teljesen megvalósulhat formai és tartalmi hűség ideális egysége – amire a legtöbb művelt és nagy nyelv fordítója még csak nem is törekszik, nem is törekedhetik.

A verskultúrával rendelkező olvasó mindjárt megérti, mit jelent ez, ha csak egyetlen, legutóbbi esetre utalunk. A francia kritika néhány esztendeje hódoló elismeréssel adózott Paul Valéry poszthumusz Vergilius-fordításának, amely már nem prózában, mint az szokásos, hanem versben, ha nem is az eredeti hexameterekben, hanem rímtelen francia alexandrinusban tolmácsolja az eredetit. Már ez olyan vívmánynak számít, amire csak a kor egyik legnagyobb versművésze vállalkozhatott. Gondoljuk csak el, milyen megmosolyogtató nekünk ma már Baksay Sándor magyar alexandrinusokban átültetett Homérosza az újabb és újabb formahű, sőt Devecseri Gábor legújabb munkájában már a homéroszi hexameter legbensőbb és legrejtettebb sajátosságait is tudatosan újjáteremtő magyar Homéroszok mellett. S ami a megformálás elvét (igaz, csakis ezt) illeti, a modern kor egyik legnagyobb francia költője nem jutott előbbre Baksaynál.

Mindebből itt csak annyi a lényeges, hogy a magyar versfordításnak minden mástól megkülönböztető sajátossága a formahűségre való képesség.

S ez nemcsak lehetőség a mai magyar műfordító számára: íratlan törvény is. Ezt kaptam örökbe már magam is mestereimtől. Ehhez tartom magam. Ezt szeretném tovább is adni.

Tudni kell ugyanakkor, hogy a teljesen adekvát fordítás – lehetetlenség; az „egyetlen megoldás” – puszta illúzió. A szubjektivitás, a fordító egyéniségek érvényesülése nem kerülhető el. Jobban mondva, csak akkor elkerülhető, ha a fordítónak nincs költői egyénisége; ez pedig nemhogy nem eredményezi az eredeti költő egyéniségének érvényesülését – egyenesen lehetetlenné teszi. A fordítás két egyéniség dialektikus egységében valósul meg.

Arra viszont, hogy ebben az egységben a fordító egyénisége ne az eredeti költő egyéniségének helyébe lépjen, hanem annak az érvényesülését segítse, a legjobb mód, az egyedüli biztosíték éppen a teljes hűségre való törekvés. Minden törekvésünk az eredeti vers szolgálata legyen; a fordító egyénisége – ha van – éppen ebben a szolgálatban testesül meg. Minden más csak önkényeskedés – és legtöbbször nemcsak az eredetihez hű, de még csak igazán „szép” művet sem eredményez.

Legjobban látszik ez olyan kivételes tehetségű fordítóknál, akik munkájukban nem ezt az elvet tartották szem előtt. Elsősorban Kosztolányinál. Vajon azok a fordításai az igazán szépek és maradandók-e, ahol – bármi mesterien is, de – egyénieskedett? Az idő máris megmutatta, hogy nem. Hanem éppen azok, ahol – esetleg elvei ellenére – maga is – az eredeti műtől lenyűgözötten – hű maradt ahhoz formában és tartalomban egyaránt. Elég, ha olyan mesterműveire utalok – s oly különbözőkre! –, mint a Byron Beppójának és Valéry Tengerparti temetőjének fordítása.

 

Nem vagyok hódító természet; még kevésbé módszeresen hódító. Nem magát a hódítást szeretem mindenáron; azt próbálom meghódítani, amit szeretek. E kötet anyaga sem valamiféle módszeres hódítás révén állt össze. Nem adja egyes nemzetek, még kevésbé az egész világ költészetének bármily rendszer szerinti, akárcsak vázlatos képét sem.

Nagyrészt ízlésemet, állhatatos vagy változó vonzalmaimat tükrözi. S még azokat is főként csak nyelvtudásom határain belül. Mindig újra meg újra kezdődő tanulóéveimet. Tanulmányútjaimat, melyeket hol a véletlen, hol szíves meghívások, hol szívós erőfeszítés irányított.

Még csak nem is hódításaim zsákmánya; inkább annak a gyűjteménye, ami a világ költészetéből engem meghódított. Az eredeti mű és a fordító viszonyára amúgy is ez az utóbbi a jellemző; hiszen a fordítás mindig egyfajta meghódítottság, önkéntes és elragadtatott szolgálat állapotában jön létre.

A fordítás egyben rablás is. De olyan rablás, amitől mindenki gazdagabb lesz: az is, aki rabol, az is, akit megrabolnak. Korokon átívelő testvéri szövetség, amely épp ezért nem utolsó tényező az emberiség legfőbb reményének, a népek testvériségének valóra váltásában.

A fordítót, aki saját vérét adja egy más mű életéhez, ennek a szép célnak a tudata kárpótolja az oly gyakori hálátlanságért.

 

 

Elámulva és elszörnyedve zárom le a Szélrózsa ez összesített, új, „javított és bővített” kiadásának előkészítési munkálatait.

Itt tornyosulnak asztalomon a felhalmozott kézirat aktahegyei: „elintézve”. Ahol kellett s ahol tudtam, átdolgozva, egészében átnézve, felékezve, a legszükségesebbnek mutatkozó apparátussal ellátva.

Mennyi verssor! Nem tudok szabadulni a sokat idézett anekdotától, amely szerint II. József, kezébe véve Mozart legújabb művének partitúráját, a fejedelmi elismerés szertartásosan közvetlenkedő bámulatával így kiáltott volna fel: „Mester, mennyi kóta! mennyi kóta!”, amire: „Éppen csak annyi, amennyi kell, Felség” – volt a valóban fejedelmi válasz.

Vajon ebben a könyvben is éppen csak annyi verssor van-e, „amennyi kell”? Fájdalom, nem felelhetek Mozart bátor biztonságával. Nem tudom. Valaminek bizonyára ennyi verssor kellett. De lehet, hogy csak az én sorsomnak. Ha igen, akkor is sorsom paradoxonának. Hiszen mindig szöktem az írás elől. Igaz, mindig az íráshoz is menekültem. Néhány istenáldotta könnyedséggel alkotó mestert és barátot csodálhatva a közelemben, a magam gyötrelmes nehézségei ellen bizonyára nem éreztem más mentséget, mint a szakadatlan erőfeszítést. Mert olyan eltorlaszolt volt a forrás, úgy látszik, azért kellett ilyen tengerré nőnie.

De miért ezzel a mértéktelenséggel éppen a fordítás műfajában? Ez a kérdés sokszor nyugtalanított életem során. Hiszen – ha akarom – van rá „kollektív”, sokunkra, a magyar líra egész fejlődéstanára és korunkbeli különös helyzetére általánosan érvényes magyarázat is. Amelyet többen, több oldalról meg is közelítettek az elmúlt időszakban; legbelülről talán Vas István, Devecseri Gábor és Kálnoky László verse. Kaphattam rá ösztönzést, még kezdőként, „első mesterem”, Szabó Lőrinc példájából is, amelytől annyi más ösztönzést kaptam. De van, a mélyén van valami csak rám, csak ennek a könyvnek a létrejöttére érvényes magyarázat is. Csakhogy ezt nehéz a magam szavaival megfogalmaznom. Juhász Ferenc baráti és beleérző szavait kell hozzá kölcsönkérnem: „Mert aligha van költő kortársaink és barátaink között… aki gyermekibben és ámulattalanabbul hinne a költészet ünnepében, a költészet egyszerű és természetes fontosságában… Talán ezért van minden odafordulása, minden megkeresése, minden hódolása és tárulkozása, talán ezért van, hogy vigyázó szemével a szélrózsa minden irányában kutat a világon, keresvén költőket, csillaglángokat, kortársakat, hogy eredendő magányát velük megosztva, létükből a lényeget kifosztva, fölmutassa birtoklása kincsét…”

 

*

 

De a kérdésnek még ez is csak egyik oldala, még mindig csak egy mesterségesen, hagyományosan és konvencionálisan – igaz: egy igen régi hagyomány és konvenció értelmében – leszűkített porondon való körbejártatása. Nyelv és irodalom legújabb, egymást értelmező vizsgálatai a fordítás fogalmát sokkal szélesebb értelemben fedik fel; amely többé nem egy meghatározott – és másodlagossá minősített – irodalmi műfajra szorítkozik, hanem nyelv és irodalom legbenső, legáltalánosabb működését fogadja magába. Roman Jakobson a hagyományos fordítást csak egyikként sorolja a fordítás három fajtája közé, amely voltaképpen minden nyelvi kommunikáció, a beszédre és a beszéd megértésére való képességünk három módja. „Egy nyelvi jel értelmezésének – írja – három módját különböztethetjük meg: lefordítható ugyanannak a nyelvnek más jeleire, lefordítható más nyelvre vagy valamilyen más, nem nyelvi szimbólumrendszerre.” De még ezen túl is: minden író a saját tapasztalatából tudja – ha nem mulasztja el általánosítani ezt a tapasztalatot –, hogy nem is csupán minden meglevő mű (mint nyelvi rendszer) befogadása – fordítás, hanem voltaképpen minden mű alkotása maga is az. Egyszer egy beszélgetés során úgy sikerült megfogalmaznom a versírás folyamatát, hogy az: fordítás olyan nyelvből, amelyet egyáltalán nem, egy olyan másik nyelvre, amelyet csak igen tökéletlenül ismerünk. Ebben a perspektívában az idegen nyelvű irodalmi műveknek a saját nyelvünkre való lefordítása – s ezek között is a legmagasabb rendű, a költői fordítás – alig különül el azon az egyetemes kommunikációrendszeren belül, amelynek minden emberi alkotás részese. Így lehet, hogy még a molekuláris biológia is ezzel a megközelítéssel él, mikor az élet reprodukcióját illető sorsdöntő felfedezését sorokba önti. J. D. Bernal professzor Az élet eredete című könyvében arról a „kódról” (vagyis: nyelvről; ha úgy tetszik: költői metaforáról) beszél, amely „a nukleotidák sorrendjére vonatkozó biológiai utasításokat a fehérjék aminósavjainak sorrendjére lefordítja”.

 

*

 

Visszatérve a mi kérdésünkre: ezek után is tudom, hogy az irodalom szűkebb szférájában maradva, sokak előtt – olykor még önmagam előtt is – van abban valami „gyanús”, hogy valaki ennyi különböző hangon szólaljon meg, vagy akarjon megszólalni. Nem elég neki a maga hangja? Vagy talán nincs is? Érezhet-e valaki magával igazán rokonnak annyi egymástól is idegent? Összeegyeztethet-e magával annyi egymással is összeegyeztethetetlent?

Csakhogy én nem rokonokat kerestem az idegen költőkben. Vagy inkább: nem kellett rokonokat keresnem. Mintha eleve rokonom lett volna minden költő. Sosem elsősorban ilyen vagy olyan költészetet – mindig magát a költészetet szerettem. Vagy nem is azt: a költészetre való képességünket; mindenkiét; korokon, nyelveken és alkatokon túl. Minden emberi dolog közül éppen ezt éreztem magammal a legrokonabbnak. Fordítottam? És: idegen költőket? Ha igazán őszinte merek lenni: sohasem éreztem így. Inkább úgy, hogy a költészet éppen az, ami sosem idegen tőlem; hogy – mint Robert Sabatier írja – „idegen költészet nincs is”. Nem is kell tehát lefordítani. Mert mindenki költészete a magunk költészete.

Mindenesetre: nem külső elszánásból fakadt e pihenést nem ismerő „kutatás a szélrózsa minden irányában”, hanem lényem legbenső szükségéből. Tizenhat éves koromtól kezdve (akkorról való e kötet legrégibb fordítása, Goethe Találkozás és búcsúja, nem sokkal későbbiek egyes Blake-, skót ballada- és Valéry-darabok) máig (a legkésőbbi fordítások már e könyv összeállítási munkái közben készültek), ez az egyszerre hódoló és hódító, rabló és pazarló tevékenység mintha csak létfontosságú szervként működne bennem. Ha van bennem valami egyéni, ennek a látszólag egyéniséget háttérbe szorító tevékenységnek lényem legegyénibb részéhez van köze.

A tevékenységről beszélek, nem az eredményéről, nem a létrejött termékről. Ha szabad így mondanom, e tevékenység ontológiájáról, fenomenológiájáról és etikájáról.

Ilyen hosszan tartó és túlméretezett gyakorlat közben természetesen óhatatlanul fölmerültek bennem a fordítás mindenfajta elméleti, technikai és módszerbeli kérdései is. Máshol már többször érintettem ezeket. Itt nem kívánom terhelni az olvasót máig sem véglegessé érlelődött, sőt, éppen az utóbbi időben válságba került, átértékelés alatt vergődő gondolataim kifejtésével.

Csak fordítói működésemnek ezt az előbb említett „etikáját”, „ontológiáját” és „fenomenológiáját” szeretném futólag megvilágítani. Ezeket is inkább másoktól kölcsönzött gondolatokkal. Mintegy mottóként helyezve őket e könyv élére.

 

*

 

A szélrózsa minden irányában ilyen sóvárgó nyugtalansággal kilendítő ösztökét valamiféle olyan meggyőződés vagy sejtelem vágja újra meg újra belém, amely megfogalmazva, Leonardo „jövendölései” között található:

A legtávolabbi országokból való emberek szólni és felelni fognak egymásnak: az emberek egyik féltekéről a másikra átszólnak egymásnak, megölelik egymást, és megértik egymás nyelvét.

Az emberi megértésnek ez a nyelveken túli eszköze mi másban alakulhatna ki, mint éppen a nyelvek legbensőségesebb megnyilvánulásában, a költészetben? Ha egyelőre másképp nem, a fordítás közvetítő közegén keresztül.

 

*

 

A folyamatos gyakorlatban pedig azt tartottam – vagy szerettem volna tartani – szem előtt, amit Goethe vallott:

A fordításban el kell menni egészen a lefordíthatatlanig, mert csak ott jutunk el az idegen nemzet és az idegen nyelv érzékeléséig.

Ezért mindig inkább az érdekelt, ami távolabb van tőlem, nem az, ami közelebb esik hozzám. Vagy megfordítva: úgy látszik, énhozzám a legtávolabbi esik legközelebb. Nem a létezők közös alaptörvénye-e, hogy mindig többre törnek önmaguknál?

 

*

 

Munkám – önmagam előtti – indokolásában azzal a Batsányival erősítgettem magam, aki magyarul először foglalkozott elméletileg is a fordításnak – egyszerű gyakorlati hasznán túli – belső természetével és küldetésével:

A fordítás azonban nem olyan könnyű, nem olyan csekély dolog, mint némelyek hinnék. Nincs ennél nehezebb a nyelvekre nézve; valamint szintén, hogy a jó fordításnak haszna is megbecsülhetetlen. Azt is bátran lehet mondani, hogy egy fordítónak, bár nem annyi értelemmel is, legalább annyi jó ízléssel kell bírnia, valamint a munka szerzőjének. Sőt még oly tulajdonságok is megkívántatnak amattól, melyek nélkül ez ellehet… Ha tehát az író az elsőrendű nagy elmék közül való, nagy igazságtalanság lenne fordítójának legalább utána az első helyet nem engedni.

Amire, távolról, meglepő összecsengéssel rímel a II. szovjet írókongresszus megállapítása, e mondatban foglalva össze a fordításnak a szocialista irodalomban betöltött szerepét:

A műfordítás az írók legmagasabb fokú barátsága: mint műfaj, teljesen egyenrangú az eredeti műfajokkal.

 

*

 

Ha első pillanatra mégoly meglepő is, a „kozmopolitizmus” és „idegenség” ritkábban kimondott, gyakrabban csak lappangó vádjával szemben is – melyet főként az idegen költészetekkel és költőkkel való e sötét cimborálásom okán zúdítottam magamra –, mindig az éppen soron következő, új fordítói munkában leltem a legjobb pajzsot. Ezt Babits segített magamra csatolnom, Purgatórium-fordításához fűzött előszavának ezekkel a mondataival:

…minden fordítás csak egy nemzet számára értékes, s valóban ajándék a nemzetnek. Akármilyen paradoxonnak hangozzék is, a műfordítás-könyv a legmenthetetlenebbül magyar könyv; az író, akit nemzete kitagadott, evvel nem mehet külföldi piacra. Minden műfordításkönyv – s mennél nagyobb munka- és időáldozattal készült, annál inkább – vallomás az író nemzetéhez-tartozása mellett; – bár vallomás egyúttal a nagy nemzetközi kultúra egysége mellett is, az Emberiség hitvallása mellett.

 

*

 

Végül: egyénileg, a magam emberi kondíciójának, minden emberi kondíciónak, szorító szűkössége – ennek talán a szokásosnál kínzóbb és állandóbb átérzése – sarkallt önmagam kitágítására, mintegy másokkal való kiegészítésére, másokkal való egyesítésére, a fordításban való megsokszorozására. Utolsó mottóul tehát a fiatal francia költő, Michel Deguy remek fordulatát választom legszívesebben, amely szerint a költői fordítás fő feladata és nagy lehetősége az, hogy általa:

magunkat fordíthatjuk egy más műalkotás nyelve és szelleme felé.

Itt sorakoznak tehát mindazok, akik és amik felé magamat fordítani, akiknek sorsára a magam sorsát lefordítani igyekeztem: a kétezerötszáz éves Arióntól, akit a legenda szerint a költészet csodás hatalma menekített ki a kalózok karmai közül, az alig harmincöt éves Denis Roche-ig, aki szerint „a költészet tűrhetetlen”.

 

*

 

Mert a „pokol” nem a „többiek”, a pokol az, ha nem vagyunk képesek a többiekben felismerni önmagunkat; ha szántszándékkal egyéni, nemzeti, faji, törzsi, csoportbeli különállásunk bugyraiba rekesztjük magunkat. Ha nem igyekszünk megvalósítani a bennünk, a mindnyájunkban ott élő másikat.

Ez a könyv – sok minden mellett s mindenen túl – ennek az igyekezetnek a dokumentuma. S ha valamennyire is sikeres igyekezet, annak a dokumentuma, hogy az emberinek legkülönbözőbb, akár egymással szemben álló megnyilvánulásai a legmagasabb fokon nem kizárják, hanem feltételezik egymást; mindig csak a másikkal együtt teljesek. A szellem művei is szakadatlanul egymásra vágynak, mint az élőlények; egyetemes nemi vonzalommal. Mi más adhatna értelmet különben a „világirodalom” fogalmának és létezésének?

 

*

 

Az e könyvben egybegyűjtött fordítások – vagy fordításkötetek – a maguk idején a maguk adott szerepét töltötték be: szándékuk szerint az idegen költők bemutatásának, nyelvünkbe való átültetésének feladatát vállalták. Így együtt azonban – magam is csak fokozatosan ébredtem rá – valami mássá állnak össze. Különböző költők fordításából – ebbeli mivoltuk megőrzésével – átalakulnak egy egységes, eredeti művé: fordítójuk írói működésének egyik ágát képviselik. A magam sorsának lefordítását mások sorsára.

Azt mondhatnám: ezek nem csupán az általam lefordított költők művei, hanem az én útirajzaim. Valóságos útjaimról is; meg azokról is, amelyeket nem tehettem meg. S még tovább: ezek a versek külön-külön nem az én költeményeim; a saját verseim megírása helyett nem fordítottam idegen verseket. De a saját regényem megírása helyett – úgy látszik – idegen költeményeket fűztem egybe. Ez a könyv az én soha meg nem írt és soha meg nem írandó regényfolyamom. Valamiféle „líra regénye” abban az egyszeri, megismételhetetlen regényformában, amelyet az én örökségem, alkatom, nosztalgiám, egzisztenciám – vagy egzisztenciáim – alakítottak ki.

Az emberiség igazi letéteményese talán nem is annyira az alkotó, mint inkább a befogadó. Minden író csak azt írhatja meg, amit éppen ő megírni képes: az olvasó mindazt elolvashatja, amit megírtak. S mindaz, amit megírtak, neki szól. Egy ilyen könyv azt a rejtett képet vetíti a nyilvánosság képernyőjére, amit a világköltészet egy olvasójában önmagáról kialakít.

Az író műve: egyetlen ember sajátos, láthatóvá tett benső képe a világról. Az olvasó műve – a láthatatlan: sok író művének egyedülálló módon kialakított és újjáalkotott együttese. E láthatatlan olvasói életművek egy láthatóvá tett változata ez a könyv. Az olvasó regénye a költészetről.