A fordító paradoxona

(Utóirat – előrehozva – 1977.) Az alább következő szöveg felszólalásként hangzott el Szófiában, az 1975. szeptember 22-én tartott nemzetközi fordítói konferencián, francia nyelven. Mostani megjelenésével akaratlanul is a fordítás egy újabb paradoxonát tárja fel – írója számára is. Ahhoz, hogy magyarul is megjelenhessen, le kellett fordítanom a francia eredetiből. De már a munka kezdetén kiderült, hogy a saját magunk által idegen nyelven fogalmazott szöveget saját magunknak nem lehet a saját magunk nyelvére lefordítani. Éppen a fordítás egyik alább vázolt paradoxona miatt, tudniillik a fordítás ama követelménye miatt, hogy tartalmaznia kell és szükségképpen tartalmazza azt a vonást, amely láthatóan fordítássá teszi. S hogy szerepelhetne egy magyar író könyvében egy magyarra fordított írás? Szövegemet tehát, fordítás helyett – akkor is, ha szigorúan ragaszkodtam eredeti mondandómhoz – újra kellett írnom. Más szóval: olyan módszerrel kellett lefordítanom, amelyet a fordításban általában helytelennek tartok, és igyekszem nem követni; úgy kellett eljárnom, hogy a magyar szövegen ne maradjon nyoma annak, hogy eredetileg nem magyarul írták. Mindazokat a jegyeket ki kellett küszöbölnöm, amelyek az eredetiben – ez esetben, mikor író és fordító egyazon személy, teljesen evidens módon – nem az író stílusához, hanem az író által használt nyelvhez tartoznak, nem az író sajátos nyelvhasználatához, hanem ahhoz a módhoz, ahogy a szóban forgó nyelv használja saját magát. Ily módon tehát nem „fordítás” jött létre, hanem a fordítás egy sajátos határesete, amelyhez közeledve differenciálódnak az egyéni stílus és az általános nyelv egymáshoz viszonyított értékei.

 

*

 

0. Mindenekelőtt: nem paradox-e már az a tény is, hogy a fordítók közös megbeszélésein, mint itt is, egyik első és legnagyobb közös problémánk éppen annak a lefordítása, amit kölcsönösen tudunk és egymásnak át akarunk adni a fordításról? Az a tény, hogy éppen a fordításról a legnehezebb eszmét cserélni egy több nyelvű társaságban, legkivált pedig a fordítók társaságában? Hogy lefordítani éppen azokat a módszereket és eszközöket a legnehezebb, amelyek segítségével mindnyájan többé-kevésbé könnyen és több-kevesebb sikerrel bármely nyelvre le tudjuk fordítani a bármely nyelven írt legnehezebb költeményeket is? Mert ezek kötődnek legszorosabban egyetlen nyelv sajátos belső világához.

 

1. Magyarázatul erre egy újabb paradoxon kívánkozik; mégpedig az, hogy a fordítás minden irodalmi műfaj közül a legnemzetibb.

Az eredeti művek – elvben – a világ minden más nyelvére lefordíthatók. A fordítást azonban egyetlen más nyelvre sem lehet lefordítani. (Egy fordítás alapján – szükség esetén, s ha semmi más megoldás nem kínálkozik – esetleg le lehet fordítani a fordítás alapjául szolgáló eredetit; erre több sikeres példát is lehet hozni; maga a fordítás azonban lefordíthatatlan.)

Minden írott mű – legalábbis szándékában és lehetőségeiben – az egész emberiség számára íródik. A fordítás azonban, amely bármely művet bármely nyelven olvasható írássá képes változtatni, maga mindig csak egyetlen nyelven lesz olvasható.

Ezért mondhatja oly jogos büszkeséggel Babits a Purgatórium fordításához fűzött utószavában: „A műfordítás-könyv a legmenthetetlenebbül magyar könyv. (…) Minden fordítás ajándék a nemzetnek. (…) Vallomás az író nemzetéhez-tartozása mellett…”

 

2. Ahhoz, hogy egy fordítás valóban jó és érvényes legyen, két egymással merőben ellentétes eljárást kell alkalmazni nyelvvel és irodalommal:

A. egyrészt közelíteni kell azt, ami idegen, ahhoz, ami nemzeti;

B. másrészt közelíteni kell a nemzetit ahhoz, ami tőle idegen.

Ha az eredeti mű teljes eredetiségét meg akarnánk őrizni a fordítás nyelvében, akkor a fordítás nem lenne képes önmagát ezen a nyelven belül megvalósítani – de ha az eredeti mű minden nyelvi (és egyéb) sajátosságát teljesen hozzáidomítjuk a mi nyelvünkhöz – akkor érdemes-e lefordítani? Hiszen akkor nem hozhat számunkra semmi újat, semmi olyat, ami megérné a fordítás mindig komoly erőfeszítést kívánó műveletét.

A magyar fordításirodalomban a század elejétől kezdve sokáig hódított az az elv, amely szerint a lefordított versnek egyszerűen szép magyar versnek kell lennie; ahogy mondani szokták, olyannak, „mintha eredetileg magyarul írták volna”.

De ha, mondjuk, egy goethei „Lied” vagy Baudelaire egy szonettje a fordításban csupán egy újabb „szép magyar vers” lesz, semmi több, mire való volt akkor lefordítani?

 

3. Roland Barthes szerint „az irodalom azt mondja, amit mond, de azonfölül azt is, hogy irodalom”. A fordításnak azt kell mondania, amit az eredeti mond, de azonfölül azt is, hogy fordítás. Ez, amennyiben igaz, természetesen újonnan felismert igazság. Amelyet más korok nem ismertek. A fordítás minden nemzeti irodalom egyik fő mozgató ereje. Minden nagy európai irodalom fordítással kezdődött, de olyan fordításokkal, amelyeknek fordítás voltát nem vették tudomásul. Az első francia nyelvű versek a X–XI. században, vagy az első magyar nyelvű a XII. században latin vallásos szövegek csaknem szó szerinti fordítása: a Szent Eulália Kantilénája és az Ómagyar Mária Siralom egyaránt. Akkor azonban feltehetően senki sem tartotta ezeket fordításoknak; annál is kevésbé, mert a fordítás nem képezte részét az akkori kultúra felépítésének. Még fontosabb azonban, hogy a mi számunkra sem azok: egyszerűen csak a legelső francia, illetve magyar nyelvű versek, amelyeket ismerünk.

Egy további példa: a látszat szerint legnemzetibb „irodalmi” műfaj, a népköltészet létrejöttében ugyancsak nagy szerepe van a fordításnak. Egy-egy népballada egyaránt létezik magyar, román, bolgár stb. változatban (változatokban). Melyik volt közülük az „eredeti”? Többnyire nem tudjuk, nem is lehet tudni (nem is érdemes). Pontosabban: mindegyikük eredeti. Holott mindegyikük kölcsönös átvételek, „fordítások” gyümölcse. (Csak a minden oldalú tudománytalan és tudományellenes nacionalizmus „tudománya” foglalkozik az „elsőbbség” kiderítésével – illetve kierőszakolásával.)

 

4. Ez mindjárt a paradoxonnak talán legparadoxabb oldalát is felvillantja. Éspedig azt, hogy a fordítás nem csupán egyenrangú irodalmi műfaj, hanem, hogy nem is csupán az irodalmi műfajok egyike; ezen is túl, talán minden irodalom fő módszere és szerkezeti elve. Magam erősen hajlok erre a meggyőződésre. Még akár Jorge Luis Borges végletes elképzelésének formájában is, amely szerint a fordítás csupán egy (illetve: számtalan lehetséges) változata az eredeti szövegnek, amely ugyancsak egy a számtalan megelőző vagy akár elképzelhető változat közül. Éppen ezért, mondja Borges, és ezt teljes joggal: „A fordítások alacsonyabbrendűségének babonája – melyet a közismert olasz szólás is támogat – felületes tapasztalat eredménye.” Hiszen minden eredeti mű valamiképpen – mindenekelőtt létrejöttének folyamatában – maga is egyféle fordítás. Innen már csak egyetlen lépés az a modern felismerés, amely a fordítás körét és érvényét még tovább is kiterjeszti: Roman Jakobson a kommunikáció minden formájára, Octavio Paz pedig magára a kultúrára, kiváltképp annak mai, modern szerkezetére. „Századunk a fordítások százada – írja Octavio Paz. – Nemcsak szövegeket fordítunk, hanem hagyományokat, vallásokat, táncokat, a szerelem és a konyha művészetét, divatokat, egyszóval a legkülönbözőbb szokásokat és gyakorlatokat (…) Természetesen más korok és más népek is fordítottak (…), de egyik sem volt tudatában annak a ténynek, hogy fordítás közben változtatunk azon, amit fordítunk, és főként változtatunk saját magunkon.”

 

Ezzel a bűvös kör be is zárult. Mert, ha fordítás közben változtatunk a dolgon, és változtatunk saját magunkon is, mi mást teszünk akkor, minthogy alkotunk? és mit hozunk létre, ha nem valami eredetit?

 

5. S ezzel el is érkeztünk a legutolsó paradoxonhoz. Abból a rendkívül érdekes felszólalásból idézek, amelyet Toncso Zacsevtől hallottunk.

Azt mondotta – – de közbevetőleg hadd jegyezzem meg, hogy bolgárul elmondott beszédéből franciául idézek, úgy, ahogy a számunkra sokszorosított német fordításból fordítottam, s most ezt a három lépcsőben készült fordítást fogja önöknek az eredeti bolgárra visszafordítani kedves tolmácsnőnk, Maria Dalcsev.^* Nem csattanós példa-e már maga ez a fordításnak amaz első paradoxonára, amelyet bevezetőben említettem? – –

Toncso Zacsev tehát ezt mondotta (vagy megközelítőleg ezt): „A nemzeti én csakis a fordítás alapján képes a többi nemzeti kultúrákkal szélesebb kapcsolatot teremteni és azokat tovább fejleszteni. A népek békés egymás mellett élése csak akkor hódíthat valóban a szellem terén, ha fel tudja fakasztani a népek minden rejtett erőforrását, ha ez a mi nem a semmit, hanem az alkotó személyiséget foglalja magában.”

Ehhez befejezésül csak ennyit fűznék még hozzá:

Mióta világirodalomról beszélünk, az egyes nemzeti irodalmakat olyan mértékben illette meg a világirodalom rangja, amily mértékben műveiket más nyelvre fordították. De közel van az idő, mikor azok az irodalmak fognak a leginkább világirodalmi rangot szerezni, amelyek maguk a legtöbbet és a legmagasabb színvonalon fordítanak a világ irodalmának legjobb műveiből.