Bevezetés az új francia költészetbe

A tiszta alkotás feltételezi a költő beszédes eltűnését, aki, mozgósított egyenlőtlenségük összeütköztetésével, átengedi a kezdeményezést a szavaknak…

(Mallarmé)

[A századvégi költők működésének eredményeképp] a költészet végérvényesen elválasztódott minden olyan anyagtól, amely nem ő maga.

(Valéry)

A költészet titka azonos az ember titkával.

(Aragon)

Elszegényedése a költészetet újra visszavezeti a maga közvetlen közeléhez vagyis ahhoz a kérdéshez, mi a költészet, amit nem tud „megvitatni” semmi más, csak a költészet maga.

(Michel Deguy)

Az antológia – minden másnál inkább, s inkább, mint bármi más – a választás műfaja. Egy másképpen is ismerhető nagyobb egységből ragad ki – a maga kedve vagy törvénye szerinti megismertetés szándékával – egy kisebbet. Akiben a szó eredeti értelme is felrémlik, a virág fölé hajlás ismételt mozdulatában látja az antológiaszerzőt. Miközben érdeklődő, bíráló vagy gyanakvó szemmel figyeli, milyen sugallat vagy milyen szabály szerint is hajlik vajon a virágok leszakítására.

Épp ezért minden antológia szerkesztője igyekszik jó előre mentséget és magyarázatot találni: „objektív” szempontokat adni. Felrajzolni egy „téma”, „irodalomtörténeti korszak” vagy „irányzat” lehetőleg pontos koordináta-rendszereit. Habár a görbét meghatározó x-értéket végül ezek között is óhatatlanul az ő „szubjektív” ízlése adja meg.

Ezúttal – meg kell vallani – nemcsak az egyes verseket, magát a teret is, amelyben mozognak, merőben önkényes szempont választotta ki. A válogató – érdeklődésétől és érdekeltségétől vezettetve – egyszerűen a maga életkorával metszette el a francia költészet folyamatát; s ettől a metszőponttól vette sorra kortársait, a vele egyívásúakon kezdve s azokon végezve, akik, kis jó- (vagy rossz-) indulattal, fiai lehetnének.

Ám a véletlenek oly sokat emlegetett összejátszása folytán, a merőben szubjektíven adott szempont többféle „objektív” törvényszerűséget is látszik feltárni. Olyannyira, hogy a válogató akár azt is állíthatná, hogy ezek irányították. Azt mondhatná, hogy: ebben a kötetben olyan költők foglalnak helyet, akik közül a legidősebbek az első világháborút követő, a legfiatalabbak a második világháborút követő években születtek (1919; 1923 – – – – 1946; 1950), s az előbbiek költői pályája éppen az utóbbiak születésével egyidőben indult.

Az ily módon mégiscsak egy „korszakot” átfogó válogatás a ma élő és alkotó francia költők nagyobb részét foglalja magában. Természetes: az idősebb nemzedékek sávját a kiválasztódás és a halál közös ereje egyre szűkebbre szorítja; míg az indulók a lehetőségek pontosan ki nem tapintható gazdagságával hoznak zavarba. Mielőtt rájuk térnénk, vessünk egy futó pillantást a háttérre. Az itt szereplő költők „fölött” az élők három (talán négy) nemzedéke hirtelen, piramidális meredekkel csúcsosodik, legfölül már csak egy-egy alakjával képviselve magát. A Valéryk, Claudelek „nagy nemzedékének” zászlaját két zordonan meredő szirt, Saint-John Perse és Pierre-Jean Jouve emeli; a század irodalmát oly örökifjúnak látszó viharral felkavaró szürrealizmus hőskorából már csak Aragon valóban csodaszámba menő örök ifjúsága él, alkot, és lép, a fiatalokkal egy sorban, új meg új avantgard korszakába. A szürrealizmus úgynevezett „második periódusából” kivált magányos csúcsként rémlik Henri Michaux és René Char költészete, az egyik provence-i tája egyszerre talányosan valóságos és reálisan álomszerű közepén, a másik „mesterséges paradicsomában” nem a mámort, hanem a tudatos ismeretet keresve. A velük nagyjából egyívású, de más utat választó, a tárgyiasság és tárgyilagosság eszményét követő Ponge, Guillevic, Frénaud s a legutóbbi időben fájdalmasan elveszített Jean Follain és Paul Chaulot képviseli azt a valamennyire még érintetlen nemzedéket, amely lassan átvenni készül a „nagy öregek” szerepét. Köztük s a már antológiánkat indítók közt, mintegy átmeneti közegeként, közvetít (nemcsak életkoruk, hanem egy neokatolikus ihletéssel nagy lélegzetű verbalizmust egyesítő stílusuk a folyamatból némiképp kiütköző intermezzója révén is rokonságot tartva egymással) Jean Grosjean, Patrice de la Tour du Pin, Pierre Emmanuel, Jean-Claude Renard költészete.

S itt újabb – immár hazai – indokoltság is közbelép. A fentebb felsorolt költők nagy része vagy önálló kötetek révén – mint Perse, Jouve, Aragon, Guillevic, Frénaud, Follain s, a kiadói tervek szerint, a közeljövőben Char és Michaux (akiknek sorát a közéjük tartozó, de már nem élő Valéry, Supervielle, Cendrars, Cocteau, Éluard is gazdagítja) – vagy antológiák résztvevőjeként többé-kevésbé ismertek a magyar olvasóközönség előtt. A kötetünkben szereplő költőket viszont ebben a vonatkozásban egytől egyig az jellemzi, hogy mindeddig nem jelent meg önálló verskötetük magyarul (közülük mindössze Bosquet és Sabatier egy-egy regénye, Butor két esszékötete jutott el hozzánk), s legtöbbjük még egy-egy antológiában vagy folyóiratban közölt vers erejéig sem került közvetlen érintkezésbe a magyar irodalommal. Rónay György 1939-ben megjelent úttörő Modern francia lírája még az akkori fiatalok közül is utolsóként Patrice de la Tour du Pint veszi számba. Illyés Gyula átfogó nagy vállalkozása (A francia irodalom kincsesháza, Athenaeum 1943) Apollinaire-rel végződik; a Francia költők antológiája (Móra Kiadó, 1958) és az ugyancsak átfogó jellegű Klasszikus francia költők (szerkesztette Rónay György, 2. kiadás, Európa, 1970) egyaránt Robert Desnosszal zárul. Antológiánk közvetlen előzménye pedig, az 1958-ban megjelent Mai francia költők (szerkesztette Dobossy László, Magvető kiadás) éppen azokon a neveken végződik, amelyeken a mienk kezdődik; az ottani tartalomjegyzék végén s az itteni névsor elején Alain Bosquet, Robert Sabatier és Charles Dobzynski neve mintegy a stafétabot, amely a mezőny folytonosságát biztosítja.

Utoljára marad a legfontosabb: ez az oly önkényesen választott határ „véletlenül” egybeesik a francia költészet valóságos fordulópontjával: új csoportosulások kezdetét, az alkotásban részt vevő elemek új felállítását, az „irodalmi tény” új felfogását jelzi. Minden nemzedéki, alkati, stílus- és irányzatbeli különbségen, a kulcsfigurák közti olykor engesztelhetetlen személyi és elméleti ellentéteken túl, egy kicsit is nagyobb távlatból – a magyar irodalom „rövidüléséből” – nézve, a kötetünkben szereplő költőket hasonló s az előttük járóktól eltérő sejtések és törekvések fűzik össze. Antológiánk egy olyan költészet tükre, amelynek fő szándéka az, hogy önmaga tükre legyen. Az utolsó két évtized francia költészete a költészet kérdésessé válásának jegyében születik. A költészet szemközt önmagával: ez lehetne a címszó valamely kézikönyvben. A program első pillanatra kissé szegényesnek vagy céltévesztettnek s mintegy a „l’art pour l’art” valamiféle egészségtelen betetőzésének tűnik. De ha meggondoljuk – s e költészet mélyén ez a meggondolás működik –, hogy a költészet nem csupán „költészet”, hanem, éppen mint költészet, az emberi történet szerves része, s az ember egyik legjobban hozzáidegződött „szokása”, akkor a törekvés értelme is kiszélesedik előttünk, s világossá válik, hogy a költészet mint a költészet „titkának” kutatója, mint önmaga „kérdésének” megvitatója, más szóval „a poézis mint a poézis első tárgya” nem esik messze „az ember mint a poézis első tárgya” eszményétől. Kivált, ha a költészetnek ez az önmagával való szembesítése az „emberi tudományok” korunkban legtöbbet ígérő ágaival, a továbbfejlesztett marxizmussal, az új antropológiával és a vele összefonódott új nyelvészettel való szembesítés feszült közegében történik.

Le fait littéraire; la chose poétique; l’écriture: ezek a magyarra egyelőre még nehezen lefordítható kifejezések lesznek itt a költészetről való „vita” kulcsszavai. Hogy az évszázados nyelvhasználat által szentesített, s mindenki számára közvetlen értelmű „irodalom” és „költészet” szavak helyébe az „irodalmi tény”, a „költői dolog” vagy egyszerűen az „írás” (még inkább „írásmód”) lép, azt akarja jelezni, hogy irodalom és költészet mégsem olyan közvetlen jelentésű szavak, s főként nem bizonyos, hogy minden időkre érvényesen közvetítik számunkra ezt a közvetlen jelentést.

A felszabadulás után a francia irodalomban új szemlélete alakul az irodalomnak; új még azzal az újjal szemben is, amit egy jó fél század óta a modern jelzővel jelölnek. Épp ezért, a „második modernség” utáni korszakban már mind kevésbé élnek a modern jelzővel, amelyet Rimbaud egykor többek között a baudelaire-i „újjal” szembeállítva használt; most újból az „újat” állítják szembe nemcsak a „régivel”, a „modernnel” is, ahogy a rövid szoknya divatját felváltó hosszú szoknya divatját megint csak a rövid szoknya divatja váltja fel (úgy látszik, az emberi jelrendszerek, látszólag végtelen lehetőségeik ellenére is, csak igen korlátozott változatokkal dolgoznak). Így alakult ki a felszabadulás utáni korszak francia irodalmának legfőbb irányaiként az „új regény”, az „új kritika” s kevésbé körülhatároltan, de egyre általánosabb szóhasználattal, az „új költészet” (nouveau roman; nouvelle critique; – nouvelle poésie vagy poésie nouvelle). Előre meg kell mondani, hogy az irodalomnak, főként a költészetnek ez az új szemlélete – legfőbb vonalaiban – kritikus és önkritikus jellegű; viszonylagos „elszegényedését” nem idealizálja, s nem tartja valamiféle végpontnak; lehetőleg teljes kiaknázása révén tör új emberi gazdagodás felé.

Származásánál – ha nem tévedünk – az a kiábrándulás bábáskodik, amely a francia nemzetnek az ellenállásban tevékenyen közreműködő részét érte a győzelem pillanatában. S amely a költészet helyzetében különös erővel nyilatkozott meg. Az ellenállás nagy nemzeti – és forradalmi – megmozdulása a költészetet olyan központi helyzetbe állította, oly módon a történelmi események előterébe helyezte, mint évszázadokon át sosem. Valóban harci „riadó” lett, forradalmi induló, a kézzelfogható szabadság szerve – s úgy, hogy semmit sem adott fel modern fejlődése során megszerzett magas szellemi rangjából, sajátos belső függetlenségéből; nem úgy vált mindennapi kenyérré és fegyverré, hogy bonyolultabb ízeiről vagy arany veretéről le kellett volna mondania. Illegális társadalmi helyzetében nagyobb legalitást nyert a társadalomban, mint hosszú idő óta bármikor; legalitást legbensőbb értékeinek is: harc közben a rím új feladatairól és lehetőségeiről vitázott, a harc valóban fegyveres résztvevőinek tiltott nyilvánossága előtt újra megteremtette a fegyver és a múzsa oly rég lehetetlennek tartott, ősi egységét. A felszabadulás – a „győzelem” – után, amely csak a nemzeti felszabadulást hozta meg, a társadalmi átalakulás győzelmét nem, egy csapásra kiderült, hogy a költészetnek ez a hosszú időre meghódítottnak látszott új központi szerepe megszűnt, puszta intermezzo volt, fenntartásának lehetősége illúziónak bizonyult. A költészet újból – s úgy látszik, minden eddiginél élesebben – szembekerült önmagával. Újra rá kellett döbbennie, hogy mindmáig nincs megbízható tudásunk minden emberi társadalom egyik legmagasabb rendű jelrendszeréről, még kevésbé ennek a modern technikai civilizáció által meghatározott, „manipulált”, „fogyasztásra berendezett”, a kommunikációs rendszerek elképzelhetetlenül sűrű hálójába fogott társadalomban elfoglalt szerepéről. Az agoráról újra a dolgok és események peremére szorult, ha nem még azon is kívül. A történelem vagy ennek felhámja, a politika, nem tartott számot még alárendelt, segítő működésére sem – vagy ha igen, csak a legalacsonyabb, önmaga megtagadására kényszerítő funkcióban; a tömegek előtt pedig újra visszaesett – minden eddiginél inkább – az „érthetetlenségbe”. Egy nagy tehetségeket felmutató, nagy mozgástérrel rendelkező, nagy energiákat tartogató irodalomnak ebben a helyzetben – mint minden más fontos emberi tevékenységkörnek – nincs más választása, mint a magamegtagadás vagy az önvizsgálat.

A francia költészetnek ez a kikerülhetetlen önvizsgálata az utolsó két évtizedben mintegy az egész mai civilizáció nevében száll alá önmagában és önmaga által az „irodalmi tény” és a „költői dolog” vizsgálatának szinkronikus és diakronikus mélységeibe. Ezért nem téveszthető össze valami szűk és üres „költészet a költészetért”-öntetszelgéssel; a költészet itt nem a költészetért harcolva vonul félre a világtól, hanem azért fordítja magát szembe önmagával, hogy az emberi feladatok egészéhez mérve keresse meg a maga igazi helyét.

Az irodalomnak ez új szemlélete szerint az irodalom határozottan és nyíltan vállalja a maga irodalom voltát, és nem akarja az élet látszatát kelteni; ezzel egységben és ellentétben, sem kívül helyezni nem hajlandó magát az életen (vagy kívülhelyeztetését elfogadni), mint pusztán az élet „tükrözése”; sem puszta szolgájává válni, nem is az élet egészének, hanem az élet más területeinek és diszciplínáinak. Nem az „élet” szolgálatát tagadja meg – a maga autonómiáját védve és kialakítva –, hanem az élet más, vele egyenrangú tevékenységeiét. Sem azonosnak nem tekinti magát az élettel, sem az élet puszta visszatükrözésének; részéül tudja magát, mint egyik egyenrangú megnyilvánulása. Mint ahogy egyéb irányú tevékenységeink sem „tükrözik” az életet, hanem annak szervei; de nem is „képviselik” egymagukban; önmagukat képviselik, mint az egyetemes emberi tevékenység szerves részét.

Mindebből következik ennek a költészetnek szoros összefonódása saját elméletével és kritikájával, nem is csupán oly módon, hogy – egyébként is régi francia hagyomány szerint – manifesztumokkal és elméletekkel kíséri vagy kísérteti, nemegyszer előzi és hirdeti meg önmagát; hanem úgy is, hogy a költő költőként, magában a költészetben válik a költészet kritikusává. A baudelaire-i felismerés, amely szerint a költőben ott kell élnie önmaga kritikusának is, itt továbbfejlődik: a költőben élő kritikus nemcsak az alkotás folyamatában mint az ihlet ellenőrzője vagy saját alkotói elveinek védelmében mint mások alkotásának bírálója jelenik meg: kritikusi mivolta magában a költészetben valósul meg mint önmaga tárgya, mint az „irodalmi tény” folyamatos önvizsgálata. E költői irány egyik legfiatalabb s a konzekvenciák levonásában legmesszebb merészkedő tagja, Denis Roche írja Eros énergumène című könyvének programadó előszavában: „Mi más következnék ebből, mint kétségkívül az, hogy a költői dolog gyökerei felőli tudatlanságunkban szó sem lehet arról, hogy helyeseljük, vagy akár tárgyalási alapul elfogadjuk a költészet elméletének bármely olyan vállalkozását, amely egy percre is szem elől téveszti, hogy mindenekelőtt önmaga felülvizsgálatával vagy, ha úgy tetszik, önkritikával tartozik magának. Lehet, hogy ez a bizonytalanság önigazolása, de be kell ismernünk, hogy a költészet nincs tisztában a maga születésével, nincs tisztában a maga használatával, többé nincs tisztában a maga tudományával, és sosem volt tisztában a maga társadalmi létével. És társadalmi létével – a maga társadalmával – való kapcsolatának árát a költők adják meg, ha továbbra is kitartanak – ki akarnak tartani – abban a hitben, hogy költészet és kritika ellentétes egymással.”

A költészetnek ez az önkritikája szükségszerűen találkozott azokkal a törekvésekkel és kutatásokkal, amelyek mintegy vele párhuzamosan a nyelvet vették hasonló önvizsgálat alá. Kevés termékenyebb kapcsolat létesült művészet és tudomány között, mint az, amely a mai francia költészetet és a „formalista”, „strukturalista” neveken ismeretes – egyébként sokágú – modern nyelvészeti kutatásokat fűzi össze. A szűkös szakmai területeiről ki- és pozitivista feladataitól megszabadult nyelvészetnek szükségképpen kellett felismernie tárgyában a költészetet; mint ahogy a költészetnek, amikor alászállt önmaga fogantatásának mélységeibe, önmagát mint nyelvet. Hiszen fogantatásában minden nyelv költői értékű; és minden költészet – nyelv; ha nyelven belüli nyelv, akkor a nyelvnek az a mindig megújuló magva, amelyből a nyelv született, és folytonosan újjá is születik. Nem ezt jelenti-e Mallarmé sokat idézett sora: „tisztább csengést adni a törzs szavainak”? nem a költő állandó feladatát-e a társadalmon, a nyelv szakadatlan használatán belül? Nem azt-e, hogy a költő szerepe: mindig újra visszavezetni a nyelvet önnön születéséhez, mindig újra újjászületésre bírni; vagyis visszavezetni önnön költői mivoltához, és mindig újra a maga költői rendeltetésére bírni? Ahogy József Attila oly remekül megfogalmazta, e, sajnos, irodalomszemléletünk számára azóta sem közismert formulában: „…a szó a használatban szemlélet, keletkezésében pedig műalkotás. Így a szó a műalkotásban saját keletkezésének a szerepét játssza.” (Irodalom és Szocializmus, 1931)

Vannak természetesen nyelv és irodalom e teljes azonosításának veszélyes végletei és túlzott következtetései is. Roland Barthes, az új költészettel párhuzamosan, sokszor ezzel szoros érintkezésben kialakult „új kritika” legmarkánsabb alakja, egyenesen kijelenti: „Az irodalom nyíltan egyfajta nyelvi kérdésfeltevésre vezethető vissza; tulajdonképpen többé nem is lehet más, csak ez.” Nyilvánvaló, hogy a költészet más is, mint egy nyelvi kérdésfeltevés; s más oldalról is – a lehető legtöbb oldalról – vizsgálat és ellenőrzés alá kell venni. Bizonyos azonban, hogy a nyelvvel való azonosságának/különbségének, egymásból eredeztetettségüknek, a nyelvi tények irodalmi ténnyé, az irodalmi tények újra nyelvi ténnyé való szakadatlan kölcsönös metamorfózisának kritikai vizsgálata és költői kiaknázása a költészetet közelebb vezeti önmagához, s a költészet befogadóit közelebb a költészet igazi befogadásához. Michel Deguy versében a habokból születő Aphrodité úgy válik a szavakból születő költészet metaforájává, hogy a metafora születése is megjelenik előttünk, s tovább még a „metafora” szó születése is, mint az „Aphrodité anadüomené” jelentéséből kikelő jelent – vagy jelenéséből kikelő jelentés. Továbbra is Michel Deguy-t idézem, csak prózában – de ugyanabból a könyvéből, amelyből a verset, az Actes-ból, mely éppen próza és vers egymásba játszásának, a költészetről való beszéd és a költészet elválaszthatatlan egységének „aktája” vagy okmánya kíván lenni: „A költészet és az ars poetica közti kapcsolat – írja – hosszú ideig laza volt és külsődleges. Ez a kapcsolat, szorosabbra fűződve, a bensőségesség felé tart. A költészet a nyelvre összpontosul; innen mai kivételes kapcsolata a nyelvtannal, a szó legtágabb értelmében… A költészet vagy csupán tetszetős időtöltés, vagy azt kell hinnie, hogy a lét költészetre van berendezve, önmagáról szóló mese, parabola, tehát önnön kifejezéseivel, a maga szimbolikusnak nevezhető, eredeti hangvételével elmondani a létet annyi, mint metafora, értelmező jelző, metonímia, felkiáltás stb. fordulataival és alakzataival mondani el. A költészet logikája a nyelvtan, a prozódia, a retorika, a mitológia… A költészet tudatára ébred annak, és bizalmat lel abban, hogy nyelv; vagy, megfordítva, hogy a nyelv maga költői természetű… Ez a nyelvnek mint olyannak szabad újra kiaknázása révén való felocsúdás azzal a nehézséggel jár, hogy nem nyelvtanárként, nyelvészként, retorikusként… stb. kell megvalósítani, hanem magával a költészettel, vagyis a költeményen belül. A költeményként felfogott, megint a maga költemény voltában feltáruló nyelvtan lesz költészetté, és nem a költészetet tanulmányozó nyelvtan.”

Hosszan idéztem Deguy e fontos tanulmányából, hogy jobban megközelítsük költészet és nyelv emez új vagy új módon felfogott kapcsolatának azt a mi irodalomszemléletünkben még kissé szokatlan közegét, amelyben a mai francia költészet alkotásai – a mi kötetünkben szereplők is – létrejönnek. S hogy még egy oldalról megvilágítsuk, idézzünk e költészet egy másik fontos alakjának, Jacques Roubaud-nak egy fontos írásából is, a Polivanov-kör 1969 május–júniusi összejövetelén vitára bocsátott Néhány poétikai téziséből. Roubaud itt, Barthes Az írás nullafoka című könyve előszavának e mondatára emlékeztetve: „Az írói beszéd azt mondja, amit mond, de azonfelül azt is, hogy irodalom”, így folytatja: „Más szóval: az irodalom a nyelvről szól. Az irodalom csupán a nyelvről szólva szólhat másról, »mondhatja azt, amit mond«. Számunkra ez központi kérdés… De nem kevésbé fontos belátnunk azt is, hogy az irodalom csak másról szólva szólhat a nyelvről; ez a »más«, az, »amit mond«, éppen az lévén, amivel a nyelvnek dolga akad, a nyelvnek, amelynek lényegbeli feladata nem az, hogy önmagáról szóljon. Az irodalom valami másról szólva szól a nyelvről, és mindig csak a nyelvről szólva szólhat valami másról: szétválaszthatatlanul.”

A mai francia költőknek, csoportjaiknak és orgánumaiknak nem is kis érdemük, mellékesen, hogy újra felfedezték a költészet számára az orosz és prágai „formalisták” és a Saussure posztumusz felfedezése nyomán kialakult „strukturalista” nyelvészek, Roman Jakobson, Noam Chomsky, Tinyanov, Trubeckoj, Polivanov és követőik munkáiban rejlő hallatlanul gazdag poétikai tanulságokat (s a szovjet nyelv- és irodalomtudományt is sikerrel serkentették e fontos hagyományuk újraértékelésére és folytatására).

Ez a kapcsolat amúgy is minősíti mozgalmukat, amely személyi összetételében is arra mutat, s azt segíti, hogy a költészet, miközben a fenti módon mindennél kizárólagosabban önmagára szűkíti közvetlen tevékenységét, minden eddiginél szorosabb együttműködésben teszi és tegye ezt az élet és az ismeret minél szélesebb területeivel.

Roubaud matematikatanár és távol-keleti költészetek titkainak kutatója, Deguy filozófiaprofesszor, Bonnefoy és Dupin a művészettörténeti kutatás kiváló munkásai, Dobzynski (Michel Capdenac álnéven) a francia és nemzetközi filmkritika egyik kitűnősége, Butor végigtanította Egyiptomtól az Egyesült Államokig a fél világ egyetemeit, Denis Roche talányos prehisztorikus emlékekkel tele szűkebb hazájáról, Carnacról írt könyvet, Lorand Gaspar gyakorló sebész, kórházi főorvos, és a palesztinai probléma szakértője, s csaknem mind folyóiratszervezők, könyvkiadói szerkesztők, élénk irodalmi életbeli, közéleti és politikai tevékenységet fejtenek ki. Nagy részük valamilyen formában jelen volt az 1968-as májusi események középpontjában, közülük jó néhányan ott szerepelnek a forradalmi események tüzében, forradalmi módon, a kivénhedt hivatalos íróegyesület, a Société des Gens de Lettres helyiségének elfoglalásával megalakított, új írószövetség, az Union des Écrivains alapítói között. Csaknem mindegyiküket fűzi valamilyen – szervezettebb vagy lazább – kapcsolat a széleskörűbben értendő baloldal szellemi és politikai mozgalmaihoz. Folyóirataik a költészetről folyó vitáikba a tudomány és politika legaktuálisabb kérdéseit vonják be. Kevés olyan irodalmi mozgalom volt Franciaországban, amelynek szellemi terepe egyben ennyire világirodalmi lett volna; s amelynek eközben ekkora kitekintése lett volna éppen a Szovjetunió és a szocialista országok szellemi és művészeti életére. Folyóirataik, mindenekelőtt a „legavantgárdabbak”, az Action Poétique, a Tel Quel, a Revue de Poésie, a Change s a körülöttük működő kiadványsorozatok egyben kísérleti laboratóriumai – a francia költészetből oly hosszú ideig szinte kiszorult – versfordítás-művészet új elméleteinek és gyakorlatainak. Amelyeknek tárgya és anyaga a klasszikus költészet – Vergilius, Dante, Góngora, Hölderlin stb. – éppúgy, mint az európai irodalomba mindeddig kevéssé átszűrődött egzotikus költészetek – a japán és kínai költészet különböző rétegei – s a szovjet és szocialista költészet kezdeti és az utóbbi időben dogmatikmus kötöttségeiből kiszabaduló művei egyaránt.

Antológiánk elé nemcsak azért választottuk a Hallomás címet, mert az új költészet egyik legkiválóbb művelőjének talán legjellemzőbb könyvét idézi (Michel Deguy: Ouï-dire), hanem azért is, mert – magyarul – e szó sajátos paralelizmust, „grammatikai figurát” alkot az új költészet egy másik fő irányzatának fő művével, Allan Ginsberg Howljával. A „beat-generation” költőiről írt tanulmányomban már megpróbáltam rámutatni, hogy a költészet mindig újra szükségszerűen nekirugaszkodik saját határai áttörésének; nincs más útja, mint önmagát újra meg újra meghaladni. Ami tegnap még meghökkentően, szinte befogadhatatlanul újnak látszik, mára mindig újra képtelennek látszik befogadni az ember megváltozott élményvilágát, világélményét. A legdúsabb formák is „kiüresednek”, ahogy mondani szokták; de talán érzékletesebb azt mondani, hogy szűkké válnak. A második világháború utáni időszak hallatlan mértékben megváltozott emberi világát – amelyben az emberi civilizáció s annak robbanásszerű terjesztése, a forradalom, egyre hatalmasabb néptömegeket alakít át, s amelyben az ember kilépett történelme folyamán először a föld köréből – a költészet csak önmaga határainak minden eddigit meghaladó szétfeszítésével tudja – úgy-ahogy – magába fogadni. Korunk költészete, úgy látszik, már az emberi hang szélső határai, az üvöltés és a hallomás között leng. Ez az „üvöltés” – ahogy akkoriban írtam róla – valahol túl van azon, amit az emberi hang még kibír; ez a hallomás valahol majdnem túl azon, amit az emberi fül még elbír. Az egyik a már nem is hallhatóba dörög át; a másik a még nem is hallhatót fogja fel. Az üvöltés költői bele akarnak ordítani valami még sosem hallottat és elviselhetetlent a világba; a hallomás költői ki akarnak hallani valami még sosem hallottat és érzékelhetetlent a világból. Az amerikai költők legjellemzőbb hangja már alig beszéd: üvöltésközelben van; a franciáké sem beszéd, Jacques Dupin egy versciklusának címével szólva – „suttogásközelben”, majdnem csendközelben szólal meg. A nyelv „ultrahangjait” igyekszik kiszűrni. S azon keresztül persze a világ, a dolgok, a lélek, az emberi és emberen túli viszonyok hangon túli kifejezésmódját:

írja Lorand Gaspar. Az emberi érzékenység eddig fel nem fedezett lehetőségeit kutatják, és igyekeznek működésbe hozni. S legtöbbjük legfontosabb mondandói ilyen „roppant, lidérces esték” „tanulságai”. Mik ennek az útjai-módjai? Néhány idézetet:

„Körmöddel és bőröddel meglátni a tüzet” (Lorand Gaspar); „Végigtallózni az összes szemetesládát a kimondhatatlan kültelkein” (Serge Wellens); kiásni „a megrendülés gyökereinek gyökereit” (Jacques Réda); tudni, hogy „vannak a hallatlanig szárnyaló tiszta énekek” (Jude Stefan); és hogy „egy kavics épp eléggé értelmes látvány, és a vadmentán rezgő vízcseppből is bízvást fároszt emelhetünk magunknak” (Roger Kowalski); megérteni „a szókat amik visszhangzanak a visszhangzó szavak alatt mint aki megtér önmagához” (Pierre Lartigue); azt is hallani, ahogy „az elállt szél zúg” (André du Bouchet); s megtudni, „ki változtatja igazzá az igazat feketévé a feketét ki nyitja szemünket másra is mint a halálra?” (Jacques Roubaud).

Mindez külső megnyilvánulásában, mintegy technológiájában is szembetűnő jegyekkel rendelkezik. Megint csak az „üvöltéssel” való összevetésben: ha ez utóbbi, természeténél fogva, zsúfolt szóáradatot vagy szaggatott felkiáltások özönét görgeti felénk, a „hallomás” elúszó, foszlányos, alig elkapható, összefüggéstelen, kihagyásos nyelvi hullámokkal suhan el szinte mellettünk. Befejezetlenül hagyott, folytonosan újrakezdődő mondatok, egymástól elszigetelt szintagmák, mondatrész voltukat elvesztett szavak, írásjelek helyett a szavak és a papír viszonyának „jelei”, az alaktan felülkerekedése a mondattanon: így lehet a szavak ellen beszélni, az új költőnemzedék egy része által mesterül vallott Francis Ponge kifejezett javallata szerint: ez az írás konvenciójának leleplezése. Ami, Denis Roche megfogalmazásában, annyi, mint „írásunkkal folyamatosan tanúsítani, hogy a költészet egy konvención (a közlésén) belüli másik konvenció (a műfajé).”

Ez a költészet – legalábbis átmenetileg – szükségesnek látja a lemondást mind a közlésről általában, mind a műfajok különböző közlő szerepéről. Elvetését a klasszikus irodalom két fontos, hosszú időn keresztül érvényben volt hagyományos kritériumának: egyrészt az irodalom forma és tartalom egységében megvalósult tökéletességigényének, másrészt próza és vers műfaji elhatárolásának. „A csúcs a tökéletlenség” – hirdeti még e fejlődésnek csak „küszöbén” álló Yves Bonnefoy verse is. – „Küszöbként szeretve csak a tökélyt. De megismerve megtagadni, holttá feledni.” A vers és próza közötti határ pedig e költészet gyakorlatában mindinkább elmosódik; pontosabban: egészen máshol húzódik, mint a klasszikus irodalomban, messze eltérően a Jourdain úr híres molière-i felismerésének vonalától. A határ nem a verses és nem verses formájú művek között húzódik – hiszen verses formáról a klasszikus értelemben hovatovább alig lehet beszélni –, hanem az írásnak ama módja között, amely felszabadítja magát mind a „közlés”, mind a „műfaj” konvenciója alól, s a között, amely továbbra is a közlés szándékával, s valamilyen műfaji szabályokhoz igazodva működik. A francia irodalomban ez egy hosszú fejlődés – a „modern” fejlődés – folyamatának mintegy végén, és annak betetőzéseként mutatkozik. Roland Barthes írja Kritika és Igazság című fontos tanulmányában: „Közel száz éve, feltehetően Mallarmé óta, irodalmunkban a helyek jelentős átrendeződése megy végbe: az írás kettős, költői és kritikai funkciója helyet cserél, egymásba nyúlik, azonosul egymással; nemcsak azáltal, hogy az írók maguk is művelik a kritikát, hanem, hogy művük gyakran maga tárja fel létrejötte (Proust) vagy éppen létre nem jötte körülményeit (Blanchot); mindinkább ugyanaz a nyelvezet kering az irodalom egészében, sőt, még amögött is… nincsenek többé költők és regényírók: csak egyfajta, azonos írásmód van.” S a szerző itt a nálunk is ismert fiatal prózaírót, J. M. G. Le Cléziót idézi: „A vers, a regény, a novella furcsa ócskaságok, amelyek már nem tévesztenek meg senkit, vagy csak nagyon keveseket. Miért is kellene költeményeket, elbeszéléseket írnunk? Nem marad más, mint a puszta írás.”

A szövegnek ez a helycserés mozgása mindkét irányban megfigyelhető: a hagyományosan értelmezett vers felől éppúgy el lehet jutni az ilyképpen felfogott írásig, mint a hagyományos próza vagy elbeszélés felől úgy, hogy ezek egymáshoz közelítenek. Jól megfigyelhető ez antológiánk egyes szövegein is; kivált egynéhány határeseten. Michel Butor A Saint-Lazare pályaudvara például világosan mutatja novellisztikus kiindulását s annak költői metamorfózisát; ahogy viszont Michel Deguy STB.-je nyilvánvalóan jelzi a vers felől az esszébe lendülő mozgást, amely közben találkozik az írással.

További – s itt talán utolsóként említendő – tulajdonsága e költészet módszerének a hagyománnyal való kapcsolata; úgy is mondhatnánk: a hagyomány mint idézési ürügy. Mindenesetre, ez a költészet, amely önmagát oly élesen elhatárolja a klasszikus költészet egészétől (Barthes szerint a kettőben már csupán a „szociológiai szándék” azonos), másként viseltetik a hagyománnyal szemben, mint a megelőző „modern” irányzatok. A heves elutasítás erőszakos gesztusa helyett az érdeklődő kívülállás átölelő gesztusával fordul felé. Nem tagadja, még kevésbé tagadja meg azt: elkülöníti magát tőle, és magába olvasztja. Az idézés e költészetnek, ennek az írásmódnak egyik lényeges aktusa. (Nemhiába iktat Michel Butor Montaigne-ról szóló nagy esszéjébe egy egész fejezetet az idézésnek az irodalmi alkotásban elfoglalt szerepéről.) Csak utalásként: Jude Stefan a híres villoni „mais où sont les neiges d’antan” parafrázisára épít egy egész verset; Pierre Lartigue Du Bellay Panaszainak témájára egy egész ciklust; Deguy és Denis Roche egész Jodelle-strófákat iktat be szövegébe a legváratlanabb helyeken, méghozzá azzal a versben nemigen szokásos módszerrel, hogy (ezzel is a műfajok közti határt döntögetve látványosan) a filológiai referenciák stílusában a szöveg után zárójelben közli az idézet forrását; másutt meg éppen a lelőhelyek teljes elkonspirálása a módszer, az idézetek észrevétlen beépítése a szövegekbe; Denis Roche mozaikszisztémája, azt lehet mondani, másból sem áll, mint idézetek egymás mellé sorakoztatásából, amelyek hol tudományos pontossággal meghatározott locusokként, hol meg még idézőjellel sem jelölten kapcsolódnak egymásba.

Mindez együtt: kicsit Flaubert és Mallarmé egymással látszólag feleselő, valójában egymást feltételező ábrándjának, a semmiről írt könyvnek és a „mindent” magába foglaló Könyvnek kései s persze módosított megvalósulása felé tart. Érezhetően a két szakrális előd „híres patakjához” visszavisszatérve…

A klasszikus költészet minden „didaktikai és politikai” (Deguy) feladatáról való lemondás természetesen

(de mielőtt e mondatot indulásának értelmében fejeznénk be, más irányban kell folytatnunk):

természetesen a gyakorlatban korántsem olyan teljes, ahogy az elmélet hirdeti és kívánja. Kötetünkben is sorozatos ellenpéldákat találhatunk, nemegyszer éppen az elmélet leghatásosabb kidolgozóitól. Csak példaként említem a más vonatkozásban már felmerült Deguy-szöveget, a holdutazás új emberi problémáival vívódó STB.-t; Franck Venaille versét a vietnami háborúról; Butor nagy szatirikus költeményét a francia kapitalizmus mai konszolidációs törekvéseiről, valamint az 1968-as eseményekhez fűződő ciklusát; Dobzynski Űr-operáját és a faji megkülönböztetés „új száműzötteit” idéző litániáját; Élie Bénacher Kései siratóját a nácizmus mártírjai fölött; a nagy „októberi reggel fedélzeté”-t, s „az Ukrajna felperzselt földjeiig egyformán ártatlan eget” Jacques Rédánál.

A klasszikus költészet minden „didaktikai és politikai” feladatáról való lemondás természetesen komoly veszélyeket is rejt. „Elüldögélni a szék szón”, vagy „zsebre vágni a szelet” meghökkentő, sőt, esetleg valami lényegeset feltáró mozzanat lehet, de, mint a költő, antológiánk egyik legfiatalabbja, Mathieu Bénézet maga is mindjárt felismeri, „még nem minden”. Saját örvényük folyton ott tátong alattuk. Jude Stefan „öregasszonynak” nevezi az évezredek óta romolhatatlan ifjúságában megidézett Múzsát. Persze, ez is egy konvenció elleni lázadás. De azért felmerül a kérdés: nem egy valóban elöregedett múzsát udvarolnak-e, miközben egy mindennél fiatalabbat vágynak magukhoz édesgetni? Henri Pichette, aki – későbbi, kevésbé jelentékeny fejlődése ellenére – a kezdet kezdetén hirdette meg az „új” költészet irányát, nagy feltűnést keltett, és jellemzően Apoèmes (Nemversek)-nek nevezett kötetében jókor látta a – feladatot? vagy veszedelmet? „Pusztuljon el hát megint a Költészet a költők keze által!” Ez 1948-ban hangzott el. S Denis Roche legújabb kötetének címe: A költészet tűrhetetlen.

A költészet, persze, mindig is – „tűrhetetlen” volt. A költészet úttörői (s ezen nemcsak az alkotók, közönségük is értendő) számára mindig tűrhetetlenek voltak a költészet önmagukat túlélt, avult formái; az epigonok (s az őket támogató széles réteg) számára viszont a költészet merészen új fordulatokat vevő útjai tűrhetetlenek. Annyi mégis bizonyos, hogy az európai költészetben hosszú idő óta csábító benső likvidációs kísértés a francia „új” költészetben veszélyes pontra jutott. A visszanyesés saját lényegük gazdagabb kibontásához vezeti a fákat, a rózsát, a szőlőt. De ha eközben a törzsüket éri netán végzetes csapás… Viszont…

Michel Deguy, éppen Dantéról, a nagy „politikus” költőről szólva fejtegeti meggyőzően, miért kell a költészet e pillanatában „erőszakosan felbomlania költészet és tudás érdekházasságának”, s hogy „a költészet semmilyen »elkötelezettsége« bármilyen más öntörvényű tevékenységnek, nem biztosíthatja kívülről egy költemény »értékét«”, s hogy a költészet fő feladata, legalábbis pillanatnyilag, s legalábbis a mai francia helyzetben: „visszavenni azt, ami az övé, miközben megpróbálja érzékeltetni a dolgok (politika, gazdaság, történelem stb.) költői lényegét”.

De a dolgok költői lényegének megragadása a költészetben és a költészet által csak úgy valósulhat meg igazán, ha nem csupán ennek a költőinek folyamatos „visszavételét” jelenti az emberi tevékenységek mindennapos végtelen sorozatából, hanem annak ugyanilyen folyamatos visszaadását is, visszavezetését a költészeten kívüli dolgok menetébe, vagyis a történelembe. Művészet és élet e nagy körforgása sohasem akadálytalan, sohasem időleges elzáródások, trombózisok és görcsök nélküli. De minden ezen múlik.

Franciául a hallomás szó (ouï-dire) és a nyilatkozat (dire) nemcsak értelmileg, nyelvi alakjukban is mintegy feltételezik egymást. Roger Kowalski költői parabolája, a Nyilatkozat, mintegy összefoglalja, hitelesíti és igazolja a „hallomás” e költészetének fordulatát, mikor a költő jogát követeli ahhoz, hogy ha elmondta azt, amiben az emberek közvetlenül is könnyedén magukra ismernek, elmondhassa azt is, amiben éppúgy magukra kell ismerniök: „Elmondtam az igazat, a megsejthetőt, a tisztességeset; elmondtam a jóságot, és számba vettem a gyűlöletet is. És ez jó. Most pedig a valószínűtlent mondom és a kéteset. Ismerjétek fel benne legrejtettebb hangotokat.”

Úgy érzem, ideje, hogy legalább hallomásból mi is tudomást szerezzünk e „hallomásról”; egybevessük a mi tudomásainkkal és látomásainkkal; s felismerjük benne, ha nem is ilyen kizárólagossággal, a „legrejtettebb” hangunkat, mindenesetre azt, ami benne a mi hangunkkal is együtt rezeg.

1971