Jegyzet a „Jegyzetek”-hez (1975)

E könyv előszavában^* már kitértem rá, itt újra hangsúlyozom azt, ami amúgy is nyilvánvaló: a harmincöt év alatt készült különböző írások sem állásfoglalásukban, sem megfogalmazásukban nem lehetnek azonosak azzal, amit és ahogy ma írtam volna. Ezzel még az sem azonos, amit tegnap írtam. Kilátástalan volna tehát minden esetben külön hangsúlyoznom régebbi magammal való mai vitáimat; és így szinte mindegyik cikkhez egy újabb cikket fűznöm.

Ennek az egy tanulmánynak az esetében mégis kivételt kell tennem. A benne foglalt kérdéseknek túl nagy a holdudvaruk vagy a továbbgyűrűzésük mind az én fejlődésemben, mind az írásom tárgyát képező nagy gondolkodó fejlődésében. Lukács György művei, fejlődésem különböző szakaszain, elemi hatással voltak egész gondolkodásomra. Igaz, mindig más hatásokkal ütközve, mindig ellentmondásra késztetve, igen változó előjelekkel, mindig a termékeny párbeszéd formájában. Hogy hatása hányszor és hányféle módon ösztönözte a művészetről kialakuló gondolataimat – attól kezdve, hogy kamaszkorom egy emlékezetes délutánján egy Múzeum körúti antikvárium polcáról váratlanul, mintegy titkos gyümölcsként leszakítottam magamnak A lélek és a formák és A modern dráma története eldugott első kiadását, addig, hogy a felszabadulás utáni szellemi átrendeződés heveny időszakában a Balzac, Stendhal, Zola egyszerre hatott rám a marxista művészetszemlélet revelációjával s a benne máris kísértő dogmatikus leszűkítettség elleni lázadás felkeltésével; s mintegy érzelmileg is: megszégyenítve korábbi Lukács-élményemben, amely, az ő akkori ítéletével szemben, engem inkább előkészített, mintsem eltávolított volna a marxista Lukács járta úttól –, mindebből az itt közölt tanulmány csak egyetlen mozzanatot őriz. De fontos mozzanatot. Ezért vettem fel ide (első megjelenése óta először) ezt a dolgozatot, annak ellenére, hogy fogalmazásával és egyes gondolataival a szokásosnál is kevésbé tudom ma már azonosítani magam.

Azt talán mondanom sem kell, hogy csak nem eléggé árnyalt fogalmazásom s a túlságosan is éles fogalmazásra kényszerülő történelmi pillanat együtt eredményezhette, hogy egyes vitapartnereim „a múlt visszasírásával” vádolhattak. Holott fogalmazásom talán azért sikerült a szükségesnél kevésbé árnyaltra, mert számomra (ami persze nem teljes mentség a mások számára fogalmazó író számára) mindennél nyilvánvalóbb volt, hogy nem sírhatom vissza azt a múltat, amely puszta életemet is fenyegette, hogy eszményeimről ne is beszéljünk. Mai szemmel olvasva, mindenesetre, „a lehanyatló társadalom melankóliájának s az egyénben olykor nemessé nőhető tragikumának átélése”, úgy érzem, minden további magyarázat nélkül is egyértelműbbé és elfogadhatóbbá válik. Hadd engedjek meg magamnak mégis egy „tekintélyi” s egy tárgyi érvet – mindkettő azóta vált ismeretessé. Gramsci iratainak posztumusz gyűjteményében (Letteratura e vita nazionale, 1950. 10. o.) olvassuk: „…még mielőtt a pozitív értelemben megteremtett »új ember« költészetet hozna létre, a negatív értelemben megújított régi ember »hattyúdalának« lehetünk tanúi, s ez a hattyúdal gyakran csodálatos zengésű: benne az új egyesül a régivel, a szenvedélyek hasonlíthatatlan módon felizzanak.” Mint amilyen például a magyar szocialista irodalom egyik remeke, Nagy László A Zöld Angyal című költeménye (1965).

Talán meg kell mondani azonban, hogy ma már nagyon is egyszerűsítőnek, torzítóan egyszerűsítőnek érzem azt az értelmezést, amit Lukács sokkal árnyaltabb – igaz, a Balzac, Stendhal, Zolában a későbbinél még kevésbé árnyalt – realizmus-fogalmának s a művészet osztálymeghatározottságáról alkotott képének adtam. S hogy ma már semmiképp nem téveszteném össze azokat a stílusváltásokat, amelyek Thomas Mann életművében fellelhetők, azokkal a lényeges ideológiai fordulatokkal, amelyek Lukács életművét jellemzik. Nem is beszélve arról, hogy ezzel éppen abba a hibába estem, amelyet bírálni kívántam: nem tettem különbséget a művészi és az ideológiai kifejezés között.

Mind e kérdésekben – s még sok egyébben – elkövetett tévedéseimmel azonban Lukács – nagylelkű tapintatot mutatva – nem is vitázott. Abban az egy kérdésben viszont, amit Lukács, cikkemre adott azonnali válaszában, „elvileg fontos” kérdésnek nevezett, és vitára érdemesnek minősített, máig is fenntartom – sőt, mint az alább következőkből kitetszik, éppen Lukács György azóta beteljesült életműve által megerősítve tarthatom fenn – akkori álláspontomat.

 

A Jegyzetek a Magyarok című folyóirat 1946 február–márciusi számában a „Vita” rovatban jelent meg. A vita nem is maradt el. Azonnal megindult fölötte, és különböző formákban a legutóbbi időkig nem szűnt meg. Lukács maga mindjárt Leszámolás a múlttal című cikkében válaszolt rá (Új Magyarország, 1946. április 16. Megjelent az Új Magyar Kultúráért című kötetében is: Szikra, 1948). A Magyarok áprilisi számában pedig Lám Leó vitacikke (A realizmus védelmében) már nem annyira valami védelmének volt tekinthető, mint ama vitamódszer fenyegető támadásának, amely – nem sokkal később – érvek helyett az inszinuáció fegyverét használta, a vitapartner el nem talált gondolatai helyett a mögötte feltételezett gyanús „megbízók” fantomjait vette célba. Erre válaszoltam ugyanazon a helyen (mert akkor még lehetett az ilyesmire válaszolni), Válasz Lám Leónak című cikkemben (Magyarok, 1946. május), némiképp naiv hévvel visszautasítva az „irodalmi” vitának ezt a formáját. A vitának erre a Lukács által elvileg fontosnak tartott kérdésére visszatér később Alasdair MacIntyre, Lukács on Thomas Mann című tanulmányában (Encounter, London, 1965. április, 64–65. o.), és foglalkozik vele Hanák Tibor A filozófus Lukács című könyvében (Magyar Műhely, Párizs, 1972. 47–48. o.). Végül, újra utalok rá magam is, Pablo Neruda egy hasonló állásfoglalását elemezve, Pablo Neruda – a Duna felől nézve című tanulmányomban (először franciául: Pablo Neruda vu du côté du Danube, Europe, Párizs, 1974. január–február, 149–161. o.; magyarul: Nagyvilág, 1974. március; és a jelen kötetben). Köpeczi Béla már történeti távlatból utal e polémiára A magyar kultúra harminc éve című könyvében (Kossuth, 1975. 68. o.). Legutóbb Szerdahelyi István hivatkozik rá, különös önellentmondásba tévedve, mikor látszólag egyszerre helyesli Lukács 1946-os, a fiatalkori művek megtagadására vonatkozó állásfoglalását és a fiatalkori művek későbbi, ennek ellentmondó közrebocsátását. (A felhőkakukkvár küszöbén, Nagyvilág, 1976. július.)

Holott a döntő szót ebben a kérdésben maga Lukács György mondta ki: ha közvetve is, azzal, hogy az általam kifogásolt módon „megtagadott”, maga által „helytelennek, sőt veszélyesnek” felismert esztétikai műveit (A lélek és a formák legtöbb tanulmányát, a Theorie des Romans és A modern dráma története fő részeit), sőt a közvetlenül történetfilozófiaikat és politikaiakat is (Történelem és osztálytudat; Blum-tézisek stb.) később mégis újra kiadta (lásd Utam Marxhoz, Magvető, 1971; Történelem és osztálytudat, Magvető, 1971; Világirodalom, Gondolat, 1969); az ezeket „eltévelyedésnek” minősítve elvető, velem vitázó (már említett, Leszámolás a múlttal című) cikkét viszont kihagyta válogatott műveinek illetékes kötetéből (Magyar irodalom – magyar kultúra, Gondolat, 1970), amelybe pedig az Új magyar kultúráért kötet szinte valamennyi írását újra felvette.

Amíg Lukács maga ilyenformán nem zárta le a kérdést, nem tartottam ildomosnak bolygatni ezt a nemcsak elvileg fontos, hanem, mint az előttem is nemsokára kiderült, nagyon is kényes problémát, amelyet cikkemben olyan naiv biztonságérzettel vetettem fel. Később magam is megtudtam, hogy talán nem is magával Lukáccsal vitázom itt, s amit Lukács a Történelem és osztálytudattal kapcsolatban ír, a magyar kiadás 1967-ben kelt utószavában: „[1934-ben] taktikai szükségszerűség volt nyilvánosan distanciálnom magamat a Történelem és osztálytudattól” – talán még inkább áll 1946-os állásfoglalására a régi esztétikai művekkel szemben; ez utóbbi is nagymértékben „taktikai szükségszerűség” lehetett. Ezért is nem vettem fel bírálatomat későbbi tanulmányköteteim egyikébe sem – még akkor sem, amikor erre a tisztultabb helyzetben már lehetőség nyílt volna. Most Lukács végső gyakorlati és elméleti állásfoglalása, s a mai, tabuktól mentesebb szellemi légkör, úgy érzem, jogommá s talán feladatommá is teszi újraközlését e gyűjteményes kötetben.