Vita Lukács Györgyről és a vitáról

Igen tisztelt Uram,

hogy ki „lelkileg meghasonlott” (vö. Magyarok, 1946. III. 183. o.), s hogy ebből „mi következik”, meg a többi ilyen igen kevéssé ellenőrizhető, erősen személyeskedő és rosszízű pszichologizmust talán hagyjuk a lélekbúvárokra, vagy, vita esetén, az érveikből kifogyókra. Ha történetesen én ilyen volnék – az nem tartozik Önre; ha pedig Ön ilyen, az nem tartozik énrám. Tehát maradjunk csak az érvek és elvek tisztázásánál. Amint sorban következnek.

1. Én nem kívánom a „régi jó” esztétikát „Lukács ragyogó és gazdag meglátásaival kiegészíteni” (uo. 179. o.). Legalábbis így nem. Az esztétika nem valami „régi”, egyértelmű, változatlan és változhatatlan, egyszer létezett és megmerevedett dolog, hanem mondjuk, önkényesen, Platóntól néhány termékeny századon és kiváló elmén keresztül mondjuk Crocéig, Bergsonig, Thibaudet-ig, Valéryig vonuló folyamat, amely mindig is kiegészült és kiegészül egyre új és új szempontokkal és „meglátásokkal”, így most a Lukács valóban ragyogó okfejtéseivel is. Így él és alakul az élet s az élet minden fontos folyamata, a „szép”-ről való tudásunk is, egyre bővülve és váltakozva, a világ bővülésével és változásával együtt. Most is ezt teszi. – Ami pedig a „kiegyezést” illeti: hogy „kiegészítsük az esztétikát a modern társadalomelméletek eredményeivel” – erről sem ilyen formában van szó. Az esztétika külön tudomány, köztudomás szerint a filozófia egyik ága s mint ilyen, nem helyettesíthető egy másik tudománnyal, de igenis felhasználhatja s fel kell használnia minden modern tudomány eredményeit – mint ahogy fel is használta mindig – úgynevezett segédtudományként. Ez nem „kompromisszumos kiegyezés”, hanem magától értetődő együttműködés.

2. Hogy a szépség valami „különálló”, a világtól elszakadt dolog volna, melyhez p. o. a „társadalmi-gazdasági” valóságnak lényegileg nincs köze (182. o.), azt távolról sem állítottam (Rilke sem). Sőt éppen a „szépséget” (vagy hogy is nevezzük) tartom a lét legdöntőbb pontjának, melybe minden probléma összefut, s amit mindig a „teljes lét” szempontjából kell vizsgálat alá venni. Csakhogy azt nem érzem, hogy éppen ez a társadalmi realizmus lenne egyedül a „lét fő centruma” (179. o.), a megtalált bölcsek köve, legalábbis addig nem, amíg ezt a társadalmi-gazdasági faktort nem növesztjük mesterségesen mindent magába foglalóvá, ahová aztán mindent belegyömöszölhetünk, ami csak az emberi lét – mint ahogy Ön is teszi: ez által oly általánossá tágítva e fogalmat, hogy immár nem is jelent többé semmit, semmi konkrétat. (Lukács György fogalmazása ezeken a pontokon sokkal konkrétabb, más szóval kirekesztőbb.) Vagy a realizmus, amely, ha beleértjük a III. Richárd, A vihar, a Szentivánéji álom szerzőjét, a Commedia és a Vita Nuova Dantéját, Aiszkhüloszt, Cervantest, Swiftet, a Faust, az Iphigenia, a Tasso, a korai himnuszok, a Römische Elegien, a Westöstlicher Divan költőjét s végül – Ön szerint – még Proustot is; – akkor immár nem valami közös jelleget jelent, ami megkülönböztethetné egyéb művészi stílusoktól, hanem pusztán a jó, a nagy irodalmat, úgy, ahogy a múlt század és az iskola ezeket „klasszikusoknak” nevezte, nem a szó jellegmeghatározó értelmében, hanem csak stílusoktól független értékelő (classis) használatában. Nos, ez pedig erős redukció, ahogy Ön is elismeri, viszont bármennyire is tagadja, ugyanakkor szimplifikáció is, és teljességgel meddő is. Így alig lenne értelme a realizmust mintaképül emelni íróink elé, hisz csak annyit jelentene, hogy írjanak remekműveket, mindegy, hogy mi módon, milyen formában. Ezt pedig anélkül is szívesen tennék, hanem ebben csupán saját tehetségükre számíthatnak.

3. sorban ugyancsak szimplifikáció az is – fenn kell tartanom –, ha a valóság végtelen változatosságát, a zseni részegítően gazdag és burjánzó televényét (s éppen Balzac esetében) egyetlen, az eredetére „redukált”, pusztán „származását” meghatározó okfejtéssel akarjuk érzékeltetni. Mintha egy virágba borult, gyümölcseitől roskadozó, gyantás háncsú, göcsörtös törzsű, szeszélyesen ágazó nagy fát pusztán azzal akarnánk leírni, hogy megjelöljük a talajt, amelyből kinőtt, s jelentőségét is csupán ebben látnók; nem abban, miképp nyúlik fölfelé, illata hogy s meddig lobog a szélben, színei hogy csillannak a napban az égre; és így tovább.

A 4. egy furcsa kis félreértés. Ön velem szemben azt állítja, hogy Proust ilyen meg olyan okoknál fogva „mély és felejthetetlen” (101. o.). Ezt én is így hiszem. Ezzel szemben a bíráltam könyvben az áll ugyanerről az íróról, hogy az „a semmibe foszló egyéni elv, az egyszerinek, a soha nem ismétlődőnek mechanikusan túlélezett véglete”. Én ama könyv ezen kitételével vitáztam; Önnel nem szálltam volna vitába; minthogy, ha közvetve is, de ugyanazt mondtam Proustról a könyvvel szemben, amit Ön most a mellett, velem szemben próbál állítani. Vagyis: Ön velem szemben az én véleményemmel próbál védeni egy olyan álláspontot, mely velem (s ezáltal e ponton Önnel is) szemben áll. Kissé nyakatekert, ugye? De gondolja csak át. Én magam eddig sose képzeltem, hogy az egyetértés is lehet vitaalap. Ez a módszer egyébként, amellett hogy egyáltalán nem célravezető, nem is méltányos: és pedig egyfelé sem az: sem a megvédeni akart, sem a támadott személlyel szemben.

5. Amit pedig a társadalmi szemlélet „bevonásáról” mond „az egyetemes világképbe” (180. o.) – arra azt kell válaszolnom (most látom, hogy a 2. pontban mondottakat ki kell egészítenem), hogy azt nem „ajánlatosnak” tartom, hanem természetesnek és „szükségszerűnek”. S bírálatomban éppen a nem társadalmi „bevonását” követeltem ebbe a világképbe (nem tudom, érthető-e a különbség), bevonását mindannak, ami nem társadalmi, hanem azon túl emberi. Ha viszont Ön úgy érti, hogy minden, ami emberi, már társadalmi megnyilatkozás, akkor ugyanott tartunk, ahol az elébb Goethével, Shakespeare-rel és a realizmussal; vagyis hogy ez a „társadalmi” nem jelent valami külön konkrétumot az életen belül, hanem magát az életet, s akkor szinte nincs is rá többé szükség; vagy az „élet”-re nincsen: egyik mindenképp fölösleges. Ha mindig minden mindent jelent, ha a realizmus mindenféle művészetet, mindennemű jó művészetet jelent s nem egy fajtáját, mely jó és rossz műveket egyaránt foglal össze; ha „társadalmi szemlélet”-en minden lehető szemléletek összességét értjük – akkor, ha csak annyi a különbség, hogy pl. az elébb említett Proustot mindketten az emberi lét egy teljes ábrázolásának tartjuk, csak Ön realistának nevezi, én pedig e szó általam ismert és Lukács György által is alátámasztott értelmezéseként nem – nos, akkor nincs semmi baj: csak nem értem, mit vitat. Csakhogy ha minden, amit az életről mondunk, mind a „teljes élet”-et jelenti s nem annak valamely részét vagy lehetőségét, akkor nincs szükség a különböző szavakra. Akkor egyszerűen minden „leredukálódik” arra a végső valóságra, hogy: élet – és nem tudunk meg az életről semmit. A szavak éppen külön és kizárólagos értelmük miatt létesülnek, az elkerülhetetlen disztingválódás és disztingválás folyamatában. A gyerek először mindenre azt mondja: mama, ami számára az egész „lét centruma”, aztán már mond ezt is, azt is, később már „én”-t is, végül pedig szerencsés esetben leírhatja Keats egy ódáját is, mind csupa disztingválásból. Ezt Ön is jól tudja, mint volt pszichológus. Társadalmi szemlélet pl. nem az élet szemléletét jelenti, hanem egy szemléletét, amely más szemléleteket szükségképpen kizár magából. Én más szemléleteket kívántam „bevonni” e szemlélet keretébe.

6. Azt írja még: „Ha pedig mindez ilyen elkerülhetetlenül áll az irodalomra – meg kell nyugtatnunk Somlyót –, biztosra vehetjük, hogy a zenére és a képzőművészetre is áll, hiszen művészetvoltukban ezek osztoznak az irodalommal, alapvető funkciójuk tehát nem lehet más.” Minthogy így hiszem én is, azért vetettem fel ezt a kérdést. Csakhogy épp azért, mert úgy éreztem, hogy „mindez” nem ilyen „elkerülhetetlenül” s főként nem ily kizárólagosan áll az irodalomra sem. És megbocsásson – minden biztosítása sem tud „megnyugtatni” engem efelől, ha csupán csak annyit mond róla, hogy „biztosra vehetem”. Nem vagyok hívő ember, s mért éppen Önnek hinnék, mikor én ellenkező meggyőződésen vagyok, s Ön egyetlen ténnyel, érvvel, vagy akár tekintéllyel sem siet az én meggyőzésemre. Még a matematika kérdésében sem, ahol pedig állítólag „ismer nagyon érdekes kísérleteket”.

Végül pedig azzal, hogy Ön egyszerűen, érvek és okfejtés helyett „visszafordítja” rám (180. o.) a dogmatizmus és szimplifikáció szemrehányásait, csak azt teszi, amit a megsértett gyerek tesz pajtásával, mikor már nem tud neki mi mást válaszolni és azt kiáltja: „Az, aki mondja!”

Utóiratként, de nem utolsósorban, még meg kell végül kérdenem Önt, mi az „a zsákmány”, amit én „alattomban” és „egészben” meg akarok magamnak „kaparintani”? Továbbá nyomatékosan fel kell kérnem Önt annak mielőbbi közlésére is, hogy kik az én Ön által ismert „megbízóim”, és „mik e megbízók szándékai”? (183. o.) Mert különben olybá kellene vennem e kifejezéseket s a vitának eme módszerét, mint üres és rosszindulatú politikai frázist, a fasiszta „írástudók” egy nemesen megőrzött hagyományát, az oktalan és üres gyanúsítást. Ezt pedig nem szeretném.