Jegyzetek Lukács György könyvéhez

A recenzió műfaja, mely irodalmi életünk legutóbbi éveiben szinte teljességgel kiszorította a bírálatot, a kritikai tárgyalást, valójában a problémák iránt való közöny jele, a művészi és elméleti hatások át nem élésének következménye; s ami ezzel jár, az irodalom izgalmas szabadságának szürke árucserévé válását mutatja. Hozzáadás nélkül, távlatai felvetése nélkül egyszerűen elmondani egy regény tartalmát s az esetleg benne mutatkozó „idegen hatásokat”, legjobb esetben még néhány szót ejteni stílusáról, felsorolni egy verskötet „szép” vagy „kevésbé sikerült” darabjainak címét, „mutatóba” idézni egy-egy „megragadó strófát”, részvétel nélkül elismételni egy értekezés „gondolatmenetét” – megannyi nem eleven igényből származó, nem eleven igényt kielégítő, hamis út: csak megkerülése a valódi feladatnak. Ismertetni egy művet csaknem annyi, mint nem ismertetni, de még csak meg sem ismerkedni semmivel. Valóban megismerni csak azt lehet, ami az ember saját kérdéseinek fogaskerekébe kapcsolódik, s ezáltal saját létének szerkezetét hozza működésbe; akinek valóságot jelent az írás, mindig csak ezekről beszél; s ezeknek az átélt részeknek elevenségével bőven kárpótol azért, amiről nem tudott beszélni. Így az ismertetendő műre is dúsabb világot vet, éppen esetleges ellenkező meggondolásaival állítva be azt igazi távlatába s valódi határai közé. A könyv hatásáról is így lehet leginkább számot adni; hiszen hatás már eleve valami mást, többet jelent annál, ami a hatást kiváltóban adva van; egy másik embert tételez fel; s ez a másik épp egyéniségének hozzáadásával teljesíti be magát a művet.

Talán nem túl nagy merészség azt hinni, hogy Lukács György, a nagyszerű gondolkodó is szívesebben veszi a könyve nyomán valakiben felmerült nehézségek és problémák felvetését, mint ha ehelyett könyve gondolatmenetének óhatatlanul leegyszerűsítő, fontos árnyalatait elhagyni kényszerülő ismétlésére szorítkoznánk.

 

A jelen mindig a teljes múlt hamva alól tüzel; és minden múlt telve van a mindenkori jelen legélőbb problémáinak parazsával: csak rá kell fújni, hogy új világra lobbanjon. Minthogy az ember teljességgel a jelenben és a jövőnek él, az alkotóban – aki ennek az embernek legvalóságosabb megnyilvánulása – mindig a jelen, vagyis az élet, a maga egyéniségének és társadalmának sorsdöntő kérdései nyílnak meg: ha a múlthoz nyúl, a múlt roppant anyagába mindig ezeket a kérdéseket fúrja bele, s olyan darabokat fejt ki a múltból, melyek a jelen hézagjaiba ültethetők. Minden egyéb pusztán „szellemi” kedvtelés marad, nem alkotás; időtlenségében nem állja az időt.

Lukács György, mikor a múlt század nagy francia realista műveinek páratlanul éles és izgalmas elemzését adja, napjaink magyar irodalmának s ezen felül az egész hatalmas társadalmi és szellemi átalakulásnak legfontosabb kérdéseit veti fel; s még ezen túl, művészet és társadalom legáltalánosabb dilemmái közt vonja ki dialektikájának feszes huzalait. Realizmus, idealizmus, magány, közösség; elvonulás vagy kiállás? tendencia vagy tendenciánál iránymutatóbb valóság? – megannyi kikerülhetetlen és konok kérdés. A felszabadulás óta, bízvást állíthatjuk, nem jelent meg a magyar szellem számára elevenebb fontosságú könyv: ha nem is annyira kissé dogmatikus megoldásai és túl egyértelmű feleletei, mint inkább tévedhetetlen biztonságú kérdésfeltevései folytán. Mint egy lázmérőn, úgy lehetne e könyv hatásán, a körötte kialakult vitán lemérni szellemi életünk éberségét és hevességét – ha volna egyáltalán ilyen.

Hogy éppen ez a könyv válthatná ki ezt a hatást – nem véletlen és nem is meglepő. Hiszen szerzője az az ember, akire a hosszú évek alatt, míg tőlünk távol kényszerült élni, mindnyájan úgy tekintettünk, mint a legmesszibb látó, a legmagasabbra ívelő magyar szellemre, s akit távolléte ellenére is mindig maguk között tudtak irodalmunk legjobbjai. Benne látták s az ő visszajövetelétől várták a magyar filozófiai gondolkodás felfrissítését, vele vigasztaltuk magunkat esztétikánk sivár akadémizmusa és korlátoltsága miatt. Élt egy nagy magyar gondolkodó – ha körünkön kívül is, ha nem kaptunk is hírt felőle, ha legendás tudásunkat nem táplálták is tovább új művei.

Ezek az új művek most, nemcsak közvetve, mondanivalójuk és felépítésük, szándékaik és eredményeik elfordulásával, de a legközvetlenebbül, félreérthetetlen szavakkal is megtagadják és elvetik azokat a régi műveket, melyeknek alapján ez a kép élt bennünk.

Ezzel a párját ritkító autodaféval indul a könyv. Önkéntelenül merül fel itt a kérdés, mennyiben van joga az embernek megsemmisíteni azt, amit létrehozott, s ami immár ható- és hatásokat egyre magába fogadó erőként elkezdte tőle független életét: vitába mindenesetre szállhat vele, újabb fejlődésének eredményeként s új igazságainak bizonyítása kedvéért. De eltörléséhez bizonyosan nincs hatalma. Lukács György sem akadályozhatja meg, hogy a Theorie des Romanst, A modern dráma történetét, A lélek és a formákat ne olvassák, s hogy életművének jellegét, fejlődését, tanulságát ne ezek ismeretében tárgyalják; de még azt se, hogy más írók esetleg ezeknek a megtagadott s önmaga által szinte „entartete Kunst”-nak degradált munkáknak eredményeire ne hivatkozzanak. Mint ahogy Lukács is pl. korunk realista törekvésű írói közé sorolja Thomas Mannt, amire nyilván elsősorban a Buddenbrooks jogosíthatja fel, a legkoraibb Mann-mű, az a mű, melyet szerzője azóta többszörösen és több irányban meghaladott, s szinte egész életművével megcáfolt, éppúgy, ahogy ellentétes irányú fejlődése során Lukács a Theorie des Romanst; s hogy ő nyíltan nem tagadja meg, úgy, mint Lukács a magáét, az csak szögesen más esztétikai felfogásából következik, mely minden kiváló emberi kifejezés jogosultságát, önmagában való „igazságát” elismeri, akkor is, ha a maga jelenlegi meggondolásával és szándékaival immár nem egyeztethető össze. S elismerné akkor is, ha egy hanyatlónak látott világból átlépett volna egy haladónak tudottba, ha a lejtőről egy szökkenéssel átpattant volna a meredélyre, s szeme előtt, hol eddig a szakadék tátongott, most az orom fénye derengene.

Ennek a fénynek a derengésében tagad meg mindent Lukács György, amit a régebbi, vélt vagy valódi sötétben látott, s mindent aszerint ítél, mennyiben látszik közelebb vinni ehhez a fényhez. Ehhez az evolúciós-optimista szelekcióhoz építi ki esztétikáját, s jelöli ki a művész egyetlen helyes útját, melyet a „nagy realizmus” vág a lehetőségek erdejében.

Az esztétikai gondolkodás nagyjai, akik nem elszigetelt mesterségbeli és ízlésbeli kérdéseket látnak és tárgyalnak a művészetben, de a művészetben látják felvetettnek az egész emberi lét teljes problematikáját, minden mélyre nyúló és messze mutató távlatával – mindig kiszemelik, vagy inkább több lehetőségből megalkotják a művészetnek egy képét, mely szerintük magában foglalja azt a teljességet, amelyet az ő világszemléletük megkíván; s különösképpen csaknem mind a „nagy” jelzővel választják külön az általuk elképzelt és kiemelt fajtáját a művészetnek minden más fajtáktól, ezzel a jelentős szóval jelezve azt a körülírhatatlan többet, amit elképzelésük és követelésük jelent. Így beszél Rilke: „das grosse Gedicht”-ről; így mond Valéry „grand Art”-t, T. S. Eliot „great poetry”-t; és így használja Lukács György a „nagy realizmus” kifejezést. Miben áll ez a „nagy realizmus”? A társadalmi valóság „elfogultság nélküli” szemléletéből, a „teljes ember ábrázolásából”. Vegyük sorra: mit jelentenek itt és konkrétan ezek a szükségképpen kissé általános és határozatlan jelölések. Lukács György nézete szerint az embert minden dolgában és végső fokon társadalmi helyzete, más szóval osztályérdekei determinálják; nem hogy ezek is, de hogy egyedül és mindenekelőtt ezek. Hogy pedig egy író ilyen vagy olyan állást foglal el a társadalomban és a világban (amely e nézet szerint nem is jelent többet a társadalomnál), az „egyáltalában nem pszichológiai, sőt nem is tipológiai kérdés, hanem a társadalmi fejlődés határozza meg”. Vagyis az ember legszellemibb megnyilvánulásaiban és eredményeiben is nemcsak hogy elfogulatlan nem lehet, de mindig egyetlen pont által determinált, mert, Gottfried Kellerrel szólván, „minden politika”, vagyis minden „objektíve a társadalom harcaiból indul ki, és objektíve azokba torkollik”. Így ábrázolja a „nagy” realista az embert, s ezáltal lehet egyedül őt „elfogulatlannak” mondani. Minden egyéb tudatos vagy öntudatlan osztályérdekek álarca; egyedül a nagy realista mondhatja ki a teljes, társadalmi igazságot elkendőzés nélkül s akár osztályérdekei ellenére is; amire épp Balzac példája utal legélesebben, aki, bár osztályérdekeinél fogva a feudalizmus pusztulását siratni kénytelen, „realista tisztességének erejénél” fogva mégis a progresszív valóságot ábrázolja. Mindezt Lukács igazi dialektikus remekléssel fejtegeti, fontos kérdések egész sorát vetve fel e gondolatmenetével (amire e jegyzetek végén még visszatérünk). De vajon mindezt csupán csak a „realizmus” érheti el? S vajon a művészetnek, a teljes embert kifejező művészetnek csupáncsak ez volna egyetlen becsületes célja és lehetősége, feladata és eredménye? Nincsenek-e a valóságban az embernek az aktuális társadalmi életen kívül eső lényeges és kikerülhetetlen élményei? Nincs-e méltó tárgy több ezen kívül? S mindaz, amit ilyennek vélünk, amit ilyennek véltek a legnagyobb elmék, legszenvedőbb és legforrongóbb lelkek, legtisztább erkölcsű férfiak, az igazság megszállottjai minden korokban – mindaz csak burkolt osztályérdek, a megalkuvás elvonultsága, a haladástól való irtózás hiú és kártékony képzelgése? S vajon még a képzelgés is nem emberi valóság-e? S a társadalmi valóságba helyezett ember reális képe mellett nem éppúgy feladata-e, nem éppúgy kényszerítő szükséglete-e az embernek, a művésznek a társadalmon kívüli emberi szituációk tudatosítása? A magános ember szembenállása a világgal, az ismert és ismeretlen természettel, önnön szervezetének rejtelmes mozgalmaival, boldogító zengésével és dermesztő csendjével? Nem az ember legősibb szüksége-e a láthatónál is olykor hatalmasabban jelenlevő láthatatlan láthatóvá tétele? Az emberi lét szélső határainak kitapintása, gyönyör és szenvedés végleteinek szédülete, a kimondhatatlan kimondása? Lehetetlen önkéntelenül is fel nem vetni ezeket a kérdéseket, melyeket itt valamely tiszteletre méltó cél érdekében dolgozó dogmatizmus teljesen elhallgatott, hogy kiválasztván a megfelelő típust, azt mindazon általános emberi tulajdonság, s az épp ő általa szükségszerűnek mondott elfogultság alól feloldja, amelyet pedig minden elképzelhető más emberi megnyilvánulásra levethetetlen ingként ráégetett. Vagyis: menthetetlenül idealizál. Ami itt csak annál paradoxabb, hogy Lukács György éppen a „nagy realista” alakját kénytelen idealizálni.

Hiszen ezek szerint el kellene fogadnunk, hogy mióta csak osztálytársadalom van – vagyis minden általunk ismert kultúrában –, minden vagy csaknem minden, amit az ember a legmagasabb fokon átélt és kifejezett, a világról való minden tudásunk elvetendő, mint pusztán az uralkodó osztályok hatalmának fenntartására irányuló erőfeszítés. A lét fölötti borzongást és gyönyörűséget, értelmet és őrületet, vallást és filozófiát, költészetet és tudományt, formát és forradalmat, rendet és szabadságot, minthogy kevés kivétellel az uralkodó osztályok tagjaiban váltak tudatossá – mindezt csupán osztályérdekek elkendőzése, tudatos vagy nem tudatos ferdítés, s valódi kérdések álcázása hozta létre. A remete elvonulása osztályérdek; a szent aszkézise a kizsákmányoló társadalmi helyzetéből következik; a költő gyengéd és zabolátlan játéka, a misztikus víziója, a logikus éles formaalkotása – az ellenforradalom eszközei, és – itt van a hangsúly – csupán és mindenekfelett csak azok. És így tovább.

Hogy mindennek születésében osztályérdekek is közrejátszottak, az természetes; de csak annyira, amennyire egyéni érdekek is közrejátszanak minden dolgainkban; amennyire p. o. osztályérdeke mellett az a merőben egyéni érdeke is hajtja a költőt madrigáljának megírására, hogy kegyetlen kedvese végre meghallgassa esengését, hogy egyebet ne is említsünk. Vagy – más ponton – amennyire p. o. lelkünk legsetétebb rétegének öntudatlan és nem mindig legfeddhetetlenebb mozgalmai kényszerítik a művészt műve létrehozására, mely azonban végül, bár azokból született, nem terjeszti magából e sötét aberrációk mételyét; ez épp a művészet, a nagy emberi adomány csudája: mindig mást és többet jelent annál, amiből létrejött. A szennyből születik, s a tisztaságba nő. Ahogyan Szophoklész tragédiája több minden „Oedipus-komplexusnál” és mindenféle „aberrációnál”, ugyanúgy több egy társadalmi osztály hatalmi érdekeinek kifejezésénél is; s bár egyaránt köszöni létét mind a kettőnek, értelme és jelentősége mind a kettőn túlnő; épp ott kezdődik, ahol ezek véget érnek.

Vajon valóban a „teljes ember”-hez jutunk-e közelebb, ha az embert teljes története folyamán, korlátlan sokféleségében, vágyai és szenvedélyei, bűnei és dicsőségei számon tarthatatlan sokaságával együtt a reakciós és progresszív állat kettős csoportjára szűkítjük? Ha tetteinek és megnyilatkozásainak számtalan határozóját egyetlen determináns szűk fénykörébe vonjuk? S főként az emberről való tudásunk gazdagodását segíti-e elő az, ha akár a leghelyesebb szempontot is kizárólagosnak tüntetjük fel, ezt jelentve ki egyetlen tiszta szándéknak, minden egyebet eleve gyanúsnak, pusztán társadalmi érdekek ferdítésének mutatva be? Hogy a realizmus szinte vallásos kizárással a teljes ember, az ember egészének egyedüli formája, azt csak az mondhatná, aki egyrészt nem ismeri mindazt a más irányú hatalmas anyagot, melyet az ember már létrehozott, vagy aki nem élte át magában mindazt, ami minden realista ábrázolásból szükségképpen kimarad (vagyis éppenséggel Lukács György nem, a művelt és mélységes szellemű gondolkodó). A realizmusból, amely a típus, az egy időhöz kötött legszélesebb átlag ábrázolását jelenti; s kirekeszti magából az egyénit, mindazt, ami nem tipikus, de ugyanakkor nem is „a semmibe foszló egyéni elv”, ahogy ez az esztétika állítja, hanem éppen a mindig mindenütt jelenlehető, a különből az általánosba csapó, az egyszeriből egyetemesbe ömlő. De ezt tudva, hogyan lehetne azt állítani Gide-ről vagy Proust-ról, hogy az „az egyszerinek, a sohasem ismétlődőnek mechanikusan túlélezett végigvitele”? S továbbá, minthogy Lukács György maga is mindig a legszélső távlatokat vonja átfogó gondolkodásának mágnese köré, ki is mondva, hogy „mivel… a regény a modern polgári kultúra vezető, uralkodó műfaja… visszamutat az irodalom, sőt az egész kultúra fejlődésére is” – teljes joggal fel lehet vetni a kérdést, mi lehet ebben a történet- és művészetszemléletben a zene, a képzőművészet, a matematika, a szellem száz irányú erőfeszítésének és kedvtelésének helyzete? Vagy fogadjuk el végképp, hogy mindenről lehullott a lepel, s az embertől, ha tisztességes, végképp meg van tagadva – ami minden élőnek joga s talán fő értelme is e földön – lényének korlátlan kiteljesítése, önmaga alkotta, mind tökéletesbülő eszközei által, örömének és bánatának, rajongásának és rabságának, a benne tomboló titkos és hatalmas áramoknak teljes kifejtése, a szabad dalolás mindenért kárpótoló gyönyörűsége? Az az élethez feltétlenül szükséges rilke-i fölösleg, a világnak az a többlete, nevezzük végre nevén, az a szépsége, amelyről ez az esztétika mit sem akar tudni? Természetesen nem azt a „szép” szépséget értve itt, azt, ami csak szép; de azt, a talán mindennél többet, a szépséget. Ez az esztétika ezzel szemben folyvást a valóságot üldözi, a valóságot, amelyet menthetetlenül elválaszt a szépségtől. A szépség őelőtte csupán a valóság elkendőzéseként szerepel; holott az „igazi nagy” szépség éppen feltárása a valóságnak. Sőt – talán még itt sem időszerűtlen felvetni a kérdést –, van-e egyáltalán valóság (a művészetben) a szépségen kívül? Nem a valóság legmélyebb kifejezését nevezzük-e szépségnek?

 

Mindezeket az ellenvetéseket nem az értetlenség tétette velünk, sokkal inkább az értelem kettős viadala, a részleges megegyezés, amely azonban nem hallgathatja el a maga feltétlenül szükségesnek tartott meggondolásait. Hogy az irodalmat a materialista történetszemlélet alapjáról is meg kell néznünk, sőt mennél tüzetesebben, s hogy az rendkívüli új igazságok felderítésére vezethet, s végül hogy ezt Lukács Györgynél hivatottabban, tisztább gondolatmenettel, izgalmasabb dialektikával senki sem tehetné, talán egész Európában sem, e sorok írója előtt mindennél nyilvánvalóbb. Hogy társadalmunk, egész életünk forradalmi megújulása új szempontok felvetését követeli és eredményezi, s hogy soha nem volt nagyobb szükség építő és az ember aktuális céljai mellett kiálló szellemre, e felől sem lehet semmi kétsége. Csak azt nem láthatja be, hogy a szellem csupán feltétlen dogmák szerint, kritikátlanul és gazdagságának elvesztésével válhat építővé. Éppen dialektikus látása következtében vetődik fel benne egyre élesebben annak a lehetőségnek az értéke, amit Bertrand Russell így fejezett ki: „Marxnak a gazdasági fejlődésre vonatkozó egész elmélete teljesen igaz lehet, ha metafizikája hamis…” Vagy közelebbről: ha a nevében alkotott esztétika dogmatikusan egyértelmű és kizárólagos, s a „teljes embert” keresve, éppen teljességétől fosztja meg az embert. S hatalmas szépségeitől, kimeríthetetlen bőségétől, ezer külön-külön méltatást érdemlő erényeitől kénytelen megfosztani azt az írót, akit legnagyobbra tart, rendkívül érdekes elemzések, páratlan meglátások után ekként jelölve ki végső jelentőségét: „Balzac zsenije abban nyilatkozik meg, hogy a kétségbeesést, mely a kisbirtokos paraszt kiábrándulásához vezet, realista erővel ábrázolta.”

 

Az egyetlen, legfőbb pontból kiinduló kérdéscsoportok, mint a bedobott kő nyomán felvert víz, koncentrikus körökben gyűrűznek szét, a legtágabb átfogójútól a legszűkebben konkrétig (és vissza). Hogy a legbenső, legközelebbi, legaktuálisabb kérdéshez is húzzunk egy érintőt, Lukács György nagyszerű tanulmányainak némely helye alkalmat ad a mostani leghaladóbb oldalakról jövő olyan irodalompolitikai megnyilvánulások kritikájára, melyek éppen nem tűnnek haladónak. A művész (vagyis az ember) legfőbb joga siratni azt, ami pusztul, bármi legyen is az. Erre éppen Balzac példája tanít meg; s Lukács György egyik legérdekesebb gondolatmenete. „Balzac állandóan a francia arisztokrácia pusztulásának elégiáját zengi” – olvassuk. Vagyis annak az osztálynak pusztulását siratja, amelyiknek pusztulása szükségszerű és progresszív fejlődés eredménye. És Balzac mégis progresszív író, mert nagy ábrázoló, hatalmas erővel támad fel benne egy egész világ, a pusztulón keresztül hallatlan erővel tör át az, ami születik: s épp ez a tendenciamentes teljesség az, ami nagy művészet, s ami, nem utolsósorban épp ezért, haladó is; s ameddig semminő tendencia, még a leghaladóbb útján sem juthatunk el; csupán a költői átélés és vízió teljes felkeltésével.

S még egy kérdés. Nagy társadalmi átalakulás mindig az erők és erőviszonyok követelményeinek előtérbe tolásával, a tiszta szellem, a meggondolás és előrelátás, a kritikai érzék, a szabadság és nemes ízlés pillanatnyi háttérbe szorításával folyik le (amelynek későbbi kifejlődését éppen elősegíteni készül). Természetes, hogy ez bizonyos lemondással és fájdalommal jár a szellem kiválóságai számára, akik önmagukban már a fejlődésnek, a gondolkodásnak és ízlésnek sokkal magasabb fokára jutottak, s ebből nem hajlandók engedni. Nem lehet engedniök, hiszen ez a nívó legfőbb egzisztenciális érdekük, létük legfőbb értelme, kincse és haszna egyben. Nem lehet engedniök akkor sem, ha egyébként ennek az átalakulásnak szükségszerűségét és hatalmas jelentőségét a legmélyebben átélik. Sőt akkor a legkevésbé; hiszen épp ezáltal érzik, hogy erre a nívóra szükség van, hogy az előbb vagy utóbb értelemmé és haszonná válik, most már nemcsak önmaguk, de egész közösségük számára. A Balzac-tanulmányban ezt olvassuk: „Balzacnál mélyebben senki sem élte át azokat a gyötrelmeket, amelyeket a tőkés társadalmi rendre való áttérés a nép minden rétege számára jelentett, azt a mélységes lelki és morális degradációt, amellyel ez a fejlődés a társadalom minden rétegében szükségképpen együttjárt. Ezzel egyidejűleg Balzac azonban ugyanilyen mélyen átélte azt is, hogy ez az átalakulás nemcsak társadalmilag szükségszerű, de egyúttal – végső fokon – progresszív jellegű is.” Bár ez itt, lejjebb, egy szóval a kapitalista fejlődés „ellentmondásosan-haladó” jellegéről, le van szűkítve, bizonyos mértékben minden progresszív átalakulás kezdetére is kiterjeszthető; talán megkockáztatható az a merésznek látszó feltevés is, hogy minden haladás, éppen első kibontakozása pillanatában, óhatatlanul felszínre hoz és magával sodor bizonyos reakciót, amit aztán később vet ki magából. Már most aki mindezt megérti, nem tarthatja meglepőnek, és elhamarkodottan „reakciós” jelenségnek, ha a ma szellemi embere is, amikor egyfelől feltétlenül szükségesnek és mélységesen progresszívnek tartja a mostani átalakulást, a termelőeszközök szocializálását, az osztály nélküli társadalom felé való törekvést, egyúttal mélységesen átéli azokat a „gyötrelmeket” is, melyek pillanatnyilag szükségképpen együttjárnak ezzel az ember, az emberi és szellemi szabadság számára; bizonyos elveszett lehetőségeket, elveszésre ítélt eredményeket is, melyek még mindig újabb eredményekhez lehettek volna lépcsőfokok, s melyek ennek az átalakulásnak szükségképpen áldozatul esnek. Ugyanúgy, ahogy Balzacnak, ahhoz, hogy nagy művésszé váljék, reakciós világnézete mellett is át kellett élnie teljes mélységében a haladó mozgalmakat; a progresszív művész sem zárhatja ki magát – ha teljes értelemben művész – a lehanyatló társadalom melankóliájának s az egyénben olykor nemessé nőhető tragikumának átéléséből.

 

Az ember minden pillanatban temet és ünnepel: minden pillanatban elveszítjük életünk egy percét és felkészülünk a következőre. Az élet anyaga, a művészet első tárgya: az idő, a múlás, szakadatlanul újra ez a régi és ez az új. Siratni azt, ami tűnik, és ünnepelni azt, ami jő. De sohasem: gyalázni azt, ami elmúlt, és szajkómód lelkendezni azért, ami születik. Sohasem lenni teljesen az egyik párton a másik ellen: mindig a kettős teljességet élni át. Sosem rekeszteni ki magunkat semminek a szépségéből és igazából (amit minden emberi magában rejt); sosem száműzni magunkat arra a kietlen pontra, ahonnan a másiknak minden megmaradt igaza vagy megindító veszte gyűlöletbe és értetlenségbe vész.

Ez a talán az egyetlen, de végtelenül lényeges pont, ahol a politikus tere szükségképpen elválik a művészétől; a cselekvő emberé attól, aki megért és alkot. A politikusnak, hogy sorsdöntő pillanatban a mélyben rengő nagy erők öntudatlan mozgalmát vezesse és valódi kifejléséhez eljuttassa, szükségképpen az egyik ponton kell állania teljesen, s mindig csupán az adott cselekvési lehetőségek körével számolhat; a művész, és akkor is, ha teljesen e nagy mozgalmak szolgálatába állítja tehetségét, mivel tehetsége éppen ez, mindig az átélés és meggondolás korlátozhatatlan teljességét veti fel önmagában, semmiben nincs számára végső megállás, egy pillanatban zuhan rá az egész örökkévalóság, mindjárt a végét is kénytelen átélni annak, ami csak kezdődik. S ez az útja annak, hogy kifejezze (azáltal, hogy önmagában mintegy létrehozta) a „teljes embert” – a világ teljességében.