Költők és utak

Édes barátom és kartársam, Auguste Corbeille bizalmasa, az eperfák barátja, Sevilla Grandja, és így tovább, és így tovább (lásd Végh György, Auguste Corbeille csudálatos kalandjai, Bp. 1942.), Keats, Shelley, Rimbaud, Lautréamont, Poe, Verlaine stb. közvetlen munkatársa (vö. V. Gy., Pillangós őszök, Bp. 1941.) és annyi megírandó remekmű majdani híres szerzője (lásd Auguste Corbeille…, 3. o.) – újabb kedves könyvvel gyarapította munkáinak már eddig is szépszámú sorozatát. Annyi elragadó ötlet, kamaszos kedvesség, néha bizony fejcsóváltató bizarrság után, mellyel kissé túl komoly irodalmunkat üdítette – Eszter könyve című új verseskötetében, ha nem is megváltozott, de az eddiginél összefogottabb, teljesebb, érettebben kiformált arccal lép elénk.

Eszter könyvében azt a költőt kapja a dalra szomjas olvasó, akit súlyos századunkban legjobban vár, a „valódi” költőt (akire annyit hivatkoznak is az „élettől elszakadt”, „futurista”, „érthetetlen”, „modern” költészettel szemben), a dalnokot, aki vagabundus kedvében hol vidoran, hol szomorkásan, de mindig gúnyosan és érzelmesen dalolja végig e világ útjait, kastélyról kastélyra vagy hónapos szobáról hónapos szobára vándorolva – a maga bánatára és mások örömére: joculatorok késői utódja, nyers és olvatag ifjúsággal végzi előttünk újabb mutatványait, se minket, se tárgyát, se magát, se a költészetet nem véve egészen komolyan. Lám, problémátlan könyv – misem egyszerűbb, mint dicsérni kellemét, üdvözölni benne az „igazi” költőt, és melegen ajánlani minden „verskedvelő” olvasónak. De a mai kritikus előtt, éppen problémátlanságával, ellenállhatatlanul felborzolja művészet és élet kuszán egymásra boruló növényzetét. Forma és tartalom; hatás és eredetiség; egyéni és kollektív mondanivaló? változó és „örök” emberi? meddig lehet még folytatni azokat a szemben álló kérdéseket, melyek között eleven érzékenységünk és ítélkezésünk árama sistereg?

Mi van Eszter könyvében? Semmi olyan, amit Szappho és Ovidius, a trubadúrok és a Pléiade, Csokonai és József Attila szerelmi költészete nem tartalmaznának. Az elhagyott szerelmes teljes és örök skálája a könyörgéstől a gúnyon, a durvaságon és metafizikai „meggyőzésen” keresztül egészen a (jobb híján) síron túli bosszú fenyegetéséig: „Majd öreg leszel, és bánni fogod…”, stb. Semmi új eszme, ismeretlen hangulat – szavaiban mégis az eleven élmény hitelét érezzük, mintha csak most hűlt volna ki az első pecsét ez érzelmek friss levelén. Legalábbis többnyire. Ez a kis kötet kitűnő alkalmat nyújt éppen a költői eredetiség sokat vitatott kérdésének vizsgálatára; mért hat egyik vagy másik strófája, verse, amelyben pedig szintén nincs egyetlen „eredeti” gondolat sem, teljesen eredetinek, hitelesnek és szívbe markolónak; s miért megyünk el a másik, nem banálisabb tartalmú mellett érdektelenül és érintetlenül? Ez az egyik kérdés. A második túlmutat ezen is.

Mért érezzük azt, mikor a legjobban meghat, a leginkább elbűvöl, hogy legfontosabb dolgainkon mégis kívül maradtunk, legajzottabb húrjainkat érintetlenül hagyta játéka? Márpedig ezt várjuk a költőtől, mindig is ezt várta minden kor. De akkor mért nem éreztek, s mért nem érzünk mi sem így az előbb felsorolt nagyokkal, a költő elődeivel szemben? Csak felvetem a kérdést, azzal a nyíltsággal, amellyel bennem él.

Itt, Párizsban, ahol e sorokat írom, elveszve egy idegen irodalom viharzó vizén, felkorbácsolt világunk ezer kérdésének folyton cikázó fénye s útvesztő homálya közt – ez a kis könyv, barátom könyve, egy perc tiszta örömet adott. Kiragadva ez állandó chiaroscuro izgatott atmoszférájából, megfürdetett valami örök és tiszta ifjúság vizében. Ha ez a költőfeladat (mint ahogyan annyian állítják és állították), akkor nagyszerűen betöltötte rendeltetését. De a kritikusnak, ha őszinte akar lenni, azt is meg kell mondania, hogy ezek a versek csak egy percre ragadták ki izgatott kérdéseinek váltóáramából, hogy aztán még kielégítetlenebbül és még érzékenyebben kapcsolódjék bele újra. S hogy végül is innen kelljen megítélnie azt, amit olvasott. S ami éppen a legelevenebb érdeklődését hagyta érintetlenül, semmit sem töltve be abból a teljes hiányból, mely állandóan nyitva várja bennünk, mindnyájunkban, a kiformálódó nagy események értelmét s az ezeket teljesen énekébe foglaló nagy költőt. Mert most, a mi számunkra, ellenállhatatlanul ez a költő „feladata”.

A második hazulról érkezett verseskönyv (Nemes Nagy Ágnes: Kettős világban) önként kínálkozik összevetésre az elsővel. Ez már nem andalító, játékos-kamaszos lírizmus. Ez már igazán nem annak a nyugodt világképnek a kifejezése, ahol az embernek, az emberi létezésnek legfőbb kérdése és legfőbb mozgatója lehet egy reménytelen szerelem inkább bánatos, mint kétségbeejtő kalandja. Itt minden a végső pontig van feszítve, a történelem forgásának izzó és ingó középpontjába vetett intellektus szikrázik nyughatatlanul, egyetlen biztos pontot sem lelve határtalan energiái számára, amelynek szolgálatában rendeltetését betölthetné. Az új „mal de siècle”, az egzisztencia abszurditásának Európa-szerte dívó betegsége tombol ebben a költészetben, a polgári társadalom felborulásával teljes és végső bizonytalanságig csigázott egyéniség és intellektus harca az új életformák között. Itt, Párizsban, ennek az „egzisztencialista” irodalomnak forrongó közepén is nyugodtan állíthatom, hogy versben erőteljesebb, izzóbb kifejezését nem találhatni a Nemes Nagy Ágnesénél. Itt már nem az a kérdés: viszonzott avagy viszonzatlan szerelem, egyik boldogság, másik keserv (milyen „konszolidált”, polgári, szinte biedermeier fogalmak), hanem az, hogy mi lehet ezeken túl; mert ez a két szó és állapot, ez a „boldog” és ez a „boldogtalan” egyaránt értelmét vesztette, önmagában is, még inkább ebben a szembeállításban.

Figyeljük meg: a „trubadúr” fenyegetetlen, biztos világában még a reménytelen szerelem sem volt reménytelen. Nem véletlen, hogy ez a líra (méghozzá egy nő lírája!) szinte teljesen híjával van az érzelemnek. Az érzelem a kiegyensúlyozott világok kifejezője. Itt az érzelemnél sokkal mélyebben fekvő erők roppannak: az indulat s a láncát hasztalan rázó értelem. Az értelem, mely az életnek ezen a pontján úgy működik, mint egy kapcsolását elvesztett motor: nem tud mozgatni semmit, magában ég, és egyre magasabb hőfokra, egyre szédültebb iramba hevül – céltalanul. „Adj léghajót! Hitet!” – ez a fél sor talán kicsit túl élesen, túl közvetlenül illusztrálja hasonlatomat, amely pedig nem is belőle született. A motornak test kell, léghajó kell, hogy ne legyen hasztalan; az értelemnek, bármilyen forró és erős, sőt mennél inkább az, hit kell, lehetőség a tettre, önmaga erejének valódi, teljes, emberi funkciója. Enélkül csak önmagát morzsolja fel. Itt egyetlen valóság, egyetlen igazság nem maradt, amelyhez hozzáköthetnénk magunkat.

Mint az előbb, nem a reménytelen szerelem, hanem a boldog szerelem reménytelensége, úgy itt nem a kétségbeejtően megismerhetetlen igazság, hanem a megismert igazság értelmetlensége ejt kétségbe. Reménytelen boldogság és céljavesztett igazság; íme, itt vagyunk az egzisztencialista élmény kellős közepén. Elég egy pillantás a versekre, hogy meggyőződhessünk, nem ötletszerű és hajánál fogva előráncigált ez az összevetés. Itt van mindjárt a többi alapvető egzisztencialista élmény is: az „angoisse”, az élet alapvető, tárgyatlan szorongása, amelyből csak az ismeret vezethet ki, a céltalan igazság hősiessége:

A félelem, amelynek örvényében minden e világi dolog értelme egyet forog, s már tűnik is el a semmiben. De vajon mi van előbb? a félelem nyeli-e el a dolgok értelmét? vagy a dolgokból az emberben lerakódó nehéz értelmetlenség kavarja-e maga körül a rettegést, mint vízbe merülő pillérek az örvényt?

És itt van, a kötet kevés számú verseinek szinte mindegyikében, az irracionális sóvárgás, szinte már esztelen kitörés az elképzelt, lehetetlen tájak felé, a tárgytalan indulás, mely a végén nem máshová, hanem sehová vezeti megszállottját:

Szerelme „víziisten, távoli tájon”; az „űrbe horgonyozva” „a semmiségnek vetve gyönge hátát” remél „hazát keresni”, miután megtudta, hogy itt

S legvégül: a tisztánlátás minden lehetőségétől, az anyagban való megkapaszkodás minden reményétől megfosztott, meztelen és társtalan értelem utolsó, macabris heroizmusa mutatja fel borzongató jelvényét és jelképét:

Ezek a bő idézetek nemcsak a kritikus telhetetlen igazolásszomját vannak hivatva betölteni – megmutatják ennek a költészetnek rendkívüli hőfokát, elektromosan sistergő feszültségét, hatalmas intellektuális fegyverzetét, bátorságának hitelét. Nem, nem témák vannak itt, divatos vagy érdekes témák: a legmélyebb feszültség kicsapódása minden szó, ennél keményebb szövetből költő alig szabott: ropog, csattog minden, mint törés és szakadás határán az anyagok. Csupa erő, tömörség, egyszerűség, lendület; egyetlen szó sem esik bele véletlenül a kelléktárból, mindegyik a teljes átélés még forró formáiból hűl hirtelen hitelességgel élessé és keménnyé. Ez a költőnő férfiasabb, erőteljesebb, ellenállóbb anyaggal bajlódó, mint legtöbb mai költőnk, s kiváltképpen, mint nemzedéktársai.

(Egyáltalán: ha végignézzük a felszabadulás óta folyóiratokban megjelent verseket, beérkezett, legkiválóbb költőink alkotásai mellett, a legmeglepőbb, legerőteljesebb, legbátrabb és legkészebb versek alatt igen gyakran női nevekkel találkozik az olvasó: Hajnal Anna, Gyarmathy Erzsébet, Szabó Magda, Nemes Nagy Ágnes egyre ismertebb neveivel. Nem volna érdektelen megvizsgálni e különös mód kialakuló „matriarchátus” társadalmi és szellemi okait. Itt elégedjünk meg annak a megállapításával, hogy sem nálunk, sem másutt nemigen volt példa egyszerre ennyi és ilyen figyelemre méltó nőköltő megjelenésére.)

A költészet egyes emberek teljesítménye; minden költő azt mondja, ami mindenekelőtt fontos számára, ami szinte az életét oldja meg, s az életéből születik. Aki mást gondol, és egyebet kíván tőlük – nem ismeri sem az embert, sem azt a még teljesebben embert, aki a művész. De ugyanakkor, ez az egyéniség – nemcsak transzcendentális ember voltában, hanem a valóság és az élet ezer kis közlekedőedényén keresztül – az egész közösség, egy egész jelenvaló emberi világ tartalmait, küzdését és céljait gyűjti magába, és legmagasabb fokán mindig egy egész társadalom értelmét sűríti egybe. Ezért változhatik és változik a művészi kifejezés, a művészet törvénye és érvénye a történelem folyamán; és változik különösen érezhető élességgel nagy történelmi fordulatok idején. A magyarság és Európa élete a második világháború befejezésével történelmének egyik legdöntőbb és legélesebb változásán esett át; évtizedek, sőt évszázadok óta elfojtott kérdések pattantak fel a legkényszerítőbb erővel, és teljes életünk hirtelen és roppant átfordulásában percek alatt egész világtájak villantak meg, teljesen elzárt utak szakadtak fel, és eddig teljesen simák váltak járhatatlan bozóttá. Ez, ilyen vagy olyan előjellel, bevallottan vagy be nem vallva, egész társadalmunknak legdöntőbb és kikerülhetetlen élménye; ezért ebben a pillanatban a költészet bírálója is elsősorban ezzel az élménnyel közelít a művek felé, és ezeknek a nyomát keresi bennük. Enélkül menthetetlenül kielégítetlen marad, s úgy érzi, legfőbb várakozásában csalódott. Az itt látott két fiatal költő egymástól annyira különböző műve szinte önként adja fel a kérdést: melyik tölti be inkább a bennünk állandóan nyílt kérdéseket? most elrendeződő életünkhöz melyik ér elevenebben? a még el nem igazodott, „egzisztenciájának” állandó veszélyeztetettségét, tehát a kialakuló rendnek még csak káoszát élő, a bukó és emelkedő életformák közt szédülő, de ezt a szédületet hatalmas erővel és teljes leplezetlenséggel feltáró intellektuális kifejezés? Vagy a másik, az éneklő és egészségesebb, mely azonban még egy krízis előtti konszolidáció formái közt őrzi rendjét? Függesszük fel a döntést, amíg meg nem jelenik végre az a történelmünkkel teljesen ekvivalens nagy kifejezés, amelyet mindnyájan, költők és kritikusok egyaránt várunk és próbálgatunk.

Párizs, 1947