Adalék

…a reménybeli általános világirodalom teszi lehetővé, hogy az élő és önmagukat valamire tartó literátorok egymást megismerjék, és hajlam és közakarat által együttes munkálkodásra érezzék magukat indíttatva.

(Goethe – A „Művészetről és ókorról” című folyóiratában 1828)

A nemzeti egyoldalúság és korlátoltság egyre lehetetlenebbé válik, és a sok nemzeti és helyi irodalomból világirodalom alakul.

(Marx és Engels: Kommunista kiáltvány 1848)

A nemzeti irodalmak együttese alkotja a nyelvi diszkriminációk nélküli irodalmat…

(Etiemble: Faut-il réviser la notion de Weltliteratur? 1974)

Bármennyire szokatlan legyen is francia kontextusban próbálkozni meg egy magyar nyelvű költemény elemzésével, a lehető legszorosabb szövegközeiben – ha valahol, éppen az Essais de littérature (vraiment) générale^* szerzőjének tiszteletére készülő gyűjteményben talán ez is helyénvaló lehet: kivált ha közben éppen ennek a „vraiment”-nak és ennek a „générale”-nak az „igazi” és „általános” jelentését igyekszünk keresni. Etiemble azok közé tartozik, akik, bár különösen széles körű nyelvismeretükbe sem tartozik bele a magyar nyelvé, nem zárják ki ebből az „egyetemességből” a magyar irodalmat, amely oly sokszor oly kínzó tudatossággal éli át a maga sajátos helyzetét ez egyetemesség vonatkozásában.

Vallanak erről fel-feltűnő ilyen értelmű utalásai, említett könyvében és más helyeken is. A szimbolizmusnak a francia nyelvterületen túli terjedéséről írt összehasonlító tanulmányában részletesen kitér a magyar szimbolizmusra is; a világirodalom fogalma esetleges revíziójának kérdését vizsgálva „a világirodalom egy magyar felfogásának” kritikájából indul ki; a Comparaison n’est pas raison lapjain éppúgy találunk utalást magyar komparatisták (Kardos László, Gáldi László) munkáira, mint nagy magyar költők (Vörösmarty, Tóth Árpád) verseire; legutóbb nagy tájékozottságról tanúskodó bírálatot tett közzé egy magyar Ady-bibliográfiáról az e sorok írójának szerkesztésében megjelenő ARION című költői almanachban.

Etiemble szenvedélyes érveléssel kezdi ki az irodalom csakis eredetiben érvényes voltának gyakran – s kivált a francia irodalom törzsi szokásai között – imádott fétisét is. Mélyreható érvekkel áll ki a fordítás, az irodalmi mű e szükségképpen tökéletlen, soha tökéletessé nem tehető fajának kikerülhetetlen szükségessége mellett.

Ehhez kapcsolódva hadd engedjek meg magamnak egy rövid kitérőt.

Lévi-Strauss és Roman Jakobson méltán híres, a strukturalista verselemzésnek talán prototípusát s egyben szélső végletét képviselő mikrostruktúra-rajza Baudelaire Macskák című szonettjéről, magyar fordításban azt az érzést sugallja, hogy a versek valóban lefordíthatatlanok, s éppen az a lefordíthatatlan bennük, amit íme, a legmodernebb elemzési módszer a legfontosabbként emel ki. A Macskáknak a többi között van egy kiemelkedőnek számító magyar fordítása, Szabó Lőrincé. Mikor azonban a Helikon című magyar világirodalmi szemle fordításban közölte a szóban forgó tanulmányt, kiderült, hogy ez a mindeddig optimálisnak, „standard”-nek tekintett fordítás használhatatlan a demonstráció céljaira; a tanulmány fordítója nem tehetett mást, mint hogy a vers szövegének kívánkozó részeit prózai fordításban idézte, zárójelben mindig az eredeti szövegrésszel. Ez esetben az elemzés és a fordítás (mely utóbbi, természeténél fogva, ugyancsak egyfajta „elemzése” a versnek, mint ahogy az elemzés is egyfajta „fordítása”) tehát sehogy sem esik egybe. Különös módon azonban: a kettő egymás mellett olvasva mégis arról győz meg, hogy mindegyik képet ad az eredetiről, ugyanarról az eredetiről ad képet, mindkettőt egyaránt lehet érvényesnek találni az eredetire nézve. Vagyis olyan helyzettel állunk szemben, amely sehogy sem egyeztethető össze a logika klasszikus törvényével (mert itt A egyenlő B-vel, B egyenlő C-vel, de A nem egyenlő C-vel), a jelenség valódi tartalmával azonban megegyezik. Ezt lehetne a fordítás vagy akár maga az irodalom paradoxonának is tekinteni.

Miközben e sorokat írom, még nem tudom, hogy cikkem megjelenő francia változatában az elemzés tárgyát képező szonettet milyen fordítás fogja közvetíteni a francia olvasóhoz – formahűségre is törekvő vers, szabadvers vagy prózai átültetés? Elemzésemnek azonban, ha minden részletében nem is, végeredményében – akár így, akár úgy – bármilyen (relatíve érvényes) fordítás alapján követhetőnek és érthetőnek kell maradnia.

Az eredeti vers a szonettnek leginkább a francia költészetben elterjedt változatát használja: a francia alexandrinusnak megfelelő sorok AbbA AbbA CCD EED rímképlettel sorakoznak egymás után (ahol a nagybetűk a nőrímes, a kisbetűk a hímrímes végződést jelzik). Ebből a sémából azonban kiütközik a két D jelzésű sor (amit egyrészt már nagybetűs jelzése is mutat), amely a hagyományban ismeretlen három sajátossággal rendelkezik: 1. két szótaggal, a magyar időmérték szerint egy lábbal rövidebb az alexandrin soroknál, és a cezúra nem a hatodik, hanem az ötödik szótag után vágja el; 2. a nőrímes sorpár után megint nőrímes végződést hoz; 3. s a jambikus lejtésű sémába egy különös, szaporázó, négy rövid szótagot tartalmazó verslábat iktat, közvetlenül a cezúra után. A költő tehát a vállalt klasszikus konvencióba, szinte észrevétlenül, egy modern invenciót csempész, egyikét azoknak az „elragadóan hibás verssoroknak”, amelyeknek lényeges szerepét a modern költészetben először Verlaine fedezte fel Rimbaud verseiben.

A magyarral nem ismerős olvasó számára két további dologra kell rámutatni. Először arra, hogy a magyar verselés mai formájában a latin–görög időmérték elvét vegyíti a nyugat-európai (szótagszámláló) verssel; ebből következik, hogy a magyarban ugyanannak a sorfajtának nőrímes változata egy szótaggal hosszabb, mint a hímrímes változat. A magyar alexandrinus tehát a nőrímes sorokban 13 szótagos, a „décasyllabe” nőrímes változata pedig 11, hasonlóan a spanyol hendecasillabóhoz vagy az angol blank vers tizenegyes alakjához. Csupán a könnyebb megközelítés kedvéért lássuk ezt Shakespeare Julius Caesarából, Antonius gyászbeszédének híres kezdősorain:

ahol a kezdő sor – ugyanabban a struktúrában – 11-es, a második 10-es, annak ellenére, hogy mindkét sor végén ugyanaz az egy szótagos szó áll („him”), csak más pozícióban, az első esetben hangsúlytalan (ereszkedő), a másodikban pedig hangsúlyos (emelkedő) helyzetben. Az első megfelel a nőrímes, a második a hímrímes végződésű francia tízesnek. Weöres szonettjében tehát a két terzinazáró 11-es sor, bár páratlan szótagszámú, nem változtatja meg, nem fordítja meg mintegy a páros sorok lejtését, mint ahogy a francia vers rendszerében a „vers impair” teszi.

A második tudnivaló, hogy a magyar költészetben a szonett – modern forma. 16. századi európai hegemóniája idején a magyar költészetben a szonett még ismeretlen volt, és sokáig az is maradt. Az első magyar szonett a 19. század elején íródott, vagyis éppen a szonett európai stagnálása, visszaszorulása idején; ennek megfelelően csakhamar újra el is tűnt, egy újabb teljes századra; csak a 20. század elején, a „nyugatosnak” nevezett modern magyar költészetben született újjá.

Mindez hozátartozik Weöres itt következő szonettjének kifejtendő jelentéséhez.

A szonett teljes szövege egyetlen megszólítás, amelyben a húsz-egynéhány éves költő az európai kultúra két halhatatlan klasszikusának szelleme felé fordul; bennük magához az európai kultúra egészéhez. Nekik vallja meg a maga, éppen ehhez a kultúrához viszonyított sajátos helyzetét. A két négysoros – a megszólításon belül – csupa a költőre vonatkozó jelen idejű állítást tartalmaz. A nagy példák felé forduló ifjú először metaforikusan fogalmazza meg helyzetét: a pincehomályban csírázó növény ikonjában, amely a napvilágról álmodik. A második strófában ez a metafora egyenes beszédbe fordul: a pince azzá a falusi környezetté, ahol a csírázó növény a verseit ismeretlenségben (magát még csak önnön árnyaként cipelve) alakítgató költő, aki – és itt a leírás önmagán belül, észrevétlenül, megint metaforába fordul – vágya „eszeveszett” követése közben göröngybe botlik. A göröngy egyszerre tartozéka a falusi réteknek, a költő valóságos lába előtt, és annak a szellemi tájnak, amelyen a költőt „mormogva, eszeveszetten” vágya emelné. A göröngy és a vágy (a magyarban ezzel a nagyon hangsúlyos szóvégi gy-alliterációval is) úgy csendül-ütközik össze, mint egy drámai konfliktus.

Az első terzinában további metaforák, illetve antropomorfizált helynevek alakjában a költő, aki eddig környezetének viszonyában mutatta be önmagát, most önmaga viszonylatában mutatja be környezetét. A kis falu, néven nevezett szülőfaluja, Magyarországnak még az országon belül is alig ismert községe mintegy megunt szerzetesi övként zárul köré; az odalátható két legközelebbi kiemelkedő tájelem, a hegy és a folyó az imént felvillantott helyzetet egyszeriben az elzártságnak még mélyebb bugyraiba taszítja: börtönőrként a rabok sorába. A terzina – rendhagyó mértékű – zárósorában a börtönőrök – hegy és folyó – a még közelebbi dombokkal egészülnek ki; ám ez utóbbiak váratlanul a börtönőrökhöz legkevésbé illő jelző kíséretében lépnek elénk, mint valamiféle jó szellemek, gyöngédséget sugárzó és gyöngédséget kiváltó angyalok; ez a „lágyredőjű” a börtönőrök előbbi, banálisan adekvát „mogorva” jelzőjével zavarbaejtően borzongató ellentétet alkot a (még egyszer emlékeztetek rá) rendhagyó metrumú sor első felében, s a rákövetkező félsorban a négy rövid szótagot kitöltő megnevezéstől („kemenesi”) az egész sor titkosan megremeg. Annál is inkább, mert a költészetben akár csak a középiskolai végzettség szintjén járatos magyar olvasó számára ez a hely- és hegynév („Kemenes”) olyan visszhangot kelt, mint, mondjuk, ha a francia olvasó előtt egy modern versben felrémlenek az Heureux qui comme Ulysse… Du Bellay-i tájai: „falum füstből fútt lenge fodra”, „gall Loire-om” és a „kis Liré”; a 19. század eleji nagy ódaköltő, Berzsenyi Dániel Búcsúzás Kemenesaljától című költeményét idézve emlékezetünkbe:

Weöres versében ugyanaz a Sághegy jelenik meg, s a „lágyredőjű dombok” akár kicserélhetők volnának a „kékellő halmokra”. Csak ellentétes érzelmi és gondolati töltéssel. Berzsenyi hangja egyértelműen elégikus és nosztalgikus, amelyben gyermekkorának „gyönyörű vidéke” mindenestül gyönyörű, s az elvesztett éden minden édességével teli; Weöres hangja ellenben, ugyanezek idézésében, az elátkozottság minden keserűségével teli: a gyönyörű vidék itt már pince és göröngy, cingulus és börtönőr – anélkül, hogy megszűnne tájként gyönyörű lenni, amit a megnevezés hirtelen belopózó rövid szótagainak vibratója árul el, előtte a „lágyredőjű” s a másik helynév, a szülőfalu („Csönge”) „kis” jelzője (emlékezzünk csak, Du Bellay-nél „petit Liré”) meghatottságával, amely azonban csak annál jobban kiemeli az ellentétes mondanivalót.

Amelyet az utolsó terzina első sora mindjárt még tovább, a végsőkig fokoz. Itt a költő már varsában vergődő hal; mintegy emberi lényét is elvesztette, költői egzisztenciájának végső degradációjában. Az eddigi metaforák itt, egyetlen alkalomra, morfológiailag hasonlattá alakulnak – de csak azért, hogy megkettőzhessék metaforikus voltukat. Mert ebben a stilisztikailag klasszikus alakú hasonlatban voltaképpen egy kettős metafora van elrejtve: a táj (a szülőföld, a haza, az ország, a nyelv) immár halat foglyul ejtő varsa; a varsa viszont a költőt bezáró „sűrű átok”. A létrejövő világirodalom közegében szenvedett világirodalmon kívüli helyzetét, a „nyelvi diszkrimináció” elátkozottságát a költő a szonett négy lépcsőjén egyre mélyebbre taszítja, és végül a legalján a békakirályfi mesebeli helyzetében találja fel, aki királyősei palotájának márványlépcsőjén, felfedhetetlen inkognitójában, valódi lényét elveszítve „koszosan nyomorog”.

A világirodalom fogalmának megalakulásával, s a világirodalom tényének kialakulásával és ki nem alakulásával (amely egyszerre és egymással párhuzamosan történik) egy új, addig ismeretlen konfliktus jelent meg az irodalomban, méghozzá annak legbensőbb működésében, nem csupán a kész művek sorsának, befogadásának szintjén, hanem a művek létrejöttének, magának az írásnak a szintjén. Ettől fogva a világirodalom új elképzelésének és létezésének tudata is részt vesz az irodalmi alkotások létrejöttében; illetve ennek a tudatnak a fonákja: a világirodalomból való kimaradás tudata.

Itt voltaképpen egy újabb tanulmányt kellene közbeiktatni, amire sem módom, sem helyem. Csak épp a vizsgálandó téma felvillantásaként: az antik görög író az egyetemesség tudatában írt: ami rajta kívül állt, az „barbár” volt, ami kultúra volt, vagy kívánt lenni, az bekapcsolódott a görög műveltségbe, amely, ez sem lényegtelen, messze túlterjedt Európán. A latin író ugyancsak a latinitás teljes, az ismert világnak szinte egészét felölelő egyetemességében és annak tudatában dolgozott. A középkor a katolikus egyetemesség nyelvileg és szellemileg egységes közegének hitében (vagy hiedelmében) élt. A belőle kialakuló nemzeti nyelvek és irodalmak számára egy ideig egyetemességet teremtettek maguk az újonnan kialakult nemzeti közegek, a „kis” és „nagy” népek, „kis” és „nagy” nyelvek körében egyaránt. „Világirodalom” csak múltként, bázisként létezett számukra: az Európában minden nép számára többé-kevésbé közös klasszikus műveltség. A 16. században Ronsard Franciaországban és Balassi Magyarországban egyaránt a nélkül a „tudat” nélkül alkotta költeményeit, hogy közben „világirodalmat” hoz létre, olyan irodalmat, amely (később, jóval haláluk után) bele fog tartozni – vagy nem fog beletartozni – a kialakuló új irodalmi tény, Goethe szavával a világirodalom, Etiemble modernebb fogalmazásában, a (valóban) egyetemes, a jelző nélküli irodalom keretébe. A 20. századi költő azonban óhatatlanul azzal a „tudattal” (is) alkotja művét, hogy ennek a „jelző nélküli”, „egyszerűen csak” irodalomnak a része. Csak azzal a különbséggel, hogy földrajzi helytől, pontosabban a nyelvtől függően, annak valóságos vagy csupán virtuális, még pontosabban: esélyesebben, vagy esélytelenebbül virtuális része. Nem kevesebbet jelent ez a különbség, mint annak a tudatával írni, hogy az, amit írunk, az, ami, vagyis azon kívül, hogy francia, magyar stb. nemzeti irodalom, egyben „egyszerűen” irodalom is, minden további „jelző” nélkül; Goethe szavával, „felvevődik a szellem kereskedelmi forgalmába” – vagy, ellenkezőleg, azzal a tudattal, hogy amit írunk, nem az, ami, „csak” „nemzeti és helyi” irodalom, és nem irodalom (méghozzá, s ez a döntő, értékétől függetlenül, csupán nyelvi esetlegességtől függően nem az). Mihelyt „a világirodalom korszaka van soron” (Goethe, 1827), mihelyt „a nemzeti egyoldalúság és korlátoltság egyre lehetetlenebbé válik” (Marx, 1848), mihelyt az irodalom „minden irodalom összessége… nyelvi diszkrimináció nélkül” (Etiemble, 1974), a nyelvi diszkrimináció olyanná válik, mint a rossz varázslat. A költő, aki tizenéves korában egy kis nyugat-magyarországi faluban úgy érzi:

az elvarázsolt királyfi nyomorúságában kénytelen felfogni magát. S e felfogásból született költeménye csak újabb bizonyíték és adalék a helyzet kikerülhetetlen circulus vitiosusára: miközben az élő irodalom legmagasabb szintjén heurisztikusan felfedez és megfogalmaz egy valóságos, de soha így fel nem tárt világirodalmi tényt, ez a költeménye maga is „elvarázsolt királyfi” marad, nyelve kínzó cingulusa, börtönőrei és varsája foglyaként.

Mert tudtommal ez a szonett is most, ennek a tanulmánynak az idézeteként töri át először nyelve zárait. Igaz, Weöres Sándor nem egy költeménye, sőt kötete azóta több nyelven ismeretes, visszhangot is keltett, helyzete az 1934-eshez képest – a világirodalom és benne a magyar irodalom némiképp megváltozott helyzetével párhuzamosan – némiképp megváltozott. De bizonyos, hogy az irodalom mint „(igazán) egyetemes” még mindig várat magára. Holott ennek a megvalósulása immár nem csupán a „nyelvi diszkrimináció” sújtotta irodalmak létérdeke, hanem minden irodalomé, az irodalomé egyszerűen. Ahogy azt csak alig néhány hete éppen egy francia költő, és éppen a magyar költészet ürügyén, oly szépen megfogalmazta: „…à mieux connaître ce qui s’écrit, tout près, tout près, en Hongrie, et dont nous avons, aussi, besoin pour être nous-mêmes.”^*

Az Etiemble által is idézett nagy magyar romantikus költő, Vörösmarty fiatalkori versei között olvasható e sor:

Kellene lennie, mondhatnánk. Az irodalom akkor lesz (igazán) „egyetemes”, tehát a mai követelmények szerint igazán önmaga, ha a nagy körül, minden diszkrimináció nélkül, nagy világ lesz, ha a nagy világot, amelyet a „nagy” virtuálisan megteremt maga körül, reálisan is megteremti körülötte a nagyvilág.

1979