„Brunelleschi az önarcképén dolgozott…”

Az utolsó arcmás – az élőről. Pontosabban: az utolsó olyan, amelyet nem ő maga látott, s nem is azok, akik a legközelebb álltak hozzá, olyan mindennapos közelségben, mintha maguk is ő lettek volna; kiváltképpen abban a rituális háromszögben, amelynek ő volt az arca. Az utolsó olyan arcmás, amelyet valaki más láthatott. Tehát egy olyan utolsó arckép, amelyet az lát, aki nem naponta és szinte percente látja, nem is tudva, mikor melyiket látja, a tegnapit, a tíz év előttit vagy a mait. Amelyben tehát nem az idő testesül meg, hanem az időtlenség – hiszen ez, egyébként, ha úgy tetszik, Orpheusz legigazibb arca is. S nem képletesen: Szentkuthynak mindinkább igazi arcává lett, mint azoké a titokzatos 80. évükhöz közeledő vagy azt átlépő nagyembereké, akik mintegy nem is képletesnek, hanem ténylegesnek fogadják el halhatatlanságukat. Magas koruk nem közelebb, hanem mintha egyre távolabb vinné őket a mindnyájunkra (őrájuk is) váró végletességtől és végességtől. Olyan inkommenzurábilisak, hogy immár nemcsak művüket érzik másokéval összemérhetetlennek, hanem az életüket is. Akiknél költészet és valóság (arc és álarc) mindenestül egybevág, vagy pontosabban: sorsuk élet és mű között bolyong, és sose lehet tudni, az idő egy bizonyos részecskéjében éppen hol tartózkodik, mint az elektronok. (Lásd: Fekete reneszánsz. Toszkánai áriák 4. – 1. kiadás [1939] 80. o.)

Ezt az arcmást készülve megmintázni, igyekszem ellenállni annak a kísértésnek, amelyet magam idéztem meg – az idők során többször is –, s amely szerint a kritika empátiájának (ami nélkül számomra nincs kritika) egyik kritériuma mindig az, hogy magunkévá tegyük (persze a magunk módján) a kritika tárgyának irályát, amely egyben az irányt is megszabja: kijelöli a megközelítés legrövidebb útját. Márpedig nekem mindig ez volt a legfontosabb. (Amit persze, meg is könnyítettem magamnak azzal, hogy legtöbbször a hozzám közelieket környékeztem meg, mint kritikus, a szó eredendő értelmét szinte kifordítva magából. Bár az is igaz, hogy e közeliség-távoliság számomra mindig is nyugtalanítóan-harmonikusan ambivalens volt: sokszor titokban és nosztalgikusan a legtávolabbit éreztem magamhoz legközelebbnek. Egyik példa rá mostani írásom tárgya is.) Éppen ezért nem is próbálom kiötlött (s úgy ahogy be is vált) módszeremet alkalmazni. Nem próbálom tehát (eleve a siker reménye nélkül) utánozni azokat az „agyonintellektualizált, agyon-szenzualizált vergődő mondatokat”, azt a „stílusom rongy”-ot, aminek ő kezdettől fogva és eleve, egy életre szóló betegségként érezte írásmódját [lásd Az egyetlen metafora felé (70)]. Inkább abban az üdítő egyszerűségben szeretném (ha tudom) tartani e sorokat, amely közvetlenül ehhez az „utolsó” arcképhez idomul, vagyis ama néhány soros dedikáció stílusához, amely fölé ez az arc hajolt, mikor könyve első lapjára írta, azon a sugárzó nyári délelőttön [„a nyár egyik formája…” – lásd Az egyetlen… (91)].

Mikor a beszélgetés során (amelynek részleteire alig emlékszem) említettem, hogy életemnek elhanyagolható, kis, ám akkor éppen aktuális kataklizmájában, sok egyébbel együtt, az Orpheus 1942-ben külön füzetben megjelent tartalomjegyzékének (mely mellesleg előfizetői felhívás is volt), ennek a Catalogus Catalogorumnak már akkor is dedikált példánya is eltűnt, azonnal megkérte Medale Mariamontét (vagy Maria Montemedalét, Maria Mascarát stb., lásd Euridiké nyomában 1992) (mert hogy, mint mondám, itt az élet mindig a mű felé leng ki és a mű nem mindig az élet felé, az élet mindig belelóg a műbe, a mű mindig lefedhető az élettel), hozzon elő egyet a még megmaradt példányokból, hogy pótolhassa a hiányt; azonnal föléje is hajolt, nem is a belső, hanem a külső címlapnak, majdnem a papírhoz érintve félig gömbölyített kődarabhoz hasonló állának ezt a kettősségét (lásd – mint a továbbiakban is: – Vallomás és bábjáték 72–78. old., az eredeti 1942-es kiadás szerint), „megnyúlt, idiotikusan lecseppenő, a kecskecsöcsűnek nevezett szőlőszemre emlékeztető arc”-ra, mintha valósággal rácseppenne a papírra, miközben hasonlóan hosszúkás szőlőszemhez hasonló betűivel írta:

Szentkuthyról minden jót el lehetett mondani (sokan sok rosszat is mondtak róla – épp ezért!, meg azért is persze, mert mindenkiről lehet, ha akarunk), azt, hogy zseniális, hogy kolosszális clown és démiurge travesti, s amellett elbűvölő csevegő, azt is, hogy sokszor kicsinyes gonoszkodásaiban is varázslatos „docta ignoratiája” tettetett naivitásában is hiteles, legalattomosabb vívócsel-provokációiban sem kíméletlen („Mindig kell bántanom valakit”, gyónja Ágoston olvasása közben, még 1939-ben; de tudomásom szerint sose bántott igazából senkit). S még a meg-igekötős jelzők közül is sokat: hogy megkapó, hogy megragadó, megejtő, meghökkentő stb. – csak azt az egyet nem, hogy megható lenne. Nem. Megható sosem volt. Talán ez a túl nagy test, ez a túl nagy arc, ezek a túl nagy karok-kezek, talán „az a bizonyos semmire nem alkalmas »egyetemesség«, mely egész jellemének fő vonása volt” [ahogy magakelletve-magakelletlenül megint csak Brunelleschi (?) vallja magáról (uo.)]; talán az, hogy (uo.) az ilyen test nem az állatokkal, hanem a lassabban fejlődő állatokkal, vagyis a növényekkel rokon, s amennyire meg tudunk hatódni az állatoktól, mert olyan gyámoltalanok tudnak lenni, a növényeket – éppen hozzánk kevésbé hasonlító öntörvényűségeik fölényében – inkább irigyeljük és csodáljuk. Metafizikai kérdéseink súlyától roskadozva inkább a problémátlan (?) növényi lét után sóvárgunk (mint magam írtam valahol). A legcezarosaurusszerűbb óriásfák sem gyámoltalanok, mint a cezarosaurusok maguk, hanem ámulatba ejtők.

Ezen a délelőttön Miklós már belépésem első pillanatában most az egyszer mégis megindított; s a későbbiek folyamán sem tudtam leküzdeni ezt a megindultságot. Vagy csak így emlékszem vissza rá? az előre nem tudhatók utólagos tudatával? Nem hiszem. Hiszen az előre nem tudható – ha nem is ilyen váratlan hirtelenséggel – mégis csak tudható volt. S most tudatosult is bennem. Minél oldottabb volt ő, a délelőtt egyre inkább napsütéssé lényegült lépcsőin (s a lassan kihörpintett egész palack pezsgő fölszálló buborékaival együtt pezsegve) mind feljebb hágva jókedélyében és szinte megújult fiatalságában, annál erősebbé vált bennem ez az érzés. Az első pillanat megindultságát éppen ez a pezsgő indította el, ez a jelentéktelen apróság. Nem is a pezsgő. A címkéje. Amely nekem volt címezve. A nagyon ritkán kapható Somló-pezsgő, amellyel életemben csak egyszer találkoztam. Magasra emelt kezével már belépésemkor ezt az üveget lóbálta elém, azzal a jól ismert köszöntési formájával, amely az ugyancsak rendhagyó hosszú karjaival meghosszabbítva már-már szinte minden emberi méreten túlnőtte alakját. Egy hominisaurus. Vagy egy lepusztult törzsű felnyúlt pálma, melynek két hatalmas levele tör csak fölfelé. Hiába ismertem kora ifjúságom óta, ez a „hosszú-hosszú test” (uo.) a hosszú karokkal, melyekben „állandóan valami alattomos zsibbadást érzett” (uo.) első pillanatra mindig meghökkentett, mintha még sose láttam volna, mintha valami ember-ismeretlenségből nyúlna elém egy góliát ősállat-ősnövény, aki valóságos formáival és ezeknek sugallataival egyaránt inkább elállja előlem az utat, mintsem hogy betessékelne magához.

Megindultságomhoz az a bennem lejátszódó kis színjáték is hozzájárult, hogy tudtam: előre tudja, hogy a közös fogyasztásra váró, de mintegy énhozzám intézett palack pezsgő egyedül csak őrá vár, neki szól, hiszen Dolly nem iszik délelőtt pezsgőt, Marinak még kocsiba kellett ülnie délután, s én sem iszom, ha vezetek – még pezsgőt sem. A megindultsághoz, az őszinte együttérzés mellett, mindig hozzátapad egy kis rejtett kaján mosoly is. Hát persze hogy legalább egy üveg pezsgő kellett az ő délelőttjéhez, a barátsághoz és a biztonsághoz, „a barátság pezsgős biztonságához”. Mindjárt fel is bonttatta velem az üveget, és rám köszöntötte az első poharat.

Elemében volt. Le kell írnom ezt a közhelyet. Végtelenül szűk (hosszú évek óta alig mozdult ki erről az erkélyről s a mögötte nyíló lakásból), holott még a végtelent is szűkösnek érzett világának valóban minden eleme együtt volt körülötte. A belső és külső siker immár egy évtized óta pezsdítő légköre, szerelmei, egy barát, akinek értő és hálás hallgatásában mindig bízhatott, de abban is, hogy, ha mindig zseniális önismétlései közben, talán tudatos ellenpontként, talán egyszerűen a banálist a zseniálissal mindig ötvöző ars poétikájának szózuhatagához szervesen hozzátartozóan, egy-egy szokásos provokatív csacsiságát is el-elejtegette, meg fogja kapni rá a tiszteletteljesen ironikus ellenvetést; a pohár üregében tágra nyílt szemű pezsgő bátran szikrázó szembenézése a szikrázó napsütéssel; valószínűleg az elmúlt éjszaka termékeny munkája is.

Pontos szeretnék lenni – mint ő, nem annyira nem a pontosságot, hanem a pontosságon túli véget nem érő körkörös körülírást megcélzó szövegeiben, hanem inkább a mindennapos mániáiban: például ahogy könyvmargóra írt – sokszor teljesen jelentéktelen, pusztán az olvasást regisztráló – jegyzeteihez néha kétszer is odabiggyeszti a dátumot. Mint a fentebb idézett utolsó dedikációjában is. Sokszor még az órát és a percet is, és gyengébbek kedvéért a nevét is, méghozzá duplán, a régit az újjal, az anyakönyvit az íróival párosítva: Szentkuthy-Pfisterer Miklós. A kezdetén és a végén, mint egy pontosan illesztett rámát. Ha nem ismernénk ezt a szokását, itt, a dedikációban azt mondhatnánk rá: előjel, sejtelem, amely ki akarja emelni a nap fontosságát. De nem mondhatjuk. Inkább azt, hogy minden nap minden órája és perce egyformán fontos (vagy tökéletesen egyformán haszontalan) volt számára, mindenesetre mindegyik megjegyzendő és felrovandó a nemlétező világtörténelem ürességére. Beírandó a világba, ahonnan pedig, jól tudjuk, végül minden kitöröltetik. Mintha csak gondolkodásának leküzdhetetlen egyetemességét akarná a lét mérlegén a pillanattal egyensúlyozni, aktualitás és örökidő junktimba hozásával. A mindig kizökkent – nem-hamleti – időt mindig helyrebillenteni. „Proteikussága” (uo.) egyben állandó és csorbítatlan egység volt. Egész önmaga pózok változó sora – minden póza állandó önmaga. Nem maszkjait levetve tűnik elő, hanem minden maszkjának egybeolvasztásával, mint egy préselt papírmaséhalomba préselt papírmaséhalom, amely együtt valami soha nem ismert anyaggá lesz, azzá az anyaggá, amiből valaha Brunelleschi nem mintázta meg és nem öntötte ki önarcképét. Minden gesztusában mind együtt volt jelen: a legkisebben és a legnagyobban (bár éppen ezt az ellentétet utasítaná el leginkább).

Ismételnem kell, hogy alig emlékszem rá, miről is beszélhettünk. Azokról a dolgokról, amikről mindig és általában. Két valamelyest összeszokott embernek, közel negyven évi ismeretség után, akik még egymás teleírt és kinyomtatott papírtömegeit is olvasták kölcsönösen (amennyire azt lehet), megvannak a kialakult témáik, az egyetértések és a viták kiszögellési pontjai; nemigen szolgálhatnak egymásnak újjal a társalgás szintjén, ha csak azzal nem, ami a régi és folytonos dolgok ismétlődésének meghittsége. Sőt: az arra való rájátszás. Kiváltképp ha az egyik ismételt dedikációit „szellemi testvéremnek” (1988. VI. 2.) vagy éppen 1. „gyönyörű nyári beszélgetésünknek”, és 2. „egész irodalmi életünk összeforrottságának” (1987. IX. 21.) adresszálja. Amit volt és van elég önbizalmam és elég önkritikám, valamint barátomról való bensőséges ismeretem, az ő hanyag és főúrian felelőtlen grandezzájának tudni be. Ami azonban – éppúgy, mint minden másban is megnyilvánuló proteikussága és négligence-a – éppoly komolyan is veendő, mint amennyire nem veendő komolyan; és viszont.

Még egyszer ismétlem tehát, hogy nem beszélgetésünk tárgyaira és tartalmaira emlékszem, hanem, ha szabad így mondani, a délelőtt tárgyaira és tartalmaira: a rajtam egyre inkább elhatalmasodó megindultságra, felszabadult frenetikus szóáradatában ázva és sütkérezve; a terasz fölé boruló falevelek napfénytől áttetszővé vált erezetére és hártyázatára; a pezsgő napfényittas gyöngyeire, ahogy lassan szálltak fölfelé; a kézre, amely a poharat tartotta, hosszan rezegtetve ujjai közt, akár a szellő a lombokat, várva, mikor akad el egy pillanatra a lélegzete, mikor jut el hatalmas nevetésekkel megszakított beszéde ahhoz a nyugvóponthoz, amely mintegy helyet ad szájában a régóta kínálkozó kortynak; inkább sisak-, mint arcszerű, sima és merev arcélére, amelyet a Brunelleschi-önarcképben^* oly részletesen lerajzol, két ellentétes fekvésben is; arra, hogy igen, vannak az életnek beteljesüléshez hasonló pillanatai; a két női kézre, ahogy, mint egy banki kezességvállaló papírt, aláírásukkal tanúként erősítik meg a könyvbe írt dedikációt (természetesen az ő felkérésére). Vagyis a tárgyak, a hangok, gesztusok, természeti jelenségek, levegővibrálások szelíden ünnepi, de azért mégis groteszk szarkazmákkal, színházi metaforákkal és díszletekkel egybeszerkesztett játékára, amely magától vált előadássá, de mintha mégis Szentkuthy rendezte volna az ő állandó barokk színpadán. Nem volt meglepő, amit pedig embertől ritkán hallottam, egyszerre csak azt hallani tőle – tőle, éppen őtőle, akinél illúziótlanabb szemléletű művet talán senki sem hozott létre: – most boldog vagyok. Lehet hogy még sohasem mondta ki életében ilyen egyszerűen. És bizonyára soha nem is volt rá ennyi fedezete. És még a nevezetes polükratészi fenyegetést sem kellett éreznie. Az életnek vége felé járt. Csak az lehet boldog, aki a halálhoz közel érzi magát boldognak. Amint azt már kultúránk hajnalán kategórikusan lelkünkre kötötte Szophoklész: „Senki hát halandó embert, ki e földön várja még / végső napját, ne nevezzen boldognak…” Két nappal a végső nap előtt talán már lehet.

Napfoltos iromba óriás. Elégedetten nyújtózkodó, de éberségét egyetlen pillanatra sem felfüggesztő rőtvad. Sohasem láttam ilyen diabolikusan-szelídnek, olyannak, akiben Szent János és Machiavelli ellentétes jelleme tusakodik…; „a »bárány« és a »dominus«, »metafizikum« és »kistörténelem«, nagy égi kulisszák és földi-földi pepecselés ellentétét” (Fekete reneszánsz. SZOB 1/256). Közben a szegény alkoholmentes házi hölgyek tették a vendég elé a kis szendvicses és süteményes tálcákat. Miklós egyetlen falatot sem evett. Maradt a pohárnál. Hosszú ideje sohasem evett társaságban. Sokszor balgán azt hittem, azért, mert – valódi Szentkuthy-makacsságból és fogorvosiszonyból (kinek nincs?) – nem csináltatta meg hiányos alsó fogsorát. Együgyű falusi öregasszonyként (a múltból), aki hírét sem hallotta protézisnek. De hát ez nagyon is prakticista, a legkézenfekvőbb, de a legérvénytelenebb magyarázat is. Egész irdatlan excentrikusságának és minden oldalú természetes devianciájának teljes vállalásához képest mi volt ez a kicsi kis szalonképtelenség? S mi volt ez a fogatlanság ahhoz a fogsor-modellhez, amelyet Brunelleschi (lábfejmodelljével együtt) önarcképe számára elkészíttetett kedvenc tanítványával, Giovióval, a grandiózusan öngyötrő leírás szerint. Amely leírás a maga helyén éppen ebbe az említett öregasszony-viselkedésbe és maszkba torkollik a végén. Milyenek is voltak tehát (Brunelleschi?) fogai? Következésképp étkezési lehetőségei – ahogy a szobrász önarcképe fölötti meditációjából kitetszik? „…két fogsora sosem ért össze – egy pár (gyakorlatilag használhatatlan) ponton zárultak csak egybe, egyébként nyitva volt az egész karéj. Hogy lehetett volna Brunelleschi határozott, ha a fogai nyitva voltak, vagyis soha határozottan nem tudott semmibe se beleharapni? csak tépni, őrölni, kérődzeni, szétnyomni és nyállal olvasztani? (…) istenigazában még csak nem is érinthette soha a világot”. Itt vágjunk közbe egyetlen mondat erejéig. A minden mindennel összefügg banalitása Szentkuthy ars poétikájában (és ars vivendijében) így válik utánozhatatlanul egyedivé. Hogy egyetlen mondat elég az egyszerű (állati) emésztés első fázisának milyenségét a világhoz való egyetemesen egyéni kapcsolatunk kiindulópontjává tenni. Folytatom az idézetet: „A metsző nem érte el, az őrlő meg fájt. Maradtak a kis őrlők és a nyelvvel való foghoz szorítás –, de ez már »férfiatlan«, »nemheroikus« magatartás, ez a vénasszonyok nyál-főzőcskéje”. Visszatérve a közbeszóláshoz: …és a világtól megintcsak visszatérni a nyelv szintjén (is) a legkisvilágibban meghitt főzőcskéhez, amely azonban a nyál-előtaggal máris a metaforikusság metamorfózisába szökik föl, mint egy malacból átváltozott gazella. Mindezzel azonban csak kezdődik a fogak részletes-aprólékos demonstrációja és preparátuma, akárcsak egy kis szájon belüli apokalipszis, anatómiai jánosjelenések, ahogy embervoltunk lényegének rejtett mikrokozmosza, a száj, a szó, a táplálkozás, a csók szentélye megszentségteleníttetik és lealáztatik, miközben az egész személyiség elrettentő jelképpé is válik önmaga szemében: „gyávaság és bolond vakmerőség: nem volt egy nagy-nagy darab Brunelleschi ezekben a metsző- és szemfogakban?” a közös szimmetria-furor ebben a testben? (Vallomás és bábjáték, uo. és uo. és uo.). „Mindent eljátszik, sohasem őszinte –, de gyökerében mégis túlvitális, és túl-bestiálisan (szinte az értelem szemérmét kétségbeesetten gyalázón) őszinte”. (uo.) Vagy másképp: „Ez a kis játék az én nagy játékom.” [Ágoston olvasása közben (1939) 1993.] Hogy legyen őszinte az, aki mindenét meg akarja mutatni, embervoltának minden travesztita demiurgoszságát (lásd André Velter a Le Monde-ban), „alkimista emberevő”-ségét, „créateur démesuré” voltát (ugyanő, uo.)? Csak úgy lehet őszinte – őszinteség ide, őszinteség oda –, ha kivetkőzve önmagából és egész belső magába beleöltözve excentrikus-cirkuszi mutatványokban árulja el az elárulhatatlant: mindazt, ami ő.

Ez a „legveszettebb nárcisz” (Ágoston olvasása közben) állandóan a mások arcát fürkészte a magáéban, és a maga arcát mindig a másokéban pillantotta meg. Szinte a mindig „csak másban moshatod meg arcodat” József Attila-i szentenciája szerint. Álarcai nem ál-arcok: mind az ő valódi arca; nem levetésük, hanem egymásba préselésük adja az ő arcát: „Avagy (magamat azonosítva Raffaellóval, ismét hehehe, mert rögtön mindenkivel azonos vagyok)” (Euridiké nyomában, 46. o.), „Arcképek nirvánai kozmetikusa”, mint Tacitus (illetve az ő Tacitusa, vagy ő mint Tacitus, vagy Tacitus mint ő, ahogy tetszik: lásd Fekete reneszánsz, Tacitus-fejezet), „Soha ennyi ember nem állt ennyi ember mellett…” Tacitusnál vagy Szentkuthynál? „Nem tudok ember nélkül élni” (uo.). „Ha Seneca-életrajzot írnék – a mai Kordova analízisével kezdeném” (uo. ).

Ha Szentkuthy-életrajzot írnék (minden Szentkuthy ellen folyvást hangoztatott kifogás ellenére, ti. azért, hogy egész életműve mintegy Magyarországon kívül helyezkedik el, és sem a környezet, sem az alakok nem magyarok), szóval, ha Szentkuthy-életrajzot írnék, Budapesttel kezdeném, még szűkebben véve Budával, s még annál is szűkebben az I. és XII. kerülettel. Mert az előbb idézett véleményekkel ellentétben, Szentkuthy egész életműve itt és akkor játszódik, a Nyugat ún. harmadik nemzedékének valóban az egész világra kitekintő szellem-világában, és persze, a hozzá szorosan kapcsolódó életben. Ebben a kis, valóban kis, de, amint látható, az egész világra kiterjeszthető Europa Minorban. De ennek demonstrálása messze vezetne. Ez a kitérő külön tanulmányt igényelne.

Így az emberi arcoknál folytatom. Ott is visszatérve a Brunelleschi-féle önarcképszoborra, s most már csak arra hívom fel a figyelmet, hogy ebben a tébollyal és végletes luciditással egyaránt határos önkínleírásban csak az arc egyetlen része, a kritikus áll a torzításnak, felnagyításnak, kicsinyítésnek, jellemzésnek hány fokán türemlik elő – nem hiába Brunelleschi meditációjából való, minden helye olyan, mint a legnagyobb reneszánsz rajzművészek csak úgy egy lapon (például Leonardo naplóin) szétszórt vázlatai, a torzítottat és a karakterest szétválaszthatatlanul egyesítő krokijai. Ez az áll tehát „csüngő gyúrt tésztacsöpp”, „puzdraalakú”, „maszka-áll”, „óriás állcsont”, „óriás előreugró nagy csont,” és így tovább a felsorolhatatlanságig.

De ez az egyszerre szenvtelen és kegyetlen valóság-furor, vallomás-furor, bábjáték-furor (ez a furor is egyik kedvenc szava, és écriture-jének zuhogó áradatát nem is lehet másfelől megérteni, mint éppen innen) nemcsak az arcformát őrjöngi körül, hanem az álarcos hősök életformáját is. Elegendő néhány visszatérő nőalakját megszólaltatni, illetve megszólalásukat felidézni, méghozzá olyanokét, akik, minden ellenkező híresztelés ellenére, nem is történelmi távlatban, kosztümösen és maszkosan tűnnek elénk, hanem közvetlenül a mű roppant karneváli színpada mögött meghúzódó hazai és korabeli kisszínpadon. Ahogy az ordenáré Gigit engedi megdicsőülni, novellájának saját magát ábrázoló hősével szemben (lásd Gigi megdicsőülése (1948), in Iniciálék és ámenek, 1987). A háromoldalas megállíthatatlan tiráda egyszerre szerepelhetne egy görög tragédiában és egy századvégi vaudeville-ben. (Ahogy II. Szilveszter pápa Vogue-illusztráció nőalakokat lát [képzel] a judeai „bikini”-strandon – II. Szilveszter második élete, 1972). Vagy ahogy ugyanez a Gigi a még kéziratban lévő Bianca Lanza di Casalanzában (1945–46) élettársa, a festő előtt szavakkal és tettlegesen megtépi annak feleségét, valamint legújabb átmeneti szerelmét. Ez a frenetikus kvartett (Gigi, Vivian, Olga és a néma festő között) egyszerre fejezhetné be egy vadromantikus Verdi-opera utolsó felvonását és lehetne egy XVII. századi commedia dell’arte kisvárosi olasz téren, ponyva alatt bemutatott rögtönzésének fináléja. „Micsoda véres bábszínház” (uo.), gondolja a festő. Micsoda elképesztően egy budai lakás kulcslukán át óvatlanul kileshető és meghallható mindennapi pletykatárgy – érezheti az olvasó. És ugyanolyan monumentális ábrázolat, torzkép és szobormás is, mint amit Brunelleschi képzel vagy mintáz a maga ábrázatáról. És egyben ugyanaz az örök Orpheusz–Euridiké is (csak egy kicsit módosult változatban).

Az egész roppant méretű, ezer fénytörésű mű alapvetően a motívumok grandiózus szegénységére és végtelenül gazdag variációs és metamorfozikus ívrendszerére épül, mint egy barokk székesegyház (kiváltképp a spanyol barokk legnagyobb remekeihez hasonlóan). Ezt is, mint szinte mindent, ami művéről elmondható és felfedezhető, már korán maga is feltárta, például az 1939-es keltezésű, de csak nemrégiben megjelenhetett Ágoston olvasása közben lapjain. Idézem: „Célom, ezerszer mondtam (már akkor is, hát még azután – az én közbevetésem – S. Gy.), az élet végtelenül kevéseleműségét (Szentkuthy kiemelése) hangsúlyozni, a motívumok grandiózus szegényességét, feketén-komikus primitivitását, melyek bennünket vezetnek.”

Éppen ennek a módszere a Catalogus Rerum, e legkoraibb munkahipotézise, s a millió metafora, amely mind az egyetlen felé irányul, amihez azonban soha, vagy csak a fiktív végtelenben érhet el. Egyébként ez az irodalom egyik legősibb és egyben mindig megújuló trükkje. A felsorolás. Az eposzi enumeráció – mintegy külön műfaj az eposz műfaján belül Homérosz óta – a seregszemle vagy seregszámla: a számla, amelyet benyújtunk a világnak. Egészen, mondjuk (hogy szélsőséges példákat vegyünk), Éluard-nak addig a verséig, amely semmi másból nem áll, mint közel száz nőnembe tett jelző egymásutánjából; vagy Apollinaire számos versének azonos alakjáig, amely az Il y a kezdetű sorok légióján keresztül veszi számba a legheterogénebb reseket, a világ csak a költő számára létező és egymáshoz illeszthető dolgait.

Végül: az Orpheus fináléja, amely olyan, mint Proustnál az eltűnt idő keresése betetőzéseként a megtalált idő: egy váratlan és meglepő fordulat (amely persze, titkon, rejtve előre jelzett volt): ezt az Euridikét ez az Orpheusz nem veszti el a halálban. Itt Euridiké veszti el Orpheuszt: ő kíséri a halálba.

énekli a Monteverdi-operában Orfeo, abban a strófában, amelyet Szentkuthy az Euridiké nyomában írása közben, közvetlen halála előtt aláhúzott és széljegyzetelt. De ő nem társ lesz a halálban, hanem társtalan. Orpheusz tűnik el az alvilágban. És egyedül tűnik el. Itt hagyva maga után Euridikét, akit ő hozott fel a semmiből. A Művet. OPUS MEUM. Ez a Szent Orpheus külön eredeti hozama az Orpheusz-mítoszhoz.

„Nem fogok többé (ahogy barátaim gúnyosan mondják) evokálni”, olvasom a most frissen elém került Ágoston olvasása közben egyik helyén. És ez arra int, hogy én is fejezzem be az evokálást. Azért is, mert, mint uo. olvasható: „Nincs más a földön, mint a múlandóság és a tárgyak”. És itt már a múlandóság következik. Úgy is mint tárgy.

Délután 2 óra felé fölkerekedtem. Ilyenkor szokott Miklós lefeküdni, ha nem éjjel dolgozik és délelőtt alszik, hanem munkával (vagy baráti társaságban) tölti a délelőttjét. Poharának alján még ott csillogott az utolsó korty pezsgő: a napfényben, mint egy tengerparton talált borostyánkő.

Két nap múlva, hétfő este 6 óra után úgy talált rá a vidéki szüleitől visszatérőben Mária Montemedale, ahogy szombaton is, eltávozásom után bizonyára ledőlt sziesztázni: háton fekve, oldalra hajtott fejjel. Mária odament, hogy felkeltse. Semmi sem látszott rajta. A szomszéd szobában pihenő (alvó?) Dolly egyetlen hangot sem hallott.

Úgy halt meg, ahogy kívánta. Ritka adomány. Mindnyájan olvashatjuk az Ágostonban: „Sem égi Thanatos, sem földi doktor ne kísérjen, csak pőre magam, a jelzőtlen halálba. S utolsó csók-zéróm girlandja nem ég lesz, sem »te«, sem »ő«, szerető, hanem én, én: legveszettebb nárcisz.”

Lehet-e szebb jelzőt találni a halálra, mint ez a jelzőtlen? Itt már nincs helye az idézésnek. De aki az említett helyet olvasta vagy olvasni fogja, nem lehet, hogy ne hallja ki itt, éppen itt, ennek a verstől (mértéktől) talán legtávolabb álló nagy prózaírónak a szövegéből a lebegtetett daktilusokat. Amelyekből még több bekezdés során sem tud visszasodródni a saját prózájába. De ami titok, az titok, és meg kell hagyni titoknak.

Valóban: senki sem volt jelen a halálánál. Se ő, se te. Csak pőre maga. Talán még ő maga sem.