Prae vagy post?

– ez itt a kérdés – mondhatnám tragikusan. Legalábbis az egyik a sok közül. Nem magáé a műé, hanem a befogadásáé. Nem az övé, hanem a mienk.

Ady, majd Babits, Füst, Kassák akkor már egy-két évtizede megszűnt a polgári élc céltáblája lenni. A harmincas évek magyar irodalma, egyes szórvány avantgarde utóvédcsatározásokon kívül, alig nyújtott tápot a botránynak s a benne oly szívesen halászó aljahumornak. S ekkor egyszerre feltűnt egy már külalakjánál fogva is könnyen eltalálható céltábla, a normális könyv-, főként regénytermés piacán megszokott polgári in quartók között egy mindjárt reneszánsz pompára és reneszánsz dilettantizmusra gyanús, vaskos in folio, amelyben több száz oldalt kellett keservesen lapozni ahhoz, hogy az olvasó a gondolatjelekkel kiemelt párbeszédekre bukkanjon, holott a kor köz-(irodalmi) ízlésének kánonja szerint az „unalmas” és „érdekes” olvasmányt épp ezeknek a gondolatjeleknek gyakori, illetve ritka jelenlétén lehetett lemérni. A polgári humortalanság humorpótléka, amely egy ideje oly fájdalmasan nélkülözte közkedvelt tárgyát, a „modern irodalmat”, egyszeriben lecsapott rá.

Mert ennek a sajátos „irodalmi kritikának” mindig – és nemcsak nálunk – tévedhetetlen irányzéka volt (és van). Mindig egyből megtalálja a maga zsákmányát. Sokkal biztosabb lövőként, mint az igazi irodalmi kritika. Az élc durva mércéjén pontosan le lehetett (volna) mérni, mit jelent irodalmunkban ez az új mű. A komoly kritika precíziós műszerei nem működtek (általában nem működnek) ilyen megbízhatóan.

Holott – papírforma szerint – a könyv „jókor” érkezett. Ami a mindenkori elismerhetőség, befogadhatóság feltétele: úgy látszott, elő van készítve alá a talaj. A magyar irodalmi köztudat éppen pedzeni kezdte, hogy az elbeszélésben valami – alapvetően – megváltozott. És a kritika legfelső régióiban szembe is mertek nézni ezzel a változással. Kezdődött Németh László ekkoriban megjelent nagy Proust-tanulmányaival (amelyeket nemsokára követett az első Proust-fordítás is); Szerb Antal egy évre rá napvilágot látott műve, a Hétköznapok és csodák, Gyergyai Albert könyve a „mai francia regényről” nyilván készülőben volt már a Prae megjelenésének idején. Természetes, hogy ugyanezek a kritikusok figyeltek fel először (és majdnem egyedül) a közelükben feltűnő hazai „csodára” a hazai „hétköznapokban”. Kevésbé látszik természetesnek, hogy ők is csak ilyen rezerváltan figyeltek fel rá. A villám tűzijátékát könnyebb a biztos távolból figyelni és élvezni, mint ha közvetlen közelünkben csap be. Még az első számú irodalmi szaktekintély, az „intellektuális költő” (ahogy Szerb Antal ünnepelte ez időben Babitsot) sem érzett rá „az intellektuális író”-ra (ahogy viszont egy későbbi tanulmánynak, Vajda Endréének címe aposztrofálta Szentkuthyt).

Ez a jelző másodszor tűnik fel itt kritikai irodalmunk során. Elsőként Babits nevezte az 1910-ben felfedezett Komjáthy Jenőt „a legintellektuálisabb magyar költő”-nek. Majd Halász Gábor tisztelte meg Babitsot egy tanulmánya címében „az intellektuális költő” titulusával. Harmadik felbukkanásakor már e jelző, amely egyelőre (fenntartásokkal) magasztaló megkülönböztetésként szerepel, hogy aztán hosszú, máig tartó karrierje folyamán mindinkább az (ellenkező fenntartásokkal megszorított) pejoratív megkülönböztetés mindig kéznél lévő kritikai terminusa legyen – már ez a megkülönböztető jelző mind Komjáthyt, mind Babitsot, mind Szentkuthyt illetően tele volt a félreértés és félremagyarázás fenyegető töltetével; egy dologra azonban érzékeny pontossággal rátapintott (ha akaratlanul is): egész irodalmunknak arra a nehezen kitapintható közegére, amit Szentkuthyról szóló első felfedező erejű cikkében Németh László fogalmaz meg először, minden kertelés és tapintat nélkül, a Prae most megjelent új kiadásának fülén is olvasható, máig is meggondolkoztató látleletében: a magyar irodalomban „műveltnek lenni: dacos merészség, meghasonlás az otthonnal, majdnem hazaárulás”. Mert csakis ebben, csakis egy ilyen szellemi közegben volt lehetséges így ünnepelni egy fontos könyvet (mint ahogy majd annyiszor ugyanilyen módon marasztalni el ezt és megannyi más fontos könyvet), ahogy Szerb Antal tette gyanútlan jóhiszeműséggel: „Nincs még egy ilyen intelligens könyvünk.”

Csakhogy a Prae-nek nem az a legfőbb jellemzője, nem az a nagyszerű újdonsága, hogy „intelligens” és „művelt”. Hasonló intelligenciával és műveltséggel lehetne, lehetett volna egészen más könyvet is írni, „olvashatót” és „normálisat”, nem ilyen „különc és olvashatatlan kísérletet”, ilyen „pszichológiai esetet”, amilyennek eddigi legnagyobb szabású irodalomtörténeti kézikönyvünk vonatkozó fejezete még a könyv megjelenése után harminc évvel is minősítette.

Szentkuthy könyvének a műveltség és az intellektus nem a „tartalma”, csupán tartalmának feltétele. Tartalma az elbeszélés módjának gyökeres megújítása, ennek a kikerülhetetlen feltételnek a jelenlétében. Megújítása, természetesen, nem a semmiből kiindulva, de nem is hasonló újítások másolataként; hanem ezek kiegészítéseként. A Prae önállóan jött létre, egy folyamat részeként, amely kényszerítő feladattá tette hasonló újítások keresését és létrejöttét. S amely nálunk is fölmerült, csak, mint annyi minden, ahogy mondani szoktuk, „ellentmondásosan”, pontosabban fogalmazva azonban, bizonyos törvényenkívüliségben (analóg módon ahhoz, ahogy bizonyos politikai mozgalmak), nem állva ki a farbával, hanem inkább elkendőzve azt, nem programszerű kihívással, hanem inkább rejtegetve a programot, mivel e közegben létérdeke így kívánta. Így aztán ezek a jelenségek vagy nem is vétettek észre, vagy nem az vétetett bennük észre, ami a föntiekhez tartozik. Krúdy témátlan-tárgytalan-hőstelen novellakvantumokban szétszórt regény-kontinuuma (mögötte a kisebb, kevésbé szerencsés vagy kevésbé tehetséges Csáthtal, Török Gyulával, Cholnokyval stb.); Füst Milán mindig újrakezdett sziklabontása az elbeszélés legkeményebb talajában – vagy a peremre szorultak, vagy terepszínűre álcázva jelentek meg irodalmunk központjaiban. Szentkuthy gyanútlan bátorsággal levetette az összes kötelező álruhát: az atillát, a zakót, a gúnyát, a zubbonyt, sőt a kényszerzubbonyt is. Hát rögtön idegen ruhákat képzeltek és láttak rajta feszülni. A „művelt” mellett itt ütközött bele irodalmi szemléletünk másik optikai csalódásába. Abba, hogy nálunk mindig eredetinek, nemzetinek, sőt akár nemzeti klasszikusnak is látszhatott az, ami már lejátszódott európai irányzatok és folyamatok hazai utójátéka volt (az igazság kedvéért: olykor teljes joggal; másszor persze nem); mindig az idegenutánzás bűnébe látszik keveredni azonban mindenki, aki új, idő- és korszerű folyamatokkal együtt, azok részeként próbál hazai és eredeti lenni. A Prae-t még a legértőbb korabeli kritika is valamiféle Proust-, Joyce- vagy Woolf-utánérzésnek vélte (nem minden „utánérzés” nélkül); ámde a nálunk legismertebb Prousthoz nem hasonlított eléggé; ezért hát inkább Joyce-ban keresték a forrást, akit mellesleg maga Babits is gyanakodva szemlélt, és Szerb Antal még jóval később, világirodalomtörténetében is ironikus távolítással kezelt; az sem volt akadály, hogy a Prae az Ulysseshez sem hasonlított jobban, mint Prousthoz, sőt az Orlandóhoz sem; bár mindegyikhez kapcsolja ez vagy az, nem több, mint ami azokat is összekapcsolja egymással. Az elbeszélés klasszikus rendjének felbomlástudata és tudatos felbontása, új dimenziói feltárásával. Teória és praxis olyatén összekapcsolása, amelyben nemcsak a gyakorlat válik az elmélet próbájává, hanem az elmélet is mintegy a gyakorlat próbájaként működik: a regényelmélet szerves részévé válik a regénynek, mint ahogy maga a regény egy virtuális regény elméletének.

A Prae-t tehát post-ként „posztulálták”; bármennyire új volt is irodalmunkban, bármennyire előzménytelen; sőt paradox módon, éppen ilyetén újdonsága és előzménytelensége okából.

Holott a Prae valóban prae volt, nem is egy értelemben. Sokkal inkább előzmény, mint utójáték (bár természetesen, mint minden, az is). Annál inkább, mert az, aminek részeként jött létre, egyáltalán nem volt lezárult folyamat a Prae írásának idején (mint ahogy azóta is sokan szeretik állítani), hanem máig is nyílt, az európai próza egész további fejlődését magában foglaló, s még a rajta kívül létrejött jelenségeket is befolyásoló, kikerülhetetlen új írásmódváltozat. S azóta is világszerte tele van olyan kezdemények szerencsés kifejletével, amelyeknek Szentkuthy szövege valóságos (ahogy mondani szokás) kincsesbányája. Épp csak jelzésként: a „nouveau roman” leírásmódja (erre már Vas István rámutatott) és a „nyitott mű” Umberto Eco-i elmélete egyaránt megtalálható a Prae-ben. Szentkuthysabb jelenetet pedig el sem lehet képzelni, mint a Fellini Rómájának monstre pápai divatbemutatója.

A Prae egy olyan irodalmi helyzet terméke, amelyben az irodalom egy „realizmuson” és „klasszicizmuson” túli valóságklasszis feltárásának feladata elé kerül, azzal, hogy „minden adódó dolog egynemű”-ségének jegyében valamiképpen a totális valóságot tudhassa magáénak. Ezen belül a modern regény a fikció (vagy pontosabban: a valóság látszatát keltő fikció) felszámolására tör, hogy eljuthasson addig, ami van (illetve addig, hogy minden, amit az irodalomban van-ként tételezünk, egy más szempontból csak puszta fikció). A valóság teljességét tehát ott kell keresni, ahol még nincs. A Prae a mű mű előtti állapotának művé transzponálása, a megírás előtti állapot megírása. A még-minden-lehet és a mindenhogy-igaz-lehet egyedül igaznak tetsző állapota, a készülés a már-nem-élet formája és a még-nem-mű formátlansága között. Forma és formátlanság egysége mint új forma, mint egyfajta túllépés nemcsak tartalom és forma antinómiáján, hanem tartalom és forma egységén is. Az „abszolút gondolat” és az „abszolút érzés”, a „végső elvontság” és az „elsődleges élet” együttes felvállalása úgy, ahogy az a legközelebb áll magához a kifejezendő és kifejező lényhez, az élő és gondolkodó emberhez, teória, praxis és biosz háromságában. „A keletkező regény első fázisában tehát jóformán meg se különböztethető saját anatómiámtól”, írja a szerző mindjárt a mű elején. Ez a fajta életközelség a nem-lehet-írni állapota, amiben nem lehet mást, mint mindent megírni. Ahogy sokkal később a költő Éluard teszi majd jelszavává a „Tout dire”-t, sőt a „Pouvoir tout dire”-t: „Mindent elmondani ez minden S nincs elég / szavam s elég időm és nincs elég merészség”.

Szentkuthynak – „a kamaszkor (mint az »identitikus igazság« maláriás szezonja)” idején – volt elég szava (kicsit túl sok is), elég ideje, úgy látszik, és mindenképpen elég (gátlástalan) merészsége. (Itt a zárójelen kívüli szavak a vállalkozás sikerét, a zárójelbe tettek a helyenkénti kudarcokat vannak hivatva jelezni.) S még arra is volt, hogy a rendkívüli szóbőségben is „a Nem-Szó cantus firmusát” megszólaltassa; hogy a minden megengedetten túlméretezett szavak sohasem a könnyű kimondás, hanem mindig a kimondhatatlanság jegyét viseljék túlsó felükön.

A modern művészet egyik nagy felismerése – a sok közül –, hogy sosem azt írjuk, amit írunk, hanem mindig valami mást. „Minden vers egy másik vers”, mondja Octavio Paz. A Prae-ben ez a felismerés is (mint annyi más) a végletekig feszített. Szentkuthy mintha már eleve azt a másikat írná. Tehát bizonyos szempontból semmi sincs nála megírva – de minden meg van írva, ami majd a legtöbb megírottból kimarad. A Prae mindig a „Nem-Prae” és az „Igazi-Prae” határán mozog. A regény egy egész irodalomnyi regény és regénylehetőség lajstroma, amelyek közül egyet sem vált be, csakis magát ezt a lajstromot, ezt a mindegyiket-együtt. „Egy szerző se tudja ad absurdum vinni az elveit – írja –, hiába révedezik abban az üres illúzióban, hogy képes az önparódiára.” Ő szinte mindent ad absurdum visz – egészen az önparódiáig.

A hős nélküli regény burleszknevű „főhősnője”, az ősférfi-ideál Beatrice nevét torzító Leatrice nem létezik, ő csupán a Leatricét tárgyaló végtelen ábrázolási lehetőségek modellje. Vagy, hogy a Szentkuthy által annyira kedvelt divathasonlattal éljek: próbabábuja, amelyikre minden ábrázolásmód felpróbálható. A Prae nem egy Leatrice nevű nőt ábrázol, hanem „a Leatrice-ábrázolások lehetőségeit vizsgálja”: „Leatrice mint »senki«”, „Leatrice mint »mindenki«”, „Leatrice mint »jellem«” stb. Ez nem regény, amelynek alakjai vannak; hanem alakok sora, akiknek regényeik vannak. Több száz regényre való tervezet, szinopszis, amelyben az van megírva, hogy mit kell megírni, amelyben a megírás egyenlő a megírandóval, a még megírandó a már megírttal.

Ez itt a Kacor Király birodalma, ahol a Csizmás Kandúr járja a világot, és minden szónak és fogalomnak, rezdületnek és vaskos ténynek, minden lappangó történetnek odakiáltja a maga „A fejemen egy koppanás, szaladj te is, pajtás”-át; így vonul el előttünk végeláthatatlan sorokban a „Jelenségek Jegyzéke”, a „Catalogus Rerum”, a „mitikus katalógusregény” ábrándja – a megváltó „egyetlen metafora (ábrándja) felé”. Itt a lehetetlent kell kísérteni. „Az elemezhetőség” abszurdumát csak az elemzés felső fokával érzékeltethetem. Más lehetőség egyelőre nincs. Névjegyzékkel a névtelenséget? Igen! Az egész egy olyan bűvészmutatvány, ami közben a bűvész rendhagyóan minden trükkjét, fogását, ügyeskedését és csalását leleplezi, sőt ahol éppen ez a leleplezés lesz a legfőbb mutatvány. A szerkezet „önálló szereplőként” járul a témához, mint egy új távlat, mint éppen ennek a leleplezésnek a távlata. Nemcsak Leatrice alakjának, hanem a Leatricéről szóló regénynek is „mintha dupla körvonala lenne (…) egy az élő szépségből, egy meg az »élő szépség« gondolatából”. Ez az állandó elmozdulás téma és szerkezet között (hasonlóan a kubista festészet gyakorlatához, ahol a kontúr és a szín eddigi kohéziója megbomlik és a kettő állandó feszült eltolódásba kerül egymással) az elbeszélés eddigi hiányai pótlásának „egyelőre” egyetlen „lehetősége”. „Ez az univerzália kétarcú, mint az ezüstpénzek – egyik fele a virágok felé fordul, de ab ovo kell egy másik felének is lennie, és ezt kellene, mivel eddig még nem történt meg, friss erővel felkutatni, felfedezni.”

Ennek a másik oldalnak a Rimbaud-ra és Lautréamont-ra emlékeztető kamaszparoxizmusban tomboló felfedezésingere hozta létre ezt a művet. Ebben – és csakis ebben – természetesen hasonlít a kor más nagy úttörő műveihez, azokon kívül, amelyekhez annak idején hasonlították, talán leginkább ahhoz, amit akkor még sem a szerző, sem kritikusai nem ismerhettek, Musil mamutregényéhez. Könyve ezeknek a felfedező, „preparátumjellegű, a feltevések energiáiból élő időknek, amelyekben naiv végletek Circe-éneke szól”, bizonnyal legfontosabb magyar dokumentuma. Fájdalmas, hogy e bűvös Kirké-ének kísértésének azóta is viasz betömte füllel és árbochoz kötött testtel áll ellent csaknem egész irodalmi köztudatunk.

Mit is írt Szerb Antal a könyv megjelenésekor? „Magyar kultúránk egyik dokumentuma lesz, hogy ezt a könyvet magyarul írták.” Ez a prófécia, sajnos, nem bizonyult prófétikusnak. Annál inkább Németh László akkori előrelátása: „Akármennyire érdekelt Szentkuthy – írja –, még jobban érdekelt a kiváltott reakció. (…) Magyarország és a Prae bohózatnak sem volt utolsó (…) A legrosszabbon már túl van, a búra, amely idáig legfőképpen kacagásból állt, lassacskán az érthetetlen, de tiszteletre méltó jelenségeknek kijáró horrorrá alakul majd át.” S éppen ezért, „akármennyire érdekelje” a mai írót és olvasót a Prae, még jobban kell érdekeljen minket, örökös törvénynek kell-e tekintenünk, hogy irodalmunk legfontosabb új jelenségei nemcsak prae voltuk időszakában („korát megelőző” – micsoda kényelmes elintézés), hanem harminc-ötven év múlva is a bohózat vagy a horror alternatív fantomjaiként kísértsenek közöttünk.

Friedrich Schlegel Kritikai gondolatai között olvasom (csak azért, mert épp most jelent meg magyarul – de nem olyan-e, mintha a Prae is most jelent volna meg magyarul először?): „A kritikus: rágódó-kérődző olvasó. Tehát nem szabad, hogy csak egy gyomra legyen.” Nálunk is akadtak és akadnak ilyen kritikusok. De irodalmi köztudatunk egészének mindig is csak egyetlen gyomra van. Az sem valami híres. Nem lehet elmondani róla, hogy még a vasszeget is megemészti. Inkább csak mindig a pépeset.