„Azután”

Nem vagyok alkalmas nekrológírásra. Olyan közeli, benső viszonyban, mint most, a halála óta eltelt hónap alatt, talán sohasem voltam Vas Istvánnal. Olyasfélén olvasva nagy emlékiratának és verseinek köteteit, mint a profi kártyás, aki ujjainak szapora pergetésével a két kezében tartott fél-fél paklit boszorkányosan egybepergeti, majd összetolja, csak azzal a különbséggel, hogy az osztásban aztán a véletlen a legtörvényszerűbb együtteseket rakja ki. A pakliban egyetlen cinkelt lap sem található. És minden megtalálja a párját.

(Most) úgy érzem, ezután (azután) csakis így lehet igazán közeledni Vas István életműve felé. Ilyen párhuzamos olvasatban. Ezek a párhuzamosok nem a végtelenben találkoznak. Itt egy speciális egyenletben megoldódik a paralellák nagy geometriai talánya. Egyetlen más költőt sem ismerek, aki saját költészetét, minden eltökéltség nélkül, ilyen sokrétű kommentárral látta volna el, megvilágítva a maga rejtélyes útját az élettől a költészetig és vissza. (Beleértve a nemrég napvilágra került nagy Szabó Lőrinc-margináliát is, amely pedig – szándékoltan – annak is készült.) A Nehéz szerelem, vagyis A líra regénye (a változó, cserélődő és kiegészítő címek sorában ezt a kettőt érzem az egészre a legérvényesebbnek) egyszerre védelmezi és bírálja, dokumentálja és regényesíti, értelmezi, visszavezeti az élményhez és leválasztja az élményről a verseket. Sok regényíró sehogy sem képes elleplezni, hogy más névre keresztelt regényhőse nem önmaga. Vasnak sikerült megtalálnia azt a speciális egyenletet, amely által önmagát (a hozzá tartozó „világgal” együtt) nyíltan és közvetlenül önmagaként, a saját nevén szólítja meg, regényének főalakja mégis fölébe nő, mintegy mindnyájunk felé kitágítja magát; igazi, „klasszikus” (és mégis minden eddigitől eltérő) regényalakká lesz. Proust regénysorozatának parttalan betűtengerén csak egyetlenegyszer merül felszínre, mintegy véletlenül, sodródó jelként bukdosva keresztneve hat betűje.

Vasnál el sem tudunk képzelni más regénynevet a hős alakján, mint azt, amely a címlapon nyíltan áll, és mégsem azonosítjuk, pontosabban, nem tévesztjük össze vele.

 

*

 

A líra párhuzamai (érintői vagy merőlegesei, hol tompa-, hol hegyesszögei) sokszoros intenzitású teret alkotva szelik át meg át a regény egymást metsző, nem koncentrikus köreit. Mert azok a tervezett koncentrikus körök, amelyek mentén az Elveszett otthonok még fölvázolta a megírandó mű szerkezetét, maga a működni kezdő szerkezet által átalakultak egymást végtelen sorozatban metsző körökké. Korunk elbeszélő művészetének kikerülhetetlen problémája az idő. Minden nagy modern regényírónak meg kellett találnia a megfoghatatlan, az ábrázolhatatlan idő egy saját maga alkotta modelljét (mint az atommodellt). Vas István ideje nemcsak nem a lineáris idő, a klasszikus európai minta, sem a modern nyugatiak által oly sokszor sokféleképpen beépített keleti körkörös idő. Hanem az éles metszetekben megjelenő. Itt is a vers jön a regény értelmezésének segítségére. Az Idő metszeteiben. Ott kígyózik, farkába harapva, előrearaszolva, hátrafordulva a történet, amely nem történet. S amely folytonosan élesen elvágódik önmagától, mint egy ősgyík farka, amely sajátos biológiai önerejéből mindig visszanő.

Bármennyire nem szereti is Vas István a szélsőségesen modern analógiákat, A líra regénye (címe e paradoxonával egybenőve) ahhoz a Marcel Duchamp-képhez hasonlít, amely egyik oldalról egy másik arc profilját láttatja, mint a másik oldaláról. S a két egymástól eltérő, de ugyanazokból az elemekből kirakott félarc mégis egyetlen arc két oldala. Egyik oldalról nézve önéletrajz, a másikról nézve fikció, önmaga szövege és kontextusa egyben.

 

*

 

Mindenesetre, azt hiszem, ezután lehetetlen (de legalábbis elégtelen) lesz a Márciustól márciusig odavetett versszövegeit az Azután prózájának távlata nélkül olvasni, s az Azután békésen felépített emlékezését éppúgy a korabeli „Zeitgedichtek” strófáinak riadt önvédelmi puskaropogása nélkül. Együtt olvasva érezzük csak igazán – nemcsak a veszteséget, hogy a Római pillanatnak már soha meg nem születő másik fele nélkül maradtunk – hanem azt is, hogy váratlan nyereségként szinte magunk is felépíthetjük magunknak a folytatást. Mert folytatássá válik az előzmény is („Egymást keresztezik / Időbeli, térbeli vetületeik”). Aki letette kezéből az Azutánt, s még fülében cseng az utolsó bekezdés feledhetetlenül egyszerű, tragikus mondatsora: „A Kiskörúton tértünk haza. Amennyire lehetett, szorosan egymás mellett léptünk. Mari egész úton rezzenetlenül hallgatott. Mentünk csak, mint az elítéltek” – a Római pillanat egyik első kis – önmagában nem is jelentékeny, a nemrég a történelem által megszüntetett Zeitgedicht-sorozat laza hangvételét folytató – strófája mögött egész drámát – nem is egyet – érez feltorlódni. A költő nem előre néz, az oly rég áhított itáliai utazás élménye elé (mint ugyanezen első oldal legelső soraiban: „Még három nap és három éjszaka / S vonaton ülünk – ugye Marika?”), hanem hátrapillant, arra, amit épp most hagy maga mögött (s amit, tudja, mégis sorsszerűen kénytelen magával vinni egészen a dráma végkifejletéig):

 

Az idő csak apad és dagad a dolog, tragédia, regény marasztal, kis kert, tornác, diófa, asztal, udvar, paraszti pad: Szentendre, Kondoros.

 

Minden egyes szó, amely a felületen csupa idilli csillogás, belsejében sötét szólamot fojt el. A két kis magyar helységnév, pusztán e két név, maga a „kettős örvény” (az Azután figyelmes olvasója számára), amely után hiába következik a sorban a sors (egyik) menetrendje szerint Velence, Róma, Siena, egyszerű egymás mellett állásuk, mint az asztrológiában két egymásra végzetes csillagzaté, kozmikus robbanás (illetve egy kicsinyke katasztrófa, azé az „egy emberé”) kitörésével fenyeget. A felszínen röpke nosztalgia libben át a sorokon: a várva várt békében a várva várt zavartalan írói-fordítói munka otthagyott idillje után. Ám a rusztikus naivan festett falusi asztalokon hagyott regény- és drámafordítások mélyén nem a fordítás alatt álló, hanem egy (sőt egységében több) fordított regény és tragédia múlik az utazás jelenében.

A két helységnév maga a „kettős örvény”.

 

*

 

Ha nem hármas. Ha nem is az első, de a Római pillanat második oldalán már az is megjelenik. Velence, Róma, Siena csalogató árnyékában nemcsak a „Szentendre, Kondoros” jelene, hanem az eltűnt idő is (pontosabban az „elveszett” idő) és annak alvilága, amelynek a költő itt nem a prousti nyomában jár, hanem amely az ő nyomába szegődik, bárhova menne:

 

S az, akivel együtt reméltünk Rómába menni öregen, hol van, – föld alá, ég felé tűnt? Nem jön velem.

 

Ez a „nem jön velem” is kettős csapással csattan a pillanaton. Mert ez a római pillanat s a Római pillanat egy fordított nászút ideje. Az Azután már idézett zárómondatának párja, az egymásra ítéltetettség nyitánya. Egy fordított nászút, amelyen egy – jelen lévő – be nem teljesíthetőnek érzett szerelem nem kezdődik, hanem – véget ér. Két másik, egy halott és egy tetszhalott – távollétében felerősödve – újra élni kezd. A hajukba kapó „adriai szél”-lel kezdődik, hogy – előre tudva és kikerülhetetlenül – a sienai Campo „rőtfényű kagylójába” zárva „szerelmük búcsújával” végződjék. Azzal a végzetszerű nemmel, amelynek épp ott kell felcsattannia, ahol „valami nagy és szikrázó igen / pattant ki […] az idők szűzi mélyén”. És ez a bújtatott s mégis brutális (bár egy zseniális nyelvi találattal enyhített) nem egyáltalában nem „szűzi”: sokszoros bűnbeesésünk sokszoros szemérmetlen csupaszsága lobog mögötte. Itt élet és költészet mindig kettős igazságának mindig lappangó kibékíthetetlensége majdnem kibírhatatlanul jelenvalóvá lesz. A vigasz – „a mi nyarunk múlása nem mulandó” – a költészet, tehát az „örökkévalóság” szintjén mélységesen őszinte és igaz; de semmi sem takarhatja el előlünk (kivált az érintett előtt), hogy az élet, a mindennap, az „idő” szintjén mégis – hazugság. Ha „kegyes” is. Aki a szerelmet ismeri, tudja: annál inkább, minél kegyesebb. Amit a rácsapó újabb kétértelműség is megerősít: „Ha otthon leszünk, ne sóhajts: »Hová szállt?«” … Mi? Siena csodája? amelyet elhagytunk? vagy a kettőnk csodája, amelyet mindkettőnknek el kell hagynunk? vagy az egymásra ítéltség, amely alól felmentést kapunk? A római pillanat nem emelhet ki a „kettős örvény” múlhatatlanságából. A versciklus közepén, mintegy a keresztútján nem hiába áll a nagy Cusanus-vers: „ellentétek keresztezési pontja”.

 

*

 

De hát sem felhatalmazásom, sem érkezésem nincs rá, hogy itt megpróbáljam megírni a megír(hat)atlant, amit csak egyvalaki – „ez az egy ember” – írhat meg (mint minden megírásra érdemeset). De hiszen valami meg is íródott belőle. Az Azután azutánjának nyitánya. Amely, gondolom, elvezet – Szentendrén és Kondoroson, tornácon és paraszti padon át – e római pillanat felé. Ha el nem érhet is addig. Még kevésbé ahhoz a végső pillanathoz, amely az egész emlékezet- (nem emlékezés-) regény záróköve lett volna. Mégis ismerem ezt a pillanatot, majdnem úgy, mintha olvashattam volna. Pista – a legutóbbi időben – mint nyilván más barátainak is, többször elmesélte, hangjában mindig azzal a gyötrő tudattal, hogy neki e betetőzésre már nem futja az időből (illetve abból, ami egyes külön emberi testünkbe záródik belőle).

 

*

 

Az időből, amely az élővel együtt kanyarog, hogy egyszer csak megálljon vele. A halála bennünk megállt idő. Ez az idő gátat épített e szinte megállíthatatlan műfolyam folytatása elé, mely feltorlódva magasra csap e gát előtt. De ez a mű eleve – vagy legalábbis előre láthatatlan kibontakozása folyamán egyre inkább – arra volt ítélve, hogy ha már egy ember életét mindenestül magába foglalja előre-hátra áramló saját idejével, magába foglalja a halált is. Amely sosem a befejezés, mindig a befejezetlenség. Akármikor következik is be. E „parvus mundus”-on,

 

„melyben találkozót ad újra s újra a halhatatlanságnak a halál.” (Nicolaus Cusanus sírja)

 

*

 

Vas István versei és regénye(i?) téridejében szakadatlanul az eszmék és szerelmek keresztezési pontjain állunk. A választások, választhatóságok és választhatatlanságok már-már kibírhatatlan szellemi forgószelében. Az a sok ember, aki közül ez az egy ember való, s ez az egy ember, aki a sok ember egyike, állandó helycserés körtáncokban vagy inkább lovagi (és korántsem lovagi) viadalokban űzi-hajtja egymást, miközben sorsuk hol menthetetlenül eggyé kovácsolja őket, hol menthetetlenül kimozdítja őket egymáshoz rendelt helyükből. A szerelem, ez a szignifikánsan „egyemberi” médium folytonosan újra összefonódik és folyton szétválik a „sokemberi” sorssal-sorstól, ami a történelem. Halálnak és halhatatlanságnak ezek az iker címerállatai.

 

*

 

Az idő metszeteiben a szerelmek is újra meg újra „találkozót adnak egymásnak”. A szerelmeket keresztező szerelmek. A szerelmek mögötti szerelmek. A szerelem ellen forduló szerelmek. A más szerelmeken keresztül kiküzdött szerelem.

A Nehéz szerelem írójának (és/vagy hősének) minden szerelem nehéz, minden szerelem amor fati, nemcsak „végzetes” szerelem, hanem a végzet szerelme: az első szerelem és az első szerelem halálának végzete, amely minden továbbit irányít, bonyolít, meghatároz.

Leplezetlenebbül (miközben mégis folytonosan a szövegbe bekódolt lepel védelme alatt) talán még az oly szókimondóvá, szabaddá, szabadossá, durvává (ahogy tetszik) vált huszadik század középi európai irodalomban sem beszélt senki a szerelem legdrasztikusabb és legmagunkrahagyóbb paradoxiáiról, potenciáról és impotenciáról, előbb a csalás árnyékát is tagadó, majd éppen a csalás elől menekítő bordély drámai színjátékáról, a hűségért elkövetett hűtlenségről, halmozott kalandokról és a vadromantikáig elmenő halottidézés fantasztikus, szinte köznapi és már-már szentségtörő erotikájáig, amellyel az önkielégítés tabuját egyszerre köznapivá és fantasztikussá realizálja (nem tudom kevésbé paradox módon megközelíteni az Amor redivivus című vers [1939] és az Azután egyes részletei [1990] együttes olvasatának hatását). Rousseau és Novalis váratlan találkozása egy huszadik századi irodalmi boncasztalon nem kevésbé szép és minden realizmusában sem kevésbé szürrealista, mint Lautréamont híres metaforája, amelyhez hasonlítom.

 

*

 

Vastól hallottam először, még a regény eredeti megjelenésének éveiben, Lawrence Durrell Alexandriai négyeséről, amit hivatásos lektorként olvasott. Sok dicsérete mellett nagyjából fanyalogva beszélt róla, azt is elmondva, hogy nem javasolta kiadásra, pedig talán éppen most – már és még – talán nálunk is megjelenhetne (mintegy tíz évre rá, 1970-ben meg is jelent). Ahogy mesélt róla, s ahogy aztán magam is elkezdtem olvasni, nem értettem idegenkedését, kiváltképp nem a negatív lektori jelentést. Most úgy érzem, jobban értem. Túl azon, ami Durrell regényében sokszor súrolja az egzotikus giccset – ami Pista ízlését könnyen felborzolhatta –, lehetett e fanyalgásban és döntésben valami önösebb is. Úgy érezte, hogy amit ő az Elveszett otthonokban elkezdett, és mint monumentális tervezetet fel is vázolt, még inkább magában hordozott, ahhoz hasonlót – éppen leglényegesebb alapjaiban hasonlót – valósított meg a maga egészen más tárgykörében (mégis rokon témakörében) Durrell – silányabban, kicsit le is járatva előre, legalábbis megnehezítve egy mélyebb és hitelesebb megvalósítást. (Kivált, az angol után a mi örökös hendikepként átélt, magába zárt irodalmunkban.) Különösen megzavarhatta a Freud-idézet, amely a Durrell-regény első kötetének mottójaként áll, amelyet, bármily jól ismerte is Freudot, valószínűleg ő sem ismert, hiszen nem a mester egyik művéből, csak egy levélből való: „Lassan hozzászoktam a gondolathoz, hogy minden szexuális aktust úgy tekintsek, mint amelyben négyen vesznek részt. Erről még sokat fogunk beszélni.”

Vas nem „hozzászokott a gondolathoz”, hanem éppen gyötrelmesen és kikerülhetetlenül szembekerült vele, mint sorsával (a sorsunkkal). A kettős örvény mindig új alakot öltve áll előtte. S olykor nem is kettős. A Római pillanat egy-egy egyszerű (egyértelmű) verssora új távlatot kap az Azután lapjain. S ebben a távlatban felrémlik nemcsak a később megírt, hanem a megír(hat)atlan is. Idéztem már a ciklus második versének befejezését, mely szerint „akivel együtt reméltünk” – „nem jön velem”. De itt még valaki van, aki nincs jelen. Két jelen nem lévő között hangzik el a megszólítás (egy másik versben): „Milyen szép, hogy ide eljöttél.” De miért? Mikor „ez az út csupa búcsúzás” és „őrizni hiába akarom”. (De akarom, ha hiába is.) És mert „Rómában is legszebb a rom”. És minden elválás egy Róma pusztulása. Tündöklés és bukás. Mint Vas István egyik (egész művére és szemléletére, saját vallomása szerint) legnagyobb hatású olvasmánya, a nagy Gibbon-könyv címében áll. S amely hatás itt, a „tetthelyen”, az inkriminált Rómában minden eddiginél jobban felerősödik.

Az Azután – a római pillanat előtt – a szerelmi együtteseknek egy folytonos szorongásban lévő sajátos operai formációját váltja regénnyé. A szopránnal, a mezzóval és az alttal szemben egyetlen férfihang remegő basszusával. S az egyik, a hangnemet meghatározó hang az alvilágból szól ehhez a fordított Don Juanhoz.

 

*

 

„Erről még sokat fogunk beszélni”, idézi Durrell Freudot. Ennek a beszédnek, ennek a diskurzusnak egyik kiemelkedő változata az Azután.

 

*

 

Azután – de hiszen mindig azután vagyunk: a mások halála után. És azelőtt: a magunk halála előtt. Vas István a regény címét Thomas Hardy saját maga fordította versének címéből vette (Afterwards), amely a maga azelőttjében idézi meg saját azutánját, életünk ez egyik alaphelyzetében. A regény szinte végigzongorázza Hardy strófáinak vibratós refrénvariációit: „Ha majd remegő ittlétem után…”, „Ha eljön az alkony…”, „Ha elmúlok egyszer…”, „Ha meghallják, hogy végül elcsöndesedtem…” – s végül: „Lesz-e, ki szól, ha…” A legközelebb álló lény távozása utánját beszélve, a diskurzus a beszélő halála előtt szólal meg. Egyszerre két harangkondulásra „figyel”. A „ha majd…” még „remegő ittléte” a ha nélküli márra, amely ezt az ittlétet szinte mindenestül meghatározza. Hiszen az azután mindig és minden körülmények között az írás idejének a határozója is. Mindig azután írunk valamit, hogy már megtörtént, amit írunk; és mindig azelőtt, amit ténylegesen megírunk. Írásunk tárgya a múlt, formája a jövő. S az írás aktusában a kettő egyetlen jelen idővé válik. Miután minden modern regényíró arra kényszerül, hogy saját modellt alkosson a közvetlenül ábrázolhatatlan idő számára a sok más és a sok lehetséges létező után, ez a Vas István-i idő ennek a hármas szerelemnek múlt-jelen-jövője, amely hirtelen „metszetekben” vágódik össze: a jelen a jövőben van, és a jelennek sosincs jövője.

 

*

 

Mikor, mint hetek óta többször, félve résre nyitottam a kórterem ajtaját, a szokásostól eltérően, senki mást nem találtam bent. A másik két ágy megüresedett. Őmellette sem sürgött sem Piroska, sem Anikó. Nővér sem foglalatoskodott körülötte. Amióta csak itt feküdt, a hozzászegődött, megkínzott karjával szinte összebilincselt infúziós állvány is gondolatnyival távolabb vesztegelt az ágytól, mintegy elválva tőle, értelmetlenül. Csak egyedül – mindenestül egyedül – ő feküdt az ágyon. Szintén eltérően a szokottól. Az eddigi torziós helyzetek helyett, amiket szűk mozgási erőterében, a különböző irányú fájdalmakat kikerülni igyekezve felvett, most tökéletes szimmetriában, az ágy közepén, kiegyensúlyozottan, mozdulatlanul, hanyatt. Mintegy egyenletes (vagy annak ható) lélegzésének grafikai ábrájaként. Nyugodtan aludt. Szál tulipánomat betettem a vázába, kiléptem, csendben behúztam magam után az ajtót. Leültem a folyosón. A nagy csendben szorongásom is elcsendesedett. Most sem dönthetem el: azért-e, mert valóban úgy éreztem (akkor úgy éreztem, hogy úgy érzem), hogy talán, talán mégis megint beállt némi javulás, s az utolsó napok gyötrelmei után megint elkövetkezik még egy enyhültebb időszak, mint mikor – nem is oly régen – még mosolyra is futotta már halálra mintázott szoborarcából; vagy azért-e, mert annyi kínlódás után immár nem következik újabb kínlódás. Vártam. Egészen bizonyosan: arra, hogy felébred. S hogy a külvilágból való küldöttségem – mint eddig néhányszor – egy-két szó erejéig megint kiemeli a betegség kontextusából, s egy-két pillanatra még az élet kontextusába helyezi vissza: ahol irodalom van, idő van, politika van, ahol még egy másik diskurzus folyik, mint amit ő folytat a halálról a maga szintaxisában és grammatikájában. A folyosón ülve visszaidéződött bennem az a néhány ritka alkalom, amikor ez a másik beszéd jelenlétemben még néhány percre magához tudta hódítani, egyszer még egy pajkos tréfáig, egyszer egy hozzám intézett felejthetetlen kedvességű szóig is. Közben mégis megint növekvő szorongással. Mióta ilyen nagybeteg, ez egyetlen alkalommal maradtam volna vele egyedül. A hozzátartozói, női közvetítő közeg nélkül. Ha felébred, nemcsak, nem is elsősorban szavakra van szüksége. Tételes segítségre és feledtető gyöngédségre. Néhány kortyra, a hajlott szárú üveg szívószállal cserepes ajkának sarkában. Az ágyruhák és a test megmozgatására. A bódító női hangokra. Már több mint egy órája ültem kint a folyosón. Ötpercenként újra benéztem. Csendesen aludt. Végül nem maradhattam tovább. Gondoltam, másnap újra eljövök. Két óra harminc-egynéhány perc volt. Másnap tudtam meg, hogy aznap hat órakor, anélkül hogy felébredt volna, úgy, ahogy én láttam, megenyhülten, alva, mozdulatlanul végleg eltávozott.

 

*

 

A regényben kétszer is majdnem ugyanúgy leírja az Eti halálát megelőző perceket és a halott megenyhült arcát. A kétszeri leírás közti különbségek – melyek, bár részben az emlékezet variabilitásának ábrázolásai, csak ábrázolásai ennek, s nem lehet őket az író ténylegesen labilis emlékezetének számlájára írni, sokkal inkább tudatos írói gesztusnak kell tartanunk – megérnének egy külön elemzést. Itt erre nincs mód. Csak az Elveszett otthonok változatából idézem fel ezt: „A ravatalon […] arca visszanyerte régi bátorságát, okosságát, büszkeségét. Mintha csak fellépése lett volna, mintha csak a nyugalmat és mozdulatlanságot is el akarta volna táncolni egyszer.” Ilyen volt az az arc is, amelyet én még az élőn utoljára láttam.

Talán ugyanaz volt leolvasható róla, amit – mint a Mért vijjog a saskeselyű? leírásváltozatában olvasható – Eti halála után, a ravatalon látott arcával szemben érzett: „Istentől sem akartam semmit.”

 

*

 

Az Afterwards utolsó strófájának kérdése a fordítóé is. (Máskülönben mért kölcsönözte volna innen utolsó művének címét?):

 

S lesz-e, ki szól, ha kong a sötétben a búcsuharang, És miután zengése a szélben egy pillanatig szünetelt, Hallatik újra, mintha újonnan kondul a hang: »Most nem hallja már, de mig élt, ugye, erre figyelt«?

 

Most – egy pillanatnyi szünet után – mi is halljuk az újonnan konduló hangot. S igyekszünk figyelni rá. E harangkondulásokra oly zajosan képtelen időkben.

 

*

 

Közvetlen utódja sem biológiai, sem szellemi értelemben nem maradt. Gyerekekben csak a nagyobbacskákat kedvelte. A költészet Zeusz-fejéből teljes fegyverzetben kipattant, már felnőtt költő-fiakat és -lányokat. Akikre rendre ő figyelt fel a sorakozó nemzedékekben. Így sereglettek köré a Ferencek, Pisták, Lászlók, majd a Szabolcsok, Zoltánok, Győzők, a Zsuzsák és Flórák. A magyar költészet legjava fiataljai köszönnek neki valami pótolhatatlant. Gyermeki ragaszkodással.