A líra regénye – nehéz szerelem

Kamaszfővel, egy majdnem titkos kis irodalmi társaság először meghívott résztvevőjeként hallottam Vas Istvánt verset mondani. Az újdonság és a megtiszteltetés valóságos borzongásával ültem a „nagyok” közt – akik az irodalmi nyilvánosság előtt még maguk is alig ismert fiatal költők voltak. S ahogy megszólalt ez a vibrato, ez a hol mélyre csúszó, hol fisztulásan magasba csapó hang – mintha az is csupa borzongás lett volna, verse lejtésétől éppúgy, mint attól, amiről a vers szólt. Hogy e borzongás szó, s a borzongás ténye annyira átjárt, egyszerre zúdítva rám hideget és meleget, ahhoz bizonyára hozzájárult az is, hogy épp akkoriban olvastam kétszer oly emlékezetes helyeken ezt a két szót a költészettel kapcsolatosan: egy másik fiatal (számomra már „nagy”), az esten ugyancsak jelen levő költő, Weöres Sándor frissen megjelent ars poeticájában: „Mit bánom én, hogy versed mért s kinek szól, csak hátgerincem borzongjon belé”, meg abban a híressé vált mondásban, amivel az öreg Victor Hugo üdvözölte az ifjú Baudelaire-t: „Ön új borzongásokat hozott a lírába.” Ahogy az Elégia a moziról mindig újra visszacsavarodó, mégis megállíthatatlan keserédes mézcsorgással csorranó strófáit hallgattam, úgy éreztem, egy esemény tanúja vagyok: itt is „új borzongások” lopóznak belé ebbe a most éppen (akkor) oly borzongatóra váló világba, s én, íme, felfedeztem ezeket a borzongásokat. Az egy emberét, aki egyszerre érzi át a lét megfoghatatlan végtelenségét és önmaga éppoly felfoghatatlan múlandóságát, mint egy állandó váltólázat. S azt, hogy mindkettő egyformán fontos – a legkisebb és a legnagyobb –, s hogy ami közte van, s ami mindent elborítani látszik köröttünk, a történelem – talán nem is olyan fontos.

Pedig a vers nagyon is aktuális helyzetet ragadott meg; de körülhatárolt idejében mégis több dimenzió bújkált. Egybefogta a biológiai kamaszkort (amelyet én éltem), az immár „történelmi” kamaszkort, amelyre a vers visszatekintett, a század kamaszkorát, s minden mindenkori kamaszkort, amely az új dolgok fent megidézni próbált borzongásában él. „Az ifjú életet, a remegést, a lázat, melyet sötét mozik mélyén éreztem én”, minden kor gyermeke átéli valahol, és aztán „nem találja meg ezentúl semmi század” –, de a versben íme újra minden század mégis megtalálja. A sarokban ülve, egy szerény kispolgári szoba homályában, kezemben egy naranccsal, úgy éreztem, átélem az emberi lét egész paradoxonát. Most, úgy érzem, szerényebben, megtaláltam Vas István költészetének paradigmáját, amely az idő és a költő megannyi változása után – és e változásokkal együtt is – máig érvényes.

Ezért súgta bennem valami kisördög, hogy úgy kezdjem A hét költője című rádiósorozat, e szép rádiós-vándorünnep e heti adásában a Vas Istvánról szóló bevezetőt, hogy: „A hét költője – nem Vas István.” Vas István nem a hét költője, hanem, egészen prózaian szólva, a század második felének egyik nagy költője. Az lehet bárki számára, aki magának azzá teszi. Bár a heti aktualitások költője sosem volt. De szinte minden héten aktuális.

Akkor is az volt, amikor hallgatott. Akkor is, amikor – mint mondani szokták – folyamatosan jelen volt az irodalomban; akkor is, amikor látszólag távol állt tőle. Akkor is, amikor kirekesztették, akkor is, amikor maga „tette ritkábbá magát” –, hogy egy találó francia kifejezéssel éljek – kissé ügyetlenül –, magyarul.

Akkor is, amikor a világból hanyatt-homlok menekülő Múzsával együtt menekülve, bátor szívet és elmét kívánt magának: vígan kimaradni e korból; akkor is, amikor úgy érezte, sejtjeiben egy vele. Akkor is, mikor lakásról lakásra bujdokolva hagyományozta a saját magának nem is remélt jövőre hevenyészetten maradandó versitemjeit: a század akkor már nálunk is elhatalmasodott „botrányáról”, a maga megaláztatásának a modern inkvizíció által rákényszerített daróccsuhájára varrva föl (mintegy a kötelező „megkülönböztető jel” helyett) az Ország és Európa nemcsak jelen levő, de még ezután fenyegető új veszedelmeinek kiáltó jeleit: mint foltokat egy sambenitóra. Akkor is, mikor nem is külső, hanem belső kényszerből vállalt hallgatása előtt alig egy történelmi pillanattal így érezte:

 

Világok közt, világok fordulóján, Hogy most lehetek, milyen nagyszerű, Mikor veszély és pusztulás zuhog rám, Most, most, mikor semmi sem egyszerű.

 

S akkor is, amikor immár mitikussá lett „őszi kertje” verandáján, ebben a korunkbeli szörnyűséges nem-egyszerűségben a lehető legegyszerűbben, oly egyszerűen, mint a legelső ember, akinek semmije sincs és mindene van, klasszikus mértékre szabott modern fanyarsággal ezt dúdolja, alig hallhatóan, egy Duna-parti éjszaka és a mindenvilágok éjszakája csendjébe:

 

Élek még mindig élek Éjfél van rideg éjfél Ülök csak a sötétben Füstölve nem lehet baj Míg szeretek pipázni Éjfélkor a verandán

 

Ez a kis vers az utóbbi évek ritkuló terméséből való. Baráti körben Vas István szeret évődni – két színben játszó sanzsan modorában – arról, hogy két évtizede íródó monumentális regényfolyama, a Nehéz szerelem mellett az igazi Múzsa, a líráé, hűtlenül el-elhagyogatja őt. Holott maga tudja leginkább – hisz a Nehéz szerelem első kötetének címe A líra regénye –, hogy a líra regénye mindig nehéz szerelem, a líra szerelme pedig mindig nehéz regény.

Igaz, mostanra sűrűbbé, szaggatottabbá, drámaiabbá vált az ifjúkori elégikus dallamok szabad folyású tökélye. A sima kertté álcázott dzsungel mélyéből kitörtek a tragikus irónia mindig is ott lappangó szörnyei. Versébe beleépült az általa már régebben sejtett lázas, szinkópás ütem. Nem is csupán a versek belső, a szóig és a mondatrendig hatoló szöveteibe, hanem a versek sorjázásának külső ritmusába is. A kihagyás – a verseken belül is, a versek sorában is – egyben feltöltekezés. A ritkaság nem terméketlenség. Hanem a termékenység lassan megszerzett bölcsessége, mely nem a természet pazarlásával, hanem a gazdálkodás tudatos takarékosságával teremt. Mégha ez a takarékosság nem tudatos is, és olykor fájdalmasan érinti azt, aki gyakorolja. Az Őszikék Aranyának, A szenvedély trilógiája Goethéjének, a Teljes Lant Victor Hugójának, Rilke Nachlese-jének évadát megérő és megélő Vas István immár nem minden versét írja meg; csak a legszebb verseit.

Aki a legutóbbi időben is olyanokat írt, mint a szerelem kimondhatatlanságát épp ki-nem-mondásával kimondó Csak azt nem; a sors által tragikusan elvágott, de katartikusan szétválaszthatatlan barátság pecsétje, a Levél a túlvilágra; az Aranyra nemcsak utaló, de hozzá méltó, végsőre redukált ars poetica (és ars vita), a Nekem elég – azt alkotó ereje teljében köszöntheti e nap.