Még egyszer Radnótiról

Hála irodalmi köztudatunk fejlődésének s annak a, nyugodtan nevezhetjük így, a szó legjobb értelmében értve, kultusznak, amely Radnóti tragikusan-szép költészete körül kialakult, e költészet, alkotójának emberi-politikai alakjával együtt, főbb vonásaiban oly széleskörűen ismert, hogy az egy-egy Radnóti-estre összegyűlő közönség nagy része immár nem ismerkedésre vár a költővel, hanem a vele való újabb és újabb meghitt találkozóra; felcsendülő verseit már az ismertség zengő közege fogadja, s fölösleges pleonazmusnak érződnék a bevezetőtől, ha a rendelkezésre álló rövid időben isten tudja hányadszor megint e pálya oly jól ismert vázlatát adná.

Inkább valami olyasminek szentelném hát itt e néhány percet, ami mindig kikerülhetetlenül felmerül bennem, valahányszor Radnótit olvasom, vagy akár csak gondolok rá. Hiszen azok számára, akik ismerték, akik pályájukat, mint sokan a még élők közül, vele együtt kezdték, és egy ideig vele párhuzamosan futották be, s azok számára is, akik, mint én, fiatalabb társaiként is egy ideig még kortársai lehettünk, pályája talán a legmegdöbbentőbb memento arra, amit úgy neveznék: a halhatatlanság inkognitója.

A költő sorsa és a mű sorsa, a költő kötelessége kortársai iránt s a kortársak kötelessége a költő iránt – Radnótinál jelképes tanulságúvá emelkedik. És sokszorosan is jelképessé, ha – nem minden borzongás nélkül – eszünkbe idézzük művének azokat a helyeit is, ahol később beteljesedett sorsának e számunkra kibontakozó tanulságát maga már korán oly megrendítő tudatossággal vetíti előre. Először József Attiláról, a „drága Attiláról” szólva, 1941-ben, hátrahagyott verseihez fűzött jegyzetében: „A versek külön hangsúlyt kapnak a halállal – írja. – A mű, amit a költő haláláig alkot, halálával hirtelen egész lesz, s a kompozíció, melyet életében szinte testével takar, a test sírbahulltával látható lesz, az életmű fényleni és nőni kezd.” Kicsit alább: „És az olvasónak s nekünk, kortársköltőknek megadatott az, hogy láthattuk a bámulatos metamorfózist, mikor egy folyton épülő mű teljesen készen átfordul az időtlen öröklétbe, a nemzet kincse lesz és népszerű lesz.” Erre a „bámulatos metamorfózisra” Radnóti műve talán még kiáltóbb példa lett, mint József Attiláé. A fent idézett soroknak Radnóti kiadatlan Naplójában található első fogalmazványában e szavak után a következő, a végleges szövegből kihagyott fájdalmas megjegyzés olvasható: „S hányan tanúk erre itt tudatosan? – nézek körül. Elönt a keserűség.” Itt már nyilván önmagára is gondolt. Mint ahogy minden bizonnyal önmagára gondolt később, már saját pokoljárásának legmélyén, „Zagubica fölött, a hegyekben”, ahonnan legcsodálatosabb verseit kellett kelteznie, az À la recherche…-nek a három évvel azelőtti szavaira oly megdöbbentően felelő, azt tudatosan felidéző sorában:

 

mert ami volt, annak más távlatot ád a halál már.

 

Igen, ma a halál e más távlatából látjuk Radnótit és művét. De annak a számára, aki még az élőt is ismerte, e mai távlat s az akkori jelen emléke egymásra mosódik, mint két kép, amelyet egymásra fotografáltak. S a két képnek azok a részei, amelyek nem fedik egymást, nem szűnnek meg izgatni azt, akinek eszméletébe e kettős kép bevésődött.

Ugyanezzel a problémával kerültem szembe nemrégiben újra. Egy ritkán látott unokahúgom keresett fel, aki, mióta nem láttam, kislányból maturandává cseperedett, azzal: segítenék neki valamicskét az országos középiskolai irodalmi pályázaton való részvételében. A tárgy Radnóti Miklós költészete.

Nézegettem jegyzeteit, ügyesen válogatott idézeteit, kissé iskolásan felvázolt „korrajzát”, s ahogy mindjobban belemerültem a lelkes, bár kicsit gyerekes munka kusza mondataiba, egyre kényszerítőbben kristályosodtak gondolataim Radnóti egy régi, A könyv és az ember című kis dolgozatának egy helye köré, ahol oly érzékenyen villantja fel a nemzedékek különbözőségét, olvasmányaik és az olvasmányaikhoz fűződő viszonyuk tükrében. „A nemzedékek annyiban különböznek egymástól – írja többek között –, hogy a fiatalabb nemzedék hagyományaihoz hozzátartozik már a megelőző nemzedék is.” S hozzáteszi mindjárt konkrét példának, hogy amikor ő olvasmányait tudatosan kezdte választani, tizenhét éves korában, a hét éve halott Ady már mítosz volt.

Az nem hatott rám meglepően, régóta tudtam, hogy a mai tizenhét évesek számára Radnóti Miklós már mindenestül mítosszá lett. De míg kishúgom Radnóti s az én Radnótival való találkozásaim felől faggatott, rám még ennél is mitikusabbnak hatott az a felismerés, hogy az ő számára, a mai maturandusok számára én magam is valamiképpen már a „hagyományokhoz” tartozom. Ha másként nem, hát „nagy idők tanújaként”, úgy, mint aki, ha közvetlen barátja nem is, közeli ismerőse lehettem Radnótinak, olykor sétáló és beszélgető partnere, egy esetben tervezett munkatársa s ifjan is költőtársává avatottja.

Szorongva éreztem, hogy a kis rokonlány mitikus nagyságú igényéhez nem tudok szolgálni neki emlékeimből ahhoz méltóan jelentős gesztusokkal és szavakkal. Mit mesélhettem neki? Azokon az emberfeletti méretű költői és emberi dolgokon, a nagy költemények és a tragikusan nagyszerű sors ismert adatain kívül, amelyek immár a nemzeti köztudat közös kincsei? Egyszerű emberi dolgokat. Egy délutánt, amikor Radnóti mellett ültem a Dunakorzó-kávéház Nyugat-asztalánál, s jellegzetesen oldalra buktatott fejével valamit a fülembe súgott, utána a sétát a zajló jégtől zengő Duna-parton, amikor Ronsard-fordításáról beszélgettünk; egy későbbi találkozásunkat az ő lakásán, mikor kedves dedikációjával megkaptam tőle az Orpheus nyomában című fordításkötetét, melyet most is őrzök, s aztán készülő Valéry-fordításaimról beszélgettünk, amelyeket a félig-meddig az ő művészi irányítása alatt álló Pharos-könyvkiadó számára le akart kötni. Ez utóbbi találkozásból nem is annyira rá emlékszem, mint a hálára, amely, tőle elmenet, úgy csapott át rajtam iránta, mint a Duna-partot éppen a lábam alatt elöntő hullámverés, ahogy egy fölfelé húzó nagy uszály barázdája kilódította. De szorongásom csakhamar elhagyott: éreztem, hogy a számomra akkor mindennapos apróságok a kislány számára egyszeriben beleépültek a legendás képbe, amelyet Radnótiról őrzött, egyszerre felvették magukra a mítosz varázsköpenyét. Mert ami volt, annak – bármily jelentéktelen is, a jelentékennyé nőtt élet keretében – más távlatot ád a halál már.

Az előbb említett volt utolsó találkozásunk, már 1944 elején. Talán akkor, amikor a Nem bírta hát hősi sorait írta, vagy a Sem emlék, sem varázslatot. Vagy azt a kis verset, amelyben így bukkant fel a Gyerekkornak – igen, így még a gyerekkornak – a képe is:

 

Rézbőrű volt az alkony. És hősi a halál.

 

Nem láttam többé. Csak a felszabadulás után tudtam meg, hogy sem az oly szelíden áhított régi szép halál, sem a már gyermekkorban álmodott hősi vég nem juthatott osztályrészeül, csak az embertelen pusztulás. De mégis: ha a harcnak nem is, a költészet csataterének valódi hőseként esett el. S az első ocsúdásban, amíg vártunk rá s amikor már nem várhattuk, a félelmetes számbavételben, hogy ki és mi pusztult el, ki és mi maradt meg, számomra, mint annyiunk számára, Radnóti volt az egyik legpótolhatatlanabb és egyszeriben leginkább jelképpé növő veszteség. A felszabadulás után megjelent első verseskötetemben nemhiába idéztem többször is alakját:

 

és a szelíd hős ott, jajjal telt Szerbia ormán, ő, ki dalolt, amég csak vitte az ostoros úton lába, e csonk, tarkóján szörnyü szemével a csőnek, de teljes életében csak ez egy szót másolta: halál, százféle ecsettel…

 

Nemhiába és nem véletlenül idéztem őt, hiszen nemcsak ennek a versnek s ez időben született több társának formája indult ki egyenesen és szándékoltan is az Eclogák felejthetetlen hangvételéből, magának a kötetnek a címe is, ha rejtettebben, ha talán csak önmagam számára tudottan is, őrá (vagy őrá is) utalt, Radnóti egy tanulmányának befejező mondata s az ő későbbi sorsának titokzatos felelete e mondatra indította el bennem azt a gondolatsort, amely e kötetcímhez: Láttátok-e? elvezetett. 1936-ban, Berzsenyi Dániel centenáriumára írott tanulmányát – nyilván a név „omen”-jétől vezetve – ezzel a bibliai idézettel fejezte be Radnóti: „S egyedül én, Dániel, láttam e látomást, a férfiak pedig, kik velem valának, nem látták a látomást.” Igen, Radnóti Miklós volt Magyarországon a háborús évek szelíd-erős Dániele, aki látta, majdnem „egyedül” látta a látomást, amelyet mindenkinek látnia kellett volna; és többek között az ő hősi látásának döbbenetes ereje késztetett ezekben a felszabadulás utáni első években a magamhoz és mindenkihez intézett költői kérdésre: Láttátok-e? E cím – legalábbis önmagam előtt – rejtett hódolat volt Radnóti bátor és győzelmes, a halálon és minden szörnyűségen, holtában is az élőkkel együtt győzedelmes látomása előtt.

E látomás ereje és szépsége s a belőle kinőtt, immár klasszikusan nagy költészet nem szűnik újra és újra arra emlékeztetni és figyelmeztetni, mint egyik nagy tanulságára – hogy a kor hősei hányszor járnak közöttünk felismerhetetlenül, a halhatatlanság inkognitójában, történelmi küldetésük láthatatlan varázsköpenyével borítva. Mert ő is így járt közöttünk. Sokszor jut eszembe mostanában egy kevéssé ismert, a legjelentősebbek közé semmiképp sem sorolható verse, amely életében nem jelenhetett meg, csak a posztumusz kiadásokban talált helyet. S e versnek is, az Ismétlő versnek ez a szakasza:

 

Lányok és fiúk hangja ül a fákon is és így megyek. Szemlél a polgár s messziről utál, a sarkon dekli áll s nehéz vagyok.

 

A vers két olyan szóval is él, amely a harmincas évek mozgalmi nyelvéből származik. Dekli – ebben a nyelvben detektívet jelentett. A másik szó, amely fölött oly sokszor elmerengtem, a nehéz, azt az elvtársat jelölte, aki túljár a rendőrség eszén, s azt, akinél éppen röpiratok vagy illegális anyagok lapulnak. Mennyi mindent tud sűríteni a költő néha egyetlen szóban. Mert igen, Radnóti lelke sokszor volt nehéz, a legköznapibb értelemben, a rásúlyosodó gondtól és keserűségtől. De mindezen túl, akárcsak egy detektívek előtt veszélyes terhét ügyesen eltitkoló pártmunkás, egész életében nehéz volt attól, amivé később lett, mintegy fájdalmas illegalitásban hordozott zsenijétől, tragikusan költői küldetése tudatától és sejtelmétől: attól, amit még csak ő tudott, senki más, legbensőbb barátai és legértőbb tisztelői sem: attól, ami számára akkor teher volt, s ami mára közös kincsünk lett.

Vers l’oeuvre de douceur – feleli Barbusse Jézusról szóló könyvében a tanítvány arra a kérdésre: Hová tartasz? Ezt az idézetet szánta Radnóti Miklós verseinek utolsó általa összeállított gyűjteménye elé mottóul, mielőtt elhurcolták. A szelídség műve felé indult el pályája kezdetén, ifjonti lobogással. S igen, még ekkor is, még e rettentő napokban is a szelídség felé indult. Nem ismert, és nem ismert el más célt maga előtt. Tudjuk, az emberi történelem legbestiálisabb kegyetlensége állta útját. De csak esendő részét tartóztathatta fel. Eszméi és szavai, emberi és költői küldetése mindig újra célba ér, ahol szívünk szabadon megteremtődő szelídségével találkozik.