Mit tud a költő?

Az emberek sok mindent tudnak. Kifejteni, átalakítani és használhatóvá tenni az anyagot. Házakat és hidakat építeni. Járni a vízen, immár a levegőben, sőt a levegőn túl is. Állatokat idomítani és embereket gyógyítani. Bonyolult összefüggéseket feltárni, bonyolult feltételeket rendezni, bonyolult erőket megszervezni. Felsorolhatatlanul sokat tudnak. Tudtak már régtől fogva. És még többet fognak tudni a jövőben.

Mit tud a költő? Azt:

Vagyis szinte semmit. Végtelenül egyszerű és csaknem magától értetődő dolgokat. Mégis pótolhatatlanokat. Olyanokat, amelyek öröktől fogva tudottak, de amelyeket sokféle egyéb tudásunk (és ugyanannyi tudatlanságunk) újra meg újra eltakar és összezavar bennünk. Olyanokat, amelyek nélkül összes többi tudásunk újra meg újra értelmetlenné válna, és használhatatlan maradna. A költő dolga megőrizni és szünet nélkül megújítani ezt a pótolhatatlan emberi tudást: a költészetet.

A költők sokszor tévedhetnek. A költészet soha nem téved. Ez a természete.

A költők legfőbb feladata, hogy a költészet e tévedhetetlenségére törekedjenek. Sikerük, nagyságuk, az emberek számára való fontosságuk attól függ, mennyire és meddig képesek ezt megközelíteni.

A legnagyobbak és legfelejthetetlenebbek azok lesznek, akik életük minden fordulatában, a megpróbáltatás vagy a siker, a szenvedés vagy a boldogság szélső határain, a végső összegezés és szétválasztás limesein is megőrzik, sőt épp akkor, ott képesek a szinte már lehetetlenig fokozni a költészetre való elszántságukat.

Az az élet, amelynek megszakadására ma harminc év elmúltából emlékszünk, az emberileg elérhető legteljesebb módon éppen költő és költészet teljes azonosságát valósította meg. Szó szerint az utolsó leheletéig, tépett ajkának és elgyötört kezének utolsó rebbenéséig. A maga lehetőségei között – irtózatos lehetőségek között – a legmagasabb és legtisztább fokon teljesítette azt, amit az emberiség ősidőktől fogva elvár a költőktől; s amit maga már jó előre elvárt önmagától: hogy az igazra tanú legyen.

Legutolsó két leírt sora olyanról tanúskodik, ami – tárgyában és megfogalmazásában egyaránt – már-már túl látszik lenni a költészet lehetőségein, az emberi lehetőségeken. Ez a meztelen szörnyűségében, minden költői alakítás nélkül versbe emelt német mondat: „Der springt noch auf”, és ez a tökéletes tárgyilagossággal, grammatika és metrum hibátlan összecsengésével szóló magyar verssor: „Sárral kevert vér száradt fülemen” – az eddig talán sohasem ismertig, a sír széléig, szinte a síron túlig terjeszti ki a költészet pótolhatatlan tanúságát arról, ami igaz.

Az emberek sok mindent tudnak. És még sokkal többet fognak tudni a jövőben. De ha egyszer elfeledkeznének arról, amit csak a költészet tud, minden tudásuk semmivé foszlanék.

Ezért nem feledkezhetnek meg soha Radnóti Miklósról.