Szabó Lőrinc összegyűjtött versei

Hetek óta forgatom Szabó Lőrinc összegyűjtött verseinek tömör-szép kötetét. Újabb bizonyítékául annak a nehezen megszokható ténynek, hogy íme, a halhatatlan művek a magunk életében is megszületnek, nemcsak valami félig-meddig mesebeli múlt termékei, mint valaha hittem. Hogy rohan az idő, melynek megsemmisítő könyörtelenségére alig talált költő könyörtelenebb szavakat és megsemmisítőbb ítéletet, mint ő! Kezemben ezzel a legújabb s immár végleges könyvvel, még most is mintha azt a régi – nem is oly régi, mégis szinte történet előtti időből rémlő – bizsergést érezném ujjaimban, amivel Szabó Lőrinc első olyan kötetét érintettem, amelynek már kortársa voltam, s amelyet méghozzá az ő dedikációjával vihettem haza. Akkor már egy idő óta ő volt számomra a legfontosabb költő – abban a korban, amikor havonként, sőt hetenként állítunk új és új bálványt magunknak, sebtében gyúrt szoborkolosszusokkal fedve el egy időre magunk elől mindenki mást. Addigi köteteit is betéve tudtam. De ez, a Harc az ünnepért más volt, mint a többi, a régebbi kötetek számomra történet előtti, mert gyerekkorommal egyidős voltával szemben ez már az én történetem volt, megírásával és megjelenésével egy időben éltem, s már pusztán ez olyan büszkévé tett, mintha legalábbis a waterlooi csata zajlott volna le közvetlen közelemben. Magam is nagy tettekre készülődő Fabrice del Dongóként, a csata egyes ütközeteit – a Harc az ünnepért egyes verseit – nyomon követhettem Az Est szombati számaiban, ahol széles, fehér papírterepen, vastag, fekete szedéssel (Illyés verseivel, a Rend a romokban darabjaival felváltva) hétről hétre felvonultak, mint egy-egy hadsereg. Azt hiszem, abban az 1937–38-as évben, mikor egyszerre készültem az érettségire s a magam első verseskötetére, a történelemnek nem voltak előttem fontosabb eseményei ezeknél a verseknél. Pedig – tudjuk – készülődtek már szemünk előtt más, végzetesebb hadak is.

A magam első kötetét alig egy évre rá „mesteremnek”, a Harc az ünnepért költőjének ajánlottam. Ma már tudom (s már akkor is nemsokára tudnom kellett), elhibázott ajánlás volt. A mester nem fogadhatta szívesen – s nemsokára a tanítvány sem tudott örömmel gondolni rá. A kötetre sem, az ajánlására sem. A kor ellen (még ha valóságos tartalmában mégoly gyengén felelt is meg elszánt címének s a címben kifejeződő szándékának) nem különösen lehetett kedves annak, aki épp nemrég kötött, hosszú és hiábavaló küzdelem után, különbékét a korral, és harcot immár nem vállalt többé másért, csupán az érzékeknek az értelmetlen világból kicsikart egyéni ünnepeiért. És aztán beleszóltak egyéb dolgok is, keserűek és szégyenletesek, amikről nincs is miért többé szót ejteni. De amelyek akkor első mélységes emberi csalódásom forrásai lettek. A magam hibájából is. A költőket én akkor nem az életben és társadalomban jelen levő egyik vagy másik valóságos pszichológiai és politikai tendencia kifejezőinek láttam: hanem éppen mindegyik közös ellentétének. Az egész rossz világgal való megtestesült szembenállásnak. A minden emberi eszmények szobrának; s azt kerestem nem csupán műveikben, hanem emberi valójukban is. A megértés angyalait. Ebből a vallásból (az egyetlenből, amelyben valaha hittem) Szabó Lőrinccel való megismerkedésem kezdett kigyógyítani. Úgy, hogy majdnem belebetegedtem.

Talán ez is egyik oka annak, hogy hetek óta halogatom a róla való írást. Túl sok látható és láthatatlan, összekuszált és felfejthetetlen szál fűz e kivételes életműhöz s oly korán eltávozott alkotójához is. A korai lelkesedés és csalódás pillanatától kezdve nem volt életemnek jelentősebb időszaka, melyben alkotó és mű sorsa ne érdekelt volna szenvedélyesen, melyben ösztönzést és taszítást ne kaptam volna tőle, melyben ne kényszerültem volna, legalább gondolatban, meghúzni az ő pályájának sokszor oly váratlanul görbülő hiperbolájához a magam érintőjét.

De nemcsak ez okozza az írás nehézségeit. Hogy minden róla való gondolatom a magamról valók egész uszályát vonja maga után. Még inkább az a szerencsétlen helyzet, amelybe az ő műve és személye felszabadulás utáni irodalmi életünkben kényszerült, s amely hovatovább már csak a támadás és az apológia lehetetlen alternatíváját tette lehetővé vele kapcsolatban. Azt szeretném remélni, hogy – fájdalom! mindig így kell történnie! – korai halálával s teljes költői életműve megjelenésével immár ő maga messze túlnőtt azon a szűkös körön, amelyben minden kritika azonnal a támadás látszatát kelti, s a védekezés ösztönös mozdulatát váltja ki.

Nem mintha eleve idegenkednék a költőknek akár a védelmétől is. A történelem tanúsága szerint többé-kevésbé mindig rászorultak; a századok során sohase több, mindig inkább kevesebb részük volt benne a kelleténél. S méltó fegyverzetnek az igazi művészet előtt mindig is inkább a levett sisakot éreztem, mint az előreszegzett pallost. Mindig is inkább hajlamos voltam – még egyéb, kritikai vagy elméleti hajlamaimmal háborúságban is – behódolni a művészet varázsának, mint – akár jogos meggondolásokból is – mindenáron védekező állásba helyezkedni előtte. Akinek a költészet az emberi megismerés hasonlíthatatlan becsű tárházát jelenti, bármily fenntartásai vannak is, mielőtt azoknak hangot adna, először is lenyűgözöttségéről kell vallania Szabó Lőrinc költői életműve előtt.

Kezdve azokon a titkos rejtekutakon, amelyeket a költészet eszközei megjárnak az egymásra következő kezek láncolatán, hogy olykor merőben másra szolgáljanak, mint ahonnan azon melegében éppen átvettük őket. Azok nélkül a költői eszközök nélkül, amiket, mestereitől átvéve, Szabó Lőrinc alakított ki, egész mai költészetünk megmunkálása más lenne, s talán éppen azokra a mondanivalókra lenne legkevésbé képes, amelyekkel leginkább tudunk az egyetlen méltó porondon – az alkotásén – vitába szállni ővele. Lehet, hogy van, akinek első pillanatra nem kellemes meglepetés, de annak, aki ismeri a költői találatok és átvételek sajátos törvényeit, nem kevésbé bizonyos és jellemző, hogy a magyar kommunista költészet egyik legnagyobb hatású darabja, mely sokáig kéziratban csapongott, különös költöző madárként, detektívek íróasztala és rabok priccse között, mai formájában sohasem jött volna létre Szabó Lőrinc egy verse nélkül. A híres refrén: Testvér, segítsd a lebukottakat!, egyetlen szó változtatással és két betű felcserélésével, teljesen megfelel a több évvel előbb íródott Szabó Lőrinc-sornak: Isten, segítsd az elbukottakat. A példa épp szélsőséges mivoltában világít rá mind arra az általános igazságra, hogy a művészetet kár is, hasztalan is kitessékelni realitásaink közül, a legmeglepőbb ajtókon úgyis ránk nyit – mind arra az egyedire, hogy Szabó Lőrinc költészete, az, ami benne eredendő felfedezés, a kor bányáiból elsőnek kitermelt tapasztalat, érzület, hang és hangulat, talán mélyebben beépült egész költészetünkbe és közérzetünkbe, mint azóta bármely magyar költőé. Az ő kifejezésbeli forradalma, a „beszélt vers”-nek ez a sajátos változata azonnal tért hódított, s a nála alig valamivel fiatalabb kortársai, József Attila, Illyés, Radnóti éppoly kevéssé vonhatták ki magukat hatása alól, ahogy tanítványaivá szegődtek idősebb mesterei is, a Lélektől lélekig Tóth Árpádja, a kései versek Babitsa – hogy rólunk, utána következőkről ne is essék szó.

De aki végigolvassa ezt a több mint ezeroldalas könyvet – mely a teljes életmű hármasoltárának csupán középső részét foglalja el, a fordítások és tanulmányok éppoly jelentős oldalszárnyai között –, nem egyedül ezt értékeli. Elbámul mindenekelőtt a hatalmas produkció egyenletes nívóján, s minden egyébtől egyelőre függetlenül, magának a munkafolyamatnak tiszta szépségén is. S a szemlélet minden visszássága, az életérzés végsőkig kétségbeesett (s e végső kétségbeesésben sokszor már-már egysíkú, hogy ne mondjam, sematikus) eszménytelensége még csak aláhúzza az emberi alkotóerő szép győzelmét, amit a pontos megfogalmazással maga fölött arat. Megejtő ez a sok tízezer verssor, amely közt nem lelünk egyetlen olyan „bestiát” sem, amilyent, az ismert irodalomtörténeti anekdota szerint, olykor még Goethe is „futni hagyott”. A választott forma fegyelme; a tökéletes rajzolat; a szerkesztés tévedhetetlen biztonsága; a milliomod pontosságú mérés, amellyel egy-egy szonett végső sorának kulcsa az első sor zárába illik; a csavarmenetek tökéletes simasága; mindannak a pongyolaságnak jóleső hiánya, amely mai költészetünket oly sokszor ékteleníti. Ez a költő, aki fél életén át az érzéki világ és a szellemi harca közt kétségbeesetten őrlődve végül oda jutott, hogy ne tudja magát és az embert többnek látni a féregnél, mely majd fölfalja, s amely szintén fölfalatik, s a maga roppant realitáseszményét is meghazudtoló, fogcsikorgató illúziói közepette a primitív élőlények s az élettelen világ eszményített „boldogságába” akarta magát lealacsonyítva felmagasztosítani – végső soron életének szinte minden pillanatát azzal töltötte, ami leginkább különbözteti meg az embert az állattól s a nem élőtől egyaránt, ami emberré s egyre emberebbé válásunk fő kritériuma. Dolgozott.

Legjava munkái olyanok, mint tiszta nyári ég mélységében a szikrázó csillagképek rajza. Mert elsősorban a rajz mestere ő. S mikor valamely természeti jelenséget idéz fel, az egyszerű párrímes jambusok vonalas rajzával, szinte eszköztelenül, különösen utolsó korszakának, a Tücsökzenének, a Valami szépnek (a Huszonhatodik évről, a korszak harmadik, legnagyobb művéről később essék szó) egyes darabjaiban, akkor egyenesen utolérhetetlen, világirodalmi mértékkel mérve páratlan. Egészen különös természeti költészet ez, rendkívüli realizmusában messze túlmegy mind a romantika élénk színein, mind a szimbolizmus sejtelmes fátylain, s fölöttük a reneszánsz mestereihez kanyarodik vissza. Könyörtelen pontossággal jelenik meg benne együtt az ember – mint természeti lény –, az állat- és növényvilág s az élettelen anyag. Nem antropomorfizálja s nem mitizálja a természetet – ahogy a társadalmi viszonyokkal s az emberi sorssal oly sokszor teszi. Itt a valóság a maga legbenső természetében válik önmaga képévé, a tudományos megismerésnek és művészi beleérzésnek, a mértani ábrának és a költői ábrázolásnak oly bonthatatlan ötvözetével, ami – hogy a legmagasabb mértéktől se riadjunk vissza – engem mindig egyenesen Leonardo anatómiai és hidrológiai vázlatainak egyedülálló varázsára emlékeztet. Olyan versekre gondolok, mint az 1949-ből való A földvári mólón:

 

Partra döng a tó: nagyitóüveg húsa alatt ingó terméskövek dagadnak-fogynak, ahogy éleik szöge a híg kristályban megtelik, szűkül vagy tágul: a dirib-darab roncsok együtt emelik hátukat, torz teknősbékák, a vízzel, amely szabályosan lüktetve futja el mohos lapjukat, aztán lecsorog s fél vagy negyed ütemkésés konok játékával kontrázgatja saját lélegzetének nyugodt ritmusát…

 

Nehezemre esik abbahagyni az idézetet, hiszen lélegzetének nyugodt ritmusában a vers is oly megszakíthatatlanul hullámzik, akár a víz a köveken. A nagy modern ábránd, az eszköztelenség itt valóban csaknem a lehetetlenségig megvalósul. Ez a hibátlan szabályok szerint „kötött” vers kötetlenebbnek érződik a legszabadabb „szabad versnél”. Látszólag semmilyen közvetítő közeg nem tolakszik a vers és tárgya közé, se „eszköz”, se „érzés” nem torzítja a jelenség önmagában tökéletes megvalósulását. A ritmus ágazatai és a rím gyümölcse egyaránt megbújik a szavak lombja mögött. A parti kövek s a partra csapódó hullám „fizikája”, alak, szín, anyagszerűség, hangzás, időtartam (még az is pontosan megjelölve: tizenöt másodperc és végtelen) felülmúlhatatlan tudományos pontossággal és művészi varázslattal él. De éppígy elemezhétnénk a Tücsökzene bűvöletes záróképének, a Holdfogyatkozásnak „nagy némajátékát”. Vagy az Egymás burkai lélegzetállító erotikus anatómiáját, ahol a női és férfi test legtitkosabb érintkezése ugyanazzal a tündökletes tudományos higiénével, hogy paradox kifejezéssel éljek, érzékiség nélküli érzékletességgel rajzolódik ki, akár előbb a kő és a víz érintkezése. A tévedhetetlen hidegtű tiszta karca dolgozik itt e kényes, e legkényesebb anyagban, hogy megint csak a rajz ragyogó tisztasága diadalmaskodjék már eleve minden esetleges mellékgondolaton. S amily magától értetődően válik láthatóvá az, amit soha senki ember nem láthatott:

 

…a vér s hús szeme, a tapintás két gömbfelülete egymásra zárul, s ikertükre, vak káprázata visszára látja, vagy egyszerre úgy is látja – mit? – magát s a másikat! villámtükörcsaták… –,

 

ugyanúgy emelkedik a következő sorokban az értelem világos birodalmába az, amit pedig a valóságban az értelem soha nem ellenőrizhet, mert vagy nem létezik, vagy csak mint az értelem megsemmisülése létezik: az érzéki gyönyör:

 

…gyúlnak a belső éjben, s ez az a varázslat, az a geometria, amely miatt mint felhő boritasz, mint szárnyas égbolt, s ugyanakkor az én gyönyöröm is, mint teljes burok borulhat a tiédre: Itt meg Ott nincs többé, s mint a világegyetem csap szét bennünk valami végtelen.

 

S ugyanaz a diadalmas biztonság rajzolja elénk az árnyhideg gombákat, a szeretkező csigák kettős gyönyörének négyes kapcsát, a hajó s a tenger viszonyának kettős mitológiáját s a még megfoghatatlanabbat, az idő fényszigettengerét s a zenét: játékos kisértetét bent a Kintnek. E gyémánt érzékelés szinte nem ismer akadályt, nemcsak a legkeményebb üveget karcolja meg, hanem azt is, amit nehezebb, az alaktalant, a kocsonyásat, s végül azt is, ahol nem is lel anyagra; minden után, ami van, egy legvégső bravúrként, azt is, ami nincs, a már nemlétezők itthagyott helyét: nem a földben a féregrágta halottakat, mint annyiszor annak előtte, hanem az eltávozottak mögött összecsapódó, eleven ürességet úgy, hogy éppoly egyszerű és megfogható rajzzal állnak elénk, akárcsak másszor azok a dolgok, amik mindenki másnak szabad szemmel is láthatók:

 

A kéjes szűz, a repeső szobor a tengerparton… a tengerparton… A bölcs nagyúr, aki –, s a jó szín, a gondtalanul fecsegő vigasz, s a nyugodt zseni a plántái közt, és az isteni tragika a deszkáin, s a barát, aki úgy kéne… aki úgy kéne… Bárhova fordulok, ég és föld üres: ők nincsenek ott…

 

Legutolsó s bizonnyal legtisztább remekét, melyre immár másodszor hivatkozom, anélkül hogy rátérhetnék (bár később maradna rá helyem!), alcímében „lírai rekviem”-nek nevezi. De bízvást a rekviem egy fajtájának lehetne nevezni költészete túlnyomó részét is: haláltáncok és siratóénekek olyan sorozatának, amelynél mániákusabbat és kietlenebbet nem ismerünk talán a középkor óta. A kozmikus elmúlás e szinte már nem is emberien körvonalazott, roppant aránya mögött azonban mégis egy határozott nemzedék siratása rémlik fel, a magáé, a huszadik századdal együtt születettek tragikus nemzedékéé. Ez a költő, aki, mint lombját és virágait nagy mementóinak egyike, a téli bodzabokor, minden zöldellő eszményt, illatos illúziót levetkezett magáról, s csupasz reménytelenségében irtózatos magányba dermedve, semmiféle közösséget nem tudott magáénak érezni, mindenkinél erősebben, szinte a húsában érezte a nemzedéki közösséget, az együttszületettek rejtelmes (és kissé virtuális, hiszen csupán az elmúlás perspektívájában – számára viszont az egyetlen reális perspektívában – létrejövő) szövetségét, az időnek ezt a hazáját, érzése szerint az egyetlen igazit, ezt a hazánk fölötti hazát. A Kortársak, a Hervadó asszonyok, a Tücsökzene idézett 337. számú s azt megelőző darabja ennek az érzületnek megrázó remekei. Soha talán meztelenebbül nem jelent meg az ember előtt az értelmetlen halál. Amely – az élet minden különbségétől eltekintve – végső soron semmiben sem engedi megkülönböztetni az embert a legnyomorultabb féregtől. S itt van ennek az első pillanatra kozmikus részvétű, minden élőt az elmúlás egyenlőségének rangjában egyesítő, gyémántkemény szemléletnek a rejtett – vagy nem is oly rejtett – karcolása. Nem abban, hogy az elmúlás tragikus rangjában a legalacsonyabb rendű élőlényt is az emberig emeli, hanem hogy az embert alacsonyítja le pusztán megsemmisülésére. S végletes ellentmondásként mindehhez: hogy miközben látszólag minden élőlény pusztulását átszenvedi, valójában minden élő és megsemmisülő szinte csak önnön pusztulásának ürügyeként létezik számára. Bajrám ünnepén a hosszú naturalista leírás végén egyszerre kiderül, hogy a példázat róla szólt:

 

Nem őt, nem a bárány halálát láttam, hanem a magamét…

 

S ez mindinkább sztereotip formává, költői receptté válik. A döglött légy is csak azt mutatja, hogy: végül örök társad leszek; a téli bodzabokor sem önmaga elmúlásának fájdalmában él, csak zörgő, fekete intelemként, nem önmagáról, hanem szemlélőjéről mesél, aki maga is váz, vetkező váz; s végül az emberek, barátnőim, nemzedék-társaim / intő gyönyöreim és gyászaim, még ők sem egyebek e tragikusan elburjánzó egocentrizmus ürügyénél:

 

s csak magamat siratom bennetek, magamat mentem, ha emlékeket…

 

Az az irtózatos véglény-mitológia, mely a fasizmus európai előretörésének idején egyre jobban elborítja Szabó Lőrinc egész érzés- és gondolatvilágát, s amely mindenre, a végső harc gondolatára is csak a férgek untig ismételt ultima rációját feleli ezer változatban:

 

S ha azt hiszed, hogy tévedek, majd meggyőznek a föld férgei –,

 

eredetét, mint minden emberi gondolat – meglepően egyszerű közhely – a történelemben leli.

Szabó Lőrinc első köteteinek ifjonti lázadása a maga sajátosan egyéni és sajátosan magyar módján az első világháború vérrel trágyázott talaján tenyésző izmusok anarchista növényvilágához tartozik. De az ő lázadása a fasizmus diadalra jutásának nagy európai fordulópontján nem arrafelé fordult, amerre a kor legjobbjai Thomas Manntól Bartókig, József Attilától Éluard-ig, Hemingwaytől Alekszej Tolsztojig, Quasimodótól Machadóig, a fasizmusnak behódoló és annak ellenálló országokban egyaránt. Az erő készülődő szörnyeteg vallása ellen az ő sokkiábrándultságú magánya (mint később a sokízületi gyulladás, amelyről verset írt) nem talált védelmet sem magában, sem az emberekben. Ekkor született rettentő válasza – egy humanistának:

 

„Igazuk van?” – Az mindig vitás. Erejük legyen!

 

Az igazság erejéért vívott küzdelem helyett – még ha reménytelennek látszik is! hiszen az emberben bízónak sohasem reménytelen! – eleve az erő igazát fogadni el, azt látni egyedüli realitásnak a világban: ez a világtörténelemben páratlanul kegyetlen pesszimizmus adja Szabó Lőrinc minden őszinte – néhol végletesen őszinte – vívódásának mindig újra meg újra a férgek kietlen ultima rációját. Nem a valóság egészének, csak a valóság egyik, legrosszabb lehetőségének félelmetes elfogadása; annak, hogy

 

a jövő azé lesz, aki bestiább.

 

Még a felháborodás egy felkiáltójele sem (a Fény, fény, fény kevéssel előbbi lázadó verseinek szinte külön életet élő, kettőzött, sőt háromszoros felkiáltójelei után), még egy felkiáltójel sem enyhíti e rettentő fegyverletétel hideg belenyugvását a megváltoztathatatlannak elfogadott legszörnyűbb lehetőségbe: a „hurrá-bestiák” eleve kikerülhetetlennek jósolt jövendő világuralmába. Nem Szabó Lőrinc múló és esetleges politikai véleményei, nem is gyér és jelentéktelen politikai versei azok, hanem az idézett Politika című, bár nem közvetlenül politikai vers, és ez időbeli legtöbb versének gondolatvilága az, ami a harmincas évek nagy európai szellemi vízválasztóján Szabó Lőrinc fejlődésének kérlelhetetlen, tragikus irányát, e korbeli egész geográfiáját megszabja.

Ez határozza meg Szabó Lőrinc tragikus és rendkívüli költői őszinteségének intenzitását és tartalmát is. Az a szinte természeti erő, amely korai költészetének talajából gejzírként tör fel, s hallatlan szellemi erővel és bátorsággal merevedik a kapitalista világ jeges leheletét mutató kemény, tömör, szinte kiáltó alakzatokba, megváltozik. A kutya világ nagy felfedezésének keserű mámorában páratlan őszintesége, „önmaga élveboncolásának” az a bátorsága, amit Illyés kiemel, így válik megvesztegető igazságában is az igazság torzításává, tragikusan emberi voltában is embertelenné. Mikor Európa jobbjai hallatlan intellektuális – s köztük nem egy az intellektuálison is túlmenő – erőfeszítéssel szerzik vissza az „elvesztett illúziókat”, s e kor legjava irodalma és művészete a visszaszerzett eszmények jegyében születik, Szabó Lőrinc egy „bestia jövőnek”, ha nem is a nevében, de fenyegetettségében öngyilkos mámorral hajigálja el nemcsak a használhatatlan és hazug polgári illúziókat, hanem egy lehetséges, mindjobban szerveződő új humanizmus eszményeit is. Szakasztott, mint a részeg, aki a józanokat tartja részegeknek:

 

Aludd ki ideáljaid, mint gyermekkori mámort.

 

Visszatekintve egy súlyos évtized s ama világtörténelmi tény távlatából, hogy a jövő mégsem a bestiábbé lett, megint csak hallatlan őszinteséggel és pontossággal – bár sajnos, a szinte önként adódó benső távlat nélkül – így emlékezik vissza e korra a Tücsökzenében:

 

Ördögöt, angyalt, a gonoszokat gyűlöltem előbb, a gazdagokat, aztán mindenkit. Megutáltam és megvetettem az embert…

 

S amily tragikusan torz, oly kérlelhetetlen is innen az a további fejlődés, mely e teljes ember- és tömegmegvetést végül a legrosszabb pillanatban, a legrosszabb helyen oldja fel. Szabó Lőrinc költészetének nemcsak világnézeti, költői mélypontját is azok a versek jelzik, amelyekben ez a közösséget nem ismerő individualista – keserű törvényszerűség – a legrosszabb fajta közösségre talál, s – először érezvén hangját beleolvadni a csapatéba – még tragikus tévedéseiben is komor fenségű énekét jutasi őrmesterek, marcona szakaszvezetők, tűzmesterek és hadnagy urak ízes káromkodásához, idétlen tréfáihoz és kegyetlen kedélyességéhez sekélyesíti.

 

A víznek, ha egyszer elindult a lejtőn, menthetetlenül alá kell zuhannia. De – hogy kikerekítsük a hasonlatot – van módja az átlényegülésre és felfelé szállásra is. Szabó Lőrinc költészete is, e mélypontja után, újra felszárnyalt, s minden addiginál magasabbra. S éppen különös átlényegülésben, szellemi halmazállapotának szinte észrevétlen, mégis döntő megváltozásával. Költői pályájának utolsó korszaka remekmívű foglalatát adja mindannak, ami előző korszakaiban érdemes volt az összefoglalásra. Kicsit úgy, ahogy régebben érett fővel újrafogalmazta a korai kötetek fogyatékosnak érzett szövegét, most, a Tücsökzenében, a Valami szépben, de legfőként A huszonhatodik évben új fogalmazását adja költői főtémáinak, érzéseinek és gondolatainak, magasabbra emelve mindegyiket, már a nagy, összefüggő ciklikus keretek szerkezetével is; de mindenekelőtt a szemlélet humanizálódásának nagyszerű többletével.

A huszonhatodik év – a költői eszköztár minden előzőt túlszárnyaló tökélye mellett – azzal emelkedik Szabó Lőrinc főművévé s a magyar költészet egyik hasonlíthatatlan remekévé, hogy csekély, szinte észrevehetetlen változtatásokkal lényegileg korrigálja a halálról – s ezzel az életről – vallott régebbi felfogását. A más halála – az egyetemes, mindent magába foglaló pusztulás gondolata – immár nem puszta jel, bizonyíték, intelem és példa lesz a maga halálára, hanem önmagából kilépő, mélységes emberi fájdalom. A halál gondolata itt már nem semmisíti meg magát az élő életet is, hanem a halál valósága éppen az élet legérzékletesebb, fájdalmasan szép és gazdag felidézésévé válik. A szeretet jelenik meg itt voltaképpen először Szabó Lőrinc költészetében. S mint mindenütt, ahol megjelenik az emberi világban, itt is diadallá lesz az ember minden csupasz „sorstragédiája” fölött. A költő e végső magára maradásának valóságos nihiljében egyszerre értelmet nyer minden, élet és szerelem, ami addig egy nihilista felfogás őrlő férgeinek esett áldozatul. S ahogy értelemmel lombosodnak be az eddig oly értelmetlennek érzett élet tar ágai, úgy telik meg dús nedvekkel maga a vers teste is. Az a sajátosan Szabó Lőrinc-i verszene, amely, az érzelem nélküli élettagadás megfelelőjeként, hangjait a zörgő avartól kérte kölcsön, most megtelik lombsusogással. Az orkeszter, amelyben az ütőhangszerek hovatovább minden dallamot elnyomtak, megszólaltatja a vonósok széles énekét, a fafúvók tiszta áriáját is. A vers csontvázzá csupasztásának az a kegyetlen folyamata, amely fokozatosan ment végbe a Föld, erdő, istentől a Harc az ünnepértig, visszafordul. Mikor a költő már valóban az életét vetkezi, a vers a kései virágzás tragikus pompájába öltözik.

S költői pályája beteljesedésének e nagyszerű ívével nemcsak új és új kortárs generációkat tett és tesz szükségképpen továbbra is tanítványává; méltán hódította vissza, kölcsönös tévedéseken és valóságos ellentéteken túl, régi tanítványait is.