Illyés új verseiről

Az utóbbi években többször megesett velem: ezért vagy azért utána kellett néznem Illyés valamelyik versének. Elővettem hát az Összes versek illetékes kötetét, s nekiláttam a keresésnek. De ahol épp véletlenül kinyílt a könyv, mágnesként vonta szívem és szemem az a vers, amelyik keresetlenül elémbe állt, s aztán a következő, és így tovább. S jött a másik kötet és végül az utolsó. Egy-egy álló napom, éjszakám ment rá minden alkalommal. S mikor az Összes versek mágneses terét végre sikerült elhagynom, még mindig nem voltam szabad: emlékezetem homályos magnetikájából fel-felszikrázott a folytatás, s vont magához most már az újabb, kötetbe még nem foglalt versek egy-egy feledhetetlen képe, ríme, dallamtöredéke. Ilyen a nagy költő: húzó mágnes és igéző kobraszem; elvesztél, ha a közelébe kerülsz. S ha egyéniséged nem épült elég szilárdra, könnyen összeroppan, mint az óriáskígyó szorításában, vagy összeomlik, mint Verne Hatteras kapitányának hajója, amelyből a közeli mágneses Sark egyszerre kiszakított minden összetartó vaskapcsot és szöget. Hányszor éreztem már ezt a halálos veszedelmet egy-egy szeretett nagy költő vonzatában, a vele való teljes azonosulás és összeolvadás fenyegető örvényét. Illyéssel nem egészen így van. Az ő vonzása állandó vitát is jelent, olvasása sokszor társszerzőséget: észre sem veszem, s olvasás közben átfogalmaznám egy-egy sorát, megcserélnék egy rímet, igazítanék a ritmuson. Többek között ezért sem lehet letenni a kézből. Nem láng, amelybe belehullani, mint a pille. Testvérbolygó, amellyel együtt kell kerengeni.

S most itt a kezemben – a kezünkben – az annyiszor hiányolt folytatás, az Összes versek (1947) óta írt csaknem valamennyi vers, az 1952-es Válogatott versekben már megjelent mintegy tucatnyi – sajnálatos – kivételével. Sajnálatos, mert velük – gondoljunk csak a Statisztika-kertben s az Építőkhöz címűekre – még teljesebb lett volna a kép. De így is: nem pusztán folytatás; betetőzés. A nagy könyv. A Rend a romokban után Illyés lírájának második csúcsa. Miképp a hold, ha – fogytán – át is adja a ragyogás elsőbbségét a csillagoknak, azért tudni lehet, hogy az nemsokára megint őt illeti –, az illyési mű mindjobban kiteljesedő égboltozatának állandó holdja is a vers. Ezt mutatja e könyv is, amely a drámák nagy csillagképei mögött egy ideig háttérbe szorulva született, de most teljes ragyogásával elénk lép. S a drámák után – melyek mindegyike a magyar irodalom egy régi adósságának kései törlesztése – itt, a versekben feszülnek az igazi modern drámák.

Bartók – A reformáció genfi emlékműve előtt – Doleo, ergo sum – Árpád – Óceánok – Menedék – Levél a vízgyűjtőről és a fenyőről – címek Illyés új kötetéből; de egyben abból a képzeletbeli antológiából is, amelyben az egyetemes magyar költészet legnagyobb darabjai kapnának helyet. Illyés ezekkel immár egymagában hordozója lett a magyar költészet három óriása egyesült hagyományának: a petőfii közvetlenség és zsinóregyenes indulatmenet (csak éppen jelzésként: Dózsa György beszéde a ceglédi piacon – Ozorai példa), a szemérmes kitárulkozás aranyi mívessége (megint csak jelzésül: Külön világban) után az emberiség nagy kérdéseivel vívódó, végsőkig feszített szív és elme, a „magát eltépő, fényes lélek” vörösmartyi magaslatait is meghódította; s anélkül, hogy a forradalmi lendület, népi realizmus, humor és bensőség már rég maga alá gyűrt talaját el kellett volna veszítenie lába alól. Kertelés nélkül ki kell mondani, ami e könyv minden értő s nyíltszívű olvasója előtt amúgy is világos: a felszabadulás utáni idők költészetében senki sem jutott el – nem, nemcsak a tökéletes, tömör és árnyalt művészi kifejezésnek! – a mi annyi gondtól feszülő korunk átélésének ilyen izzó és magas fokára, az emberi haladás korunkbeli szinte összeroppantó erejű ellentmondásaival való ily győzelmes birkózásig. Ha valami, ezek a nagy versek azok a mi irodalmunkban, amikhez a provincializmus semminemű formájának még árnyéka sem fér. Így lenni magyarnak – a szó minden édes és keserű ízével –, így keresni mindig új utat, bejárva a népek óceánját; ily szédületes könnyedséggel tenni egy röpke fordulót, miközben a történelem oly régi nagy kérdésével viaskodunk, a sárréti kis falu főterén az egymásnak átköszönő tiszteletes és tisztelendő urakkal, e csak magyar nyelven létező apró megkülönböztetést, s ama másik egyetlen betűt (keresztény-keresztyén) így híva érvül és tanúul az emberiség egyik nagy vitájában; a ház körüli kertészkedés és fúrás-faragás műkedvelő tapasztalatait így emelni a nép halhatatlan erejének szimbólumává – ezt – s még sok mindent – csak Illyés tudja, ebben csak a Munkások, A város peremén, az Eszmélet József Attilája a versenytársa. S a Bartóknak sincs más párja az egész magyar költészetben, mint A vén cigány s a Liszt Ferenchez, a genfi költeménynek nincs más, keresve sem, mint a Gondolatok a könyvtárban. Íme, bizonyság, milyen helytelen útra tévedt szocialista realizmusra törekvő költészetünk egy része (s annak kritikusai), mikor az „intellektualizmustól” való féltükben a gondolatiságot a realizmus ballasztjának tekintették; íme, Illyés, a „népfi”, a népi realizmusnak is legjobb mestere magyar nyelven, nemcsak verseiben nem fél az „intellektualizmustól”, de tudatosan, mély világnézeti felismerés alapján teszi ezt; mint a Szabó Lőrincről írt tanulmányában mondja: „… a művelődés az érzést és gondolatot mind közelebb hozza s bizonyos, hogy a fejlődés útja az, hogy érzéseinket is lehetőleg csak gondolataink szűrőjén bocsássuk magunkba.” A fejlődés útjának ez a felismerése bátor és mély alakítója Illyés új költészetének. Éppen ő, a petőfii hagyomány legtevékenyebb letéteményese, akinek egész életében „lobogója” volt Petőfi, éppen ő az, aki nem esett bele a „lobogónk: Petőfi!” olymód eltorzított jelszavába, amely nem tündöklő és tanulmányozandó példát, hanem kizárólagos másolati modellt akart Petőfiben a mai költő elé állítani.

Nem mintha ez a kötet csupán e nagy gondolati költemények tára volna. Szép rendben és arányban követik egymást az egész történelmeket s a csak-egy-pillanatot magukba sűrítő versek. De ezeket s azokat egyaránt egy egyetemessé növő lélek és elme igénye feszíti. A „köznapi dolgok”: az öreg vincellér halála, a kéverakó göcseji gazda, a régi gyalogút, a szobába rakott fészkükből kirebbentett fecskék, az alkonyi parton közeledő kedves, a hajófödélzetről feledhetetlenül búcsút intő női kar, a hóban a lábnyomok, a kerti padon a bevésett kezdőbetűk, egy vészterhes nyári délután, egy útitársnő a vonaton, s ki győzi még sorolni – mind-mind a teljes modern emberi sors varázslatosan megragadott pillanatai. Ez a költő, aki rettentő vívódások, szenvedélyes érvek és ellenérvek sokszólamú zenekarát tudja vezényelni, egészen az elbírhatatlan fortisszimóig (nem feledve el a harmonikusan finom vagy tömören összefogó záróakkordot sem), egyetlen tiszta vonallal olyan rajzot is tud elénk villantani, hogy belesajdul a szív.

Azt mondtam föntebb: a nagy versekhez árnyéka sem fér annak a maradi, vidéki látásmódnak, amely még irodalmunk java részében is annyiszor kísért. Egy verssel – pontosabban annak egy helyével – azonban mélységes zavarban vagyok. Mikor napilapban először olvastam az Árpádot, napokig feldúltan mondogattam magamban azt a strófát, amelyet azóta is Illyés makulátlan humanista szemlélete foltjának érzek; s annál inkább, minél bámulatosabb a költői fogalmazás:

 

Lesznek minél jobbak az új arák, lesz méhük annál mélyebb temető: ott enyész el a napfényként sütő mongol mosoly, a hun pupilla-láng.

 

Íme, mellesleg a példa arra is: hogyan lehet elfeledhetetlen költői képbe foglalni valami jószívvel elfogadhatatlant. A jellemző illyési inverzióval kiemelt döbbenetes paradoxon, s a hun pupilla-láng ezredév mélyéből ránk sütő bűvölete – mindez remeke a költői-drámai sűrítésnek (s ízelítő az illyési nyelv és költői eszköztár oly egyéni s oly erőteljes gazdagságából, amely egyszer már külön tanulmányt érdemelne). De – Kosztolányi ismert tétele szerint – csak le kell fordítani valamely mondatot franciára, hogy kiderüljön, világos és értelmes-e. Nem rossz próba az sem: valamely gondolatot más népek gondolatvilágában elgondolni, hogy egyetemes érvénye annál jobban kitessék vagy elenyésszen. Hát próbaképpen gondoljuk csak el azt a francia költőt, aki ma azon bánkódik, hogy a frank anyák méhe temetője lett a gall fajnak, vagy éppen a gall anyáké a franknak. Az nem az elveszett francia népet siratná, hanem a meglevő francia népet temetné egy sose létezett fikció sírjába. S egyáltalán, szörny gondolat, hogy bármely anyák termő méhe temetője lehet bármilyen népnek: mikor minden európai, s egyáltalán, a primitíveken kívül, minden nép a földön, ilyen idegen anyaméhek „temetőiből” támadt, és támad folyton újra, mai és holnapi életére. Máig is gyanítom, hogy bennem lehet a hiba, s valami olyat olvasok ki e sorokból, amit Illyés nem akart mondani s ami nincsen is bennük; végzetes félreértésnek estem áldozatul. De ha nem, akkor – úgy érzem – egy-két strófa erejéig Illyés esett áldozatul egy döbbenetesen kínálkozó költői kép s egy rég túlhaladott gondolat csábításának.

Nincs terem, sem időm itt belevágni ebbe a nagy fába, amit az „Illyés-problémának” lehet nevezni. De jelezni azért itt is kell, hogy ilyen létezik, s hogy az irodalmi kritikának előbb-utóbb beléje kell vágni legélesebb fejszéjét. Hiszen már maga a válasz nélküli, puszta kérdésfeltevés is felszínre veti a magyar társadalom felszabadulás előtti és utáni fejlődésének s a magyar munkásmozgalom és kultúra viszonyának nem egy rejtett kulcskérdését. Mert a nagy költőnek nemcsak műve tükre egy társadalomfejlődés majd minden fő kérdésének – mint Illyésnek ez a könyve is –, hanem a mű külső sorsa, s az ő maga sorsa is az. Illyés művének sokszor elismerő, de „korlátait” hangsúlyozó s a valódi problematikát többé-kevésbé megkerülő kommunista bírálata – csak rá kell fújnunk –, s már egész kultúrforradalmunk legégetőbb kérdéseitől parázslik. Annyit már most lehet mondani, s e gyönyörű kötet a bizonyság rá: hogy amit ez a kritika és közvélemény oly sokszor csínyként könyvelt el Illyés felszabadulás utáni magatartásában és művészetében, arról kiderült, hogy sokkalta inkább hőstettnek nevezhető – művészi értelemben, akárcsak az ő versében a nagy fenyő cementet áttörő erőszaka, amely mindenen át kicsikarta magának a maga zord igazát.

A maga zord igazát vallja Illyés is – ne féljünk tőle. Tudjuk ma már – saját bőrünkön borzong –, hogy az igazság, ha zord is, jobb minden hízelgő hazugságnál. Amit oly mesteri szavakkal magasztal Bartókban, azt váltja be ő maga is – más viszonyok közt – legújabb verseiben; soha még így, mint ezekben:

 

Mert növeli, ki elfödi a bajt. – – – – – – – – Íme a példa, hogy ki szépen kimondja a rettenetet, azzal föl is oldja. Ím, a nagy lélek válasza a létre,   s a művészé, hogy megérte   poklot szenvednie.

 

A művészetnek, a szépen kimondott igazságnak ezt a válaszát és vigaszát nyújtják felénk tárt kezükben Illyés új versei, ezek a kézfogások, melyeknek férfias, kemény és forró szorítását – aki egyszer érezte –, nem tudja s nem is akarja elfelejteni.