A „filozófiára kényszerített” költő

… bizonyos érzelmekre való rátalálások éppúgy forradalmiak, mint egyes találmányok, amelyek a termelési folyamatot forradalmasítják. Minden jó vers egy-egy találmány (…) Reális szerelmes verseket írni, úgy, hogy az a tiszta természeti erő, ami a szerelemben van, bennük maradjon, úgy vélem, ez időszerű és egyben forradalmi cselekedet – mondta József Attila abban az interjúban, amely közel negyven évi eltemetettség után most támadt fel a Brassói Lapok 1936-os évfolyamából.

De nemcsak a jó versek találmányok. Azok a gondolatok is, például, amelyek ily módon „rátalálnak” a vers „találmány”-szerepére a társadalmi folyamatok forradalmasításában. Csak úgy is kell bánni velük. Például: ezeket is szabadalmaztatni kell. Igaz, itt a szabadalmazás nem arra szolgál, hogy illetéktelenek el ne tulajdoníthassák, hanem hogy minél többen váljanak illetékessé eltulajdonításukra. És természetesen más a szabadalmazás aktusa is, nem egyszer s mindenkorra elintézhető, hanem folyamatos, mindig elölről kezdődő tevékenység: értelmezés, értékelés, bírálat, utalás, idézés. És a szabadalmazást nem követnie, hanem kísérnie vagy megelőznie kell a sorozatgyártásnak, mégpedig lehetőleg minden szériában, az igények és szükségletek (s persze, a lehetőségek) megkívánta formában és fokokon.

Szellemi hivatalaink azonban éppoly sokszor leledzenek a mulasztás vétkében, mint (ha nem tévedek) szabadalmi hivatalaink. S néha éppen a legváratlanabb és legindokolatlanabbnak látszó pontokon. Ahol nem is sejtenők. Ahol észre sem vesszük. Épp azért, mert nem sejthettük, és mert oly szembeszökő.

Minden látszat szerint most is minden különösebb észrevétel nélkül vettük tudomásul (a Magyar Nemzet 1974. december 5-i számából), hogy József Attilának létezik egy, pályája utolsó szakaszából származó fontos szövege, amelyről az akadémiai kritikai kiadás illetékes III. és IV. kötete tudomást sem vesz.

Holott ez az ismeretlen interjú nemcsak önmaga ismeretlenségére hívhatná fel a figyelmünket. Arra is, hogy gyakorlatilag ismeretlennek minősülhetnek azok az írások is – a gondolkodó, prózaíró József Attila szinte teljes munkássága –, amelyek csak az említett kritikai kiadás köteteinek (1958, illetve 1967) 5000, illetve 2300 példányában, valamint egy rég elfogyott kis kötetében olvashatók (melyet a Magyar Irodalmi Lexikon a „fontosabb kiadások” között fel sem sorol), vagyis ma már jószerivel csak könyvtárakban, kutatók és diákok számára hozzáférhetők. Hogy, bármily meglepő, az ismert, a nagyon is, a (félek a félreértéstől, mikor leírom) talán túlontúl is ismert (ismerni vélt) József Attila mellett létezik egy ismeretlen (alig ismert) is. Aki nemcsak hogy nincs benne az irodalmi köztudatban, látszólag még a köztudatból való hiánya sem képez köztudomást.

(Közbevetőleg: a jelenség nem példa nélkül álló. Egy évekkel ezelőtti tanulmányom írása közben ocsúdtam rá, hogy a sokszorosan „aranylemezes” Ady-verskiadások mellett a prózaíró Ady szintén csak a kritikai kiadás máig sem befejezett sorozatának egyenként 1200 példányos kötetéből ismerhető meg. Mintha a kritikai kiadások feladata nem az volna, hogy a tudomány pontosításával még elevenebbre váltsanak közkézen forgó fontos klasszikus szövegeket, hanem hogy ezeket a szövegeket ünnepélyes pompával elhelyezzék a filológiai apparátus által adományozott díszsírhelyeken.)

Így aztán máig sem derült ki, hogy József Attila a magyar marxista (és akármilyen) esztétikai gondolkodás egyik legérzékenyebb s legfelkészültebb művelője. Még kevésbé: hogy ebben a minőségében is nemzetközi érdeklődésre tarthat(na) számot, sőt, hogy az irodalomtudomány legújabb irányzatainak korai kezdeményezői között tart(hat)nák őt számon.

Mikor a huszonöt-huszonhat éves költő „esztétikai töredékeiben” újra leásott addig az alapkérdésig, amelyet a különböző esztétikák pompázatos építményei az idők során egyre inkább maguk alá temettek: mi a művészet? – hazai környezetben teljesen magára maradva kérdésével, nem sejthette, hogy tőle földrajzilag nem túl messze, de főként az alkotó módon fölfogott marxizmus rokon közegében, egy azóta nagy hírre és nagy jelentőségre jutott új irodalomtudomány szinte szó szerint ugyanennek a kérdésnek a jegyében kezdte meg korszakalkotónak bizonyult vizsgálódásait. A ma reneszánszukat élő „formalisták” moszkvai és prágai iskoláinak egyik vezető alakja, Roman Jakobson már alapvető cikke címében pontosan azonos kérdésföltevéssel él: Mi a költészet? – és lényegében azonos feleletet is talál rá, 1933-ban, mint József Attila 1931-ben tartott Irodalom és szocializmus című előadása. Csak az ő felelete gazdag következményű kezdeményként vonult be az irodalmi köztudatba; mert először saját környezete, majd a nagyvilág nem felejtette el „szabadalmaztatni”.

Ha József Attila meghatározása, a művésziség, szóhasználatában talán kevésbé szerencsés is, mint Jakobson azóta világszerte jó szerszámként működő lityeraturnoszty szóalkotása s az annak megfelelő francia littéralité, ugyanarra az új felismerésre, a különösségre, Jakobson szavával „az esztétikai funkció autonóm jellegére” utal. József Attila a műalkotás épülete körül módszeres robbantásokkal lebontja a hagyományos esztétikák sokszoros álfalait (a „pszichologizmust”, „biografizmust”, „intuitivizmust”, „ideologizmust”, az „érzelmi esztétikát” és a „Spieltrieb-esztétikát”), hogy eljusson mintegy az újonnan felépítendő esztétika első posztulátumáig, amely szerint a kritikus első célja, feladata volna annak a megállapítása, hogy a szóban forgó vers, kép stb. valóban műalkotás-e vagy sem; (…) hogy tehát értékelésünk pusztán arra szorítkozhat, hogy ez mű, ez nem mű. Ugyanarra a felismerésre jutva, amelyre azóta egy egész új irodalomelmélet alapozódott, a már említett Jakobson, továbbá Tinyanov, Polivanov, napjainkban Lotman, Roland Barthes és mások műveiben. De József Attila itt sem áll meg. Ha keservesen viaskodva is olykor a nyelvünknek épp ezen a legkimunkálatlanabb útján sorjázó göröngyökkel és kátyúkkal, eljut azoknak a feltételeknek a leírásához is, amelyek a „mű–nem mű” elemi válaszútján elénkbe állnak. Azzal a megállapítással, hogy a mű világának minden pontja archimédeszi pont (…) a jó mű elemeiben csak az él, ami bennük közös – a „művésziség” vagy „irodalmiság” ama valóságos archimédeszi pontjára tapint rá, amelynél fogva a műalkotás szemlélete valóban kifordítható volt eddig mereven megrögzött sarkaiból: a struktúrára, a szerves belső felépítettségre, arra a végső szemléleti egészre, amelyben annyira fogjuk fel a tartalmat, amennyire megértjük a formát, s amelyet, paradox módon, épp az tesz bonthatatlan egésszé, hogy a műalkotás a legkisebb elemében is műalkotás.

 

Az Irodalom és szocializmus (amelyből az előbbi idézetek is valók) egy egyszerű, szemléletes példán mutatja be azt, amiben már Jakobson is, majd később a belőle kiinduló kutatók egész sora, legutóbb a kiváló szovjet irodalomtudós, J. M. Lotman (magyarul is olvasható könyvében) az irodalom megértésének legfőbb próbáját, különösségének legfőbb jegyét látja. Annak a magyarázatára, ami a költészet gyakorlatában mindig újra megoldandó probléma, elméletében mindvégig nyílt kérdés, és megítélésében mindig új meg új hibaforrás: hogy a költeményben ugyanazokat a szavakat, ugyanazokat a jeleket használjuk, mint a nyelvi kommunikáció különféle nem művészi válfajaiban: Ha ezt a mondatot, hogy Éhes vagyok, versben írom le – írja József Attila –, egyáltalában nem azt jelenti, hogy „miért nem hozzátok már az ebédet”; és nem azt teszi, hogy „csak egy fillért, könyörgöm alássan”… Ami pontosan összevág Jakobson (még egyszer említsük, valamivel a József Attiláé után kelt s azóta korszakalkotónak bizonyult) fejtegetésével, mely szerint „a jel nem olvad össze a tárggyal (…) a jel és tárgy közötti azonosság közvetlen tudata mellett (…) szükség van a különbözőség tudatára is”. Az Éhes vagyok szintagmát tehát (és minden mást, ami versben fordul elő) a versben nem a versen kívüli jelentése szerint szabad és kell értenem, hanem a versbeli, a csak ott érvényes, mintegy ott, most keletkező új jelentése szerint, amiben „csak az él”, ami a vers többi elemével „közös”, ami azokkal együtt alkotja azt a „végső szemléleti egészet”, amelynek létrehozása az egyetlen funkciója és célja, függetlenül (illetve bonyolult függésben, de nem azonosságban) attól, ami a költeményen kívüli funkciója és célja. S ebből vonja le József Attila talán legfontosabb megállapítását: a szó a műalkotásban saját keletkezésének a szerepét játssza (…) A költeményt eszerint úgy is fölfoghatjuk, hogy egyetlen keletkező szó. Több, mint harminc évvel ezután Lotman csaknem pontosan ugyanerre az eredményre jut kutatásának fő tárgya, az irodalmi „szöveg” meghatározásában: „A szöveg teljes és oszthatatlan jel, és az össznyelvi szöveg egyes jelei a jelelemek szintjére redukálódnak benne. Ily módon, minden művészi szöveg egy sajátos tartalom egyedülálló, ad hoc megkonstruált jeleként jön létre.”

De József Attila még eggyel tovább lép; az álfalak lebontása után a műalkotás valódi falait is lebontja, hogy a műnek a műbe falazott alkotójáig eljusson. Nem addig a „magánemberig”, akit a hagyományos irodalomtörténetek is fel szoktak keresni, olykor nagyon is fölösleges tolakodással. Hanem addig az általános képességig, amely az egyes arra kiszemeltekben alkot. S miként a mű különösségének neve a művésziség volt, a műé az „ihlet” lesz. Ezt a talán legtitokzatosabb s voltaképpen máig csak a „Múzsa csókja”-féle kevéssé lényegretörő metaforákban megközelített emberi állapotot (vagy képességet) József Attila a szemlélet és a fogalom mellett harmadik alapvető szellemi tevékenységünkként tételezi, amely a világ hiányának ténye az egzisztenciában. E kissé talán fölöslegesen „túlfilozofikusnak” s elvonttá stilizáltnak látszó meghatározás valójában villanófény-élességgel hasít bele az érzéki és spekulatív megismerés között tátongó hiányba, s épp e hiányt emeli ki mint szükségképpen köztük működő szellemi erőt. Az 1936-os interjúban közvetlenebbül és közkeletűbben így fogalmaz: Ezért van szüksége a többieknek a költőre, aki a sok ellentmondó valóságnak formát tud találni (…) A költészet az fölöslegessé vált természet, de amely mint fölösleg vált újra természetté. E gondolatok középpontjában a művészet emberi szükségességének, embervoltunkhoz rendelt feltételének felismerése áll szemben a polgári esztétikák szemléletével, amelyek a fejlődés során a művészetet egyre inkább „szép fölöslegnek” vagy „kevesek fényűzésének” vagy az „elit privilégiumának” tekintik. József Attila esztétikája a hagyományos „szép-tan” helyébe „lét-tant” állít; nem tetszés központú, hanem egzisztenciális. Nem azt kutatja, milyen plusz gyönyörűséggel toldja meg életünket a művészet, hanem hogy miért szükséges magához az élethez az, hogy vers írassék. Szép eszerint nem az, ami „érdek nélkül” (vagy kivált: érdekkel) „tetszik”, hanem (ahogy a Nem én kiáltok! kötet ugyancsak ritkán idézett előszavában írta) ami kell, aminek híján meggörbülne a világ gyémánttengelye.

 

Ha legnagyobb forradalmi költőnk ez izgalmas gondolatai feldolgozatlanságának okait keressük, erre mindjárt a költő egy korai levelében találhatunk utalást. A huszonhárom éves József Attila Vágó Mártához már könnyen kihallható daccal és mintegy védőállásba helyezkedve írja: …az emberiség egész elmúlt nyelvét meg kell tanulnom mondattanilag, módszeresen – mert mit csináljak, ha költő voltom ellenére kényszerít a filozófia is? Úgy látszik, tudta, hogy a magyar irodalomban sosem volt szerencséjük (s azóta se nagyon van) azoknak, akik költőként „az emberiség egész elmúlt nyelvét” meg akarják tanulni, s akiket „kényszerít a filozófia is”. (Már a fogalmazás áruló; mert például más szerencsésebb nemzetek költőit, ha kényszeríti, nem „költő voltuk ellenére” kényszeríti a filozófia.) Suszter a kaptafánál, költő maradjon nálunk a lantnál, tépje rajta a húrokat, ahogy a szíve diktálja, és ne bolygassa a lant húrjainak és teknőctestének (netán fa- vagy műanyag-hangszekrényének, hogy ne is mondjam, elektromos erősítésének) fizikai viszonyait. A futólag már felidézett, mostoha sorsú, prózaíró Ady mániákusan visszatérő követelése, az „értelmi kultúra” azóta is kevesek kevés visszhangot adó követelése maradt egy olyan irodalmi közegben, ahol az „intellektuális” jelző többnyire máig rosszalló vagy megengedően elnéző, mindenesetre valami külön „karámba” utaló billogul szolgál.

Másodjára: a forma és a tartalom új dialektikus egységét kutató, az ihlet egzisztenciális jellegét feltáró, a műalkotást keletkező szóként tételező József Attila-i esztétikát bármilyen önkényes módon is képtelenségnek látszott összeegyeztetni a nálunk is éveken át hivatalosan uralkodó (s ma is sokszor nem hivatalosan uralkodni vágyó) dogmatikus esztétika önkényével, amely a szocialista realizmust „nemzeti forma – szocialista tartalom” vagy „eszmei tartalom – művészi sajátosságok” merev kettősségében látja.

Harmadikként hozzávehetjük József Attila fejtegetéseinek helyenkénti nehézkességét, a kialakulatlan magyar filozófiai nyelvvel való olykor sikertelen birkózását, gondolatmenetének itt-ott kiütköző kezdetlegességét vagy épp túlhajtottságát. De hát mire való a kritika, ha nem ezek tisztázására?

Ami azt is tisztázná, hogy József Attila esztétikai hagyatéka a marxista szellemű magyar esztétikai gondolkodásnak Lukácsé mellett legfontosabb kezdeményezője.

S ezen túl, József Attila elméleti munkássága nemcsak párja, szerencsés kiegészítője is a Lukácsénak. Ugyanannak a fontos fogalomnak, a művészet különösségének (azt hiszem, e két szót magyarul József Attila fűzte egybe először) egymást kiegészítő két oldalát, egymásba szövődő s egymás nélkül elképzelhetetlen színét-visszáját igyekszenek fölfejteni. Lukácsnál a különösség (az itt elkerülhetetlen egyszerűsítéssel szólva) mint a műalkotás valóságtartalma jelenik meg, József Attilánál mint a műalkotás formája, a valóság minden más jelenségétől megkülönböztető sajátos minősége.

Mondani sem kell, Lukács hatalmasan felépített és kidolgozott rendszere mellett József Attila elméleti műve a töredékesség tragikus szilánkjaiban csillan felénk. De olykor egy elejtett üvegcserépről éppoly élesen verődik vissza a fény, mint a tökéletes csiszolású tükrökből.

József Attila gondolatai azokhoz a gyors futású csillagokhoz tartoznak, amelyek röviden cikázó útjukat mélyen belénk vésik; uszályuk nem nyomukban, hanem emlékezetünkben ragyog tovább. Mint Rimbaud vagy Valéry töredékességükben állandóan újabb és újabb kiegészítésekre ösztönző gondolatai.

 

Az Irodalom és szocializmus legfőbb eddigi megjelenési helyén (emlékeztetőül: József Attila Összes Művei, III. kötet, Akadémiai Kiadó, 1958) a jegyzetekben azt olvassuk, hogy a tanulmány „összefüggő értékelésére még nem történt kísérlet, a József Attiláról szóló irodalomban csak néhányszor történik rá utalás”. Csaknem ugyanezt ismétlik meg az Esztétikai töredékekhez fűzött jegyzetek is. Azóta még néhány „utalás történt”, szórványos kísérlet tudományos elemzésre is, főként Forgács László és Gyertyán Ervin tollából. A Brassói Lapok most napvilágra került interjúját is idézi Szabolcsi Miklós: monográfiájában kivonatosan, egy tanulmányában teljesen. E szigorúan szakmai közlemények ellenére József Attila e fontos szövegeiről máig is elmondható, hogy ismeretlenek maradtak. Nem volna itt az idő (például az előttünk álló évben, amely József Attila hetvenedik születésnapjának éve), hogy megnyissuk végre a „szabadalmazás” oly régóta késő aktáit? Hogy elkezdjük az elmulasztott „összefüggő értékelést” és értelmezést? ha kell, bírálatot? vagy legalább a minél gyakoribb „utalást”? Ha mást nem, hát szerényen a puszta idézést?

Ez a cikk nem is vállalkozhatott másra. Csupán a „filozófiára kényszerített” József Attila vázlatos idézésére. Legfeljebb talán, hogy a szó igekötős értelmében is: fel- és megidézze azt, aminek már régen állandó jelenlétével kellene hatnia irodalmunkban.