Octavio Paz és a Napköve

Még a tompított, kék fényre is emlékszem, amelynél három éve nyáron, Genova és Nizza között, a vonaton békésen szundító utasok között felfigyeltem arra a rövid recenzióra az Express című lapban. Szokványos kurta ismertetés volt, ma sem tudom, mért keltett tárgya iránt azonnal nagyobb vonzódást bennem, mint a lap további tucat hasonlóan semmitmondó ismertetése hasonlóan érdekesnek ígérkező könyvekről. Hiába bámultam a néha hirtelen fénycsóvákkal rám villanó, vak éjszakai tájba, amely mögött láthatatlanul, mégis szinte tapinthatóan ott mozdult a tenger – gondolataim ugyanolyan villanásszerűen mindig visszafordultak a sötétben rejtező költeményre, amelynek még a címét se értettem, se eredeti, se francia formájában. Piedra de Sol. Metaforának kell-e tekintenem vagy két főnév olyfajta birtokviszonyának, amelynek a magyarban leginkább a jelző s a jelzett szó kapcsolata felel meg? „A nap köve” tehát vagy „kőnap”, vagy egyszerűen csak: „napsütött kő”?

Talán a cím megfejtetlen titka is hajtott könyvkereskedésről könyvkereskedésre, míg Cagnes-sur-Merben végül ráakadtam a kétnyelvű kis kötetre. S mihelyt elolvastam – egymás után többször eredetiben is, Benjamin Péret francia fordításában is –, már tudtam, hogy megint csapdába estem.

Megint kezdhettem annak az adatokból, ismeretekből, beleélésből álló hevenyészett állványzatnak a felrakását, amely lehetővé teszi megközelítés, lebontás és újjáépítés ama munkáját, ami a költészet fordítása. Íme a pallók és cölöpök, amiket sikerült összeeszkábálnom:

Octavio Paz 1914-ben született, Mexikóban, spanyol-indián keveredésből. Korán kezdett írni, s annyi latin-amerikai pályatársának nyomát követve, ugyanilyen korán diplomáciai szolgálatba lépett. Úgy látszik, Latin-Amerikában nem is költő, aki nem erre a pályára lép: kedvező út a korai világlátáshoz s kissé a nemzetközi érvényesüléshez is, amihez a latin-amerikai költőknek külön érzékük látszik lenni. A második világháború után hosszabb ideig a párizsi követségen dolgozott, jelenleg Mexikó új-delhi nagykövete.

Ezt megelőzőleg minden nemzetiségű kortársainak legjobbjaival együtt részt vett a köztársaságiak oldalán a spanyol polgárháborúban – ennek lelkesedéssel és kiábrándulással vegyes élménye nemcsak a közben írt No pasarán! című verseskötetét s a vereség után Franciaországban kiadott Spanyolország hangja című antológiáját táplálja, tizenöt év elmúltával is legfőbb meditációinak tárgya marad. „Aki látta a Reményt – írja 1950-ben a spanyol forradalomra utalva –, többé nem feledheti el. Keresni fogja minden ég alatt és minden emberek között. És nem tesz le az ábrándról, hogy egyszer újra találkozik vele, nem tudni, hol, s hátha éppen az övéi között. Minden emberben ott rejlik a lehetőség arra, hogy más ember legyen, pontosabban, hogy más emberré akarjon válni.” S ez bukkan fel a Napköve zuhogó hullámai között is, mint egyetlen bója, amely időtlen hányódását korhoz köti: „1937-ben Madrid…”

A költő a 40-es évek elején egy időre a francia szürrealisták csoportjához tartozott, 1943-ban egy évet Guggenheim-ösztöndíjjal az Egyesült Államokban töltött.

Első verseskönyve Erdei hold címen 1933-ban jelent meg, első nagyobb költeményének, mely a Napköve korai előképének tekinthető, yucatani ihletésével, Kő és virág közt a címe, dátuma 1940. 1958-ig terjedő költői művének összefoglaló kötete a Szavamra szabadság, prózaverseit Sas vagy nap címen foglalta kötetbe, verseinél nem kevésbé jelentős esszéit Körte a szilfán és Íj és lant címen. Végül 1950-ben megjelent nagy esszéje, A magány útvesztői valami olyanféle kérdést tesz föl – először, amit hazai reminiszcenciával úgy lehetne megfogalmazni: „Mi a mexikói?” E könyv a nemzeti tipológia szellemtörténeti gyermekbetegségeiben szenvedve is bátor önismerete egy különös népnek, mely romantikus és elvetélt modern forradalmai után is mélyen gyökerezik még egy barbáran egzotikus múlt frenetikusan ismeretlen talajában. A tanulmánykötetek viszont a modern költészet legegyetemesebb problémáiba kapcsolódnak.

A költő e nagy szintézisigényével, amely távolról a Lorcáéval és Bartókéval tart rokonságot, a latin-amerikai szellemi élet egyik vezető alakjává emelkedett. Nem volt hát meglepetés 1963 őszén a knokkei Nemzetközi Biennálé nagydíja. Kivált, ha meggondoljuk, hogy a kétségtelen érdemen kívül megvolt hozzá a szerencsés helyzet is: a kivételes érdeklődés, amelyet a divat s a történelmi pillanat egyaránt a latin-amerikai költészet felé fordít, s hozzá még a diplomáciai pálya is, amely, úgy látszik, az utóbbi időben a nyugati nemzetközi díjak odaítélésénél mindjárt a művészi tevékenység után következik; még jó, ha nem előzi meg amazt. Ez esetben bizonnyal nem; ebbeli meggyőződésünkhöz elég lenne már az a rövid levél is, amelyet a laureátus a díj átvétele után a zsűrihez intézett. Rokonszenves és jelentős szellem vallomása. Érdemes idézni:

„Nem hiszek, sosem hittem az irodalmi díjakban. Annál szenvedélyesebben hiszek abban a közösségben, amit a költészet teremt – s ami az én szememben valami mást jelent puszta közlésnél. Ha ezt tekintem, a díj nekem ítélése egyszerre tölt el örömmel és félelemmel. Bárcsak költészetem valóban méltóvá válnék arra a barátságra, amellyel önök fogadták, és sose hagyna el a szorongás a beíratlan, sem pedig a kétség a beírt lap előtt, s mindezenközben az írás gyötrelme és gyönyöre. Mert semmi más nem számít. És az érdeknélküliség: ha valamilyen tanulságot kell levonnom e díjból, az csak az alázaté lehet.”

A címet valóban nem érthettem, se spanyolul, se franciául, míg nem tudtam, hogy e kifejezés egy, a mexikói múzeumban őrzött prekolumbiánus műemlék neve, amelynek egy eredeti nagyságú gipszmásolatát később a párizsi Musée de L’Homme-ban is felfedeztem. Egy hatalmas, nap alakú kőnaptáré, mely a kerületére vésett 584 jellel az ősi indián időszámítás évének, egy Venus-fordulat idejének napjait jelöli. Egyik végén Olin 4. napja, másik végén Ehecatl 4. napja áll; előbbi a Mozgás, utóbbi a Szél istene, egyik inkarnációja Quetzalcoetlnak, a Tollas Kígyónak, az azték mitológia rejtelmes-barbár istenanyjának.

Paz világképében – ahogy egy jegyzetében maga is írja – összefonódik az amerikai mítosz az európai antikvitással, ahol a Venus bolygó kettős, hajnali és alkonyi megjelenésével az idő kettős jelentésének jelképévé válik, s olyan alakokban testesül meg, mint Isztár, Aphrodité, a Cicerónál szereplő négyszeres vagy a Pauszaniaszból ismert kettős Venus.

De költeményének természetesen éppúgy nem tárgya a görög, mint az azték mitológia; s miként maga a „napköve” sem; csak láthatatlan kiindulópontja, az a szféra, amelyben a költemény – az 584 napnak megfelelően 584 azonos mértékű verssorban – lepereg. S ahogy a naptárnak sincs eleje-vége, hiszen maga a megszakítatlan s bárhol megszakítható idő, a költemény 584 sora is mintha csak mesterségesen láthatóvá tett része lenne egy állandóan láthatatlanul áramló költeménynek, amely öröktől fogva van, és örökké folytatódik, nem kezdődik az elején, és nem végződik a végével; kisbetűvel s egy mondat közepén indul, s miután utolsó soraiban megadja a kezdő félmondat elejét is, a kezdő sorok megismétlése után nyílt kettősponttal ér véget; nem is véget ér, csak elhagy bennünket, eltávolodik tőlünk, hogy talán az időnek olyan részén folytatódjék, ahol mi nem vagyunk jelen, vagy éppen ellenkezőleg: hogy bennünk magunkban folytatódjék, átlényegüljön az olvasóvá, átáramoljon belénk, mint folyó a másik folyóba.

Egy újabb véget nem érő költemény, mint az a másik, ismert, amelyet Eluard egy kipontozott sorral kezd, s ezeregynéhány sor után egy másik hasonló sorral fejez be, egyik nagy prototípusát alkotva meg a modern költészetnek.

Ki tudta valaha is megmondani, hol kezdődik s hol ér véget az argonauták mítosza vagy Iphigénia vagy Prométheusz története?

A mesterséges konstrukciók végleges kiaknázása után a modern költészet nagy kísértése és fő kihívása a szellem valóságos működését oly híven újjáteremtő alkotás, mint a végleges alakzatokba sohasem rendeződő, szakadatlanul alakuló, megszakítatlan életű ősi mítoszok.

A kísértés – mint annyiszor – legvégül itt is a „kárhozatba” vezetett: az „automatikus írásmód” csődjéhez. De akinek sikerült visszatérnie belőle, új izgalmat és új szabadságot hozott magával. Paz is ezzel a bűnös révülettel indult, de az onnan indulók legjobbjaival együtt hamarosan csak érzékeny eszközként használja ezt a látszat-eszköztelenséget, mint valami mélyfúrót, tudva már, hogy a mélység kincseinek feltárásához nem elég, ha lefúrunk hozzájuk, felszínre is kell hozni őket.

Automatizmus és kompozíció valamilyen bonyolult egységéig sikerült így eljutnia. Felszabadítja költői beszédét két régi kötöttség, a téma és a mondat szorításából. 584 soros költeménye egyetlen mondat – pontosabban egyetlen mondatnak is csak befejezetlen töredéke, mely sehol sem indul, s önmagába visszatér; „témáját” pedig nincs az az elszánt iskolamester, aki a bevezetés–tárgyalás–befejezés szentháromságába tudná foglaltatni diákjaival. De ez a mondaton kívül kígyózó beszéd ugyanakkor a spanyol (és európai) költészet egyik legkialakultabb hagyományú formájába, a magyar ötödfeles jambusnak megfelelő endecasillabo hibátlan, az 584 soron keresztül egyetlen kiugró szótag nélkül sértetlenül megőrzött egységeibe tagozódik; s ha az egésznek nincs is logikusan végigkövethető, kényelmesen kicövekelt „gondolatmenete”, a költő mégis mintha valami eltéphetetlen Ariadne-fonalon vezetné olvasóját a képek útvesztőin át a tartalom rejtett szörnyének felkutatásáig.

A költő nem is értelmünkre akar „hatni” világosan megfogalmazott tételekkel, nem is érzelmünkre lágy suttogással vagy felkorbácsoló kiáltással, nem is érzékeinket akarja elbűvölni zenével és csillogással; egyszerre szállja meg egész lényünket, amelyben ugyancsak egyszerre van jelen ész és képzelet, ösztön és belátás, elmélkedés és érzékelés. Nem „ábrázolni” akarja ezt vagy azt az adott dolgot; magát a létezést akarja megragadni.

Paz egy kisebb verse önként kínálkozik tanulságos adalékul a költészet modern módszereihez – kivált, ha magyar olvasó találkozik vele, akinek Petőfi versei, köztük a Fa leszek, ha… adták az első elhatározó ismeretet arról, mi a költészet.

Minden előzetes magyarázkodás helyett tegyük egymás mellé e két valóban egymás mellé kívánkozó verset.

Futó pillantással is látható, hogy 1845-ben Szalkszentmártonban és 1965-ben Mexikóban (vagy Új-Delhiben) a szerelem fölöttébb hasonlít egymáshoz – a költészet azonban fölöttébb különböző. Az élmény – a másikkal, a szeretett lénnyel való azonosulás, amely a vágyban a természet összetartozó formáiban inkarnálódik, az összetartozás, amely az egymást feltételező természeti jelenségekben keresi mását – teljesen egybevág; a stílus azonban, amelyben kifejeződik, erősen eltér. Szinte pontról pontra nyomon követhető, miben; s e nyomok némi tájékozódást nyújtanak azon a bozóton keresztül, amely a költészet múlt századi és mai formája között olykor szinte áthatolhatatlannak látszik.

Petőfi verse az apró remekművek közül való; a maga nemében tökéletes; tökéletes mindaddig, amíg az olvasó képzeletében összekapcsolódik korával és szerzőjével. Ki lehet mondani rá a bűvös esztétikai szentenciát: „Egyetlen szót sem lehet elvenni belőle.” De mihelyt azt képzelem, hogy mai költő verse, egyszerre különös módon tele lesz rövid nyolc sora is – fölösleges szavakkal, bántó magyarázkodással; üde természetessége mesterkélt kerekdedséggé válik. Ha viszont Octavio Paz versét – amely számunkra teljesen világosnak hat – visszaképzeljük a múlt század közepébe, egyszerre arra döbbenünk rá, hogy teljességgel érthetetlen, Magyarországon éppúgy, mint Mexikóban vagy bárhol másutt a civilizált világban úgy hatna, mint amiből mesterségesen elvették a felét, befejezése teljességgel esetlegesnek, az egész formátlannak minősülne; egyetlen szóval – nem tartatnék költeménynek.

Petőfi versének külső abroncsa a pontosan ismétlődő sorfaj, amely csalhatatlanul visszahozza a várt rímet, belső formája a csattanóval önmagába visszatérő kör. Paz verse a gondolatritmusok – úgy tetszik – bárhol megszakítható, ám végetértével is végtelenül folytatható sora, nem befejezett mértani művelet, hanem a végtelen nagy vagy végtelen kicsi felé tartó haladvány.

Az egyik elmond – a másik sugalmaz.

S ugyanez az eltérés a motívumokban. A múlt századi költő a legközvetlenebb jelenségeket s azoknak legközvetlenebb kapcsolatait (fa – virág, harmat – napsugár) vagy a romantika vallástól átvett elvont rekvizitumait (mennyország – pokol) használja, vagyis azokat a jelképeket, amelyek feltehető olvasói túlnyomó többségének legfelületibb szellemi közegébe azonnal behatolnak. Olyan képeket idéz fel, amelyek a valóságban gyakorlatilag bármikor és ismételten megfigyelhetők vagy elgondolhatók. A modern költő olyan képeket, amelyek egyszeriek, az idő mérhetetlenül kisebb töredékében élők, mintegy villámfénynél egy pillanatra felrémlők s aztán örökre eltűnők. Mintha csak – a fizikával párhuzamosan – a huzamos ideig, az embernél sokkal huzamosabb ideig tartó anyagok után felfedezné azokat az elemi részeit a valóságnak, amelyeknek élettartama mérhetetlenül kicsi; másrészről pedig a dolgoknak olyan kapcsolatait, amelyek az általános ismeretek rendszerében még nem kanonizálódtak; amelyeket ő sorol elsőül az emberi észleletek és élmények képzeletbeli Linné-táblázatába vagy periódusos rendszerébe.

Hogy a konkrét példát nézzük: fa és virág, harmat és napsugár, menny és pokol, ég és csillag, valamint pokol és elkárhozás képei és képzetei minden normálisan gondolkodó emberben szorosan összekapcsolódnak, viszonyaik evidensek és konstansak. Az „éjszaka tornya” és a rajta fénylő „izzó szeg”, a „sziklaoltár” és a „szentségtörő kéz”, a „meggyalázott város” és az „eső, amely megszenteli” már csak egy el nem mondott, a költő által csak sugallt, többnyire egyszeri, meghatározott vonatkozásban tartoznak össze; s azon a „főtémán” kívül, amit a vers prózában – s a Petőfi-verssel szinte teljesen egybehangzóan – is elmondható tartalma közöl velünk a sorjázó feltételes mondatok párhuzamaival, minden egyes ilyen párhuzam még a maga rejtett melléktémáját is megszólaltatja; s az sem biztos, hogy a fő téma nem csak ürügy-e a melléktémákra, s a fő költői mondandó nem inkább ezekben rejtőzik-e. A modern költő összetettebb és bonyolultabb hatással dolgozik, mint a múlt századi; nemcsak érzelmünkre, értelmünkre, ritmusigényünkre és szépérzékünkre hat – holott már ez sem kevés –, hanem, ha lehetséges, az ember minden, egyenként pontosan meg sem határozható életműködésének teljességére.

Hogy még egy utolsó síkon éreztessük a kettőjük között levő különbséget, amely azonban valamiképp mind az előbbieknek foglalata: más a hagyományhoz való viszonyuk. A múlt más forrásához nyúlnak vissza: mindkettő a legősibb emberihez (s egyben nemzetihez), amihez hozzá tud férni; csakhogy egy század alatt mérhetetlenül kitágultak számunkra a múlt határai. Petőfi az ősit, a mélyen a népben gyökerezőt a magyar paraszt ajkán akkor szórványosan még élő, régi népdalok formájában fedezi fel; a maga „modern” életérzését annak a hangvételébe és szerkezetébe öltözteti. A mai költő – s ehhez nem kell feltétlenül latin-amerikainak lenni – sokkal mélyebb ősközösségi rétegek vallás előtti mitologikus és mágikus talajába fogódzik. Petőfi viszonya a népdalhoz olyan, mint Beethovené vagy Liszté, Octavio Pazé olyan, mint Bartóké és Sztravinszkijé.

Éppen Igor Sztravinszkij szerint – ahogy Emlékezései egy helyén írja – a zene rendet akar teremteni az ember és az idő között. A modern gondolkodás – s ebben nincs eltérés fizikai, ismeretelméleti és művészi vetülete között – a relativitáselmélettől a modern regényig, minden létező legfőbb közegét, az időt állította középpontjába. Paz költészetét – esszéit is – az idő problémája feszíti. A Napköve, ha úgy tetszik, az idő költeménye, az idő és az ember között beálló fáziskülönbségek lehetséges emberi kiküszöböléséé, azé, hogy viselhetjük el és hogy fordíthatjuk leginkább javunkra azt a megváltozhatatlan emberi kondíciót, amelyet egy, a költeményénél későbbi tanulmányában (egy miniatűr totonak agyagszobor fölött elmélkedve) így fogalmaz meg: „Mert a végtelen időbe veszve élek, amelynek sosem volt kezdete, és sohasem lesz vége.” „Minden emberi történés” (hogy egy másik nagy költő szavát kölcsönözzük), a szerelem gyötrelme és gyönyörűsége, együttlét és távollét, magány és közösség, szobák és tájak, harcok és gyilkosságok, mulandóság és halhatatlanság, elnyomás és szabadság, a történelem és időtlenség, vagy ahogy a költő egy tanulmányában nevezi, a „kronologikus” és a „mitikus” kettősségében viaskodó idő emberi tépettségében áll elénk.

E tépettség feloldása, ahogy egy más helyen mondja, „az idő és az élet egybeolvadása”, Paz némiképp mitologikus világképében szerelem–forradalom–költészet hármas lehetőségében testesül meg, amely háromság minden tagja egymással felcserélhető, vagy legalábbis egyik a másik képében is felismerhető.

Hiszen hogy is határozza meg a költészetet? „Olyan tevékenység, amely képes megváltoztatni a világot és az embert. A költemény lényegénél fogva forradalmi tett.” S a szerelem?

A forradalomról pedig láttuk már egy idézetben, hogy emléke a költőben élete nagy találkozásaként él, amelynek megismétlődését egy szerelmes reménységével áhítozza.

Mindez így igen szép és kerek jelképrendszer volna, mint valamely vallás szentségei, csak éppen metafizikus és mitikus voltában éppen nem az élet megváltozásán dolgozna, inkább megváltozhatatlan kategóriát állítana fel; ha a költemény csúcspontján e szépen összehangolt háromság nem borulna fel, s eddig összeillőnek látszó oldalai helyett nem tragikusan összebékíthetetlen éleivel fordulna egymásnak. Vissza kell fordulnunk a más vonatkozásban már egyszer idézett helyhez:

De a szerelmi beteljesedés pillanata, amely „idő és élet újraegyesülésének” ábrándjával kísértett, ehelyett íme a végsőkig élezi egyén és közösség, ember és emberiség örök válságát. Ez az a pillanat, mikor az ember és az idő mintha véglegesen szétválna, vagy kihull belőlünk az idő, vagy mi hullunk ki az időből, s egy percre az időtlenség illúziójába emelkedünk – vagy süllyedünk? Mintha csak mi volnánk, vagy – csupán fogalmazás kérdése – mintha csak az idő volna, semmi más. Pontosabban és a pazi kategória szerint, mintha végleg sikerülne kilépnünk a „kronologikus” időből, s egyesülnünk a „mitikus” idővel. De megszűnik-e ettől a kronologikus idő, a mások, a többi ember ideje? Valóban beteljesülhet-e életünk ebben az illúzióban?

Nem volna jelentős költészet Pazé és jelentős költemény a Napköve, ha itt megállna. Nem is kapaszkodott másért az időtlenség e kivételes eksztázisába, csak hogy teljes súlyával belezuhanhasson az alatta nyíló szakadékba:

A két idézettöredék között a versben ott zuhog a történelem szinte megállíthatatlan tragikus válaszsorozata. Minden teljességet vagy logikus rendet nélkülöző, szeszélyes csoportozatban sorjázik az időt betöltő emberi tragédia, az osztályharc brutális áldozatainak képében. Agamemnón, Szókratész, Brutus, Montezuma, Robespierre, Churruca, Lincoln, Trockij, Madero – a névsor esetleges, legfeljebb a költő érdeklődésének irányát s nemzeti hagyományaihoz, valamint a korához való kapcsolatát mutatja; törvényszerűsége nem a kiválasztásban, hanem jelképességében van, abban, hogy a szerelem önfeledt időtlenségével a testet öltött időnek nem semleges vagy közömbös eseményeit állítja szembe, hanem a történelem harcának alapvető összeütközéseit, az emberiségért küzdött életek hirtelen áramszakadásait, amelyek további magasfeszültség indukálói lesznek a történelem elektromágneses tekercseiben.

A szerelem pillanata, amely „bizton visszatérít a kezdetekhez”, egyesíteni látszik az embert az idővel, kitépni őt a „láthatatlan falak, szörnyű maszkok” vásári és aljas forgatagából, amelyek – az elidegenedés pazi fogalmazásával – „elszakítják embertől az embert – s az embert önmagától”. De ugyanakkor, önmaga beteljesülésének illúziójában nem szakítja-e el az embert sorsa végső értelmétől, a csak másokban beteljesíthető önmagától is? A költemény kanyargó folyamának minden kitérője ez egyetlen kérdés felé irányul:

S a feleletben az „idővel való egyesülés” homályos áhítása kibontakozik a metafizikus megfogalmazás ködéből, s feltárja az egyetlen szálat, amely valóban kivezethet a „magány labirintusából”:

Az út a „milliók egy miatt” s a „vele vagy ellene” tragikus történelmi lépcsői után a mindenki mindenkiért új emberi birodalmába vezet:

Az emberi egymásrautaltság e szép képében ér véget a költemény, hogy utána újra visszakanyarodjék a kezdetéhez; arra indítva az olvasót, hogy önmagában kezdje újra, vagy folytassa tovább…

Hadd kapcsolódjak végezetül ebbe a hasonlatba. A végtelen változatú emberi arcok egymásba villanásának, egymást felismerésének s egymásban önmagukra ismerésének érzem régóta a költészetet, s nemcsak a költészetet, annak fordítását is. Amiben eredendő egységét újra meg újra felölti az, ami esetleges megvalósulásaiban nem lehetett egy; amelyben az egyik nyelven született gondolat egy másik nyelvvel szervesen egyesül. Amely tükrözi a ránéző arcot, és visszanéz rá…

1966