Pablo Neruda a Duna felől nézveMikor először láttam Pablo Nerudát, sötét, egzotikus fából faragott inka-bálvány fejét még nem a Nobel-díj dicsfénye övezte. Hanem a vérdíjé. Ez sem kevésbé vonzó kitüntetés egy lelkesedésre szomjas ifjú költő szemében, amilyen akkor voltam. S ha a költészet igazi lényegén éppúgy kívül marad is, mint a másik, mégiscsak több köze látszik lenni ahhoz. Neruda akkor még nem „Excellenciás úr” volt, felszabadult hazájának párizsi nagykövete, mint később. Hanem hazátlan bitang, hajszolt szökevény, aki Párizsban, a Béke Híveinek kongresszusi emelvényén úgy bukkant föl, akár egy jelenés: egyéves névtelen alámerüléséből Chile rengetegei, salétromfödte pampái, titkos tengerpartjai, gyűrött hegyláncai, az ő számára csak éjszaka járható útjai között (ahogy a Teljes ének „A szökevény” című fejezetéből rekonstruálható). „Hol lehet, hol lehet ma Chile csalogánya?” – énekelte még csak az imént Aragon; s íme, egyszerre csak ott termett a Pleyel-teremben. Honnan? Milyen utakon? Mi módon? – senki sem tudta. S kisvártatva már itt is volt Budapesten, a Petőfi halálának századik évfordulójáról emlékező fiatal magyar költők között, Éluard oldalán. Ahogy a repülőgépről leszállt, kissé imbolygó, nehézkes, lassú járásával, amely oly furcsán, mégis oly jól illeszkedett szinte mozdulatlan méltóságú arcához, s már az autóban sebtiben fordítani kezdtük az ünnepségen alig egy óra múltán elmondandó beszédét, melynek szövegét a repülőút közben fogalmazta – egy pillanat alatt barátok lettünk. Életem egyik legfontosabb barátsága kezdődött.
Hogy nekem miért volt olyan fontos ez a barátság, arra megpróbálok még kitérni. Hogy neki miért lehetett szüksége a nála annyival fiatalabb, számára mindaddig ismeretlen, messzi országból való társra? Máig sem tudom igazán. Annyi bizonyos: életeleme volt a barátság. Kivált a népek barátságának személyes kapcsolatokban realizálódó és csak azokban realizálható érzése. Senkit sem ismertem, akiben a nemzetköziség ennyire ne puszta eszme, hanem mindennapos gyakorlat, állandó érzelmi szükséglet lett volna. Akiben a nemzeti, faji, törzsi, szokásbeli, gasztronómiai vagy bármi más elfogultságnak, ami egész emberi világunkat nyílt sebekkel borítja, ennyire ne maradt volna a legkisebb sérülése se. Ezért lehet, hogy a nemzeti és a nemzetközi közötti álellentmondást – amely azonban mindnyájunkban többé-kevésbé valóságos gátoltságok és agressziók formájában van jelen – a legmagasabb szinten oldotta föl költészetében: kevés nemzetibb költő élt nála, és talán egy sem, aki nála nemzetközibb. Költészetének kulcsszava az utazás. Mindig úton van, indulóban valahova vagy megtérőben valahonnan. Mondhatnánk, hogy utazni kellemes és felelőtlen dolog, kivált ha az ember vendégként utazik, mint legtöbbször ő; de tudjuk, utazni fárasztó is, vándorló magány is, a mindig lappangó szorongás önmagára ocsúdása is; és ki tudta volna jobban, hogy a föld bármely pontján való ottlét szorongással és magánnyal terhes, mint az Ittlétünk a földön szorongással és magánnyal csordulásig átitatott költője? De ez a költő a baudelaire-i „igaz utazók” közé tartozott, akik azért „mennek, hogy menjenek”. Számára az egész világ a költészet útja volt. S az egész költészet beutazni való világ. Ezért lehet, hogy az Utazások a világ partjain és az Utazás Quevedo szívébe az ő számára egynemű szellemi kaland volt: teljes természetességgel következhetnek hát egymás után az Utazások című kötetben. A Különcködés első kiadását P. Ferat századvégi Verne-illusztrációival díszítette. És egész költészetén átvonul valami a verneien naiv és fantasztikus világutazásból és világfelfedezésből, ami oly megragadó ellentéttel fonódik benne össze a prekolombiánus titkok ezredéves mozdulatlanságával:
Egy másik versében – bár újabb kérdéssel – mintha csak erre a kérdésre felelne:
Hogy maga is az utazás képében látja megtestesülni költészetét, arra van egy nagyon személyes bizonyítékom is, amelyet talán nem hivalkodás idéznem itt, főként, mert egyike ama kevés Neruda-szövegnek, amelyek, tudtommal, eredetiben sosem jelentek meg, csak magyar fordításban. Az Elemi ódák magyar kiadásához írt előszaváról van szó, amelyben (megtisztelő udvariassággal emlékezve meg a fordító munkájáról) így jellemzi az ódákat: „Az én ódáim sorozata voltaképpen egy szülőföldemet átszelő, hosszú vasútvonalra szóló menetrend, és Somlyónak sok fagyálló, kemény őserdei fából ácsolt kis állomáson kellett vonatra szállnia, és tavakon kellett átkelnie, melyeknek meredek partja hóból, tűzből és vérből való. Hosszú a délsarkvidéki Chile földje, és költészetemnek sok utat kellett bejárnia dalolva.”
Mikor azon az 1949-es nyáron találkoztunk, és átadta nekem a Teljes ének hatalmas kéziratát, s cserébe már megmutathattam neki a mű egy fejezetének általam elkészített fordítását (amely, három újabb fejezettel kibővítve, még abban az évben meg is jelent), az is megragadhatta, hogy a már akkor híres s azóta még híresebbé vált Ébredj, favágó! legelső elkészült és megjelent fordítása éppen a magyar nyelvű lett. S hogy már akkor elébe tárhattam megvitatásra az egész addigi életművét áttekintő magyar nyelvű válogatás tervét, amelyet a legrövidebb idő alatt meg is akartam valósítani, s amelynek megjelentetésére a kiadó is haladék nélkül késznek mutatkozott. S még egy. Neruda megérezhette bennem a költészetnek, mindenfajta költészetnek, s a költőknek, mindenfajta költőnek azt a már-már misztikus szeretetét, amelynek párja őbenne is élt. S ami nem is oly magától értetődő, és nem is oly gyakori, mint hinnők – a költők között. Nem minden költő szereti a mások költészetét s a más költőket, a kortársakat személy szerint. Megvan, meglehet erre kétségbe nem vonható joguk s a maguk jó oka. Engem viszont, aki költő fiaként lettem magam is költő, gyerekkoromtól fogva valami titkos kapcsolat fűz minden költőhöz, valamiféle azonnal megteremtődő testvériség, mintha mindannyian az én családom lennének. S valami hasonló élt Nerudában, a mozdonyvezető fiában is. „Imádok minden költészetet, amit leírtak” – írja az Elemi ódák prológusában. S milyen elbűvölő az a kis anekdota, amelyet Margarita Aguirre mesél el Neruda-könyvében. „És szereti a költőket is – írja –, mindet, jókat és rosszakat egyaránt. Hallottam egyszer, amint azt mondja: »Még X. Y.-t is szeretem«, egy pöffeszkedő és igen kis jelentőségű költőről szólva.” Mennyire megértettem! Holott tudom, másrészt mennyire megvetette a hazug, a rossz költészetet – és magamról is merem ugyanezt hinni. De itt egészen másról van szó. Ugyanarról, ami az ízlésében és igényében igazán el nem marasztalható Mallarméval azt mondatta egyszer: „Minden verseskönyv jó könyv.”
Hogy nekem miért volt oly fontos ez a barátság? mit jelentett akkor, amikor megismertem, s mit jelentett mindvégig? hogy miért áldoztam egy másik költő fordításának annyi (a magam művétől elorozott) erőt? mivel magyarázható, hogy Neruda műveiből készült fordításaim húsz-egynéhány esztendő alatt a többszörösét teszik ki az ugyanezen idő alatt írt saját verseimnek? Nem tenném itt fel ezeket a magamnak már többször feltett kérdéseket, ha nem hinném, hogy ha csak vázlatosan is megkísérelt megválaszolásuk (amire itt módom nyílik) valamiképpen megcsillantja Neruda sokrétű jelentőségének legalább egyik kristálylapját: azt a hatást, amit a népi demokráciák – az ő szavaival az „új Európa” – fiatal költészetére tett. Verseivel, majd személyével való találkozásom költői pályám talán legválságosabb pillanatában ért. Mikor velem együtt induló (vagy a háború cezúrája után másodszor újraindulni kényszerülő) társaimmal együtt teljes ifjonti hittel és mintegy a végleges hazatalálás érzetével vállaltuk költészetünkben egy nagy ügy szolgálatát, amelyben (nekünk – és akkor még) minden teljes értékűnek látszott – kivéve éppen a költészet és az általa végzendő szolgálat iránt támasztott belső és külső követelményeket. Holott nekünk – vagy beszéljek immár csak saját magamról: nekem – a költészet volt és maradt a legfontosabb; erre tettem föl életemet jó korán – és tudtam, ha valamiben használhatok, ha valamivel szolgálatára lehetek bárminek is, az csak a költészet lehet. De egyben ennek a tudata rossz lelkiismerettel is eltöltött: az „entellektüel” rossz lelkiismeretével; s annál inkább szomjaztam valamire, ami e többszörösen is hibás belső kör tekervényeiből kivezet. E kritikus helyzetben Neruda volt az egyszerre legendaként és valóságként elém állt hatalmas és szinte egyedüli példa arra, hogy ez a (kétségbeesésig átélt és hamis) antitézis nagyszabásúan megoldható, hogy az általunk becsülettel – de keserves lemondásokkal is – vállalt szolgálat lemondás nélkül is, egy más, valóságosan költői szituációban, az egyetemes érvényű költészet keretében is megtörténhetik. Nem kerülgetem a dolgot: hogy a szocialista költészet földrajzán, amelyen azokban az időkben (1949 nyarát, Neruda Magyarországról szóló versének szavaival „gyors nyarát” éltük) körös-körül többnyire csak sivár lapály látszott elterülni, dantei méretű, tektonikus erők is működhetnek, és emelhetnek roppant hegyláncokat. Mert a Teljes ének, ez a talán legnagyobb amerikai és bizonnyal legamerikaibb költemény, amely ugyanakkor a legegyetemesebb érvényűek közé is tartozik, úgy állt elém, mintha az Alföldből egyszeriben a Kordillerák robbantak volna elő. És – ha a tizenötezer soros költemény egészéhez képest elenyésző, néhány tucat vagy néhány száz sort leszámítjuk, amely még ezen a magas fennsíkon sem kerülhette el a kor kényszerű alacsony kompromisszumait – akként áll előttem ma is. Persze ezektől a kompromisszumoktól sem lehetett azért eltekinteni: az idő múlásával egyre kevésbé lehetett. Mert az igazán nagy költészet a legkisebb kompromisszumot is nehezen viseli el. De erre még vissza kell térnünk.
Akkor ezeket a kis kompromisszumokat eltakarták előlünk egyrészt azok a még nagyobbak, amelyekbe mi magunk kényszerültünk (fokozatosan és lassan elveszítve a kényszer tudatát is); másrészt a mű kivételes méretei. S ezenfelül még: létrejöttének körülményei is. A nagy költészet itt valóban összeforrt a nagy tettel – s ez ritka tünemény, s épp az, ami az én akkori megoldhatatlan ellentmondásaimat, tehetetlen kétségeimet és tisztázhatatlan lelkiismeretemet képes volt fényével (ha csak látszólag is) eloszlatni. Nemcsak a Teljes ének állott előttem, hanem az a hallatlan mód is, ahogy létrejött, a Yo acuso! bátor és nyílt tette után, az illegalitás még bátrabb, titkos rejtőzése közben; úgy, ahogy A szökevényben olvashattam; ahogy első találkozásunkkor személyesen is hallhattam tőle; s ahogy nem sokkal később a visszatekintés büszke szerénységével beszámol róla: „Mindig találtam időt rá, hogy a könyvön dolgozzam. Hogy kikerüljem üldözőimet, ki se mozdulhattam a szobából, és gyakran kellett menedékhelyet változtatnom… Az első perctől kezdve megértettem, hogy itt az ideje könyvem megírásának. Tanulmányozni kezdtem a témákat, felvázoltam a fejezeteket, és csak olyankor hagytam abba az írást, ha más búvóhelyet kellett keresnem. Egy év és két hónapnyi ilyen különös életmód után készen állt a könyv… E könyvvel azután sok furcsa dolog történt. Merőben új volt számomra hat, hét vagy akár nyolc órákat egyfolytában versírással tölteni… Így keltem át végül lóháton a Kordillerákon, nem volt más ruhám, csak a rajtam levő, velem a könyvecském meg két palack bor az iszákban.” A Divina Commedia is száműzetésben íródott, de mégsem 50 000 peseta vérdíjjal a költő feje fölött; s nem annak a gátlástalan terrornak a fenyegetésében, amelyről nekünk talán csak most, neki már akkor pontos fogalmai lehettek; de nem is érdemes itt a különbségeket taglalni; aki valaha is nagyobb vagy akár kisebb mű kiviteléhez látott, tudja, hogy a Teljes ének megalkotásának módja éppúgy a kivételes nagyság jelét hordozza magán, akár maga a kész mű. Hiszen mindnyájan tudjuk, micsoda feltételeket hajszolunk olykor akár egy kisebbfajta költemény megírásának gondolatával is agyunkban. Sokan vagyunk úgy, mint André Gide, aki saját vallomása szerint hosszú ideig kereste „azt a papirost”, amelyre a Porte Étroite című regényét „kellett írnia”.
Röviden: először az irigyelt hatalmas teljesítmény igézetében kezdtem hozzá Neruda fordításához. Aztán már, a mind nehezebbé váló ötvenes években, szinte a magamé helyett folytattam. A magam zsákutcájába, úgy tetszett, menthetetlenül belekeveredve, az ő nyílt tengerén szívtam magamba szabad, sós levegőt. Így készültem el a Teljes ének öt fejezete után az Elemi ódák bő válogatásával, s még később a Száz szerelmes szonett-tel is. Az 1949-es válogatott kötetből azonban, amelynek tervét első találkozásunkkor Pablo elé terjesztettem, s amelynek talán barátságunkat is köszönhetem, sokáig nem lett semmi. Pontosan húsz évet kellett várni, míg 1969-ben végül megvalósulhatott. Mert ennek a magyar nyelvű válogatásnak a terve váltotta ki Neruda pályájának talán legvitathatóbb fordulatát. Először engem tájékoztatott levélben, nem sokkal Budapestről való eltávozása után, Mexikóból, arról az elhatározásáról, amelyről aztán a Béke Hívei mexikói kongresszusán a nyilvánosság előtt is beszámolt: hogy nem egyezhet bele az Ittlétünk a földön újabb kiadásába, s kivált abba, hogy ezeket a régi verseit a szocialista országokban lefordítsák: „Nem akartam, hogy régi fájdalmak csüggedésbe döntsenek új életeket. Nem akartam, hogy az engem egykor mélységes szorongásba döntő rendszer visszatükrözése a reménység építésének kellős közepébe zúdítsa azt a lealacsonyító iszapot, amellyel közös ellenségeink az én ifjúságomat elsötétítették.” Neruda állásfoglalása feldúlt, csaknem megrendített. Azon a ponton ért, ahol a legsérülékenyebb voltam, s ahol épp az ő példájából próbáltam gyógyulást meríteni. Rajongtam (igaz, kissé titkolva rajongásomat) az Ittlétünk a földön verseiért, amelyeket a Teljes ének után ismertem meg, s úgy éreztem, ebből a költői előzményből kiemelkedve, a nagy ének még hatalmasabban szól. Megdöbbenésem annál nagyobb volt, mert másodszor kellett találkoznom közvetlen közelemben ezzel a zavarba ejtő és megrendítő írói „auto”-autodaféval. Lukács Györgynek a felszabadulásig Magyarországon csupán azokat a műveit ismertük (ismerhettük), amelyeket 1919-es emigrációja előtt írt; s még ezeket sem lehetett nyíltan emlegetni vagy pláne idézni. Mikor 1945-ben hazaérkezett, bemutatkozását azzal kezdte, hogy nyilvánosan megtagadta ezeket a sokak által nagyra becsült és a felszabadulásig szinte titokban dédelgetett műveket: A lélek és a formákat, A modern dráma történetét, a Történelem és osztálytudatot, a regényelméletet. Akkor, tisztelettudó ifjú kritikusként, de egyben kíméletlen ifjú kritikusként, és hozzá kell tenni, sok mindenről mit sem tudó, naiv ifjú kritikusként is élesen szembeszálltam ezzel az elfogadhatatlannak (s mi több, a valóságban amúgy sem véghez vihetőnek) ítélt döntéssel. (Fogalmam sem volt róla akkor, mennyire nem csupán irodalmi vagy filozófiai problémával állok itt szemben; hogy mindezekben a döntésekben mi módon érvényesült személyes belátás és külső kényszer bonyolult dialektikája, amelyben tudva-tudatlanul a kényszer és veszélyeztetettség vette fel a belátás és meggondolás álarcát; hogy Lukács itthoni működésének mintegy előfeltétele volt ez a nyilvános öncsonkítás; s hogy az írók saját művük illuzórikus megsemmisítését célzó „ideológiai” műveletei csupán további torz megnyilvánulásai voltak azoknak a torzulásoknak, amelyek a munkás- és kommunista mozgalom múltjának egész fejezeteit akarták kitörölni a kollektív tudatból.) Lukáccsal – 1946-ban – még vitáztam magamban, és nyilvánosan is vitázhattam. Neruda álláspontja – 1949 őszén – felkavart, ellenkezést keltett bennem, de végül is meggyőzött; nyilvánosan pedig már nem is lett volna módom vitázni vele. Neruda mexikói döntése s az a mód is, ahogy én fogadtam, bevilágít a nemcsak elszenvedett, de vállalt önkénynek abba a sajátos történelmi szituációjába, amin a kommunista értelmiségnek át kellett mennie. S amivel nincs mit dicsekednie. De ami nem ad jogot másoknak sem arra – amire oly sokan felhasználják –, hogy nagy alkotók és nagy emberek nagy életművét és önfeláldozó harcait ebből kiindulva ítéljék meg. Ahogy sokan tették és teszik Nerudával is. Hiszen abban az inkább tragikus, mint vétkes s még vétkes voltában is mélyen tragikus helyzetben a kor legnagyobb művészeinek és legtisztább embereinek nem kis része osztozott. Nem lehet megítélni sem Neruda egész életművét ebből a mozzanatból (s abból, ami ennek folyományaként költészetén is nyomot hagyott a rákövetkező időszakban); sem a Teljes éneket abból a néhány tucat verssorból (a tizenötezer között), amely a kor fő tévhitében osztozva, arra nem érdemeseket dicsőít. Nem lehet erről találóbbat mondani Neruda esetében sem, mint amit Claude Roy mond Éluard-ral kapcsolatban: „Olvassuk el újra azt a verset, amelyet Paul Sztálin dicsőítésére írt. Barátoktól hallottam, akik feltehetően nemigen emlékeztek rá, hogy nem valami jó vers. Valóban nem Éluard legszebb versei közül való, de azért igen jó. Miért? Mert Paul azt mondja benne, amit igaznak hisz. És azt szenvedéllyel és bizalommal mondja. Paul semmit sem számított ki. Lehet, hogy néha téves dolgokban hitt. De mindig helyesen érzett.” (Claude Roy: Nous. Párizs, 1972.) Neruda téves elhatározása nem is tartott sokáig. (Mint ahogy Lukács is korrigálhatta, kicsit nagyobb késedelemmel, a magáét.) Néhány év múlva, 1954-ben a chilei egyetemen tartott, mindeddig kiadatlan előadásában sokkal dialektikusabb következtetésre jut saját művével kapcsolatban: „Utamon egymás után hagytam magam mögött régi könyveimet, mindannyiszor mással helyettesítve és újraformálva tartalmat és formát; én magam vagyok a nerudismo legfőbb ellensége. Hogy is létezhetne ilyen, mikor minden új könyvemben újra meg újra végzek vele?” Nerudismo – úgy, ahogy egyesek Neruda valamely korszakának abszolutizálásával létre szeretnék hozni – valóban nincs is. Van azonban a nerudai életmű hatalmas, ellentmondásokban, önmaga folytonos meghaladásában, de önmagához való újra vissza-visszatérésében is megvalósuló egysége, amely éppen csak akkor bontakozik ki előttünk, ha minden korszakát, minden könyvét s azok egymással folyó párbeszédét egyformán figyelembe vesszük. Ami nem azt jelenti, hogy ki-ki ne válogathatna bennük kedve szerint; csak azt a tragikus csonkítást nem szabad még egyszer elkövetni semmilyen irányban, amelyre maga Neruda kényszerült pályája egy pillanatában. S tudni kell, hogy az Ittlétünk a földön igazi értelme akkor világlik ki, ha az Elemi ódák és a többi későbbi könyv fényében olvassuk; és viszont, ha az ódák áttetsző ragyogását az Ittlétünk magányos sötétségébe vetítjük. Az Ittlétünk létrejöttének körülményeiről, különösen első elkészült ciklusának hátteréről Neruda igen becses személyes vallomásait ismerjük azokból a még kiadatlan levelekből, amelyeket 1928-ban Ceylonból írt Héctor Eandi argentin írónak, ez időben talán egyetlen irodalmi barátjának: „Körülbelül öt év alatt írtam ezeket a verseket, láthatja hát, nem valami sok, mindössze 19 darab az egész, de úgy érzem, a kötelező lényeget elértem velük: egy sajátos stílust; úgy érzem, minden mondatom csordulásig át van itatva önmagammal… Ez az, amit én csinálni akarok: költői költészetet. Mikor éjszaka íráshoz ülök, egyedül, szemben a papírral, vajmi kevés marad tudományos érdeklődésemből, az automobilok iránti csodálatomból, ez iránt az egzotikus táj iránt érzett vonzódásomból. Csak én magam létezem ilyenkor, az én bánataim, az én örömeim, az én magán-szenvedélyeim.” Nem erre felel-e, érthető-e igazán enélkül az ódák felszabadultan áradó előhangja, „a láthatatlan ember éneke – amely együtt zeng minden emberekkel”?
Ha tudjuk, hogy ő maga is egyike ennek a „sok-sok régi költőnek”, akkor egészen más hangsúlyt kap ez a „nevetek”, elveszti fölényét ez a „mosolyognom kell”, és teljes hitelű lesz ez az „imádok” is. Mint ahogy akkor lesz teljes értelmű az ódák végtelen sorának lírai enciklopédizmusa, amely a szótárak természetességével, az ábécé elementáris evidenciájával veszi számba és szólítja meg a „valóságot”, a föld dolgait, ha alatta halljuk a régi félszeg idegenség lézengő céltalanságában egyszerre bátor és bátortalan sirámát:
A Walking around (1925–31) e két kiragadott strófájának szinte minden szavához, minden csömörrel megnevezett tárgyához találhatnánk a harminc évvel később írt ódák közt olyant, amelyik ugyanezeknek himnikus elnevezést ad. De még meglepőbb rímet csattantanak rájuk, szinte ugyanezeket a szavakat diametriális ellentéttel használva, ugyancsak harminc évvel később, Teljhatalom című vers e sorai:
S íme, egy még későbbi feleletváltozat, akár a rímpárra egy váratlanul rácsapó, utólagos rím, az egyik utolsó Neruda-kötet, a Fin de mundo (Világvége, 1969) Prológusában:
S nem egyenesen azért kesergi-e valamikor a költő, hogy
hogy majdan egyszer ezt énekelhesse:
Nem is találhatott volna rá később ennek a minden való dologgal, „minden tárggyal és minden élőlénnyel” folytatott végtelen párbeszédnek, ennek a másik „végetnemérő ének”-nek az egyedülálló emberi feltételére és költői technikájára, ha már akkor nem erre áhítozik, nem erre várakozik benne valami, éppoly elementáris tehetetlenséggel:
A valóság e „nehezen” megszólításában s ennek az állapotnak központi költői témává emelésében Neruda korunk legtöbb költőjével találkozik. Amiben legtöbbjétől eltér, az éppen az, hogy e költői állapot legalsó rétegéig elérve, végül föl is tudott merülni belőle. És varázslatos könnyedséggel tudta később megszólítani a „valóságot”. Szinte szó szerint azt érte el, amit kezdetben oly reménytelenül „szeretett volna”: „párbeszédet tudott teremteni” a legkülönbözőbb emberekkel és emberek között, nemcsak „révész és nemesúr” között, hanem a sztrájkoló bányász és a költő között is; lefestette… ha nem is épp a zsiráfot, de az állatok és madarak egész varázslatos sorát, sorozatos bestiáriumaiban, a kajmán ősanyától kezdve a kondorkeselyűig, az alvó macskától a szárnyaló sirályig; leírta… ha nem is épp talán a harmonikát (bár ki tudja, ebben a verstengerben…?), de érzéki hangjának és érzéki testének, sőt érzéki jelképességének teljességében a gitárt; és ünnepelni tudta, hogy tudta ünnepelni! „meztelen múzsáját” (végig a Száz szerelmes szonetten; s annyi más között a Szép meztelen nőhöz intézett elemi ódában)… Költészetének ezt az önmagára állandóan visszautaló folyamatos dialógusát feltehetően az itt vázolt gondolatmenet irányában, de bizonyára gazdagabban, további összefüggések feltárásával tárgyalja Hernán Loyola egy tanulmánya, melynek csupán címét – nyilvánvalóan ezt ígérő címét – ismerem: Los modos de autorreferencia en la obra de Pablo Neruda („Az ön-idézés módjai Pablo Neruda művében”, Santiago 1964). Neruda költészetében a lírai állítás sosem konfliktus nélküli (vagy csak ritkán, a már említett legrosszabb korszakában), sosem árny nélküli fény, mindig a lírai tagadás lírai tagadása, a nemre mondott nem, amelyben mindig ott kísért az igen és a nem egyforma viszonylagossága is. Ugyanaz, amivel – más módon – Kavafisz is viaskodott:
Nem, letagadni, megsemmisíteni akarni régi önmagunkat annyi, mint mai önmagunkat is megtagadni. De „átírni a rosszat jóra”, ahogy Lautréamont javasolja, és Éluard próbálta megvalósítani hasonló című könyvében: az igen, az a modern költészet egyik nagy „erkölcsi leckéje”. „Nerudismo” nincs; hacsak a költői ellentéteknek az a vég nélkül folytatódó, de mindig újra egymásba kapcsolódó s most már végleg önmagára zárult egysége nem az, amely azonban csakis a nerudai költészet egészében szemlélhető. Abban a sokrétű egységben, amelyből még az olyan mellékes és fejedelmi mulatságok sem ütköznek ki, amelyben még az olyan játékos rögtönzések is megtalálják az egész mű kohéziós erőivel rögzített helyüket, mint az a különös kis könyv, amelyet Neruda barátjával és barátunkkal, Miguel Angel Asturiasszal együtt írt, Megkóstoltuk Magyarországot címmel. Egy himnikus szakácskönyv, a világköltészet két nagyságának társszerzőségével: meglehetősen egyedülálló és bizarr vállalkozás. Két nagyevő, nagygyerek-nagyköltő egy vidám magyarországi nyári portyázásának emlékét őrzi; budai kis zöldvendéglőkben, előkelő pesti hotelek éttermeiben, pusztai csárdák és balatoni kocsmák faragott asztalai mellett, magyar költők és magyar szépasszonyok, magyar pincérek és magyar ínyencek társaságában töltött baráti órák emlékét. De e nagy költők hiteles ujjlenyomatát is: Asturias váratlan metaforák villámaitól szaggatott prózáját, amely a magyar ételek rendjének és a magyar történelem forgatagának titkos kapcsolataiból is mitológiát teremt; és Neruda minden köznapi semmiség gyufalángján ódai tüzet lobbantani kész varázslatát, amely a magyar vendéglátóhelyek étlapjain is tévedhetetlenül megtalálja a rejtett rokonságot a maga legmeghittebb témáival. Valóban: a Libamáj vagy a Tokaji lényegét ünneplő óda nem foglalhatná-e el helyét, sőt nem ott volna-e a legmegfelelőbb helye, az Elemi ódák ábécérendbe szedett tartalomjegyzékén? Ahol, tudvalevőleg, egyéb hasonlók mellett, szerepel egy óda az angolnaleveshez s egy másik az articsókához is – hogy ezúttal csupán az ábécé első betűjénél maradjunk.
Az első Neruda-vers, amelyet fordítani kezdtem röviddel még személyes megismerkedésünk előtt, az Ébredj, favágó!, ezekkel a sorokkal kezdődik:
Jó volt tudni, majd egy negyedszázadon keresztül, hogy a Duna mellett is van egy kedvelt helye. Ahová újra meg újra visszatért, s még többször újra visszavágyott. Amelyet szervesen beépített a világot átfogó szolidaritásnak abba a nerudai mitológiájába, ami költészetének bizonyára legjellemzőbb és legmodernebb ténye:
1974 |