„Másutt”

Másutt a történelem nem volt olyan világos.

Alacsony városok virágoztak tengerről nem tudva…

(Bóják. Strófa I/3. Vas István fordítása)

Baráti közvetítéssel ért a megtisztelő felkérés, hogy írjak a Nouvelle Revue Française különszámába. A számot annak a költőnek szentelték, aki – a felkérőlevél szavaival – „e legutóbbi hetekig a mi legnagyobb költőnk volt”. Első gondolatomat nem a megírandó kis cikk kötötte le, hanem a „nagy”, a „legnagyobb” költő itt felmerült kérdése. Valóban: ki a legnagyobb költője egy kornak, nemzetnek, irodalomnak, az egyes olvasónak? Kétségtelenül vannak ilyenek. Igazán vannak? Dante, Goethe, Petőfi vagy Victor Hugo (még ha ez utóbbi csupán André Gide híres „sajnos” megszorításával is), úgy látszik, valóban az. De tudjuk jól, mindig akadnak más ízlésűek, akik, épp ellenkezőleg, Petrarcát, Hölderlint, Vörösmartyt vagy Baudelaire-t találják a legnagyobbnak: nem az áldottakat, hanem az átkozottakat. Megint mások mindig is lázadni fognak bármely költő „legnagyobbként” való egyöntetű és vitathatatlan elismerése ellen, s már az ilyen elismerés puszta ténye tiltakozásra készteti őket. S ismerek nem egy francia költőt (kivált a fiatalabbak között), akik nemhogy a legnagyobbnak nem tartják Saint-John Perse-t, még a nagy kortársak egyikének se tekintik.

Mik hát az „objektív” kritériumai (ha vannak ilyenek) ennek a mindig is kétségbe vont egyedüli nagyságnak, ennek a primus inter paresnek, amelyre, úgy látszik, mégis minden irodalomnak, fejlődése minden szakaszában szüksége van? Még ha tudjuk is, hogy a nagy költők közül mindegyik – a legnagyobb. Ezen a ponton merült fel bennem Saint-John Perse nagy refrénjeinek egyike, a Szelekből: „Hogyha élni ilyen…” Nem éppen ebben rejlik-e a keresett kritérium? Nem az-e minden költők közül a legnagyobb, aki első olvasásra és minden további meggondolás nélkül ezt sugallja nekünk: igen, élni ilyen –? Csakhogy, már a második olvasásra nem azt kell-e mondanunk minden költő világáról, még a „legnagyobbakéról” is: nem, élni nem csak ilyen –?

Végül is, itt vagy ott, Saint-John Perse vagy bárki más esetében nem mondhatunk többet, mint, hogy: élni ilyen is. Malraux igen helyesen írja, hogy a művészetben nincs és nem is lehet szó másról, csak különböző stílusokról; miképpen az atom s kivált az atommag szerkezetének is csak különféle modelljeit ismerhetjük. A valóság – számunkra – csak ennek a valóságnak a képeiből áll, amelyeknek megvan (vagy, ellenkező esetben, nincs meg) a maguk realitása. „Nem az írott szót, hanem magát a dolgot. Mint eleven egészt” – persze, mindnyájunknak ez az örökös kísértése, csakhogy ez kísértés is marad örökösen, soha valóra nem váltható. Az irodalomban csak az írott szónak van lehetősége, vagy, hogy egy Perse utáni poétikai műszót használjunk: az írásnak („écriture”).

Saint-John Perse írása, ehhez kétség se fér, egyike a XX. század „szentírásainak”. Szent John „evangéliuma” egyike az általa átélt „élet” nagy „realizációinak” (a szónak kicsit a filmgyártásban használt értelmében is: egy kicsit túlságosan „monstre” rendezés); és rendezője valóban: „Maga a Költő a Század hajó-feljáratában” (Szelek III.).

Kérdés, hogy ennek az írásnak az „élni ilyen”-je számunkra is olyannak látszik-e, ahogy élünk. Nehéz rá válaszolni. Bizonyos annyi, hogy szeretnénk, ha az élet ilyen lehetne; ilyen életet kívánnánk az emberiségnek. Szeretnénk magunkat olyannak tudni, aki ennek a hatalmas emberi világnak a lakója, ennek a hosszan tartó térnek, ennek a tágas időnek, ahol mindig kortársai és résztvevői vagyunk mindannak, ami a legjobb volt az emberi létezésben. Szeretnénk, ha ez az oly „különös”, oly „kétes”, oly „félelmetes” és oly „fergeteges” sors lehetne a miénk is (amelynek a költő oly megkapó módon int búcsút Notturno című posztumusz költeményében); ez a dicsőség (a királyoké – akik közé, sajnos, nem tartozunk), ez az anabázis, ezek az óriási szelek, esők, havak, s még ez a száműzetés is; szeretnénk ezek között a bóják között hányódni a tengereken. És szeretnénk, ha az a feladat várna ránk, hogy mindennek a magasztalását zengjük. És mi is, mi is „terveznénk még egy letörölhető nagy költeményt”. (Száműzetés IV.)

Csakhogy, továbbra is a költőt idézve, „másutt a történelem nem volt ilyan világos”. S ez a „másutt” nem csupán topográfiai-földrajzi meghatározás. Jelen van, és jelen volt Saint-John Perse világának ittjében is (mint ahogy olvasójáéban is ott van, az olvasás bármely pillanatában): mint ennek a világnak az alja, tudatalattija, láthatatlan fele, azt lehet mondani, undergroundja. A világ más pontjain pedig ez a „másutt” maga a tudat, a látható, a felszín, a ground. A Saint-John Perse-i világ roppant fényűzése mellett itt van Kafka, Beckett, Camus, Michaux és mások lecsupaszodott világa is. A századról és általában az emberi századokról alkotott elképzelésünk állandó ingalengésben jár e között a hatalmas emberi sors s e másik, szánalmas emberi sors között. Mihez kell inkább a (költői) nagyság: ahhoz, hogy létünk végső kicsiségét vállaljuk, és mindenestül magunkévá tegyük, vagy ahhoz, hogy kitágítsuk magunkat elképzelt nagyságunk szélső határáig? „És roppant lendület ragadjon bennünket határainkig és határainkon is túl!” (Szelek I.) Igen. Csakhogy melyik határainkig? Mi volna, ha Saint-John Perse feltétlen magasztalását Kafka feltétlen tagadása felől néznénk? Igaz, éppoly joggal nézhetjük az emberi tér és idő nélküli kafkai zsákutcákat is Saint-John Perse költészetének kiugró fokai és nyílt tengere felől. De azért azt is megkérdezhetjük: valóban „mindenekelőtt simítófának” kell-e lennie a Költőnek (Szelek III.) – s nem inkább, például, cipészkésnek, mindenekelőtt?

A háború utáni évek atmoszférájában találkoztam először a számomra addig teljesen ismeretlen Saint-John Perse költészetével. Ösztöndíjas diákként Párizsban fedeztem fel a kis Métamorphoses-sorozatban a Száműzetést. Első olvasására felkavart és elragadott. Minden létező és valaha létezett dolognak ez a rendíthetetlen magasztalása, amelyben szinte megdicsőül az, amit Rilke a költő legelső feladatának tartott: „Sag mir, Dichter, was tust du denn? – Ich rühme.”; s ez az állandó ozmózis a nyelv minden lélegző sejtjén keresztül, klasszikus és modern, vers és próza között. Ez a tévedhetetlen szimmetria, minden versszakban éppúgy, mint az egészben.

S még ennél is több. Ebben a háború utáni időben, az én háború utáni időmben, nekem is, „még minden új volt e földön …” (Száműzetés II.). Az Idegen, Saint-John Perse „operáinak” ez a hősszerelmese, ez az állandó főszereplője (a Száműzetésnek éppúgy, mint később a Szeleknek, a Bójáknak, a Levél egy Idegen Nőhöznek) közelebb állt hozzám, mint a másik nagy Idegen, aki akkor hódított, a Camus-é.

Annyi évnyi névtelenség, névtől-megfosztottság, hamis név után én is szerettem volna büszkén és bátran a „magam nevében lakni”. Magunk nevében lakni, ez az azonosság nagy modern problémája, az annyiféleképp, politikai és pszichológiai, fizikai és metafizikai oldalról fenyegetett önmagunkkal való azonosságé.

Miután voltunk ágyútöltelék, harcos, fogoly, száműzött, az, aki ölt és akit öltek, üldözött és üldöző, és üldözött üldöző is – újra önmagunkká változni, a kérdőívekben és saját tudatunkban, azonosnak lenni önmagunkkal személyazonossági igazolványunkban éppúgy, mint abban, amit írunk és teszünk… Úgy olvastam a Száműzetést, hogy közben kezem ügyében volt csak alig néhány évvel azelőtti hamis személyi igazolványom és egészen új, valódi (vagy annak vélt) párizsi carte d’identitém. És én is tudtam vagy tudni véltem, hogy „ó Költő, itt az ideje, hogy bevalljad neved, fajod és születésed…”.

Ezt a verssort, a Száműzetés zárósorát annyira magaménak éreztem, hogy merőben önkényesen, a fordítás által némileg átalakítva, beiktattam egy akkoriban, 1947-ben Párizsban írt Ars Poetica című költeményembe. Ilyenformán:

Minden bizonnyal ez volt Saint-John Perse legelső felbukkanása magyarul, illegális és mintegy inkognitóban való felbukkanás, nem a „maga nevében”.

A folytatásra sokáig kellett várni. Ennek az okai rendkívül bonyolultak – még bonyolultabb őket megvilágítani a francia közönség előtt, akárcsak a magyar irodalom megannyi más tényét és jelenségét. Mert ez az irodalom, azt lehet mondani, „másutt” alakult ki, ahol „nem volt olyan világos a történelem”. Ahol gyakran még az igen magas Városoknak is „tengerről nem tudva” kellett „virágozniuk”, és úgy, hogy a tengerek nem tudtak róluk. Vas István beszél erről kitűnően, abban az előszóban, amelyet a Bóják 1969-ben megjelent, nagy költői értékű fordításához írt.

A Száműzetés olvastán érzett elragadtatásom többé nem ismétlődött meg. A Szelek, a Bóják bizonnyal nagyobb ívű és tökéletesebb művek, számomra mégis a Száműzetés marad Saint-John Perse legfontosabb költeménye. Nem mintha nem látnám én is a Szelek vagy a Bóják egyes sokat idézett képeinek újfajta tökélyét s még a képeknél is inkább egyes pszichológiai felismerések nagyságát, ahol e felismerések szétbonthatatlan egységbe forrnak nyelvi megformálásukkal, amely az archaizmust is a legmodernebb kifejezéssé avatja. „Szerelem, szerelem, sohasem akkora, mint szökése idején…” (Vas István fordítása) és a Bóják e IX. Strófájának egész 6/I. szakasza. Vagy: „Azok, akikben születésüktől fogva, a tudás előtt jár a megismerés.” (Bóják. Invokáció 6 – Vas István fordítása.) Vagy ez a hippokratészi parafrázis: „Erős a szél! Rövid a test!” (Szelek II.) És annyi más. De az a „nagy prozódiai (és másféle) Köntös”, amibe ez a költészet „öltözik”, egyre nehezebben válik viselhetővé az olvasó számára, éppen annak az olvasójának a számára, aki, a költő nyomdokát követve, szeretne „Mindent újrakezdeni. Mindent újra elmondani”. (Szelek II.) Épp ez az olvasó kénytelen olykor gonoszul a költő ellen fordítani saját szavait: „Örökös itt e zengés, örökös itt e pompa…” (Száműzetés III.)

Minthogy Magyarország és a magyar irodalom „másutt”-ja felől írom ezeket, nem hagyhatom említés nélkül azt a szakaszt a Krónika utolsó lapján, ahol a költő, aki oly ritkán él helyek és helyszínek pontos megjelölésével, Magyarországra utal, nekünk is újdonságként fedve fel, hogy a régi népdalok (vagy inkább udvari dalok) egy (nálunk valóban gyakori) fajtáját a francia a „Magyar Királyné dalának” nevezi:

Nem, Saint-John Perse nagy énekei valóban nem ilyenek. S akárhonnan nézzük is őket, innen, amonnan vagy bárhol „másutt”, nem lehet nem tisztelettel adózni annak, aki „két háború közt őrködik (őrködött) a nagy kristálylencsék tisztasága fölött” (Száműzetés VI.).

1975