„Bevezetés(féle) Paul Valéry módszerébe”

 

 

Az Eupalinosz és A lélek és a tánc fordításával ifjúkori adósságomat törlesztem (amelyet ugyan saját magamon kívül senki sem kért tőlem számon). Húszéves korom körül ismerkedtem meg e két kis remekkel, s hosszú ideig ezekben láttam a gondolati mélység és varázslatos megfogalmazás, ahogy a szerző nevezi, „költészet és elvont gondolkodás”, vagy másutt, „Elemzés és Zene” olyasfajta ritka egységét, amiben titkos törekvéseim elérhetetlen eszményét tudtam tisztelni, amit magas példaként tudtam magam elé tűzni. S nemcsak „művészi” példaként (ha van egyáltalán olyan művészi jelenség, amely csak művészi), hanem… Nehéz ma már – művészet és politika oly sokféle, egymásnak ellentmondó értelmezésének tapasztalata után – érzékeltetni azt a helyzetet, amelyben ez az „apolitikus”, sőt, szerzője tetszelgően paradox vallomása szerint (a sok valéryi paradoxon egyike!) „afilozofikus”, „tiszta” költészet (éppen ez) éppen politikai és filozófiai meggondolásokra buzdítva segített valamiféle belső ellenállás kialakításához a fasiszta háború szennyében, amikor az ellenállás közvetlenebb és közösségibb formáitól menthetetlenül el voltam zárva.

Még a háború alatt neki is fogtam e dialógusok lefordításának: de a munkában lelt minden gyönyörűség s a ráfordított minden erőfeszítés ellenére, csak a könnyebbikkel és rövidebbel készültem el, úgy-ahogy. A lélek és a tánc ez első fordításkísérlete aztán, közvetlenül a felszabadulás után, meg is jelent, külön füzetben, az Egyetemi Nyomda Hamvas Béla által szerkesztett, emlékezetes kis esszésorozatában. Most, az új kiadás számára ezt is jelentősen átdolgoztam; mint ahogy viszont az Eupalinosz akkoriban készült egyes részletei jó alapot és mintegy ösztönzést adtak a mostani új, teljes fordításhoz.

Első pillanatban valami ilyesféle törlesztés lehetőségét véltem látni ebben az előszóban is. Írói pályám kezdetének legigényesebb terve volt egy kisebb könyvnyi méretű Valéry-tanulmány, amelyhez egy nagyobb könyvre is bőven elegendő jegyzetem gyűlt össze. Szép lett volna most, e rég csukott füzeteket felütve, belőlük, e fordítás kapcsán, a régi tanulmányt megírnom, amelynek eredetileg azt a nagyon is kézenfekvő címet adtam, az ő híres Leonardo-tanulmányának mintájára, amelyet most már csak idézőjelesen és utalásként adhattam ennek az előszónak. (Annál is inkább, mert most már tudom, amit akkor még nem, hogy T. S. Eliot sem tudott ellenállni ennek a csábító címadásnak, 1924-ben A Brief Introduction to the Method of Paul Valéry címen írva előszót, André Maurois pedig 1933-ban egész könyvnek adott hasonló címet.) De sem az olvasó nem igényelné, sem a kiadó nem vállalhatná, hogy egy ilyen kis könyvecskét, mint ez, írója teljes életművét tárgyaló, legalább ugyanilyen terjedelmű elő- vagy utószóval terheljünk. (Még ha a „módszer” nem volna is idegen magától Valérytól.) De ezen túl: a régi, közel harminc évvel ezelőtt írt jegyzetek egy meglehetősen zárt szemléletmódot képviselnek, amelyet ma már sem újra megformálni, sem következtetéseiben vállalni nem tudnék; újabb Valéry-képem kialakítását viszont ezek a régi értelmezések, éppen ezért, inkább megnehezítik, mintsem hogy megkönnyítenék. Azt a Valéry-tanulmányt, amelyiket oly hosszan s oly nagy becsvággyal terveztem (az Ezüstkor című folyóirat 1943-as 2. száma meg is hirdette a soha meg nem jelent 4. szám előzetes tartalomjegyzékében; s 1945-ben megjelent második Valéry-fordításkötetem még mindig az „előkészületben” levő munkáim sorában említi, ezúttal Paul Valéry vagy az Alkotásról címmel), már soha nem tudom és nem fogom megírni. S valószínűleg azt sem, amelyet helyette ma írhatnék. De talán – tovább játszva a címek párhuzamával: annak mintájára, amit maga Valéry fűzött, huszonöt év múltán, ő, igaz, a maga annak idején meg is írt Bevezetés Leonardo da Vinci módszerébe című tanulmánya új kiadásához – valamiféle Jegyzetet és kitérőt felvázolhatok ifjúkorom e legtiszteltebb mesteréről itt, e dialógusok előszavaként.

A két dialógus, ahogy egy birtokomban levő, 1944-es kiadáshoz fűzött jegyzetében írja a szerző, – „alkalmi mű”. De hát Valéry-újabb paradoxonnal, amely műve és módszere lényegére vall – minden megjelent írását alkalminak tartotta. Méghozzá nem oly áttételes értelemben, ahogy Goethe tekintett minden költeményt voltaképp alkalmi költeménynek; hanem ezzel mintegy ellentétesen, nagyon is közvetlenül, a szó prózai, tüntetően köznapi értelmében. Már esszésorozata kezdetén, a Variété első kötetének élén erre „figyelmezteti” olvasóit: „Ez esszék között, melyeket netán olvasni fognak, egy sincs, amely ne valami alkalomnak köszönné létét, s amelyet a szerző saját jószántából írt volna. Tárgyuk nem tőle származik; olykor még terjedelmük is mások által volt megadva.” A dialógusok már említett jegyzetében pedig nemcsak azt tartja szükségesnek közölni, hogy az Eupalinosz az Építészet című nagy képes albumhoz készült előszónak, 1921-ben, hanem azt is, hogy „megadott számú (kereken 120 000) betűhely által meghatározott terjedelmet kellett elfoglalnia a papíron”. Annak ismételt hangsúlyozása, hogy minden írását „rendelésre”, felkérésre, sőt, „megadott terjedelemre” szerkeszti, mint valami bármire szakmányban kész, ügyes irodalmár, sőt, szódíjazásra dolgozó amerikai zsurnaliszta, nem minden tetszelgés nélkül valónak látszik egy olyan író részéről, aki másfelől éppen a „tiszta költészet”, a „varázslat”, a hermetikus tökély apostolaként él a köztudatban. De hát ez is csak egyike élete és műve nagy és többnyire termékeny ellentmondásainak.

 

Valéry, c’est l’écrivain malgré lui – mondhatnánk az ő nyelvén. Vagy, magyarul, Kazinczy remek fordítói találatát véve kölcsön: Valéry, a botcsinálta író. Élete végéig kitartott amellett, hogy minden műve megírására baráti unszolás vagy szerkesztői felkérés késztette. Legendája egyik fontos mozzanataként több ízben nyomatékkal hangsúlyozza (amit aztán minden fontosabb róla szóló írás, vagyis egy kisebb könyvtár, azóta is visszhangoz), hogy soha nem lépett volna ki húszesztendős hallgatásából, ha 1912-ben barátja, André Gide és a frissen alakult NRF kiadó nem gyűjtik össze és nem terjesztik elébe a régi folyóiratokban megjelent verseit, azzal a feltett szándékkal, hogy kiadják, s ezzel bírták rá újra a versekkel való foglalkozásra. Ha az 1912-es „zaklatás” netán elmarad, úgy tetszik, s Valéry szereti is ezt a hiedelmet táplálni, az az író, akit ma Valéry néven ismerünk, sohasem születik meg, illetve sohasem fejlődik ki a „számtalan másik” Valéry közül, aki „vele együtt született”… „Megmaradt volna az eszmék állapotában”, ahogy Szókratész vallja az Eupalinoszban magáról, illetve arról az építészről, aki benne lakozott, de a körülmények sosem engedték megvalósulni.

Merő külső kényszer (és belső „gyengeség”) eredményezte volna tehát magát az írót, akit éppen a független gondolat s a műre fordított szellemi erőfeszítés megtestesülésének ismerünk, s azt a mintegy háromezer oldalnyi különféle műfajú írást, amelyet életében közreadott, s amely a Pléiade-sorozatban megjelent Művek két kötetét alkotja. Az ember kénytelen gyanúperrel élni e sorozatos vallomások őszinteségét illetően.

Ám mégis ezeket hitelesíti a Valéry halála után hagyatékából előkerült, mintegy 26 000 oldalnyi (!) feljegyzés, amelyet 270 füzetben fektetett le, kora ifjúságától haláláig (pontosan 1894 és 1945 között), s amelynek fakszimile-kiadását a francia Tudományos Kutatás Nemzeti Központja hozta nyilvánosságra, 1957-től 1961-ig, 29 kötetben. Az életében kiadott művek, vers és próza (ahogy egyik válogatott kötetének címében nevezi őket), valóban csak alkalmi kilépéseknek, majdhogynem kilengéseknek tűnnek abból a megszakítatlan gondolkodási és fogalmazási folyamatból, az „írásbeliségnek” abból a fő életmegnyilvánulássá lett teljességéből, amelyet a nem nyilvánosságra szánt, önmagának készített feljegyzések, a Füzetek képviselnek.

Azok az ötven éven át titkos „poétai szorgoskodásra” fordított kora hajnali órák, amelyeket még híres, ünnepelt író korában is, mikor minden sorára mohó nyomdagépek és magas honoráriumok vártak, a nyilvános irodalomtól elzárkózó írásnak szentelt, s amelyeknek különleges szellemi sugárzása oly ragyogóan tör át Hajnal című versének kristálylapjain, valóban elsöprő mélyáramát hömpölygetik, talán ténylegesen az igazabbat, felszínre került, látható, ismert és ünnepelt műveinek.

Ilyen értelemben Valéry pályája pyrrhusi győzelem, vagy, ha úgy tetszik, megfordítva, diadalmas bukás: az irodalom lehetetlenségének fölismerése – de egyben annak a beismerése is, hogy bizonyos alapvető emberi helyzetekben bizonyos embereknek (s így voltaképpen magának az emberi lénynek) mégsincs más menedéke, más megnyilatkozási lehetősége, mint az irodalom. Valéry életműve: az irodalom csömöre, amely mintegy 30 000 oldalnyi – jobb híján szólva – irodalmat hozott létre.

 

*

 

Azokra a végeláthatatlan kijelentésekre (alig van önmagát ismétlőbb író Valérynál, mint ahogy alig van olyan, akit pályája folyamán többször kérdeztek volna meg ugyanazokról a kérdésekről), amelyekkel Valéry elhatárolja magát az „irodalomtól” és az Irodalomtól, mégis hiteles pecsétet nyom az a már említett húszesztendei hallgatás, amely alatt, külsőleg, valóban szakított mindennemű irodalmi tevékenységgel, tisztes hivatalnoki és családapai hivatásának, irodalmi barátságai ápolásának és titkos matematikai–fizikai stúdiumainak élt. Miután húszegynéhány esztendősen megírta, és a szimbolizmus rövid életű, exkluzív kis utóvéd folyóirataiban közrebocsátotta a később a Régi versek Albumában egybegyűjtött verseit, egyedülálló filozofikus „regényét”, Teste Urat, a Bevezetés Leonardo da Vinci módszerébe, Egy módszeres hódítás, Az irodalom technikájáról, Az építész paradoxona című tanulmányait, egy olyasfajta, legendás jellegű és jelképes értelmű szellemi válságon esett át, mint kedvelt klasszikus szerzője, Descartes valaha Hollandiában vagy, mint vele csaknem egyidejűleg, Fernando Pessoa Portugáliában. A Valéry személyes mitológiájában oly sorsdöntő „genovai éjszaka”, amelynek pontos dátumát később maga is elfelejtette, míg aztán családi emlékek és filológiai kutatások egyesült erővel el nem helyezték végül is 1892 nyárutójára vagy kora őszére, a „maga és önmaga közötti” tétovázás elhatározó élményét jelenti. Egy cédulán fennmaradt korabeli feljegyzése szerint:

„Rettenetes éjszaka. Az ágyon ülve töltöttem. Vihar mindenütt. Szobám szinte minden villámcsapásra lángba borul. És egész sorsom lejátszódott a fejemben. Itt vagyok magam és önmagam között.”

„Véget nem érő éjszaka. VÁLSÁGOS…”

„Reggelre MÁSNAK érzem magam. De – Másnak érezni magunkat – nem lehet tartós érzés – vagy visszaváltozunk, és megint az első kerekedik fölül; vagy az új magába olvasztja és megsemmisíti az elsőt.”

A meghasonlás azzal az elhivatottsággal, amely, minden költői tehetség lényegeként, őt is egész valójában eltöltötte, tehát már ilyen korán, a pálya kezdetén bekövetkezett. S egész művének központi kérdésévé éppen ez válik: az irodalmi tehetség meghasonlása az irodalmi tevékenységgel. Ha ez csupán valamely személyes pszichológiai drámaként jelentkezne, meglehetne a maga egyszeri izgalma, egy műbe sűríthető feszültsége, de sosem válhatott volna egy a Valéryéhoz hasonló, korszakos fontosságú életmű alapjává. Csakhogy Valéry meghasonlása az irodalommal (az irodalomnak szánt önmagával) nem egyéni konfliktus, hanem egy történelmi konfliktus talán legtudatosabb egyéni átélése; nem egy pályaválasztás drámája, hanem a választás egyetemes emberi drámája; magának az irodalomnak a meghasonlása az irodalommal.

 

Valéry korai megszólalása és még koraibb elhallgatása azokra az évekre esik, amelyekben Victor Hugo kolosszális élete és életműve lezárul, s egyszeriben múlttá is válik; amelyekben Rimbaud ismeretlenül meghal, műve viszont egyszerre kilép az ismeretlenségből; amelyekben Mallarmé szűk rádiuszú, de annál nagyobb fényerejű dicsősége éppen a legintenzívebben sugárzik.

Valéry azt éli át a tudatosságnak legmagasabb fokán, amit Rimbaud az elhallgatással fejezett ki, Mallarmé pedig azzal, hogy a vers infinitezimális számításaiba merült a nyelv limesein (valahol ott, ama „áttetsző birodalom határain”, ahol az Eupalinosz Szókratésze szólal meg, „félrehúzódva a többi árnyaktól”).

T. S. Eliot Valéry prózai írásainak angol kiadásához írt 1959-es előszavában ezért állapíthatja meg, hogy: „a problémák, amelyek (Valéryt) foglalkoztatják, olyanok, amilyenekkel semmilyen előbbi nemzedékhez tartozó költő nem foglalkozhatott volna; e problémák a mi tudatos századunk sajátjai. Valéry gondolatainak ez egészen különleges dokumentumértéket kölcsönöz”. Miután már egy 1946-ból kelt másik cikkében erre a következtetésre jutott: „Minden költő közül Valéry a legélesenlátóbb (vagy inkább: ő áll legközelebb az éleslátáshoz) abban a dologban, amit művel.” Valóban: senki nem vizsgálta behatóbban és sokoldalúbban azt, senki nem jutott inkább tudatára annak, amit majd később, a legutóbbi időben, részben az ő megvilágításait továbbfejlesztve, az irodalom legbensőbb természetének, az évezredes műfaji korlátok közül kiszabaduló, meztelen irodalmi ténynek, „écriture”-nek fognak nevezni.

Az utóbbi évek francia irodalmában nagy feltűnést és nagy vitákat keltett Tel Quel-csoport magukat marxistának valló, nagyrészt a kommunista párthoz közel álló, egyes megnyilvánulásaikban azonban a szélsőséges avantgardizmust éppoly szélsőséges dogmatizmussal keverő fiatal írói, csoportjuk és folyóiratuk elnevezésével (Valéry összegyűjtött aforizmáinak könyvcímét véve kölcsön) az előtt tisztelegnek, akit oly pontosan határoz meg a fenti Eliot-idézet. S az „új kritika” legkülönbözőbb irányzatai egyaránt rá hivatkoznak, a Cerysiben 1966-ban a kritika „aktuális útjairól” rendezett tíznapos tanácskozáson talán Valéry volt a legtöbbet idézett szerző a közvetlen elődök között. Már életében ő volt az a francia író, aki a legszélesebb kritikai visszhangot váltotta ki kortársai között. Hatásának a halála utáni években bekövetkezett fogyatkozását követően az iránta, kivált a kritikus és teoretikus iránti érdeklődés megint kiteljesedőben van. Műveinek a Pléiade-sorozatban 1960-ban megjelent két kötete több, mint negyven sűrűn nyomtatott oldalon (!) adja a vele foglalkozó (!) irodalom nem is teljes (!) bibliográfiáját, ebből csak az önálló művek listája száznál többet tesz ki. S az azóta elmúlt tíz évben ezek a szinte hihetetlen számok még gyorsabb növekedést mutatnak. A magyar irodalmi életben viszont a Változatoknak a harmincas években Gyergyai Albert magas színvonalú előszavával megjelent kiadását és Kosztolányi Dezső remekbe készült Tengerparti temető-fordítását, sajnos, nem követte méltó folytatás. További megismerése nem látszott különösképpen aktuálisnak.

Aki így csak néhány rejtelmes tökéletességű versét ismeri, s azt tudja róla, hogy a „tiszta költészet” hirdetője (mint nálunk a legtöbben), az esztéta megtestesülésének látja Valéryt. Holott egész gondolkodásának és költészetének alapja éppen az, hogy a költészetet nem esztétikai, hanem egzisztenciális problémaként éli át. „Szép az, ami kétségbe ejt” – ismétli nem is egyszer, aforizmáinak paradox-ironikus stílusában, erről való legtömörebb nézetét. S mi lehet, ami ennél élesebben áll szemben az esztétikai szemlélet ama végletes és oly sokáig kitartó formulájával, hogy „szép az, ami érdek nélkül tetszik”? Ama válságos genovai éjszakán Valéryban éppen az egzisztencia válsága képzett meg. Nagy költő az lesz, aki „nem költőnek, hanem mindennek jött”; de mire való az egész, ha az, aki mindennek jött, mégsem lehet más, mint a legjobb esetben – nagy költő? Ez a megoldhatatlanul hibás kör válik a végtelenségig újra meg újra végigjárt, tökéletes gondolatkörré Valéry művében.

Ezen a ponton „felfedezi”, hogy úgy mondjuk, az emberi személyiség „relativitását”. Az a művész, aki Szókratész „lehetett volna”, ugyanolyan valóság, mint az a filozófus, aki lett. És az a költő, aki Valéry lett, szintén csak ugyanolyan lehetőség, mint az a filozófus vagy az a matematikus, vagy az a „minden”, aki nem lett. Valéry választásának ez az alternatívája jelenik meg dialógusában, egyrészről Szókratész, másrészről Eupalinosz és a szidóniai Tridón alakjában. Miben áll a halhatatlanság? (hogy előlegezzük az Eupalinosz befejező mondatának ironikus-kiábrándult konklúzióját), vagyis a lehető legértelmesebben leélt élet? A tettben, amely egy ponton szükségképpen megállítja a gondolkodás további folyamatát? Vagy a megszakítatlan gondolkodásban, amely kiiktatja magából a tettet? Bármilyen „specializáltságban”, amely minden cselekvés föltétele, de amely szükségképpen minden más cselekvést meghiúsít, amire pedig éppúgy képesek lehettünk volna? Vagy a szemlélődésben, amely viszont semmiféle megfogható cselekvést nem tesz lehetővé? „Költőnek lenni? nem – mint ahogy a mottóként idézett levelében mondja. – Költőnek tudni lenni.” De mégis kikerülhetetlenül költő lett. Mert valaminek kell lennünk.

A genovai éjszakát követő hosszú időszakra (amikor megpróbálta a lehetetlent, hogy semmi se legyen, vagyis „minden” tudjon lenni) későbbi írásai számtalan formában visszautalnak; mint láthatóan elemi nosztalgiájának tárgyára. Egy 1915-ben kelt levelében így ír: „Minden időmet nehezen meghatározható, többé-kevésbé elvont okoskodásra fordítottam. Néhány jegyzettömb lett belőle. Megpróbáltam, hogy még az írás specializáltságára se specializáljam magam; és mégis egyre pontosabbá tegyem gondolkodásomat.”

A specializálódás félelme – korunknak ez az egyik mind elhatalmasodóbb érzése – a középpontja Valéry nem esztétikai, hanem, mint mondottuk, egzisztenciális jellegű poétikájának. Ezért fordul kezdettől fogva a „teljes ember” nagy történelmi megvalósulása, a reneszánsz polihisztor alakja felé. Első nagy tanulmánya, amelyet már többször említettünk, ezért próbál bevezetni abba, amit Leonardo „módszerének” nevez. Leonardóban főszereplőjét látja annak „az Intellektuális Komédiának, amely még nem talált rá a maga költőjére, s amely az én szememben becsesebb lenne, mint az Emberi Komédia, vagy akár az Isteni Komédia”. Megpróbálja tehát előbb ezt az „intellektuális komédiát” irodalom nélkül megalkotni; aztán, miután nyilván ráébred ennek az emberi lehetetlenségére, s a saját maga Szókratészeként elkezdi sajnálni „azt a művészt, aki lehetett volna”, megpróbálja megvalósítani irodalommal. De ehhez át kellett a maga számára fogalmaznia az irodalom egész mivoltát – s éppen ebben áll a fő érdeme, lényegében ez teszi azt a Valéryt, aki számunkra „megvalósult”, a többi közül, akik nem valósulhattak meg, de akik ott élnek benne és művében, állandóan szóló, gazdag felhangokként, „kételyei és ellentétei képében”. „Nem tudok normális irodalmi művet alkotni – vallja pályája legvégén, egy róla szóló könyvhöz készített előszavában, amely talán a legfontosabb dokumentum a számos hasonló között. – Ehhez túlzottan el kellene rugaszkodnom a saját természetemtől, amely nem irodalmi. Vannak olyan áldozatok, amelyeket nem tudok, nem vagyok képes és nem is akarok meghozni – s az életképes irodalomnak hozandó legelső áldozat éppen ez a sacrificio dell’intelletto… Úgy vélem, a közkeletűtől meglehetősen eltérő fogalmat alkottam magamnak az irodalomról, s ez, érzésem szerint, valamivel pontosabb és igazolhatóbb az előbbinél.” Tulajdonképpen az irodalomnak ez az új fogalma az, ami legfontosabb számunkra Valéry felfedezései közül, a személyiség relativitása mellett. Verse és prózája – valamint feljegyzéseinek tömege – szakadatlan kérdéssorozat, amely az irodalom tényét, a később „littéralité”-nak nevezett legbensőbb irodalmi lényeget s az azt hordozó személyiséget bombázza, mint valami szakadatlan radioaktív sugárzás, amely átvilágít, képet rögzít, rombol és gyógyít egyszerre, s az irodalom szervezetében észrevétlenül felhalmozódva, hosszú időre szólóan fontos – részben szerencsés, részben kétes értékű – módosulásokat hoz létre.

 

Annak az Intellektuális Komédiának, amelynek megírását egyedül találta fontosnak, s amelyet egész életén át írt, három fő szereplője Valéry értelmezésében: az alkotó ember, a maga pszichológiai, fiziológiai és társadalmi teljességében, vagyis az élet – ennek az embernek a tudatos tevékenysége, vagyis az alkotás – és ennek a tevékenységnek az eredménye, vagyis a mű. E hármasság a műalkotás, de továbbmenve, minden emberi tevékenység, tehát maga az emberi lét hármas posztulátuma. A klasszikus irodalomszemlélet ebből főként az emberre koncentrált, az ember életére, s ebből következtetett a műre; a modernebb esztétikák mindenekelőtt a művet veszik vizsgálat alá, s abból következtetnek az emberre. Valéryt a két végpont kevéssé érdekelte. Az ő érdeklődésének középpontjában a köztes rész állt, a közvetítő, a szerinte mindegyikre, az emberre és a műre egyaránt legárulóbb: az alkotás folyamata, a munka.

S itt önkéntelenül is egy olyan „irodalmi értékelmélet” kifejtéséhez jut el, amely érintkezik a materialista dialektika, sőt, a politikai gazdaságtan alapelveivel. Hogy is világítja meg egy 1932-ben kelt cikkében azt az alapkonfliktust, amely kezdettől fogva szembeállította az „irodalommal”? „Ez annyi volt – írja –, mint kérdésessé tenni mindenfajta irodalmat, s kivált a modernet. Annyi volt, mint kijelenteni, hogy az arany nem nemesfém, és mindent a tudatos munka értéke szerint kell becsülni.”

Ez az a pont, ahol – minden egyéb jogos fenntartásunk, a „tiszta költészet” valéryi (ám a maga költői és kritikai gyakorlatával is többszörösen megcáfolt és meghaladott) hermetikus-arisztokratikus elméletével való szembenállásunk ellenére – találkozhatunk vele, és találkozásunk termékeny lehet. Művének bizonnyal legértékesebb része az a hallatlan tömegben felhalmozott finom, felfedezéserejű és jobbára dialektikus tapasztalat és elemzés, amivel a művészi alkotást mint munkát, mint tudatos vagy tudatosítható és tudatosítandó szellemi tevékenységet fogja, tárja és kutatja fel. Kritikai szemléletének azokat a vonatkozásait, amelyek a költői alkotás „varázslatát”, túlzott öntörvényűségét hangsúlyozzák, és nem vetnek számot az irodalom társadalmi és politikai meghatározottságaival, bizonyos mértékig ellensúlyozzák azok az oldalai, amelyek viszont épp szerző, mű és olvasó kölcsönös kapcsolataiban látják megvalósulni a művészetet; amelyekben olyan közel kerülünk egyrészt a műalkotás létrejöttének, másrészt befogadásának és hatásának folyamatához, mint kevés írónál; s amelyekből annyi mindent tudunk meg az írónak az íráshoz, az olvasónak az olvasotthoz való bonyolult viszonyáról. A műalkotás gyakorlata és elmélete ritkán tükrözte egymást oly titkos fénytörésekkel, mint Valéry művében (még azokon a pontokon is, ahol éppen gyakorlat és elmélet kettéválását villantja fel). Ritkán egészítette így ki egymást irodalmi tevékenységben az elmélet mint a gyakorlat kritikája, s a gyakorlat mint az elmélet próbája. „Minden költő végül is annyit fog érni, amennyit kritikusként (a saját kritikusaként) ért.” Ez a kötetekre menő tanulmányok lényegét summázó aforizma bízvást lehet egyik kiindulópontja az irodalom korszerű szemléletének, még ha a Valéryétól eltérő tájakra vezet is.

Valéry irodalmi fogalmának s irodalmi gyakorlatának egyaránt ezek a legjellemzőbb és legfőbb újdonságai. „A mű bennem nem belső szükségből születik. Bennem a szükségletet a szellemi munka képviseli (kezdve már magán az ösztönzésen). Ami ösztönöz – erre a munkára ösztönöz, és nem a termékére (ha csak úgy nem, hogy a termék fogalma a munka feltételei közé tartozik, de nem egyetlen, és nem is fő feltétele).” S mikor „poétikájáról” kell számot adnia, azzal világítja meg ezt, hogy szerinte voltaképpen poiétikát kellene mondani, a szó eredeti görög értelmében, „mint a fiziológia, amely hematopoiétikus (vérsejtképző) vagy galaktopoiétikus (tejképző) folyamatokról beszél”. Mert ami őt érdekli, az mindenekelőtt „a CSINÁLÁS vagy képzés mozzanata”. Éppen a „csinálás” mozzanatának vonatkozásában fedezi fel, hogy a három tényező állandó elmozdulásban van egymáshoz képest – s ez adja éppen az irodalmi tény – általa oly kritikusan átérzett – relativitását. „Minden ember sokkal, végtelenül bonyolultabb, mint a gondolkodása” – mondja. Másrészt viszont, a műve sokkal tökéletesebb, mint az ember. S a bonyolultság és a tökéletesség állandó ellentétes feszültségben áll egymással. Már 1899-ben ezt írja egy levelében: „Dolgozom, de oly furcsa módon, hogy írásaimból senki sem ismerhet majd rá valódi gondolataimra, ha egyszer nem leszek.” Majd egy későbbi jegyzetében: „Az Író. Mindig többet és kevesebbet mond, mint amit gondol – – – Amit végül leír, semmilyen valóságos gondolatnak nem felel meg… Ezért, aki művén keresztül akar maga elé állítani egy szerzőt, szükségképpen egy képzeletbeli személyt alkot magának.” Pedig mi a „mű”, ha nem az ember megvalósulása? Minden esztétikán, szépségen, tökéletességen túl, nem az emberről akarnánk-e megtudni a lehető legtöbbet? Sem az élet tehát, sem a mű; egyetlen elvitathatatlan valóság marad: az, ami a kettőt összeköti, és ezzel mindkettőt teremti: „Valójában azok a művek érdekelnek, amelyek arra ingerelnek, hogy elképzeljem azt az élő és gondolkodó rendszert, amely létrehozta őket.”

Valéry erről a művet létrehozó, élő és gondolkodó rendszerről mondta el a legtöbbet, amit eddig sikerült róla elmondani. Erre vonatkoznak Eliot elismerő szavai. Ezért lehet Valéry fő alakja azoknak a mai poétikáknak, melyek minden előzőnél élesebb fénybe helyezik azt, amit „écriture”-nek neveznek, az írásban való megnyilatkozás emberi tényét, amely voltaképpen felszámolja a klasszikusan kialakult műfajokban megvalósult, a líra–epika–dráma örök szentháromságában felfogott irodalomtörténetet.

Az irodalom egésze úgy, ahogy eddigi fejlődésében előtte állt, túlságosan „specializáltnak” látszott Valéry számára, mint amelyben túlságosan csak az emberi szellem egyik vagy másik oldala nyilvánul meg. Olyan alkotásról álmodott – nevezzék bár irodalomnak, tudománynak vagy akárminek –, amely minden emberi képességet és érzékenységet egyszerre vesz igénybe, az alkotóban és a befogadóban egyaránt. Minden transzcendens vagy metafizikus ábrándon túl, nem azok a szoborszentek érdekelték, amelyeknek csak elülső oldaluk van kifaragva, s mögöttük az alaktalanság rejtelme tátong. Hanem a minden oldalról körüljárható teljesség. Megint csak a hallgatás és készülődés (vagy újrakészülődés) idejére visszatekintve írja: „Később hosszan bolyongtam, s nem minden haszon nélkül, a tudományok egyes területein, amelyeknek bizonyos ismerete nélkül a szellem nem lehet tudatában sem képességeinek, sem határainak, sem pedig annak a figyelemre méltó kapcsolatnak, amely hasznos működésének e két feltétele közt fennáll… A magam részéről én folyvást a teljes emberről vagy még inkább a teljes tettről alkotott fogalmamra utalok, és a műalkotás létrehozását ilyenként tekintve, »eszményem« az, hogy abban mindenfajta képességünk és érzékenységünk együttműködését lássam.”

Ily módon Valéry verseiben és tanulmányaiban, dialógusaiban és jegyzeteiben az emberi szellem alkotó tevékenysége az egyetemes analógia alakját ölti. Minden behelyettesíthető és felcserélhető mindennel, mert minden ugyanannak az egy és oszthatatlan megismerésnek a működése. Az épület a maga legmagasabb megvalósulásában énekel; mint ahogy az oszlopok zenekara zeng, a vers úgy viszonylik a prózához, mint a tánc a járáshoz; a tánc viszont maga a „felajzott gondolat”. A Baudelaire–Verlaine–Rimbaud által megsejtett „korrespondenciák” itt pusztán az „érzékek összezavarásánál” mélyebb jelentésüket fedik fel. Mint ebben a sokat idézett aforizmában:

 

 

Vagy versben:

 

Oszlopok, ó tele orsók orkesztere! Mind néma, s összecseng egy szólamban a csend. – – – – – – – – – – – – – Dalunk zeng, az egek terhét hordozva! Ó, bölcs hang, s egyetlenegy, a szemnek szólaló! Nézd tiszta himnuszunkat! A teljes zengzetet, mit sejlő anyagunk ad, a fényben rezgeteg! (Oszlopok éneke)

 

A kő a szemnek zeng himnuszt, az oszlopsor látható zene. Mert mindig egyszerre vagyunk érzelem és gondolat, tudás és sejtelem, öntudat és varázslat. Mint ahogy a versben a szó állandó ingalengésben van a benne rejlő hangzás és értelem között, a szellem is állandóan összeköti önmagában azokat a látszólag ellentmondó tulajdonságait, amelyeket „költészetnek és elvont gondolkodásnak” nevezünk.

 

Valéry gondolatrendszerében s az ezt hordozó, végsőkig kimunkált nyelvi rendszerekben a világirodalomnak több régi és új törekvése és irányzata egyeztetődik és lényegül át (mint egyik aforizmája szerint az oroszlán szervezetében a táplálékául szolgáló juhok) valami teljesen új minőséggé: a descartes-i elemző diskurzus a platóni, sőt, az annak bizonyos fokig előképét jelentő epikharmoszi gondolati dráma dialógusával; a XVII. századi francia aforizmaírók paradoxiája Poe és Mallarmé költészetének mágikus-matematikai nosztalgiájával, a barokk líra versformái a modern fizika gondolkodásformáival; a leonardói egyetemesség a wagneri Gesamtkunsttal.

Nyilvánvaló, hogy ebben az irodalmat tagadó, s mégis olyannyira irodalmias irodalomban vajmi kevés hely marad az olvasónak tett engedményeknek, a könnyű műélvezetnek. Valéry – nehéz szerző. Egy ideig a nehéz irodalom jelképévé nőtt. Természetesen sokat foglalkoztatta is ez a kérdés. A művészi alkotások befogadásának nehézségét úgy fogta föl, s úgy próbálta elfogadtatni az olvasóval, mint a művek szépségének elidegeníthetetlen részét, amelyek e nélkül, az olvasó beléjük fektetett szellemi erőfeszítésének szépsége nélkül legfőbb szépségüket veszítenék el. „Mi lehet titokzatosabb, mint a világosság?” – kérdezi Szókratész az Eupalinoszban. Legtitokzatosabbnak és leghomályosabbnak tartott költeménye, az Ifjú Párka egyik későbbi kiadásához, amely a filozófus Alain tudós kommentárjaival jelent meg, Valéry „prológus helyett” egy verses parabolát fűzött, A Filozófus és az „Ifjú Párka” címen, amelyben költészete nehézségeit ezúttal a La Fontaine-i mesék könnyedségével járja körül:

 

Úgy vélik némelyek, hogy több gondot a múzsa   Se nyújtson nekünk, mint a rózsa:   Tiszta öröm beszívnod illatát.   De legtöbbérők azok a szerelmek,   Hol édes célhoz csak lélek s a vágy   Kitartó munkája vezethet.   – – – BIZONY, egy roppant vágy szorongó műve voltam…   De titokzatosabb én sem vagyok magamban,   Mint bárki más tiköztetek…   Halandók, hús vagytok, emlék s előrelátás;   Voltatok; s lesztek is; arcotok váltva más-más:   Minden vagytok, és semmi sem;   Világ támasza, s nád, játéka szélnek.   Micsoda döbbenet, hogy… ÉLTEK!…   Mástok sincs, mint egy rejtelem, S ti vitatnátok el, hogy bennem is legyen?

 

De erre az apológiára (s egyben annak a bizonyítására, hogy, lám, ilyen egyszerű és „közérthető” verseket is tud faragni), ahogy az már lenni szokott, az idővel egyre kevésbé van szükség. A homályosságot a jelentős művekről hamar lefújja ugyanaz az idő, amely a jelentéktelen művek látszólagos világosságát éppoly hamar áthatolhatatlan porréteggel fedi be. Az irodalom újabb fejleményei – melyek jelentős részükben éppen Valéryra utalnak vissza – homálynak, érthetetlenségnek, nehézségnek e pillanatban sokkal szélsőségesebb példáit mutatják (amelyek közül a fontosak majd később válnak világosakká), úgy, hogy ezek viszonylatában Valéry nehézségei és homályai szinte mindenestül eloszlanak; igaz, velük együtt bizonyos szépségei, a maguk idejében megdöbbentő, ma már kissé átlátszó „mélységei” is.

 

Mindent összevéve: Valérynak nem kell, mint az általa megidézett Szókratésznak, az Alvilágban sajnálnia azt a művészt, aki nem lett belőle. De nem kell sajnálnia azt a filozófust sem, azt a merő igazságkeresésnek szánt szemlélődőt, akit a művészet kedvéért elhagyott. Végső soron azt a költőt valósította meg magából, a maga számtalan lehetőségéből, akinek művében éppen ez az önmagára irányuló igazságkeresés öltött formát; akiben az alkotás a szemlélődés, a szemlélődés pedig az alkotás kritikáját képviseli megszakítás nélkül. Ő az a megvalósult „Anti-Szókratész”, akit Szókratésza oly mély nosztalgiával „fest rá a semmire” az ámuló és hitetlenkedő Phaidrosz előtt. S ahogy ez a Szókratész átélte, s ezáltal végül meg is valósította magában azt az Anti-Szókratészt is, akit Eupalinosznak, a szidóniai Tridónnak vagy – Valérynak hívnak, Valéry megvalósította azt a Szókratészt, akiből Eupalinoszként mégis éneklő épületek és márványból emelt költemények alkotójaként lépett a világ elé. Szellemét mindenestül az emberi megismerés tartotta fogva. De éppen az, ami fogva tartotta, az segítette ki is szabadulni önmagából. Mert „mit tesz az, megismerni? Éppen annyit, hogy ne azok legyünk többé, amik vagyunk” – ahogy A lélek és a táncban mondja Erüximakhosz. Valérynak végül is sikerült nagyszabású költői szintézissel áthidalnia a benne megnyíló egzisztenciális szakadékot. Nem kényszerült a lehetetlen választásra „maga és önmaga között”.