Virág és gyökér

Az olvasók zöme először az irodalmi karikatúra megteremtőjét ünnepelte benne. Az nyomta el sokáig még az általánosabban vett humoristát is. Hiába tiltakozott ellene ő maga kezdettől fogva, mint az Így írtok ti 1920-as második kiadásához írt előszóban is olvasható: „A magam részéről, bár ez lényegtelen, őszintén bevallom: jobb szeretném, ha inkább semmi nyoma nem maradna annak, mit éltem és írtam, mint annyi, hogy »Így írtok ti« az én nevemhez fűződik.” Még hosszú időn át pedig mindenekelőtt az fűződött a nevéhez. Majd a humorista vonta magára a közfigyelmet, s ott is ragadt, letéphetetlen álarcként, szinte a pálya végéig, a minden elismerés mellett is fel nem ismert paradox gondolkodón, az Új Enciklopédia nagy tervébe újra meg újra belekezdő és belebukó filozófuson; azon a szinte öntudatlan vakmerésű faljárón, aki szabadon lépte át a műfajok tilos határait: az abszurd dráma, a tényregény, a tudományos-fantasztikus-filozofikus parabola szabadalmazatlanul maradt magányos felfedezőjén. („A szabadalmi jogvédelem és copyright sose volt erős oldalam”, írja éppen egyik versében.) Egy naplójegyzetében ilyen szellemes-fájdalmasan pirít rá rajongva-értetlen közönségére: „Úgy használtak engem, mint a krumplit Európában – virágomat és gyümölcsömet (humor és vicc) tépik, a gyökérgumót (filozófiámat) eldobják.” S e gunyoros hasonlatot talán legfontosabb versében még groteszkebb nyomatékkal ismétli meg:

 

. . . . . . . . .és krumpli-szívem büszkén dagadozva remélte Hogy most végre megismer és méltányol hálátlan Európa-hazám Úgy is látszott ám balsorsom nem hagyott el az új eledelt Nem értették azt hitték a bogyója ehető s mert fanyar volt és keserű Tűzredobták nem kellett s csak később mikor már égett a máglya Jöttek rá a jó sült-krumpli szagról miként kellett volna kezelni (Számadás a tálentomról)

 

Mert itt már nemcsak „filozófiája” félreismeréséről van szó, hanem a költőéről, akit máig is jobbára csak első kötete nyomán tart számon nemcsak a közönség, az értőbb irodalmi közvélemény is. A legfontosabb magyar költői antológia, a Hét évszázad… legutolsó, 1972-es kiadásába felvett öt Karinthy-vers mindegyike a költő régi stílusú darabjai közül való, s egyetlenegy sem képviseli a sajátosan oldott és éppoly sajátosan kötött Karinthy-verseknek azt a típusát, amely pedig a kor egész lírájában egyedülálló. Az Üzenet a palackban költészete máig sem épült be líratörténetünkbe, amely általában oly nehezen fogadja be a „hagyományos magyar verstípusoktól” eltérő versfajtákat. Úgy látszik, az a palack, amelybe a költő élete végén valóban a költő és nem a versben is tisztes erőpróbára képes nagy prózaíró végső üzenetét zárta, máig sem került az annyira áhított betűlátó tengerészek kezébe, s máig sem sikerült kidugaszolni.

Holott ez a palackba zárt üzenet nem csupán egy nagy író utolsó vallomását tartalmazza, hanem magát azt a palackot is, amibe be van zárva: egy új lírai formát, amely a hagyományos költői sűrítéssel szemben mintegy költői oldással egy új költői beszédmódot tár fel, olyan beszédmódot, amelynek éppen az a jellemzője, hogy a lehető legközelebb kerül a beszédhez: nemcsak az ismert versalakzatokat bontja fel, hanem az azokat betöltő mondatot is. A műfajok átváltozásának modern travesztiájában Karinthy ezzel a versen kívüli, mondaton kívüli, prózai versmondattal vált igazán eredeti költővé.

Amellyel, mint nem egy maga kreálta prózai műfajban, a versben is idő előtt felfedezni, vagy legalábbis megsejteni látszik később kibontakozó irodalmi folyamatokat. „Nincs téma – úgy írni, ahogy lélegzik az ember”, jegyezte fel egy helyen naplójába, nem is sejtve, hogy ezzel a modern költészet egyik fontos munkahipotézisére hibázik rá. Az új amerikai költészet ötvenes években nagy világirodalmi hatással kibontakozó mozgalmának egyik vezető alakja, Charles Olson, a „projektív vers” meghatározásában ugyanide jut. „A sor (esküszöm) – írja –, a lélegzetből fakad, annak az embernek a lélegzetéből, aki ír, és éppen akkor, mikor ír.” Karinthy sajátos hosszú verssora, amely teljesen szabadon indul, hogy a végén csaknem mindig a hexameter vagy a pentameter klasszikus végződéseit vegye fel szinte észrevétlenül, a „lélegzetvételnek” ilyesfajta kivetítése, „projekciója”.

Első kötetében, a ma is inkább ismert Nem mondhatom el senkinek címűben, ennek az új hangnak még nyoma sincsen. Néhány emlékezetes, standard antológiadarabbá vált verse ellenére, ez a kötet inkább a prózaíró melléktermékeként hat: a líra utáni nosztalgiának inkább, mint lírát alkotó nosztalgiának. Az igazi – bár, ismétlem, máig sem annak elismert – Karinthy-versek hosszú lappangás után törnek föl a költőben. Holott kezdettől fogva ott készülődtek sajátos prózastílusa mélyén mint kifejezésmódjának sajátos, rejtett konfliktusa. Két egymásnak látszólag ellentmondó, valójában éppen a konfliktus feltárásában egymást kiegészítő naplójegyzete tanúskodik erről. „Mindent elkövettem, hogy ne legyek zseni (költő), nem tehetek róla”, jegyzi be egyik noteszába, s néhány lappal később ezt: „Hogy írjam meg prózánál prózaibban, hogy valamikor boldog voltam, amikor megtudtam, hogy költő vagyok?!” (Szabadvers) Egy régebbi, levélformában írt kis tanulmányát pedig ezzel kezdi: „Borzasztó nagy dolog a vers (…), a vers műfaja előtt mindig respektust éreztem, megilletődést, bár nem hiszek benne, hogy nagy költő lehessen, aki csak költő, mint ahogy tapasztalatom szerint egy nyelven se tud, aki csak egy nyelvet tud.” A költők nem szoktak respektust és megilletődést érezni a vers mint műfaj előtt. Karinthy is akkor lett valóban költő, mikor merte a szokványos és hagyományos költői verstípusok elvetésével, a vers iránt érzett minden respektus és megilletődés nélkül, „prózainál prózaibban” megfogalmazni egész írói pályája legfőbb üzenetét, mely egyben e pálya számadása.

A Nyugat első nemzedékének legnagyobb költői ugyanebben az időben, korai haláluk és az általuk képviselt kor és életmód hirtelen tragikus csődje, a második világháború kitörése előtt mintha közösen a számadást választanák búcsú-műfajukul. Karinthy legközelebbi barátjának, Kosztolányinak utolsó, legérettebb verseskötete (és versciklusa) a Számadás címet viseli; Babits életének és művének nagy összegző számadása nemsokára a Jónás könyve lesz. Karinthy költői másodvirágzásának ez a számadás a fő tartalma. Ennek a tartalomnak a formája a saját „tálentomáról” való „számadás” (vagy, ahogy egy másik verse alcímében nevezi, „elszámolás”), amely formának a tartalma viszont egy egész, végső kataklizmájának küszöbére jutott kor kritikus és önkritikus számadása lesz. Számadás, amely már látomás. Mert Karinthy számára nemcsak rendkívüli írói és intellektuális vállalkozásának annyit panaszolt félreértett használata vált egész életében problematikussá, hanem azon keresztül maga az az írói vállalkozás is, amelyet vállalt és amelyre kényszerült. Nemcsak azt érezte folyton, hogy művét félreértik, „rosszul használják”, hanem művét magát is félreértésként, rosszul felhasznált tálentomként élte át. Költészete utolsó szakaszában egész életművének ez a problematikussága válik egyedülálló lírai témává. Ez a téma a kései kapitalizmus és a proletárforradalmak korának központi filozófiai kérdését, „a világ megváltoztatásának” marxi alternatíváját teljesen személyes, vagyis eredendően lírai mondanivalóvá, az általános gondolatot az egyéni sors alapélményévé sűríti:

 

Így találtam ezt a világot mikor idehoztak s most ha úgy érzed Hogy úgy hagytam itt ahogy találtam semmi se változott ám te ítélj (Számadás a tálentomról)

 

A költő azonban maga is ítél, méghozzá egyforma kérlelhetetlenséggel önmaga és a kor fölött, a korral való szembenállásának és a korból való kiszakadni nem tudásának gyötrelmesen vállalt egységében (vagy kettősségében): „Mit tettél ártatlan szívemmel, gyalázatos kor, felelj meg” – emelné fel a vádat (Karácsonyi elégia), de máris önmaga ellen fordítja:

 

„Ezen üzlet feloszlik” mást nem tudok én se Mondani ennek a kornak tán erre megáll a vevő Olcsó kiárusítás jó ízű dögszagát szimatolva Meghal az én testem testvér elpusztulok… – – – – – – – – – – – – – – – – – – – Mérjétek ki húsom csontjaimból főzzetek enyvet Másra úgyse tudott használni ez a világ (A lapda)

 

A végső üzenet arról a korról szól, amely menthetetlenül feloszlásra van ítélve, mert másra használta nemcsak az író művét, hanem magát az embert, az ember által termelt értéket, mint amire való. A virág és gyökér összetévesztésének metaforája (vagy parabolája) az írói mű helyzetének értelmezéséből közvetlenül emelkedik a kor, egy egész feloszlásra érett gazdálkodási mód értelmezésévé. Egy kivételes írói pálya felszíni sikereinek és lényegi kudarcának számadásán keresztül Karinthy költészete az elidegenedés egyszerre „elégikus” és „látomásos” számadásává nő. S mikor a könyv utolsó soraiban „az Elhagyatottság Harmincadik / Szélességi, a Szégyen / Századik Hosszúsági / S a fogatösszeszorító Dac / Végső Magassági Fokán” ez az utolsó, egyetlen kérdés marad még: „és kíváncsi vagyok, lehet-e még jutni előbbre”, ez az „előbbre” egyszerre teszi fel azt a kérdést, hogy lehet-e még tovább menni az embertelenségnek e „messzi vidékén”, és azt, hogy lehet-e túlmenni rajta.