A szép- és nem-szép-irodalomról

Hogy Pythagorasnak két féle tanítványai ’s a’ tanításban két módja volt minden tudja, erről hát nem szóllok…

(Kölcsey Ferenc

második Jegyző Könyvéből)

Ady Endre összes versei a harmincas évektől kezdve új meg új átlag-, olcsó és luxuskiadásokban több millió példányban forognak közkézen (ami, igaz, nem feledtetheti azt a tényt sem, hogy kritikai kiadásuk máig is késik). Prózai műveinek összkiadása most, a költő halálának éppen ötvenedik évfordulóján érkezett el VIII. kötetéhez (cikkek, tanulmányok, 1906. június–1907. június), amelyet az Akadémiai Kiadó bocsátott közre – 1200, azaz ezerkettőszáz példányban. Az összkiadás 1955-ben indult, 1963-ig csupán az első két kötet került nyilvánosságra, a szakemberek későbbi véleménye szerint csaknem használhatatlan formában: nem tartalmazván sok lényegeset abból, amit Ady írt az adott időszakban, tartalmazván ellenben sok minden egyáltalán nem lényegeset, amit nem Ady írt. Ennek az első két kötetnek átdolgozott változata, valamint a kiadást majd teljessé tevő további kötetek egyelőre még – nem tudni, meddig – váratnak magukra. Ady prózája ily módon, halála után ötven évvel s az írások nagyobb részének keletkezése után több mint hatvan évvel, még mindig nem épülhetett hiánytalanul a magyar irodalmi műveltségbe; s az eddig napvilágra került részek sem annyira az olvasó, mint inkább a szűkebb irodalmi közvélemény számára hozzáférhetők.

Vajon csupán esetleges s így könnyen megfordítható körülmények, kiadói szűkkeblűség vagy üzleti szellemű terjesztés eredménye ez az 1200 példány, 1968-ban, amikor kezdő íróktól származó közepes regények és már eleve kevesek érdeklődésére számot tartó kísérleti verseskötetek átlagpéldányszáma is magasabb?

Nem inkább rejtett szervi működésekbe villantó tükör-e?

Nem valahol irodalmunk régebben kialakult, genetikai hiányokat és csonkokat őrző szervezetében kell-e az okot keresnünk? Akár a mögött az idegen nyelvekből átvett elnevezés mögött, amely azokon a nyelveken, ahonnan átvettük, már régen anakronizmusnak számít? Részben legalább nem abban a szemléleti tartományban-e, amelyet a „honunk szebbkeblű hölgyei”-hez hasonló fogantatású szépirodalom biedermeier kifejezése takar („belles-lettres”, „Belletristik” – ki használja ezeket ma már komolyan franciául vagy németül a modern irodalom viszonylatában?), s amely önkéntelenül is a „nem-szép” kategóriájába utalja a líra–epika–dráma szentháromságába nem sorolható irodalmi alkotásokat; kivált, ha azok még az éppoly szent „tudomány” frigyszekrényében sem helyezhetők el. Tudjuk, a szavak fogantatása és használata, összetétele és jelentése között az idők során kisebb-nagyobb feszültségek és eltolódások keletkeznek. De tudjuk azt is, éppen az irodalmi szövegek közelebbi elemzése tanúskodik róla, hogy a szavak, minden tettenérhetetlen jelentésváltozásaikon túl is, rejtett kincsként vagy teherként tovább hordozzák magukkal az új jelentésben mintegy feloldott régi jelentéseiket. Az, hogy nyelvünkben az irodalom fogalma makacsul őrzi a „szép” jelzőt, amely az esztétikai érték sok száz éven át fennállt klasszikus kritériumát jelzi, de amely a modern esztétikai vizsgálódásokban mindinkább más kritériumoknak adja át a helyét, nem pusztán a nyelv fejlődésének, hanem irodalmi és esztétikai fogalmaink átalakulásának „lustaságára” is vall. Hiszen éppen Ady, már hetven évvel ezelőtt kelt, legelső irodalmi tárgyú írásai egyikében (az Erdő szépe című darabról írt színibírálatában, Debrecen, 1899) az új és régi irodalomszemlélet ellentéteként helyezi szembe a „szép” és az „igaz” kritériumait: „…mint az Erdő szépe vagy a Vasgyáros-féle színdarabokban, amelyeket Te, óh, jó közönség, még mindig jobban szeretsz Ibsen, Hauptmann, Sudermann, Pinero, Bracco és Thury Zoltán remekeinél, melyekben kevesebb a te fogalmaid szerinti szép, de van bennük élet, van bennük igazság.”

Nem e makacs lustasággal magyarázhatók-e legalább részben olyan tények is, mint hogy Kölcsey Ferenc Kiadatlan írásai 1809–1811 – ugyancsak profán módon nem lelhetvén helyüket a szépirodalom szentségei között – 160 évvel megírásuk után szintén most látnak először napvilágot, áldozatos és felfedező filológiai kutató és gondozó munka – a kitűnő Szauder Józsefé – nyomán?

Vajon az-e a helyzet, hogy Ady prózai művei annyival kevesebbet nyomnak verseinél az életmű és a magyar irodalom mérlegén, mint amit a „több millió – ezerkétszáz” arány s az ötven évnyi késedelem számai kifejeznek?

Nem inkább az irodalmunk valódi hadrendjétől elmaradt kritikai harcászat-e a hibás, amely mintha ma sem ismerne el teljes jogúnak más fegyvernemet az epika gyalogságán, a líra huszárságán és a dráma tüzérségén kívül, amikor az irodalom modern felkészültsége már nem is a rakétáknál, hanem a rakéta elhárításánál, a sztratoszferikus felderítésnél, s ki tudja, még milyen új fegyvernemeknél tart? Nem az a nehezen felborítható kasztrendszer-e, amelybe irodalmunkat továbbra is kényszerítjük, a hagyományosan „alkotó” műfajok kiváltságait fenntartva a pusztán „gondolkodó” műfajok páriáinak rovására – még akkor is, ha költészetünk bálványozott nagyságának verses produkcióját egyenértékűen kiegészítő ilyenfajta munkásságáról van szó?

Továbbmenve, azt is meg kell kockáztatni: nem a lírai Ady amúgy sem mindig legjobb oldalait kiugrató bálványozásának fonák vetülete, domborzatának törvényszerű homorulata-e a gondolkodó Ady ilyen elképesztő méretű háttérbe szorulása? Nem úgy áll-e – úgy is áll-e – a kérdés, hogy ez a meggyökeresedett szemlélet egyenesen félti a hagyományosan kialakult Ady-képet prózájának ezt nemcsak kiteljesítő, de sok mindenben módosító, szélesebb körű ismeretétől, behatóbb kritikai feltárásától? Lévén, hogy az a pillanatra ki nem hagyó, naponta újra feltöltődő intellektuális feszültség, az a semmiféle érzékenységet (legkevésbé a nálunk mindig leginkább felszisszenésre hajlamos nemzeti elmaradottságét) nem kímélő éles eszmélkedés, az a „magyar glóbus” geometriailag és geológiailag egyaránt tarthatatlan szemléletét (amely szinte a Kopernikusz előtti világképbe kívánkozik) a valódi glóbus valóságos szemléletével folytonosan nevetségessé tevő széles látókör, amelyről Ady prózáinak e VIII. kötete is tanúskodik, nem egy ponton kikezdi – kikezdhetné, ha komolyan vennénk – azt a sokszor monumentálisan-provinciális őszseni-képet, amelyet Adyról (mint más nagyjainkról is) szeretünk kialakítani magunknak? Ügyet sem vetve többek közt épp e zseni szavunk latin-francia eredetére, ahol pedig a szó („genius” – „génie”) nem egyebet jelent, hanem szellemet, sőt, szerényebben és reálisabban: tehetséget. (Franciául akár „közepes zseni”-ről, vagyis közepes tehetségről – „génie médiocre” – is lehet beszélni.)

Irodalomszemléletünk e vonására hívja fel a figyelmet – egész gondolatvilágával, de nem egy közvetlen telitalálatú megállapításával is – egy ugyancsak mindeddig kiadatlan mű, Németh László már címével is vitát kiváltott, kétkötetes nagy gyűjteménye, a Kiadatlan tanulmányok. Harminc éve kelt s e kötetben olvasható Ars poeticájában írja Németh: „A mi irodalomszemléletünk ebben az irányban sajnos még mindig nagyon múlt századbeli: »zsenik«-re beállított. A költőben az árvíz dörgését és a villámcsapás kénszagát szimatolja, s ebben az »elemi« várakozásban egész korokat félreismer. A tizenkilencedik század fényes alakjai mögött ki gondol a hajdani Magyar Museum kultúrateremtő íróira? Azt az egyéniséget követeljük rajtuk, amelyet egy magasabb ízlés kedvéért visszanyestek.”

Pontos és fontos, átgondolandó s irodalmunkban máig sem eléggé átgondolt szavak. Pedig ha átgondoljuk, maguknál is tovább mutatnak. Mert a Németh László által így vázolt irodalomszemlélet nem csupán oda vezet, hogy egész korokat ismerünk félre a folytonos „elemi” várakozásban; félreismerjük azokat a „zseniket” is, akik ezeknek a várakozásainknak megfelelni látszanak; illetve: ezekre az „elemi várakozásokra” redukáljuk őket, amikre éppen a zsenik nem redukálják önmagukat, és nem redukálhatók senki által. A „zsenik” éppúgy „kultúrateremtők” is, mint azok – az ugyancsak megbecsülést érdemlő – írók, akik csak kultúrát teremtenek vagy akár csak őriznek tovább.

Így ismerjük önmaguknál kisebb és tökéletlenebb alakjukban nemcsak a Magyar Museum íróit, az ugyancsak Németh László szavaival „élesebb ízlésalakító” Batsányit, Kazinczyt vagy Kölcseyt, hanem magukat a tizenkilencedik század ama „fényes alakjait” is, akiknek kiemelésével az előbbieket eltakarjuk. Eltakarjuk szükségképpen az ő alakjuknak is nem egy fontos vonását. Petőfinek, Aranynak, Vörösmartynak is: például éppen „kultúrateremtő” működésükben, abban, hogy – megint Németh László fejtegetését idézve – „…egy-egy nagy írónak szinte hozzátartozik a nagyságához, hogy olyan világjavak számára tud kapu lenni, amelyekkel szemben a hazai kultúra mindig elzárkózott” (A magyarságtudomány feladatai, 1934). A vázolt irodalomszemlélet szemérmesen leválasztja nagy íróinkról azt, ami elől a hazai kultúra eddig elzárkózott, s igyekszik őket mindig inkább a hazai kultúra éppen aktuális elzárkózási mértékéhez igazítani, semmint azt nagyságuk részeként értékelni. Batsányinak, Kazinczynak vagy Kölcseynek, lévén kevésbé „zseniális” alkotók, még csak megengedtetik így mintegy a világjavak meghonosításának másodlagos érdeme, Petőfit azonban már nemigen szeretjük úgy elképzelni, mint aki – ahogy maga írja, és Ady később ünnepelve látja – „Tacitust olvassa, míg az eltörött tengelyt kalapálja a kovács”, vagy éppen – ahogy a legújabb kutatás bizonyítja – Lamartine prózai szövegét szereli át magyar forradalmi versre. Kosztolányinak, Babitsnak elnézetik a nagy kulturális apparátussal való dolgozás, mert őket ezért lehet – hol szigorúbban, hol elnézőbben – az „esztéta” és „litterátor” kicsinyítő jelzőivel illetni a „zsenivel” szemben. Adyt azonban már lehetőleg meg kell rövidíteni azzal az Adyval, aki zsenihez nem méltóan, rendszeres széleskörű olvasás- és ismeretszerző-mámoron érhető tetten cikkeiben és tanulmányaiban. Aki, többek között és nagysága szerves részeként, ilyen „világranyíló” s ezáltal önmagunk világba törekvő igénye elé is nyíló „kapu”. Az őszseni Ady, aki szentségtörő módon így magasztalja Párizst: „Egy kis bátorsággal azt mondhatnók, hogy itt az izmos, vaskos, munkás középszerűségre nagyobb szükség van, mint a zsenire… mert itt a vers és művészet nem hivalkodás és luxus, hanem levegő.” (Költők, 1906). Nem pedig azért, mintha Ady a kiemelkedő tehetséggel szemben a közepesek pártját fogná, hanem mert átérzi – s éppen a magyar szellemi élet feladatainak sürgetésében érzi át – a „kultúrateremtő”, „ízlésalakító” írók fontos szerepét: nem a zsenikkel, hanem a folytonosan a zsenikre hivatkozó s a valódi zseniket is eltorzító „várakozásokkal” szemben, amelyek a kultúra, a műveltség, az ízlés ellenében hivatkoznak a zsenire; egyszóval; a „zsenikre beállított”, „nagyon is múlt századbeli” irodalomszemlélettel szemben.

Ady költészete mindig „zseniális” – ha sokszor csak e „nagyon múlt századbeli” magyar költő-elképzelés normája szerint is az; nem mindig ízlésalakító azonban, pontosabban az ízlést nem mindig a legjobb irányban volt alakító; elmélkedő, vitázó prózája viszont szinte mindig az, ízlést és gondolkodást mindig a legjobb irányban formáló, politika, világnézet, irodalom, képzőművészet, zene kérdéseiben egyaránt avítt ízlést és avítt gondolkodást irtó, modern ízlést és modern gondolkodást segítő: kultúrateremtő tehát a legfontosabb értelemben. Aminek része és nagy része van abban – nemhiába büszke rá írója, nem kevésbé, mint verseire, sőt, ha némiképp tetszelgő pózzal is, talán még büszkébb –, hogy „kezd olyan erős intellektuális kultúránk lenni…”, s hogy ennek ő az egyik élharcosa (Félelem és írás, 1909).

Ez a kezdődő intellektuális kultúra azonban máig sem vált olyan „erőssé”, mint ő e soraiban remélte. Többek között azért sem, mert éppen az ő prózai munkássága nem keltett kellő figyelmet. Vagy persze – az egyenlet két oldala felcserélhető – éppen azért nem kelthetett az kellő figyelmet, mert az általa remélt szellemi fejlődés, különböző okokból, nem tudott valójában létrejönni. A forradalmak előkészületében nekilendült, a két forradalom elbukásával visszaszorult.

Különben nem írhatta volna Németh László huszonöt évvel Ady bizakodása után, s nem idézhetnénk őt ma, további harmincöt év elmúltával még mindig aktuális izgalommal: „Vannak pontjai a földnek, ahol természetesnek találják, hogy az író művelt legyen, s vannak helyek, ahol a művelt egyszerű jelző, amely a művelt írót a műveletlenektől különbözteti meg. Magyarország nem tartozik e helyek közé: itt a művelt írók külön szektát alkotnak, műveltnek lenni: dacos merészség, meghasonlás az otthonnal, majdnem hazaárulás. A fiatal írónak választania kellett, hogy műveltségére vagy műveletlenségére akar büszke lenni; a műveltségnek voltak megtértjei és renegátjai, mint a katolicizmusnak vagy a kommunizmusnak. A legműveltebb szellemek is dacos büszkeséggel gondoltak ifjúkoruk nagy elhatározására, amikor a műveltség karjába vetették magukat.” (A hét napjai, 1933).

Adyt, mint csaknem valamennyi nagy szellemünket, életében és holtában nemegyszer kiáltották ki „majdnem hazaáruló”-nak. Nem tudom, őt is nem leginkább műveltsége okán-e, persze, ha a műveltséget akként fogjuk fel, ami: az egyetemes emberi kultúra egy minél szélesebb cikkelye egyéni, alkotó kimetszésének az aktuális nemzeti és társadalmi feladatok érintője irányában; az író műveltségét pedig különösképpen: az ismeretanyag és kultúra állandó ihlet- és ihletellenőrző forrásának, szellemi mozgó és mozgató energiának, s ezen túl: műfajok, műformák és kifejezésmódok kialakítójának is. Kialakítójaként ama formáknak például, amelyek Ady prózai írásainak többségét meghatározzák. S amelyek, ha úgy tetszik, nem a szépirodalomhoz tartoznak szorosan, hanem a nem-szép irodalomhoz, ám mindenképpen minden művelt irodalom szerves egészéhez. Nincs olyan valamirevaló német Goethe-kiadás, amely az Italienische Reisének legalább részleteit, sőt akár a merőben szaktudományosnak tekinthető Farbenlehrét mellőzhetőnek tartaná. Heinét is csak a reakciós német kritika és könyvkiadás próbálta a Dalok könyvére redukálni, s leoperálni róla a Buch Le Grand-t vagy a Lutetiát. És Baudelaire ugyanúgy hozzátartozik a francia irodalomhoz a Salonok vagy irodalmi és zenei tanulmányai révén, mint verseivel. Nos, Ady „olasz utazása”, „Lutetiája”, sőt „Salonja” a párizsi (és persze a váradi és pesti) újságcikkek sorozata: éppúgy szerzőjük sorsának formaalkotó kényszerében öltvén a napi hírlapi cikkek alakját, mint ahogy Goethe vagy Baudelaire sorsa és alkotói feltételei más műfajok választását határozták meg.

Mindenesetre: a nagy költők paradoxona az újkori irodalmakban, hogy minél nagyobb költők, annál kevésbé érhetik be pusztán a költészettel. (A kevés kivétel itt is csak a szabályt erősíti.) Az európai gondolkodás kezdetein még a filozófia is magától értetődően a vershez folyamodott, ma az elsőrendűen költői mondandók egy része is a próza keze után nyúl. Ady, úgy tetszik, mindenkinél jobban tudta ezt. Még Petőfi emlékének is azért „udvarol”, mert az „nem tudott csupán versíró lenni”.

A Nyugatnak – legalábbis mikor én indultam, a harmincas évek végén – az volt a szerkesztői gyakorlata, hogy a jelentkező fiatal költőket verseik közlése előtt a recenzióírás próbatétele elé állította. Költőként való útra indításuk szinte a próba sikerén múlott: mennyire állják meg helyüket a versen kívül is, mennyi az „értelmi kultúrájuk” (Ady kedvelt, százszor visszatérő szava) a kezdő versekben megmutatkozó lírai kultúrájuk mellett: azon jobban lehetett lemérni még a költő jövendő lehetőségeit is. Nekem személy szerint két kritikám is megjelent a Nyugatban, mielőtt első versemet közölték volna, holott e vers azok közül való volt, amelyek a kritikák írásával való megbízatásom idején már ott várakoztak a szerkesztői fiókban. Azóta is hálás vagyok ezért. Nem hiszem, hogy a módszer nagyobb tévedések forrása lett volna. Inkább azt, hogy bölcs és valóban irodalom-, szellemiélet-szervező szerkesztői módszer volt ez, Babitsé és Illyésé. Amely azóta sajnálatosan kiveszett; nem az irodalmi élet javára, s nem is a költészetére.

A Nyugat kezdettől fogva, s ha csökkenő mértékben s ellentmondásokkal terhelten is, mindvégig, a nagy szellemi elmaradottság bepótlásának feladatát vállalta. Ami eddig talán nem vevődött észre kellőképp – ennek a fő törekvésnek előharcosa éppen Ady publicisztikája volt. A sok, messzemutató megfogalmazás között különösen figyelemre méltó az egyik 1906-os párizsi cikk, azért is, mert mutatja, hogy a Nyugat legfőbb szellemi törekvéseit Ady már jóval a Nyugat indulása előtt a legmagasabb szinten képviselte. Egy kis irodalom című „párizsi levelében” egy kis irodalom helyett a magyar irodalmi fejlődés keserű közepébe nyúl. „Ahol az irodalom nem szórakoztató betűvetés – írja –, ott nem maradhat élen olyan író, akinek a világnézete ötlet-világnézet. Íme, egy Paul Bourget-nek is nyilatkoznia kellett végre… Világnézetet kérünk, filozófiai, szociológiai megvilágításokat.” Mert a francia irodalomban – s egy korszerű, művelt nép irodalmában általában – még az „ultramontán” író sem lehet el világnézet nélkül, s ha valamirevaló író, s nem akarja, hogy „talán már holnap a kutya se olvassa”, még „retrográd ritmusában is a művészeti kultúra” bizonyos értékeit kell felcsillantania. S az akkori Magyarország irodalmában? Ady a modern magyar irodalom e kezdő, sőt kezdet előtti pillanatában a feladat legfájóbb pontjára tapint rá, amely azóta is sajog: „És ha mi rászorítanánk vallomásra a mi mikszáthjainkat és herczegjeinket? Csak valamiképpen is ne tegyük. Szörnyű szegénysége lelepleződnék a magyar értelmi kultúrának. Tanult fejjel és érzékenységgel tessék például egy pillanatra befogadni ezt a csodálatos, millió célú és hangulatú kort, amelyben él a mai emberiség. Ezek után pedig tessék felvilágosításért fordulni a Gyurkovics-leányokhoz.”

A szöveg minden mondata egy nehezen nyitható zár bonyolult reszelésű, pontos kulcsa. Mikszáth és Herczeg egy szinten való említése sem azt jelenti, mintha Ady minden tekintetben egy szinten látná a kettőt (többször ír Mikszáthról elismerően is), de itt az a fő mondanivaló, hogy egy tekintetben nincs különbség az akkori magyar irodalomban a jelentős és jelentéktelen, haladó és retrográd író között: az „értelmi kultúra” tekintetében (mint ahogy, fordított előjellel, a francia irodalomban éppen az értelmi kultúra minden valamirevaló író megkövetelt sine qua nonja, a művészileg-politikailag egyaránt retrográd Paul Bourget-é éppen úgy, mint Ady mintaképeié). Oly mélyreható és konstans gyöngesége ez irodalmi fejlődésünknek, hogy ugyanezt lesz kénytelen fejtegetni bátran és mélyrehatóan Németh László egy negyedszázad múltával, Móriczcal kapcsolatban: „A legnagyobb alkotó temperamentumok egyike – nemcsak Magyarországon, hanem egész Európában. Óriási kár, hogy ez az alkotó-düh megáll a megformálásnál; alakjai élnek, sokszor hatalmasan élnek, de nem áll mögöttük egy nagy értelem garanciája. Izmuk, vérük a Michelangelo szobraié, de a fény, amely átsüt az izmokon, helyi fény. A legnagyobb művészek: olthatatlan szomjú alakítók, s az örök eszmék biztos csillagászai; Móricz mintha a gyúrásra váró agyag kedvéért elhanyagolta volna a csillagokat.” (Három elbeszélő, 1932).

Ady publicisztikájának igen gyér visszhangja, amely jószerint a kritikai kiadás és a különböző válogatások elő- és utószavaiban, jegyzetanyagában merül ki, mindig hangsúlyozta Ady politikai tisztán-, sőt előrelátását, sokkal kevésbé vagy alig érintette azonban az ezzel szorosan összefüggő páratlan előrelátását a kultúra kérdéseiben.

Pedig ha valaki, ő aztán nem korlátozta a politikára – a politikát. A legkisebb társadalmi s a legbonyolultabb irodalmi jelenségek megítélésében egyaránt páratlan érzéke volt az újhoz és lényegeshez. Nem csupán tévedhetetlen forradalmi érzéke lep meg cikkei olvastán, hanem az igazi forradalmárok által soha nem mellőzhető, éppoly tévedhetetlen kulturális értékfeltáró és problémafelismerő érzék is. A Négy fal között vele annyi mindenben ellentétes alkatú és szerepű, apolitikus ifjú költőjében is megérzi a testvért, a mindenen túl is egy hadsorban állót: „Valami jó készül a Perzsiánál is rosszabb országban, ahol ilyen poéták teremnek.” Mert ebben az országban, mint egy másik cikkében, szinte az előbbire felelve írja: „a régi perzsa költőkénél is hátulsóbb dolgokat visszhangoz és hirdet a megtűrt poézis”: a megtűrt, vagyis hivatalos költészet, a Szabolcskáké, Sajó Sándoroké, Bárd Miklósoké, akik „a Szent Imre-kultusz és a nemzeti köldök-szemlélés lobogóját” emelik, akik Ady kíméletlenül érzékletes szavai egyikével „a múlt kitartottjai”.

Ady művészi ítélete – erről sem igen szoktunk beszélni – szinte meghökkentően érvényes, ötven-hatvan éves távlatból nézve majdnem egyedülállóan az, ha meggondoljuk, a korabeli kritika – a hivatásos, amelynek pedig épp az ítélkezés megalapozottsága lenne a hivatása – milyen baklövéssorozatokat követett el. A magyar irodalomban ő értékeli az elsők közt igazán Krúdyt, Móriczot, Tersánszkyt. A világirodalomban pontosan tudja, kit kell a jelentéktelenség listájára írni – bármily magasan áll is csillaga – s kit – még ha alig ismert is – felmutatni a jövőnek. Az új Római-díjas Abel Bonnard, az első Goncourt-díjak laureatusai, Farrère, Tharaud, Frapier, vagy az új akadémikusok, Ségur, Donnay, Pierre Loti – egyik sem téveszti meg. De biztos az ezeknél kényesebb esetekben is, ahol az irodalmi érték és politikai reakció ellentétes mágnesessége billenti ki az iránytűt, Barrès, Lemaître vagy Brunetière esetében. Úgy tudja magát elhatárolni tőlük, hogy nem kell egyúttal értékeiket is elutasítania. Akiket pedig feltétlenül elismer: a modern irodalom azóta is uralkodó értékei: Poe, Baudelaire, Verlaine, Wilde, Maeterlinck, Dehmel, Björnson, Ibsen, Gorkij, Leonyid Andrejev, Zola, France – a lista szinte hibátlan. Azt a rejtett fordulatot, amit az európai szellem, kivált irodalom alakulásában most kezdenek tudós dolgozatok az 1906–7–8-as évekhez rögzíteni, Ady helyben és azon melegében felismeri.

Ebben Ady fogékonysága „korszerűbb”, mint Babitsé, Kosztolányié, Tóth Árpádé. Főként 1910-ig terjedő cikkeiben együttlélegzőbb a művészet korabeli folyamataival. Kosztolányi, Babits készülődésük minden roppant energiájával is ízlésben és erudícióban konzervatívabbak, az európai szellemi áramlatok egy korábbi hullámára éreznek rá. A Modern költők (1913) válogatása sehol sem mutat túl Ady galériáján, az Örök virágok pedig még 1923-ban sem közöl olyan modern költőt, akit Ady már tizenöt évvel előbb ne emlegetne. Bizonnyal ő az első, aki a modern költészetnek hazájában is csak évtizedekkel azután felfedezett őse, Lautréamont nevét említi magyarul (1906-ban!). Juhász Gyula is ír, igaz, 1907–8-ban két verset is Gauguinről. Ám ezek csak a romantikus elvágyás jelkép-sóhajai. Ady a művészet további fejlődése egyik elhatározó vonalának kiindulópontját látja meg Gauguin látásmódjában: „Hogy hogy lát Paul Gauguin? Jobban és többet akárkinél. Színt, új, sok színt és vonalat, élesen, együtt. És nagyszerűen összefoglalva. Mondjuk: síkokban lát.” Adynak nemcsak a jelenségekről voltak érzékeny benyomásai, a lényeges esztétikai törvényszerűségekről is voltak értő felismerései. Nemcsak nosztalgikusan emlegeti a „Pelléas és Mélisande” költőjét a „térdig rózsában járó” Fedák és a Bob hercegek magyar színpadi kultúrájával szemben, amely „az egész nyomorúságos mai élet” jelképe (Fedák Sári térdig rózsában, 1903), hanem ki tudja emelni az irodalom mély sodrában kavargó síkos problémákat is. Egy-egy ilyen bekezdésben, mint az idézendő, a napfordulatát élő modern irodalom máig aktuális, új fénytöréseit juttatja át a sok fallal elzárt magyar szellemi határokon: „Magyarország kicsi literatúrájának védőszentje: szent Anekdota. Nyugaton az írásművészet nagy harcok után legyűrte az anekdotát. Nemcsak a históriát, amely az ultramontán Magyarországon javában virít. De a szociális anekdotát is. Igazi íróktól az egész Életet követelik itt. Nem csupán a mulatságos morzsákat. A monista hitvallás egy nagy igazságra vezette az embereket. Hogy a nagy tudós, a nagy művész, a nagy író: egy grádus. Hivatásuk a rejtelmes élet magyarázata. Rettenetesen fontos valami, hogy egy népszerű és ható író miként magyarázza az életet, a társadalmat, az embert. Nem véletlen dolog, hogy nálunk Mikszáth és Herczeg, a mikszáthok és herczegek a mágusok. Szegény élet és szegény irodalom.”

S körülbelül ugyanekkor írhatta a Vér és arany egy versének ezt a strófáját, amely a társadalmi és szellemi elmaradottságnak az irodalmi műfajokban kifejeződő másik arcára villant fényt:

S kissé később ezeket a sorokat:

A társadalom és a műfajok belső mozgásformái összefüggéseinek oly biztos, erőlködés és nagyképűség nélküli feltárása ez, mind prózában, mind versben, amely csak később válik majd esztétikai és irodalomtörténeti vizsgálódások módszerévé. Szociális anekdota és népies ballada, s az, hogy a véres igricekre sem csak az úrdicsérés jellemző, az is, hogy ezt románcban gyakorolják – irodalmunknak az idővel versengő új törekvései elé azóta is ezek a vermek nyílnak, ezek az „álmodva vívott régi csaták” támadják hátba a „millió célú és hangulatú” kor befogadására induló előőrsöket. S ez álmos hadak mögött mindig ugyanaz a hiány, az „értelmi kultúra” hiánya a kimeríthetetlen utánpótlás.

Ady prózájában nem ritkaság, hogy az „egy kis irodalom”-szerű, semmitmondó tárcacímek ilyen messzemutató fejtegetéseket takarnak. Az akkoriban megnyílt új, kis párizsi színházban, a Grand-Guignolban – az adott darabok gyengesége ellenére is – meglátja a korszakalkotó új kezdeményezést, amely véget fog vetni a „megkonstruált, ravasz és kerek drámák” korszakának, s benne „talán öntudatlanul egy új, most születő színpad bölcsőjét” véli felfedezni. Ma láthatjuk, teljes joggal: az ismertetett egyfelvonásosok mögött az abszurd színház mára beérett különböző törekvéseinek esetlen, korai próbálkozásait sejthetjük. Azóta a kérdésnek könyvtárnyi irodalma keletkezett, de nem tudom, van-e közte olyan, amely rámutat ennek a modern színpadi irányzatnak a Guignolban fellelhető, század eleji forrására. Hasonló kritikai intelligencia jellemző Ady képzőművészeti beszámolóira is. És valószínű, hogy a zeneileg képzetlen Ady az egyetlen magyar, akinek Bartókkal együtt, ha nem őt is megelőzve, Richard Strauss Saloméja nyújt „egy kis betekintést a jövő muzsikájába” – 1907-ben.

Ady prózai munkásságának két ágát, a novellát és az újságcikket egyformán eltéphetetlen, de mintegy ellentétes tartalmú viszony fűzi verseihez. Nagyon sommás s a novellák egyikéhez-másikához igazságtalan egyszerűsítéssel azt lehetne mondani: a novellák nagy része Ady verseinek romlandóbb anyagával tart rokonságot, a hivalgó stílromantikával, sőt, a „szociális anekdotával” – a cikkek túlnyomó része viszont a versek legértékesebb rétegéhez, a forradalmi gondolathoz, a szellemi építkezés statikájához, az átfogó, tömör jelképességhez kötődik. A cikkekben nemegyszer magas fokon realizálódik az, ami a versekben helyenként csak tetszelgő lírai fogadkozás. „Bűnöm, hogy messze látok és merek”: bármily fedezettel szolgáljon rá a költő egész élete, a versben mint műalkotásban a sor inkább csak a retorikus kijelentés szintjén hat; a cikkek javában viszont izgalmasan gyakorolja e „bűnt”, a messze látásét és merését. Olyannyira, hogy sokszor mintha nem is a cikk volna a költői műhely mellékterméke és kommentárja, hanem a vers a publicisztikai műhelyé. Amit Németh László finom kritikai megfigyelése fedez fel Költők prózája című tanulmányában (ahol különben Adyra nem tér ki), egy vonatkozásában éppen Adyra érvényes leginkább: „A próza levetteti a költővel, ami a versdivat idénypóza volt; a költő viszont arra kényszeríti a prózát, hogy nagyvilágot járt igényeihez csinosodjék.”

Adynak a cikkírás nem a zsurnalizmus kényszermunkája volt (mint sokszor a tárcaírás) – „Tíz Forint vőlegénye” inkább csak a „mesét” dobta be „délre” a „Hírlap telhetetlen torkába” –, hanem sorsa alkotta elsődleges írói kifejezésforma. Cikkei napról napra sorjázó sűrűsége nem az újságíró lélektelen napi penzumának, hanem a szakadatlan kifejezéskényszerben élő termékeny és tevékeny szellem feszített gyakorlatának terméke. Ez a fajta mívelése az írásnak egyaránt feltétele a két legellentétesebb írói megnyilatkozásnak: az azonnali beváltásra váró újságcikknek és a hosszú lejáratra szánt naplónak. Ady egyszeri és különös módon eggyé olvasztotta a két ellentétes lehetőséget, amelyeknek legalább egyetlen közös pontját a francia nyelv is jelzi – közös szóval „Journal”-nak nevezve mind a kettőt. Hogy az újságírást naplóírássá vagy a naplóírást újságírássá változtassa a maga számára, ahhoz egyaránt szükséges volt az ő gátlástalan lírai temperamentuma, az a tudat, hogy sorsának és stílusának legkihívóbb és legkirívóbb szélsőségei is az azonnali nyilvánosságra tartoznak – s a magyar szellemi, erkölcsi és esztétikai prüdéria alól felszabaduló korszak, amelynek sajtója – A Holnap és a Nyugat megalakulását megelőző időben – magára vállalta az orgánum nélkül szerveződő új irodalom megszólaltatását.

A cikkek a bohém mámorokban delejezett zseni zsenialitásának más oldalát ugratják elénk. A mindennapos szellemi erőfeszítés zsenijét. Ha csupán a cikkek alján olvasható dátumokat vetjük össze (kivált a VIII. kötet időszakában) a bennük felhalmozott és rendszerezett ismeret- és gondolatanyag gazdagságával, el kell ámulnunk a teljesítményen. Ebben a tükörben nézve aztán nem meglepő, ha Ady elődeiben és bálványaiban sem a nagy keleti zseni-tunyaságot és zseni-lidércet ünnepli; hanem a szívéhez tán legközelebb álló Csokonaiban is „az akkor legeurópaibb embert ebben az országban”, aki „az egész világgal, minden gondolattal, minden érzéssel együttélő” (Csokonai Vitéz Mihály, 1907); s a nem alkuvó Petőfiben azt, hogy „ragyogóan, majdnem példátlanul azok közé az emberek közé tartozott, akiket egy nagy francia kvalitásos embereknek hívott, nagyon szerényen. Akik mindent tudnak, megtanulnak, ami nekik kell, s akik okvetlenül meglelik azokat az olvasmányokat, amelyekre szükségük van” (Petőfi nem alkuszik, 1910). Mondani sem kell, Ady Csokonairól, Petőfiről szólva is elsősorban magáról vall.

Ám írásait a hírlapi romlandóságtól nem csupán eszméinek forradalmi ereje s ízlésének tartósító anyaga óvja meg – hanem mindenekelőtt az eszmék kifejezésének stílusvilága, az a többlet, amely a költők prózáját nemcsak a zsurnalizmussal, de az igényesebb autochton prózával szemben is sajátos értékké avatja. Amit 1909-ben tartott pesti szerzői estjének bevezetőjében e bevezetőről mond (Félelem és írás), az legtöbb hasonló írására érvényes: mind „prózába kényszerített vers”, amely e kényszerítés kompressziójától olykor versnél sűrítettebb költészetté tisztul. Nem leginkább a költői műfajok sorában értékelhető-e például az Ismeretlen Korvin-kódex margójára (1905) két remek „strófája”? Publicisztikája valóságos mitológiába lomboztatja a kor politikai, társadalmi és művészeti eseményeit az „új Hellász” és a „dacos Hunnia” kettős színterén, ahol mindig megújuló, de mindig azonos küzdelemben a gondolat titánjai és a „gondolat-iszony” szörnyei csapnak össze. S a kilencszázas évek Párizsának érzékeny krónikájában talán egyetlen méltóbb társa sincs, a franciák között sem, a híres „két part kószálójának”, Guillaume Apollinaire-nek, mint „Párizs e megtűrt és édesen borongó vendége”.

Politikai „jóslatairól” – hiszen az ilyesmi a leglátványosabb, Ady első nagyobb prózagyűjteményét is Jóslások Magyarországról címen adta ki Féja Géza 1936-ban – sokszor megemlékeztek már; valóban meghökkentő is 1907-es keltezéssel olvasni a szinte percnyi pontossággal beteljesült jóslatot: „Jósoljuk: …olyan Magyarország születik tíz év múlva, hogy Apponyit ennek a gondolatától is hideg lelheti.” Kevesebbszer emlékeztek meg azonban arról, hogy az ilyesféle jóslások, amaz elkövetkezett jövőben, amely vagy beváltotta őket, vagy sem, nagyon is puszta érdekességgé válnának – vagyis leszállnának a hírlapi szintre – kifejezésmódjuk közegének állandó költői sugárzása nélkül. Mert Ady nem csupán megjósolja az elkövetkező szocialista forradalmat – amit más újságírók és politikusok is megtettek –, hanem úgy jósolja meg, hogy a párizsi Kommünt (ugyancsak 1907-ben) „az emberiség történetének Keresztelő Jánosa”-ként említi, szinte felkínálva a metafora betetőzését a történelemnek s ama későbbi költőnek, aki majd „az orosz forradalom nagy vörös Krisztusát” pillantja meg a Transzszibériai Expresszen. Mert a költők az időn s az ismeretlen nyelveken át is meghallják egymás szavát – és Blaise Cendrars öntudatlanul is Adynak felel. Vagy ahogy Ady mondja, „poétái által szólja el még ma is magát a korszak, minden korszak”, „költők pedig azok, akik túljárnak politikán, helyzeten, divaton és zsargonon”. Prózában fogalmazza meg a „költő”-nek ezt a legteljesebb, általa adott képét – és talán legteljesebben prózája javában testesíti is meg.

E kiemelésükben szinte Lorca versei közé lopható sorok szimbolizmus és szürrealizmus határán rezgő látomásában dereng fel a helyzet, amelynek makacsul megújuló értelmi feltárása Ady egész prózai műve. Napról napra sietősen írt cikkeit egy hatalmas, összefüggő írói vallomásként lehet és kell olvasni, ahogy más, szerencsésebb és intellektuálisabb közegű irodalmak nagy alkotóinak tervszerű tanulmánygyűjteményeit vagy eleve egységes műnek szánt naplóit. A sokfajta szétszórt tárgyat is néhány mindent magához vonzó mágneses téma rendezi maga köré.

Az Ady korában észrevétlenül átalakuló európai irodalom egyik fő rendező elve az újonnan, a másként átélt idő. Új időknek új dalai – az Ady-életmű híres prelúdiuma nekünk nem csak annyit mond, amennyit talán önmagának és kortársainak mondott. Nemcsak az „új idők” dalai csendültek itt meg, hanem az új idő, a más, a megváltozott, a differenciált, az elemeire bomló, a visszafordítható, a felgyorsítható, a relativisztikus idő dalai (mindezek Ady által adott jelzői az időnek). Ady verseiben is, még inkább prózájában – a modern fizika párhuzamára – új dimenzióként adja hozzá mintegy a hazához a világot, komplex gondolatainak és érzéseinek kifejezéséhez megteremtve szinte egy történelmi téridőt. Ahol ő él, ott „mintha nem is telt volna még el a száz esztendő – ahogy 1905-ben, a Schiller-évfordulón írja –, mert nálunk hosszabbak az évek”. De a világ megindult, legalábbis Európában, az egységes idő útján; a nemzeti glóbuszok tarthatatlansága egyre nyilvánvalóbb. Aki a „hosszabb évek” honában él, egyúttal kényszerül a más idejű nagyvilágban is élni. Ady egész idegzetével átéli a tragikusan összeegyeztethetetlent: „Sok szomorú okból még mindig nem lehet nekünk sokkal újabb régiókban járnunk, mint amelyeket nagy Schiller száz évvel ezelőtt bejárt.” Sem az elmaradottsággal nem lehet többé egy ütemre élni, ha már felismertük azt, sem egyszerűen átigazítani óránkat a megismert gyorsabb fejlődéshez. Ez a feloldhatatlan feszültség adja az Ady-mű állandó izgalmát; de mintha a vers sokszor inkább áldozatul esne egyik vagy másik oldalának; a próza inkább tudna – mindig mindkét oldalát érzékeltetve – úrrá lenni fölötte. Versben sokkal inkább kísértik az ilyen illúziók:

a helyett a kikerülhetetlen felismerés helyett, amelyet prózája fáradhatatlanul ismétel, mint az előbb idézettben is, vagy e következőben: „Száz évvel előbb élni nem lehet, bolygani az űrben nem lehet.”

A „véletlen Idővel”, a „sokféle Idő eggyével”, az „izgalmas, bolond, dús Idővel” szemben ott áll kegyetlenül az „egyutcájú Idő, e zsarnok” (Hiába hideg a hold), amelyet könyörtelenül végig kell járni. Ez az idő, az elmulasztott fejlődés ideje tesz „mindenkit mindenkiért” beteggé, ahogy egy ugyancsak ritkán idézett nagy verse mondja:

Figyeljük a lírai terminológiát, teljességgel az idő motívumaira épül: a mai „perc”, a benne beteljesedett „századok” s a kettőt végzetes egységbe foglaló „Idő” úgy áll itt egymásba kulcsolódva, mint egy kérlelhetetlen hármasszabály.

Az Ady-féle „Idő” fő vektora az elmulasztott fejlődés, iránya pedig „az intellektuális kultúra”. Legfontosabb tanulmányainak ez a fő témája, az ironikus kérdéstől az elkeseredett állításig, az önkínzástól a fölényes elemzésig minden változatban és minden hangszerelésben. „Ha Magyarországon divat volna az intellektuális kultúra…”, „Okosság szerint s ha a gondolkodás betegségünk volna…”, „Vidékiességünk s kevés kultúránk mellett sem volna szabad felednünk, hogy mégiscsak Európa közepén élünk…”, „Gebedjen meg Európa, nekünk semmi közünk az ő dolgaihoz, törekvéseihez: mi a magunk életét akarjuk élni… Ám ez… semmi más, mint az a bizonyos kultúra-iszony s az úrhatnámság…”, „Meg kell háborodni az embernek, ha megkísérti, hogy kultúrnemzetek életét Magyarországéval hasonlítsa össze…”, „Tessék törvényhatóságilag kimondani, hogy az intellektuális élet és foglalkozás tiltva van Magyarországon…”, „Micsoda gyalázatos süllyedés a magyar intellektuális kultúrában pár évtized óta…”, „…a gondolatot nem engedted győzedelmeskedni gyermekeid koponyáján, úgy élsz Európa közepén, mint eleven tiltakozás az állati élet megszűzietlenítése ellen…”, „Ideafóbabb fajtát nem képzelek a magaménál…”: a sor a végtelenségig lenne folytatható, egyre fokozódna a mértani haladvány n-edik tagjáig. Épp azért vall erről tőle szokatlan szerénységgel, mert ez a legfontosabb számára: „Mert ez az ország, Magyarország, mindig a politikának, a lármás együgyűségnek országa volt, itt bizony nagy dolog egy intellektuális forradalom. De megcsinálták, megvan, talán elbukik, talán ér el valami sikert s talán jómagam is csináltam egy kicsit ezt a forradalmat” (Magyar lelkek forradalma, 1910). Ennek a „forradalomnak” máig sem kielégítő megvívása késlelteti Ady prózai művének komolyabb ismeretét, a magyar „littérature d’idées” korszerűbb fejlődését, maradi irodalmi struktúránk ezáltal való átrendezését, amely pedig feltétele a hagyományos „szépirodalmi” műfajok fejlődésének és e fejlődést továbblendítő helyesebb értékelésének is.

A sokszor oly szecessziósan olvatag és romantikusan ködös költő prózában – ha legfőbb mondandójára kerül sor – ilyen camus-ien klasszikus mondatfűzésig képes tisztulni: „Másutt is van harca a gondolatnak. De másutt a gondolat ellen a gondolat harcol. Nálunk a gondolat ellen a gondolatiszony.” (A gondolat ellen, 1906). Semmitől sem iszonyodott jobban, mint e gondolatiszonytól. Semmit sem örökölhetünk tőle jobbat és fontosabbat, mint azt, hogy a gondolat mindig megújuló harcát a gondolattal szemben kelljen és lehessen vívnunk, „az értelmi kultúra kipróbált európai fegyvereivel” (Björnson – Don Quijote, 1907), hogy „ne röhögjünk az Időre”, hanem „komolyan vegyük az Időt” (Ismeretlen Korvin-kódex margójára), mert különben, Ady minden sorát átjáró egzisztenciális rettegését igazolva, ki kell hullnunk a rostán, „kedvét nem töltvén az Időnek”.

Addig mindenesetre nem lesz és nemigen lehet valódi „értelmi kultúránk”, amíg Ady publicisztikájának négyezer oldala, irodalmunk ez egyik lenyűgöző monumentuma (amelyet e sorok írója is csak most, e tanulmány írásának műhelymunkája során tudott úgy-ahogy felmérni) nem válik közkinccsé. Addig mindig tartani fog „ez a nyilazás a megfordított ló hátáról”, amely legszilajabb értékeink előretörését mindig hátulról veszi űzőbe. Amíg nem tudjuk, hogy nemcsak ő és az ő Magyarországa, hanem mindenki számára mindig, minden nemzedék és minden ember számára minden percben „utolsó dátuma jár le az Időnek”.

Az eddigiekben sűrűn idéztem meg „tanúul” Németh László írásait – a most megjelent Kiadatlan tanulmányok lapjairól. Nyilván amaz esetlegesség okán is, hogy e kétkötetes nagy gyűjtemény csaknem egy időben látott napvilágot az Ady-próza VIII. kötetével; de éppoly nyilvánvalóan ama sokoldalú kapcsolat folytán is, amely a kettőt egymáshoz s az itt megkísérelt gondolatmenethez fűzi.

Németh László esszéírói működése éppen húsz esztendővel Ady publicisztikájának súly- és csúcspontja, az 1905–10-es évek után indult. És sok vonatkozásban – épp az e tanulmányban kiemelt vonalon – az előbbinek egyenes meghosszabbításaként. Természetesen: megváltozott korban, amely más egyéniséget kívánt és alakított ki; s valóban más egyéniséggel is. A forradalmi hullámok helyett – a forradalom apályában. Ahol a közvetlen forradalmi célkitűzések lehetetlenné, a remények jogosulatlanná váltak, annál sürgetőbbnek mutatták azonban az arra fogékony szellemek előtt azt, ami a százados elmaradottságból egyelőre forradalom nélkül is behozható.

A fiatal Németh László a magyar „értelmi kultúra” Ady felismerte kialakításában látta és tűzte ki a maga feladatát; úgy lehet, Adynál tudatosabban és módszeresebben, az azóta eltelt idővel érettebben és higgadtabban; ám, a lehetőségeknek megfelelően, szűkösebben is, a politikailag is forradalmi mozgalmakkal nem érintkező keretek között. S amíg csak a fasizmus nemzetközi térnyerésével meghatványozódott magyar ellenforradalmi és konszolidációs korszak szellemi útvesztőjében maga is utat nem tévesztett átmenetileg – rendkívüli képességének megfelelő rendkívüli teljesítménnyel végezte e feladatot. Egymagában századok elmaradását próbálva pótolni, s a vele párhuzamosan kialakuló „esszéista nemzedékkel” együtt irodalmunknak egy ugyancsak máig nem eléggé méltányolt és feldolgozott fejezetét hozva létre, amelyet hosszabb megszakítás után mostanában igyekszünk újra szerves előzményként folytatni: Szerb Antal, Halász Gábor, Bóka László, Illés Endre, Mátrai László, Sőtér István, Cs. Szabó László és társaik művét, amely nagyszerűen egészült ki a legjobb költőtársak, József Attila, Illyés, Szabó Lőrinc tanulmányaival.

Németh László a maga korában s az egyetemes magyar irodalomban is egyedülállóan nagy vállalkozása – mint már az eddigiekből is látható – mindenekelőtt a magyar „intellektuális kultúra” hiányából meríti energiaforrását. A szűk szorosban – ha az irány egybeesik – a szélnek nagyobb az ereje, mint a szabad hegyoldalon. A fiatal Némethre süvítve zúdult a feladat. Volt ereje – nem szembefordulni vele – hanem jó felé vitetni magát a szárnyain. Minden ott állt előtte szabadon: ókori és modern nyelvek és irodalmak, középkortörténet és modern fizika, filozófia és társadalomtudomány, a kortárs magyar és világirodalom: a kor szintjén szinte semmi sem volt bekapcsolva a magyar gondolkodásba. De minderről itt csak épp említés eshet. Csupán annyit, hogy e gyűjteményből kiderül: nem volt még kritikus a magyar irodalomban, aki hasonlóan széles fogékonysággal tudott volna kapcsolódni a kor hazai és külföldi irodalmának szinte mindenfajta értékéhez – s a hangsúly itt, Németh László pályájának későbbi, szűkülő kanyaraira gondolva, éppen e mindenfajtán van –, aki ennyire előre elhatározott „elvárások” gátja nélkül, egyforma megértéssel s ugyanakkor bátor szemű kritikával tudott volna képviselni egy valóban korszerű, gondolatgazdag irodalomszemléletet, amelybe – hogy mást most ne is említsünk – a magyar irodalom minden jelensége belefért, Füst Milántól Erdélyi Józsefig, Móricztól Szentkuthyig. igaz, hogy az egy József Attila oly sokatmondó kivételével. A Kisebbségben ismeretében – s túlontúl való ismertségében – valóban felfedezésként hat e két, most megjelent kötetben a szemlélet nagyvonalú tágassága, az adyi értelemben vett komolyan vétele az időnek. Ezen a több mint ezer oldalon meglepően kevés nyomot hagy az a tragikusan provinciális elméletekbe bonyolódott gondolkodó, aki pályája egy szakaszán vált Némethből, s akinek kiemelésén a pálya folyamatából, sajnos, szenvedélyes hívei és éppoly szenvedélyes ellenfelei egyaránt sikerrel fáradoztak. E két kötetből világosan látszik, hogy a Kisebbségben mégiscsak örvendetesen kisebbséget képvisel Németh László tanulmányírói munkásságának egészében. Ha e munkásság teljességének ismerete sem törölheti is el – ez a gyűjtemény a bizonyosság rá –, nagymértékben kisebbítheti a Kisebbségben káros szerepét és hatását. S csak a harmincas évek magyar társadalmi és politikai fejlődésének beható vizsgálata adhatna rá kielégítő magyarázatot, hogyan születhetett meg a nemzeti öncsonkítás e szerencsétlen elmélete annak a tollán, aki a nemzet szellemi kiteljesítésén oly tudatos erőfeszítéssel és elemi erővel dolgozott. Hogyan taszíthatta a „hígmagyarság” babonásan lidérces lápjaira – nem is tekintve most az egész koncepció filozófiailag kicsinyes, aktuális politikai vonatkozásában oly vészesen retrográd voltát – például azt a Kazinczyt és Kölcseyt, akikről nem sokkal előbb még ilyen mélyenszántó értékelést ad: „Aki az íróban természeti tüneményt lát, vulkánkitörést, gejzír-fakadást, elvakul az írói nagyság másik tényezője iránt, amely őt kora kultúrájába szövi. Elfelejti, hogy az író törekvéseinek az emelkedettsége is tehetség, olykor tehetség a tehetség helyett: egy Kazinczy, Kölcsey nemcsak halványabb egyéniségek és élesebb ízlésalakítók, hanem épp azért halványabb egyéniségek, mert élesebb ízlésalakítók.” (Ars poetica, 1931) Vagy azt a Petőfit, akinek prózájáról oly pontos és elragadó találatai vannak. Mindezt egy alaposabb, az egész életművet áttekintő kritikai vizsgálat van hivatva megválaszolni. Mert ahogy ő maga oly világosan, egész irodalmunk leggyengébb pontjára tapintva, tudja, „egy műalkotás nemcsak abból áll, ami benne van, abból is, amit gondolni tudnak róla. Nálunk a művek megszületnek, de elmarad az a kritikai munka, amely a nemzeti műveltség részeként az olvasók tudatába építi őket”. Ezzel is arra a témára irányítva kinyújtott ujját, amit itt tárgyalni: kitűzött célunk.

A kétkötetes mű előszavában a szerző félreérthetetlenül kijelenti, hogy önmagát, szinte pályájának első órájától, elsősorban tanulmányírónak tekintette, s annak tekinti ma is. De vajon annak tekinti-e őt irodalmi közvéleményünk is? És jó lenne-e számára, ha annak tekintené? Legfőbb sikereit, elismerését, irodalmunkban elfoglalt előkelő helyét nem azoknak a vaskos regényeknek és drámáknak köszönheti-e, amelyek ugyan szintén vitathatatlan értéket képviselnek, ám elsősorban mégis a tanulmányíró és gondolkodó értékeit emelik ki? Többször is meggyőzően fejtegeti, mennyire nem tudta magát soha teljesen átengedni a benne élő művésznek, a „szépírónak” – miért adta át magát mégis annyiszor pályája folyamán? Nem azért-e, mert – tudatosan vagy kevésbé tudatosan – erre kényszerült, felismerve vagy megérezve, hogy az irodalmi érvényesülés nálunk csakis a bevett, a „klasszikus” műfajokban lehetséges? Ő maga elsősorban tanulmányírónak vallja magát – de jó lenne-e, ha a kritika és nyomán a közvélemény is annak tartaná? Hiszen akkor alig tartanák „írónak”. Itt vannak előttünk a példák. Még Szerb Antal utókorát is nem kellemesen művelt és játékosan szellemes regényei biztosítják-e, bár azok jelentősége meg sem közelíti terjedelemben is összehasonlíthatatlanul gazdagabb tanulmányaiét (vagy más részről: Németh László „szépírói” teljesítményét)? Holott Németh László drámáiban és regényeiben is az esszéíró, a gondolkodó a legjobb – bár legtöbbször nem olyan jó, mint legjobb tanulmányaiban.

Éppen ezért nem hiszem, hogy indokolt és érdemes lenne ironizálni – mint egyes kritikák jónak vélték – e most kiadott kétkötetes gyűjtemény valóban kissé öntetszelgő címe fölött. Mert igaz, hogy a szerzőnek személyében nincs oka azt a látszatot kelteni, mintha művei általában túl hosszú ideig „kiadatlanságra” lennének kárhoztatva. De éppen regényeinek és drámáinak sorozatos új meg új kiadásai és színpadi előadásai adnak irodalmunk általános fejlődésének oldaláról nézve külön hangsúlyt annak a ténynek, hogy ezeknél többségükben jóval fontosabb tanulmányainak még sincs valami nagy keletjük; egy jelentős részükben 20-40 éven keresztül valóban kiadatlanok maradhattak, más részükben máig is lassan harminc éve megjelent, az olvasók számára gyakorlatilag hozzáférhetetlen első kiadásaikra szorítkoznak.

Németh László egyik alapvető tanulmányában mutat rá, hogy a korszakot alkotó irodalmi-művészi irányok közös törekvések „műhelyeit” feltételezik, s a magyar irodalmat vizsgálva arra a következtetésre jut, hogy a mi műhelyeink célkitűzése mindig csupán valaminek a pótlása lehetett (láttuk, Ady és a Nyugat „műhelyének” is ez a bevallott és gyakorolt tevékenysége). „A magyar irodalom – írja – szinte sosem tudta magát igazán világraszóló feladatokig felküzdeni. Innét látszólagos gondolatszegénysége (egyes írói sokszor meglepőn gondolatgazdagok voltak), az eszmék mennyezetvilágításának hiánya.” (Magyar Műhely, 1956.) Innét-e a gondolatszegénység – vagy a gondolatszegénységtől-e a nagy feladatok elvétése? A dilemma mindenesetre a magyar irodalom ma is nyílt, kikerülhetetlenül ránk nyíló kérdése.

Ennek a kérdésnek nyitott szemébe tekintettünk eddig is e lapok során. Ennek a szemébe tekintve kell megkeresnünk a múlt irodalmában is ezeket a műhelyeket, megvizsgálni kudarcaik okát s főként tisztázni, miért nem juthattak el a bennük dolgozó nagy tehetségek a tehetségükkel arányban álló feladatokig és teljesítményekig.

Ezért kell örömmel üdvözölnünk (az eddigi fogadtatásánál sokkal nagyobb örömmel) a Kölcsey Ferenc kiadatlan írásai 1809–1811 című kiadványt – ha a benne rejlő tanulság inkább keserűséggel teljes is, mint örömmel. Azok a Jegyző Könyvek és Jegyző Diáriumok, amelyek az alig húszéves Kölcseynek barátjával, Kállay Ferenccel közösen készült filozófiatörténeti, filozófiai és történeti „extraktumait” és „kompendiumait” tartalmazzák – egy gyerekember íróasztalán vagy inkább „eremitáshangulatú” kerti kunyhójában azt a magyar „intellektuális kultúrát” voltak hivatva megalapozni, amely nem teremtődhetett meg sem e húszesztendős ifjú későbbi munkásságában, sem másokéban. Már ekkor hallatlan műveltségével s azon túl gondolkodásának az egyetemes kérdéseket érintő eredeti nekilendüléseivel oly idegenül áll, mint Szauder gazdag kommentárjaiban írja, „a hazai világ ijesztő provincializmusától”, hogy, miután „száz évvel előbbre nem lehet élni”, pályájának más, a hazai lehetőségekkel kiegyező irányba kellett fordulnia. Akárhova nyúlunk a magyar irodalom múltjába, legnagyobbjaink így ütődnek el a tehetségükkel arányban álló, „világraszóló feladatoktól”. E szinte gyerekkori írásokban rejlő, rendkívüli filozófiai lehetőségekbe tekintve, így áll a mindig nyitott kérdés: miért, hogy e fiatalember – akinek e nyilvánosság mögötti „készülődéseiben”, mint a legilletékesebb Szauder írja, „kortársaihoz képest egyedülálló széles és alapos filozófiai műveltség, kezdettől fogva önállóságra törekvés húzódik meg”, akinek „elmélyedése a görög és a felvilágosult francia filozófia kettős, egymáshoz mért kutatásában… páratlan művelődéstörténeti dokumentum is… a gondolati megszállottságnak, a megismerés és életértékek értelmezése szenvedélyének, mohóságának tanúbizonysága is” – a továbbiakban mégsem tehetett eredményes kísérletet alkotó módon részt venni a kor sokirányú filozófiai kibontakozásában, s rendkívüli gondolkodói képességei legvégül csak egy sokak által ma is másodlagosnak tekintett „filozofikus költészet” megalkotásának mellékútjára terelődhettek?

Íme, magába a „műhelybe” is csak 160 esztendő múltával nyílik alkalmunk betekinteni; a benne készülődő és soha el nem készült munkák hozzánk meghosszabbított virtuális vonalát csak képzeletben húzhatjuk meg, és kell meghúznunk az előttünk álló feladatok és lehetőségek irányát keresve.

A veszteség nagyságának felméréséhez véletlenül magától adódik a mérce. Az alig húszéves Kölcsey saját használatára, szinte csak stúdiumként készített vázlata, a Jegyzetek a’ görög philozófia’ históriájára, a kidolgozás darabosabb volta ellenére, a tárgyalás komolyságában és a tárgy ismeretében, eredeti gondolatokban és átfogó szemléletben semmivel sem marad alatta a híres német filozófus negyedszázaddal későbbi sikeres munkájának, Schopenhauer Töredékek a filozófia történetéhez című műve megfelelő fejezeteinek.

Kölcsey kiadatlan filozófiai jegyzetei megírásuk után több mint másfél századdal, Ady összes prózai írásainak VIII. kötetébe foglalt cikkei és tanulmányai (Vezér Erzsébet értő sajtó alá rendezésében, gazdag jegyzetanyagával) a költő halálának félszázados évfordulójára, Németh László kiadatlan tanulmányai első publikációik után 20-40 évvel jelennek meg kötetbe gyűjtve: véletlenül mindhárom szinte egy időben.

E felsorolásból azt a biztató következtetést is le lehet vonni, hogy íme, művelődésünk gyorsuló iramának megfelelően, a generációk rendjével egyre csökken az alkotás és a befogadás közé ékelődő holt idő, egyik inkarnációja annak a „zsarnok időnek”, amely önmagunkat önmagunk legjobb lehetőségeitől fosztja meg.

Az itt megkísérelt gondolatmenet tán mégis azt az előbbivel ellentétes következtetést mutatja fontosabbnak, hogy ez az idő még mindig túl nagy, még mindig erősen elmarad a gyorsuló, a „komolyan veendő” idő igényeitől.

1969