„A homályból” – a homályba

Ritka nagy terjedelmű költői antológia jelent meg 1966-ban a Magvető Kiadónál, A magyar valóság versei 1475–1945. Minden antológiaszerkesztőnek megvannak a maga szempontjai, amelyeket érvényesít, és a maga problémái, amelyeket sohasem oldhat meg teljesen. Állandó küzdelmet kell vívnia az önmaga felállította korlátokkal, folytonos vitában a még-igen és a már-nem oly nehezen eldönthető határeseteivel. Ezt nem lehet nem méltányolni. De Csanádi Imre előszavában a következő összeállítási szempont mégis alig méltányolható:

„Teljesen mellőznöm kellett Kölcseyt vagy Komjáthy Jenőt, mert filozofikus lírájukban nincs érdemleges helye a magyar valóság rajzának…”

A magyar irodalomszemlélet egy régi és erejéből máig sem vesztett változata érvényesül itt, amely, azt lehet mondani, „valóság” és „gondolat” kibékíthetetlenségét választja rendszerező elvéül, méghozzá úgy, hogy a gondolatot kirekeszti a valóság paradicsomából – mint látjuk, egészen addig, hogy Kölcsey költeményeit sem engedi oda betolakodni. Íme, a magyar valóság apoteózisa, amelybe nem furakodhat be a százszor átkos intellektualitás, még a magyar nemzeti himnusz álruhájában sem.

Alig követhető az a gondolatmenet, amelynek során még az sem támasztott kételyt az összeállító kitűnő költőben valóságkoncepciója érvényességét illetően, hogy e szerint a magyar költészet öt századát egybefogó kétkötetes antológiában bőven jut hely a jó öreg álnépies Gvadányinak (akiről a népi-nemzeti költészet eszméjétől áthatott Arany is azt írja, több mint egy századdal ezelőtt, hogy „nem mondható nagy költőnek, némely művében még költőnek is alig”), tisztesen szerepelhet a még álnépiesebb Szabolcska s nem egy hasonló Költőcske Mihály, de „teljesen mellőzni kell” a Himnuszt, a Zrínyi második énekét, az Elfojtódás már-már József Attila-i „nagyon fáj”-kiáltását, a Huszt szállóigévé, a nemzeti felemelkedés jelmondatává lett disztichonjait.

Nem azért folyamodok Babits Kölcseyről mondott véleményéhez, amely szerint „bizonyos, hogy a legszebb magyar versek néhányát ő írta meg”, mintha ennek megállapításához Babits tekintélyére vagy bármilyen más tekintélyre lenne szükség, hanem amiatt, amivel e szavakat folytatja – a dátum fontos – 1938-ban: „…emberi jelleme is ellentmond annak, ahogyan a mi korunk szereti elképzelni a magyar lánglelket, az újító és jövendőért harcoló magyart. Nem a Koppányok vére lázad benne. S cseppet sem »őserő«, ahogy ezt ma értik. Ellenkezőleg, finom nyugati elme, kiművelt…”

S ugyanebből az alkalomból, Kölcsey halálának centenáriumán, az illegális magyar kommunisták irodalmi szócsöve, Révai József, a moszkvai Új Hangban, más érvekkel, eltérő gondolatmenettel, ám mégis Babits oldalán és a Babits által megidézett ellenfelekkel szemben, végső soron hasonló elemzést ad azokról, akiknek kell, és azokról, akiknek nem kell Kölcsey „filozofikus lírája”, kijelölve annak a magyar valóságban elfoglalt helyét, mint „hidat Batsányi és Petőfi közt”.

 

De ha már Kölcsey lényegében véve XVIII. századi racionalizmusa és elvont költőisége is elfogadhatatlan egyfajta valóságbálványozó szemlélet számára, elgondolható, hogy az a nagyon is XX. század felé mutató költői dialektika, az a modern intellektuális dráma („A legintellektuálisabb magyar költő” – írta ugyancsak Babits), amelyet csodálatosképpen a Szenicre száműzött fiatal tanár, Komjáthy Jenő élt át és fejezett ki a millennium évtizedében, a magányosság olyan tragikumával volt teljes, hogy költőjének nemcsak elméjét és életét ásta alá időnek előtte, hanem utókorát is kíséri, mindmáig.

Töredékben maradt kéziratai, filozófiai, esztétikai, nyelvészeti, matematikai kísérletei és vizsgálódásai, amelyekből egy olyan méretű magyar irodalmi műhely képe bontakozik ki, amilyen csak a mi századunkban látszik lenni egy-kettő, Babitsé, Lukács Györgyé, Németh Lászlóé s csupán feltehető lehetőségeiben József Attiláé – egy barátja kezén mindenestül elvesztek. Talán azért, hogy ebben az intellektuális teljesítményektől oly ördögűzően idegenkedő közéletben, ahol, mint Erdélyi János mondta volt, a bölcsészet István királlyal kezdődött és Apáczai Csere Jánossal végződik, nyoma se maradjon annak, hogy ilyen is létezhetett. Első s máig egyetlen, rajongva ügyetlen életrajzírója, Sikabonyi Antal azért mégis megőrizte számunkra (ama kevesek számára, akiknek könyve ötven év alatt a kezébe kerülhetett), ha mást nem, e készülő és tervezett írásoknak legalább a címét. E lista, amelyet tudomásom szerint azóta sem nyomtattak le újra, még csak mutatóba sem, s amelyet nem tudok legalább részben ide nem iktatni, a magyar irodalom egyik legnagyobb méretű „készülődéséről” tanúskodik. Íme:

„Jókai és a társadalom. Darwinizmus és művészet. Shakespeare mint vígjátékíró. Shakespeare és Verulami Bacon. Jézus csodáiról. Jegyzetek a nevelés történetéhez. A kritikai szellemről. A Tisza-korszak és az irodalom. Tisza és Gyulai. Palágyi Lajos. A humor esztétikája. A genie monográfiája. A világ mint erő és forma. A világszellem története. A lélek két sarka. A magyar nemzeti irodalom története. Eudaemonológia. Dynamika. Goethe és Schiller. Hugo V. Petőfi. Arany. Kozmopolita költészet. Nyelvészet és filozófia. A bölcsészeti műnyelvről. A szociális kérdésről. Az esztétikai nevelésről. Zola és a kísérleti regény. Idealizmus és realizmus. Irónia. Zsánerről. A párbaj. Az unalomról. Művészet és morál. Vajda János. A világ az én képzetem. A pesszimizmusról. A vadászat esztétikai szempontból. Tér és idő. A nők és a szerelem. A költő filozófiája.”

Ezek csupán a „barát” kezén elveszett, a feljegyzések szerint egyenként a száz-százötven lapot meghaladó dolgozatok címei. De az 1909-ben még hozzáférhető kézirattöredékek között is olyanok akadtak például, amelyekben, ha helyesen értjük Sikabonyi lelkendező és elég kevéssé pontos tájékoztatását, a baudelaire-i korrespondenciák mibenlétét elemezte, „jelentés” és „hangzás” modern struktúráiban vizsgálta a nyelv szóanyagát stb. S az egyetlen hely, amelyet Sikabonyi idéz is, világosan mutatja, hogy e szövegekben az esztétikai gondolkodásnak olyan, korát, kora magyar szintjét meghaladóan magasrendű formái jelentkezhettek, amelyek villámcsapásként hathattak a Gyulai-iskola kritikai terrorjának idején. Egyetlen, életében megjelent terjedelmes dolgozata, a Kritikai szempontok egyébként máig érvényes megsemmisítő bírálatát adja e korabeli kritikának. Ha már ezt nem idézhetem, hadd álljon itt legalább a Sikabonyi közléséből ismert egyetlen esszétöredék, amelyben Komjáthy Poe költészetéről írva, a modern költészet biológiájának egyik sajátos működését írja le, közben a magáénak a titkát is feltárva. „Csodálatos szervezet – írja Poe-ról –, melyben az idegcsomók és véredények szerepet cserélnek, és az idegrostok a véredények munkáját végezték, míg emezek azokét. Mintha minden vér a fejébe tódult volna, hogy megtermékenyítse agyvelejét és beitta volna magát a legtisztább és legmagasabb eszmélet központján levő agyképek által vájt rendkívül finom sínekbe, mialatt az elvont képzetek és éles fogalmak erein át szíve kamrájába vonultak, hogy kedélye, lénye legfenekén csillogtassák kékes, villanyos fényüket. Így történhetett, hogy nála a legelvontabb absztrakcióra is az egyéni passió bélyege van sütve, a legobjektívebb szemlélődést is a legszubjektívebb melankólia lengi át. A gondolat legvilágosabb fényének ragyogásával egyszerre érezzük a legintenzívebb fájdalom melegének pokoli leheletét. Mintha a Kritik der reinen Vernunft tiszta, kemény ércét látnók egy óriás kohóban, néhány ezer foknyi melegben megolvadni! Valóban az embernek már semmi sem lehetetlen. A tudomány feltalálta, hogyan kell meleg jeget előállítani, s Poe egy élő organizmusban éppily ellentéteket egyesít. Mintha egy gleccser csúcsáról izzó hógörgetegek rohannának le, és egy tűzokádó kráteréből jéglavinák törnének elő.” Ha eltekintünk a stílus némely avultságaitól, a ma már ügyetlennek ható szóhasználattól, a lelkendező felsőfokok zavaró sorozatától (amely azért még így is kevésbé avult, mint Gyulai vagy pláne a gyulaiisták szolidan iskolás irálya), a megközelítés módja valóban csillagnyi távolságban látszik lenni a korban uralkodó magyar irodalomszemlélet ósdiságától. E rövid s önmagában jelentéktelen töredékből arra lehet következtetni, hogy Komjáthy a puszta külsőséges leírás, sőt körülírás helyett felfedezte azt az új módot, ahogy az írói alkotás szerkezetébe lehet hatolni, meglátva benne nem csupán az egyedi esetet, hanem az abban megnyilatkozó általánosabb, kialakulóban levő kifejezésformák mozgását: itt történetesen érzelemnek és gondolatnak azt a metamorfózisát, amely azóta is foglalkoztatja a század költészetének minden valamirevaló kutatóját.

 

„Szokatlan hangot üték meg” – kezdi egyikét azoknak az egymásba folyó végtelen litániáknak, amelyeknek szinte egyetlen tárgyuk: a ráébredés önmaga különös és rendhagyó voltára; arra, hogy másnak kell lennie, mint az őt körülvevők. Az új költészet egyik fő tárgya válik itt magyarul először költői tárggyá: magának a költő szerepének s a költészet feladatának újrafogalmazása. Komjáthy a magyar költészetben új hangot ütött meg – s ebben nem különbözik a többi nagy ütemelőzőtől. Sajnálatosan különbözik azonban abban, hogy az ő hangja a magyar költészetben halála után háromnegyed századdal még mindig „szokatlanabbnak” tűnik, mint azoké, akiké az ő korában volt szokott, s akiknek mára kellene, fordított előjellel, szokatlanná válniuk. Endrődi Sándor már a maga korában is avult hangja például – annak időbeli meghosszabbítása – mintha ma is közelebb esne a magyar költészetszemléletben kialakult „fővonalakhoz”, mint a Komjáthyé.

Pedig halála pillanatában oly gazdátlannak látszó hagyatéka hamar méltó örökösökre talált. A Nyugat költői forradalma, ha, Babits fölfedező tanulmányát kivéve, nem tudatosította is kellőképpen, egyenesen az ő nyomán indult el. Már e fent említett versében megtaláljuk például azt a nagyon jellegzetes régi–égi rímpárt, amelyet Babits később egy egész költeményének tengelyébe helyez. S ugyane versében a remek sor – „Jövőnek jelen az ára” – keserűen arra figyelmeztet, hogy még a jelen árán sem éppen könnyű kivívni a jövőt. A fiatal Babits legvarázslatosabb teljesítményét, az Esti kérdés sokszoros hulláminterferenciával zuhogó egyetlen kérdő mondatát („Miért nő a fű, hogyha majd leszárad? – miért szárad le, hogyha újra nő?…”) közvetlenül előzi meg a Megőszült világ:

 

Mily fájdalom! Nincs arra szín, se rím. Minek a kezdet, hogyha meg van írva Örök-egyhangú vége ott a sírba: Kéjben foganva, haldoklása kín? Minek a bölcső, hogyha ott a sír? Vidám menyegző, hogyha válni kell majd? Hamar gyönyör nem szűl-e hosszu sóhajt? Nem egy-e az, ki ujjong és ki sír?

 

S nem valósággal a fiatal Babits-e már a Hópelyhek szecessziós zeneiségű, a magyar költői nyelvben találatként ható, merészen keresett stilisztikája:

 

Azt mondják, hogy fehér a hó, – Hiszen a látszat oly csaló! – Csak én tudom, hogy fekete Szálakból szőve szövete.

 

Ez a „szálakból szőve szövete”, többszörös alliterációjával s az ige s a belőle képzett főnév régi stilisztikai törvényeket áthágó játékával, vagy tovább, egyazon szavaknak ez a többszörös birtokviszonya:

 

A lelkek lelke lett e lélek, A szívek szíve lett e szív…,

 

nem a Swinburne-ön iskolázott, sőt, szentségtörés nélkül állítható, a Swinburne-t alkotó módon megrabló Babits első, feltűnést keltő jelentkezésének legsajátosabb vívmányait jelzi-e jó előre?

Komjáthy szövegében, ha kortársai között, az adott kontextusban nézzük, a verselésnek Arany és Ady között legelhatározóbb fordulatát kell látnunk. Vajda verselése például, hogy a kor legnagyobb költőjét vegyük, merő epigonizmusnak hat, a csodálatos aranyi formaművészet meredek hanyatlásának. Komjáthy merőben új ritmussal, friss rímfantáziával, sőt rímstruktúrával, a magyar költészetben új strófaszerkezetekkel s a refrénnek meglepő variációs rendszerével jelentkezik; amiknek egyikét Ady, másikát Juhász Gyula, megint másikát Babits és Kosztolányi fogja majd az új magyar költői nyelv alapjaiba építeni. Igaz, az aranyi nyelv tompa fényekben derengő aranya mellett ez egyfajta színtelenül csillogó acél, a soktüzű ékkő mellett szürke, modern traverzváz. De annak új és erős. Babitson túl Szabó Lőrincig és József Attiláig ívelő, egyes elemeiben csak ez utóbbinál beteljesedő. Szakadatlanul ismétlődő szerkezetessége, sok helyütt egyhangú funkcionalizmusa modern építményekre emlékeztet: vég nélkül zuhogó strófái mintha úgy rohannának el mellettünk, mint egy új lakótelep vonatból látott ablaksorai vagy egy vasúti híd mindig újra felemelkedő és elzuhanó oszlopai.

 

Idegenek között e zord világon Sokáig voltál egymagad barátom –

 

írta Reviczky halálakor, aki valóban életének egyetlen magához illő társa, „baráti szelleme” volt rövid pesti évei alatt, „búsabb időknek bús életfele”. De bár az egyszer kimondott s más kor ízlésében hozott ítélet szívós továbbélése következtében máig is együtt szoktuk emlegetni őket, a különbség nagyobb – s főként lényegbevágóbb – közöttük, mint a hasonlóság. Az alkat s a történelmi szerep szempontjából egyaránt, Komjáthy csak azzal párja Reviczkynek, hogy ellentéte. S ellentétükben a költészet fejlődésének egyik nagy vitája tükröződik, amelyben a történelmileg győztes – ha ez a mi irodalomszemléletünkben nincs is kellőképp tisztázva – Komjáthy volt, aki barátja késő romantikus tetszelgését – „A költészet betegség” – éppen az ő halálára írt búcsúztatójában, a költészet a társadalmi változással együtt változó szerepének sejtelmében utasítja el:

 

Nem lesz a költészet mindig betegség! Közelg a nap, én érzem fergetegjét, A lélekifjító vihart.

 

S hogy mit kell e lélekifjító viharon érteni, afelől semmi kétséget nem hagynak a Viharéneknek a gorkiji Viharmadár dalát egy évtizeddel megelőző s azzal fenségesen együtthangzó strófái.

Még fontosabb az a vita, amelyben barátjának, „a világ csak hangulat” impresszionista költőjének így felel:

 

Nem puszta múló hangulat, Mivel az én lelkem mulat. – – – – – – – – – Bánatom a föld bánata.

 

A költősors mélységei feneketlenek: a rövid életét szakadatlan irodalmi, szerelmi, közéleti és anyagi kudarcok sorozatán a kora sírba buktató Reviczky sorsa még mindig irigylésre méltónak tűnhetett Komjáthy előtt, s ez utóbbiéval összevetve, érdemtelenül sikeresnek tűnik a mi szemünkben is. Nem csupán a közvetlen utókor, a századelő érzékeny könnyeinek elismerése jutott Reviczkynek, az ő címére érkezett a legmagasabb helyről vetett gáncs is. „Légy, ha bírsz, te »világköltő«” – a megtisztelő aranyi elmarasztalás nem annyira Reviczkyt, mint inkább Komjáthyt illette volna joggal – ha Arany az ő nevét akár csak ismerhette volna. Holott, ha benne és nem Reviczkyben látja kialakulni az új költőtípust, talán Arany véleménye is kicsit másként alakul.

 

Művész hazája széles e világ, A hírnév országútját járja ő –

 

a reviczkyi megfogalmazás, amely Arany előtt vitaalapként állott, valóban lapos és silány; Komjáthy bizonnyal nem vállalta volna. Ő maga is megírhatta volna rá éppoly diametrálisan ellentétes válaszát, mint a fent idézett két esetben. S ha nem is közvetlenül, megírta a Ha majd a hír… strófáiban. Komjáthy is azok közé tartozik, akik nem alkusznak. Legkevésbé a Reviczky számára oly sokat jelentő „hírnév”-vel alkuszik. Még az oly sokak számára enyhülést ígérő „vén, jó költővigasz” elringató „ketyegését” is telik lelki erejéből (vagy lelke betegségéből) visszautasítani. Nem kér az utókor dicsőségéből sem. A maga művének beteljesedését csak eszméinek beteljesedésével együtt hajlandó elvárni és elfogadni:

 

Ha majd a hír szárnyára vesz És rózsát szór a nép elém, – – – – – – – – – A honfitárs s a honleány Értem rajong és lelkesül (Talány leszek nekik, talány, Kezükbe csak ruhám kerül) – – – – – – – – – Elfordulok. Undor fog el A tetszészaj, taps hallatán: Nem erre tört a tűz-kebel Az ifjúság szép hajnalán! – – – – – – – – – Gyűlöljetek, mint egykoron S tapossatok meg engemet! Nem jött el még az én korom: A szabadság s a szeretet. Nem jött el még az én időm, Még rab a szív, koldus az ész…

 

Mert költészetének célja – távol, a legtávolabb minden öncélú művészettől – az, amit a modern költészet világszerte ekkor kezd először céljául választani: az először Lautréamont által megfogalmazott „gyakorlati igazság”. Komjáthy nem azt várja, parlagi önámítással, hogy a nagyvilág őt boldoggá tegye; éppen ellenkezőleg:

 

Boldoggá tenni vágyom én S ölelni a világot.

 

Mert, ha csak a magunké,

 

A boldogság se boldogít.

 

Sőt:

 

A boldogságot gyűlölöm, Mely megbúvik magába.

 

A két magatartásformát egy világ választja el. Komjáthy nem valami külön hazát képzel és óhajt a „művész hazájának”, amelyet a hírnév suhanó petárdái szelnek át; a művész hazáját csak ott tudja elképzelni, ahol az ember hazát lel. A századvégi lírai individualizmussal szemben a mi korunk felé mutató kollektív és tárgyias szemlélet formálódik benne. Az olcsó impresszionista én-kultuszt s az azt követő harsány, az egyént tagadó expresszionista kollektivizmust egyaránt meghaladó szintézis, ahol az én nem áll szemben a mi-vel, hanem – a rimbaud-i „Én – az valaki más” jegyében – azonosul vele. Ha nem is mindenben, ha hasonlíthatatlanul kisebb intenzitással és világirodalmi hatóerővel is, Komjáthy nem az Arany bírálta Reviczkynek a társa, hanem annak a Rimbaud-nak, aki „új virágokat, új csillagokat, új húsokat, új nyelveket” akart felfedezni:

 

Mert új világ: új hit, új állam, Új hon, új élet kell nekünk, Új gyönyörök, új fény, új eszmék, Mindent újból kell kezdenünk.

 

És:

 

Új napokat látok lobogni, Új földeket kerengeni.

 

Még tovább:

 

Látom, kik a felszínen úsznak: A szolgák és a zsarnokok!… Mártír szivekből nőni látok Sok új, de véres korszakot.

 

Komjáthy valóban „puszta elvont ideállal dall” – egyes-egyedül a magyar végeken, mintha csak a világ végén zengene. De a „magyar glóbusz” fennhéjázóan üres káprázatának kialakulása idején mi mást szegezhetett szembe a földhözragadtan kisszerű, érzelmes és anekdotikus poétizálással az, aki Szenicen „a mindenséggel mérte magát”, s a szellemet és a szerelmet, vagy ahogy még ő nevezte, „a szabadságot és a szeretetet” hívta meg a „még nem nagy” ember kísérőjéül, aki „szeretni merte” azt, amit körülötte a többiek „gyűlöltek”, tudván, hogy „a gyűlölet csak árnyat öl”? Nem lehet az ideál e lekicsinylő „puszta” és „elvont” jelzőit most, visszatekintve, másokkal kicserélni, s egy ideáltalan és ideátlan korban az eszmék és eszmények felé való oly szükséges nyitást méltányolni Komjáthy lírájában?

Lehetett-e nem elvont ideállal idézni a forradalmat, teljes világtörténeti konzekvenciáiban, ott, ahol a költészet könnyű élccé, a kialakuló kapitalista viszonyok ridegségét fonákjáról megtámogató szalonérzelmességgé, legjobb esetben a durván gépiessel szemben tehetetlenül védekező finom artisztikummá jelentéktelenedett? S ahol az elmúlt forradalmakat szinte freudi elfojtással szorították ki az elmékből, a jövőbenit még csak sejteni sem merték? Ahol még a Gyulai minden forradalmi gondolatot kiiktató esztétikájának egyetlen jelentős ellenlábasa, Péterfy Jenő is a magyar néptől való elfordulásnak tudta be Petőfi Apostolát, amely, igaz, nem kevésbé „elvont ideállal” teljes mivoltában sok mindenben elődje annak a Komjáthynak, akinek vissza-visszatérő alapélménye az, hogy „a zsarnok és a szolga egy”, s aki így énekel:

 

Lerontani a természetlen Világot óriás öröm. Bontsd szét ízekre, éles elme, A hazugtestű látszatot. – – – – – – – – – Ember, hogyan viselje képed, Akit költészet nem hevít? Egymáson és egymásból élnek, Egymást emésztik, szörpölik, Zsarnok, lakáj, hiéna, véreb… Egymást teremtik és ölik. – – – – – – – – – Ne higyj te lassú haladásba – – – – – – – – – Teremtsd újjá ez óvilágot, Lehelj dicsőbb lelket bele, Magányod kincseit kitárod: S benépesül a föld vele.

 

Ez a fajta elvontság nem a tevékenységtől elforduló öntetszelgése, hanem a tettektől megfosztottnak egyetlen fegyvere. Tettvágy című versében Petőfit idézve idézi meg a tetteket, azt a „gyakorlati igazságot”, amelyet, mint már említettem, ő is valamiképp a költészet céljának érez. S milyen tetteket? Nem azokat-e, amelyek középpontjában állnak az azóta eltelt idő világtörténelmi feladatainak?

 

Tettekre szomjazom, Sikerre, zajló életárra, Vesztedre, hatalom, A gőgös zsarnokok torára! Dicső tett volna és merész Trónra emelni szívet, észt. – – – – – – – – – Tettekre szomjazom, A szeretet legyen a törvény. Az eszme hatalom! Ne legyen többé átkos örvény A gondolat s a tett között!

 

Komjáthy nemcsak az első modern hangvételű magyar költő; az első szocialista eszmeiségű magyar költő is – akkor, amikor még sokáig csak többé-kevésbé szociális érzelmű költőink lesznek. Idejekorán jelzi, hogy a művészet modern megújulása és gondolat összetartoznak; s a köztük létrejövő szakadás mindkettő számára tragikus körülményeket teremt. Komjáthy vég nélkül zuhogó, sokszor saját szavától megrészegedő, mértéket nehezen ismerő versáradatában mindig élet és halál, egyén és közösség, zsarnok és szolga, rész és egész, semmi és minden, művészet és társadalom dialektikája birkózik, ha olykor a puszta fogalmak száraz fegyvercsörgésével is, legtöbbször mégis az absztrakciónak az egész modern művészetet megtermékenyítő új eszközével, amely a költői magatartást túlemeli a pusztán vallomásosan lírain, egy objektívabb közegbe. Ő az egyetlen korabeli magyar költő, a nála nyilván tetszetősebb, az „igazi” költő hagyományos fogalmába jobban illő, érzelmi világunkat közvetlenebbül érintő Vajdát is beleértve, akit világirodalmi mértékkel mérhetünk; vagy, ha a mérték próbáját nehezen állja is: akinek világa a megújuló világköltészet Rimbaud és Nietzsche között cikázó problémakörébe bekapcsolható.

A lángész még értetlenségével is a fejlődés irányában tapogat. Arany vitájában nem az a legdöntőbb, hogy elvetette, hanem hogy, ha számára elfogadhatatlanul is, felismerte az új költőtípus jelentkezését. S még egyszer el lehet rajta merengeni: nem másként fogadta volna-e, ha nem Reviczky, hanem Komjáthy alakjában ismerheti fel? Mint ahogy egy ízben el is tudta fogadni: Madách esetében. Pedig Madách, az ugyancsak mostanában újra felfedezett s talán még további felfedeznivalót is rejtő Madách mellett, egészen Adyig és Babitsig, Komjáthy az egyetlen, aki a „világköltő” ilyen értelmű alakját villantja fel – ha csak olyan relief- és torzószerűen is, ahogy az a millenniumra készülő Magyarországon, annak is a végein, Szenicen vagy Alsó-Sztregován lehetséges volt.

Senki hősiesebben nem vállalt még elmaradottságot, mint Arany a magyar költészetét; és senki elmaradottságból csodálatosabb kincseket még nem teremtett. De senki sem vállalta hősiesebben hasonló elmaradottság idő előtti, épp ezért lehetetlen felszámolásának feladatát Komjáthynál. Arany az idejétmúlt feladatokból előremutató költészetet alkotott; Komjáthy csak nagy ígéretűt és tanulságút alkothatott az időnek előttiekből. Költészete, minden változatosságot, kitérőt, színt és enyhületet elutasító, egyhangú zuhatagában olyan, mint valami ámokfutás, mint egy állandósult légszomj. Persze hogy Reviczky megejtő önéletrajzi érzelmessége, Kiss József szimbolisztikus artisztikuma, vagy akár Endrődi, Kozma, Ábrányi haladó szellemű retorikája, Szabolcska népies vagy Csizmadia szociális anekdotizmusa, vagy később a kezdődő nagyvárosi sanzonlíra egytől egyig tetszetősebb Komjáthy önsanyargató, kopár lendületénél és emésztő fogalmi feszültségénél. Jutalmul mind be is kerülhettek a magyar valóság költői közé, 1966-ban. De nem int-e ez is arra, hogy a magyar költészet utolsó századának szemléletében sok minden újraértékelésre vár?

A modern költészet nagy kezdeményezői különben is szegényesnek, szűkösnek, zártnak és egyhangúnak tűnnek a klasszikus költészet nagy teljesítményei, vagy más oldalról, az új líra betetőzői mellett. Még Rimbaud vagy Mallarmé is annak látszik Victor Hugóhoz vagy Apollinaire-hez, Hopkins is Shelley-hez vagy Eliothoz viszonyítva. Hát még Komjáthy, Arany vagy Ady környezetében! De nem illeti-e meg az előfutárokat, ha elbuktak is, s éppen, amiért el kellett bukniuk, a mártírok koszorúja?

 

Ki fény vagyok, homályban éltem –

 

e sorral kezdődik egyetlen könyve, amelynek – ha a különálló Éloa-ciklust nem tekintjük – utolsó lapján ez áll:

 

Óh jertek utánam Ti fénykeresőek…

 

E két pólus között tomboló roppant energia – ha nem hagyjuk kihasználatlanul – ma is fényt termel. És nem terjeng-e valami még körülöttünk is az őt körülvevő homályból?