Kísérlet Rimbaud-ról

Rimbaud a francia költészet Petőfije. Nem kedvelem az erőszakolt analógiákat. S e fenti is csak akkor lehet hasznos és érvényes, ha a formai egyezések mögött meglátjuk a lényegbeli különbségeket, a formai ellentétek mögött a lényeges egységet. Mindenesetre úgy érzem, a magyar olvasó semmiből sem tudja jobban megérteni Rimbaud rendkívüli alakját és a francia költészet a mienktől annyira különböző fejlődésében elfoglalt helyét, mint éppen Petőfi példájából.

Ifjúság csillaga, forradalom csóvája mind a kettő. Örökké nyitott ingnyakuk mögött a századnak talán két legizzóbb szíve lángolt.

Egy bennük a tüneményes ifjúság hirtelen lobogása. Az az irtózatos erejű fény és hő, az a „szörnyű mennyiségű erő és tudás”, amit a rövid néhány esztendőbe sűrített koraérett zsenialitás atomrobbanása szabadít fel.

S egy az a titokzatosság, ami tüneményes fellobbanásukat követő éppoly hirtelen kihunyásukat övezi: egyiknek a halála éppoly jeltelen, immár örökre földeríthetetlen, mint a másik halállal felérő elhallgatása.

Egy bennük az a vándorlási kedv, amely e hallatlan energiáktól sarkantyúzottan, mindkettőt fáradhatatlan gyaloglóvá, Verlaine szavával, széltalpú emberré teszi.

Ország- és világjáró lábuk nyomán egyiknél több mint egy század, másiknál közel egy század óta nem un csodát keresni a nemzeti köztudat; mindkettő körül azóta is legendák csodás és kétes madarai szállongnak; Rimbaud éppen afrikai karrierjének tetőfokán áll, mikor a dekadens folyóiratokban napvilágot látó verseit rajongói már egy halott költő műveiként tartják számon; de két héttel halála után Anatole France még úgy ír róla, mint aki betegen Párizsban tartózkodik; s már két éve a charleville-i családi kripta lakója, mikor volt barátja, Germain Nouveau még Adenbe intéz hozzá levelet. Különös lény, akit, íme, se élve, se halva nem tudnak elképzelni.

S ahogy az Alföld kúriáiba köszöntöttek be évről évre az új meg új ál-Petőfik, úgy bukkannak fel máig is a francia folyóiratok hasábjain az ál-Rimbaud-k. Csak éppen nem testi valóságban, mint amazok, hanem eltorzított életrajzokban, ilyen vagy olyan irányzat által gyártott hamis értelmezések öltözékében. Az ál-Petőfik az igazi Petőfi külsőségeinek utánzásával tévesztettek meg; az ál-Rimbaud-k a valódi Rimbaud szellemébe csempészett hamis értelmezésekkel szélhámoskodnak. A szibériai ólombányák felől még e század elején is szállingóztak felénk az állítólagos ismeretlen Petőfi-versek; s Afrika mélyén, a tevekaravánok nyomában még a második világháború alatt is megtalálni vélték Rimbaud „szenzációs” ismeretlen kéziratait: nem kevesebb, mint negyvenezer sornyi verset. S ügyes hamisítók még 1949-ben is hetekig lázban tudták tartani a francia irodalmi (s nem is csupán irodalmi) közvéleményt (hiszen a vita nagy napilapokban folyt) egy sosem látott Rimbaud-kézirat állítólagos előkerültével.

A legfontosabb közös vonása Rimbaud-nak és Petőfinek az, hogy mindkettőjük műve egy nagy forradalom előkészítésének, kirobbantásának és elbukásának rövid néhány esztendejébe sűrűsödik össze. Költészetük robbanó intenzitása, egy pillanatra sem lankadó magasfeszültsége egy ritka, sok századonként egyszer létrejövő társadalmi és történelmi energiatelepről kapja az áramot, s annak minden villamosságától szikrázik. De ez a helyzeti azonosság alapvető különbséget takar. A demokratikus polgári forradalom világos emberi és történelmi problematikája, tisztázott ideológiája és benne a költő személyes szerepe a Petőfi csodálatosan áttetsző nyelvéhez és költői világképéhez vezet; az első, korán jött proletárforradalom, a párizsi kommün ideológiai tisztázatlansága, felkavaró újdonsága, az imperializmus kezdeteinek végsőkig bonyolódott emberi viszonyai s a költő személyes tévelygése köztük, a Rimbaud költői világának, nyelvének és módszereinek már-már fokozhatatlan bonyolultságához. Petőfi, rövid költői fejlődése során, Rimbaud kifejezését véve kölcsön, „egy ütemre lép a cselekvéssel”, s annak hullámán emelkedve nyílegyenes ívben jut fel forradalmi világképének magaslataira, és tekintete közben mind teljesebben öleli át az emberi érzelmek minden égtáját; Rimbaud, még a Petőfiénél is kurtább költői pályafutása alatt, sokszor a cselekvés előtt járva, ismételten is saját ellentétébe fordul, míg mélységes pokoljárásában fokozatosan el kell vesztenie szem elől az emberi lehetőségek utolsó foszlányait, s legvégül, mindent megtagadva, meg kell tagadnia önmagát is.

Közös bennük sorsuk döbbenetes előérzete is. Petőfinél mindenki ismeri az idevonatkozó példákat az Egy gondolattól a Szeptember végénig. Rimbaud-t is valóban legvégül az a nagy pusztaság várta, amelyről tizenhat évesen írt verse szerint hétéves kora óta álmodott: „erdők, partok, napok, szavannák”. S az elnémulás, a csend, amelynek előbb ura volt, s amely végül úrrá lett felette. S ha tízéves korából való, legelső ránk maradt írásában így kiáltott már fel a szellemi erőfeszítés hiábavalóságának felismerésében: „Ah! teringettét, nézze meg az ember, én inkább tőkepénzes leszek!” – élete utolsó évtizedében valóban mással sem törődött, mint ennek a megvalósításával.

Legvégül: hasonló művük hatása, utóélete is. Mindkettő a világ kifejezésének sohasem volt s hosszú időre elhatározó megfogalmazásához jut el; utánuk hosszú időre az általuk megteremtett költői nyelv lesz uralkodóvá. De közös bennük az is, hogy hatásuk rövidesen a maga ellentétébe fordul, s mindkettő a társadalmi és irodalmi reakció eszközévé válik. Petőfi „egyszerűsége” és Rimbaud „bonyolultsága”: a maguk idejében és viszonyai közt mindkettő a költői megnyilvánulás legmagasabb elérhető lehetősége. De nemsokára mindkettő a valóságról s annak új követelményeiről nem tudók vagy tudni nem akarók szemforgatóan álcázott menedékévé válik. A „szabad szabadság” és a „szent világszabadság” rajongói hányszor szolgáltak megcsúfolt lobogóul a bigottságnak és zsarnokságnak! A különféle Petőfi-társaságok és mindenféle „rimbaldizmusok” irodalomtörténeti szerepe egyformán kétes és sötét.

A világirodalom talán egyetlen valódi „csodagyerekének” életműve, vers és próza, beleértve latin nyelvű versgyakorlatait, egy ránk maradt iskolai dolgozatát, fél- vagy egysoros töredékeit s egy-kétoldalas prózavázlatait is – alig kétszáz nyomtatott oldalon elfér. A vele foglalkozó könyvek és cikkek – ahogy mondani szokták, de a mondás szokásos képletességén túl is – kisebbfajta könyvtárat töltenének meg. Az a maga nemében páratlan kritikai munka, amelyet Etiemble nem is Rimbaud-nak, csak a Rimbaud-irodalomnak szentelt (Le Mythe de Rimbaud), maga mintegy 1500 oldalt, bibliográfiája pedig – melyet hangsúlyozottan vázlatosnak és hiányosnak tekint – 2606 címszót tartalmaz. Korunk kritikai irodalmának alig van izgalmasabb olvasmánya e hatalmas, háromkötetes műnél, melynek szerzője, mint a kritika modern Szent Györgye, a józan értelem és a hallatlan anyagismeret meztelen kardjával hadakozik a rimbaud-i költészet véréből szökkenő ezerfejű mítosz-sárkány ellen. Ennek a könyvnek utolsó fejezetében írja: „Ha most, e hosszú munka végén egy Rimbaud-életrajzot kellene írnom, azt hiszem, egyetlen mondatot sem mernék megfogalmazni. Csaknem az összes »tény« kétes maradt előttem.”

Ez a mondat, mely a rendkívüli erudíciójú szerző húszévi szakadatlan kutatásának „konklúziójaként” hangzik el, nem kevéssé elcsüggesztő annak, aki úgy érzi, vagy az előtt a feladat előtt áll, hogy hozzá kell járulnia e fent említett könyvtárnyi értekezéshez, egy-egy szó vagy életrajzi adat fölött évtizedek óta húzódó vitához, rengeteg tudós vagy szellemes fejtegetéshez és ugyanannyi ködös fecsegéshez, amelyet Rimbaud műve nyolcvan év óta kelt. Aki Rimbaud-ról ír, darázsfészekbe nyúl, és hangyabolyba lép.

Nem mintha különösebben nehéz volna még egy cikket írni róla. Mi sem egyszerűbb, mint tetszetősen felvázolni Rimbaud-Próteusz közkeletű alakjainak valamelyikét: a csavargót vagy a látnokot; a misztikust vagy a konstruktivistát; az ateistát vagy a megtértet; a katolikust vagy a kommunistát; a szüzet vagy a szexuális tévelygőt; a szimbolistát vagy a szürrealistát; az egzisztencialistát; a dekadenst; az istenit; az ördögit; az angyalit; a démonit; a demiurgoszt (ki-ki tetszése szerint folytathatja). Misem egyszerűbb, mint bármelyik modern szellemi, politikai, vallási irányzat előre kész rekvizitumai közé belefényképezni megnyerő személyiségét, mint a ligeti fényképész festett repülőgépébe. Mindegyikhez megtalálható Rimbaud portréján a néhány odaillő arcvonás és művében a néhány megfelelő idézet.

De menten tétovázni kezd a kézben a toll, ha ezeknek a vonásoknak az összességét akarjuk tetten érni, ha éppen azt a bonyolult és egyszeri jelenséget akarjuk megérteni, amely mindezekre az egymással szögesen ellentétes értelmezésekre oly könnyűszerrel kínálkozik. Ha nem egyik vagy másik irányzat részére akarjuk kisajátítani, hanem azt keressük, mi benne az, ami kisajátíthatóvá teszi, ami egy fél évszázada arra szemelte ki, hogy a változó világ annyi szellemi és irodalmi iránya (pedig volt és van néhány!) őst, előharcost és vezéralakot keressen és találjon benne. S különösen nehéz ez akkor, ha nem saját nyelvének közegében próbáljuk ezt megtenni, amely telítve van kápráztató meteoritzuhanásának fényével, hanem egy másik nyelv és irodalom légkörében, a mienkben, amelyhez hatása elérhető közelbe eddig csak elvétve került.

A Rimbaud-mítoszok elleni védekezés útjául Etiemble a fent már idézett Konklúzióban a művekhez való fordulást jelölte meg: a minél pontosabb és hitelesebb szövegek tanulmányozását és megértését. „A Rimbaud-legenda nevetségessé tételét – mondja – semmi sem szolgálja jobban, mint Rimbaud művei.”

Jelen írásnak – minden említett nehézsége mellett – megvan az a könnyebbsége, hogy nyomában elsőnek kerül a magyar olvasó elé Rimbaud teljes életműve. Leszámítva az egészen korai, középiskolás verseket és prózákat, amelyeknek többsége latin nyelvű iskolai dolgozat, néhány alkalmi forgácsot, paródiát, rímes játékot, Rimbaud fő verses és prózai munkáinak összessége jelenik meg itt először magyarul. Csakhogy e magyar szöveg – bármily művészi beléérzéssel és filológiai gonddal készült légyen is, fordító-költők, szerkesztők és ellenőrző-szerkesztők bármily lelkiismeretes közös munkájával – nem magát a szöveget, az Etiemble követelte „legaprólékosabb, legkritikaibb” szövegkiadást jelenti, amely védelem az értelmezések önkénye ellen, hanem – mint elkerülhetetlenül minden költői fordítás – maga is értelmezés, rossz esetben újabb mítosz vagy régebbi mítoszok újraélesztése. Anélkül hogy munkánkat lebecsülnők, sőt éppen annak legkomolyabb megbecsüléseként, fel kell hívnunk erre az olvasó figyelmét. Arra kell intenünk, hogy gyanúval, vagyis eleven kritikával forduljon könyvünk felé. Rimbaud szellemében kérjük erre, s minél jobb megértése érdekében.

Hogy mennyire így van ez, elég, ha néhány kötetünkben szereplő fordítás mai formáját összeveti az olvasó – megéri a fáradságot – ugyanattól a fordítótól való régebbi magyar változatával.

Elsősorban a két úttörő magyar Rimbaud-fordító, Kardos László és Rónay György munkáira gondolok. Azok a korrekciók, amelyeket e kiváló fordítók egyes régebbi darabjaikon most e kiadás számára végeztek, jól mutatják egyrészt a Rimbaud-filológia, másrészt a magyar irodalmi köztudat szélesedését, esztétikai és gondolati gazdagodását, s azokat a rendkívüli veszélyeket, amelyeket a rimbaud-i szöveg az értelmezés és fordítás számára észrevétlenül is rejt.

Ezeket a buktatókat – természetesen a minél pontosabb szöveghasználat és filológiai készültség mellett – mindenekelőtt Rimbaud költői világnézetének megközelítése segít elkerülni. Rimbaud költészete egy különlegesen koraérett gyermek szellemi birkózása kora egész valóságával. Ez a kor a világnézetek különlegesen éles összecsapásának kora, amikor új, korszakalkotó filozófiák születnek, s e filozófiák mindjárt a heveny társadalmi összecsapások, egy egész hosszú forradalmi korszakot elindító forradalmak tüzében próbáltatnak ki. A társadalmi gondolat és társadalmi tett között régebben sokszor századnyi távolság összezsugorodik, s immár nem lehet becsületesen gondolkodónak lenni, ha nem számolunk a gondolat közvetlen következményeivel, ha nem tudjuk vállalni az ember felszabadítására törő gondolat mellett az emberi felszabadulásra irányuló tettet is. Csak ennek figyelembevételével érthető meg Rimbaud költészete is, az a hatás is, amit költészete nem lanyhuló intenzitással századunk egész folyamán kelt.

Ha nem úgy olvassuk Rimbaud műveit, mint azét a gimnazistáét, aki tizenhárom éves korában azt mondta: „III. Napóleon megérett a bitóra”; aki iskolai dolgozatban ilyeneket ír: „Robespierre, Saint-Just, Couthon, az ifjak várnak benneteket!”; aki a Kommün előestéjén egy, sajnos, mindörökre elveszett Kommunista alkotmánytervezetet szerkeszt; aki Londonban a Kommün emigránsainak társaságában él Verlaine-nel, és a kommünár Vermersch lakásán írja a Színvázlatok nagy részét, miközben ugyanabban a szobában Verlaine dúdolja a Szövegtelen románcokat; s főleg, aki a költészetnek örökre búcsút mondó, legmélyebb művében, a legmagasabbra törő s a magasból egyszerre alázuhanó intellektus e megrázó drámájában, mely az Egy évad a Pokolban híres címet viseli, úgy beszél magáról, mint aki „az élet megváltoztathatásának titkát” kereste, és így vall céljairól: „Le akarok leplezni minden misztériumot: a vallás vagy a természet titkait, a halált, a születést, a jövőt, a világteremtés tanát, a semmit” – ha nem erről az alapról akarjuk megérteni Rimbaud-t, ha ezektől a megnyilvánulásaitól és ezektől a tényektől (s még annyi hasonlótól) függetlenül keressük művei – akár legezoterikusabb sejtelmei – értelmét, akkor nehezen juthatunk máshoz, mint amihez annyian jutottak, akiknek álláspontját összefoglalva századunk egyik legreakciósabb francia gondolkodója és politikusa, Charles Maurras Rimbaud-ban a „formátlan, isteni káosz”-t ünnepli.

Akkor valóban ahhoz a „vadon termett misztikus”-hoz jutunk, akinek Claudel látta. Holott Rimbaud-ban kora nagy eszméi és politikai harcai tükröződnek, igaz, a kor egyetlen áramlatával sem azonosulva, igaz, a legmélyebben tárva fel azokat az ellentmondásokat, amelyek máig is izgatják a szellemet, sőt a politikát, igaz, a világosságnak olyan lehetetlen igényével, amely, mint a napba nézés, olykor sötét foltokat kápráztat a szem elé. De ez a „látnok” a materializmus és idealizmus összecsapásának, sőt, mintegy összecsavarodásának kezdetén, a dialektikus és történelmi materializmus kialakulásának idején úgy beszél az eljövendő korról, mint materialista jövőről, s a maga helyét a józan ész mennyei lajtorjájának csúcsán jelöli ki. Helvétius, Rousseau, Babeuf s az illuministák racionalizmusán felnőve rohant gyerekfővel és határtalan gyermeki bizalommal e materialista jövő s annak első dübörgő lépései, a nagy párizsi napok felé. A töretlen szellemi lendület brutálisan félbeszakad a kommün elbukásával. Minden, amit eddig hitt, amiben eddig oly korlátlan fenntartástalansággal bízott, ahogy csak a gyerek tud, egyszerre kérdésessé lesz számára. Különben is kezdettől fogva mélyebbre tört a világ megértésében, mint ameddig racionalista mesterei vezethették. Most végképp szemtől szembe kell állnia ennek a racionalizmusnak, ennek a materializmusnak a kudarcával. Kitűnően mondja az összes művek legújabb, 1957-es kiadása elé írt előszavában Antoine Adam, hogy „a transzcendens visszautasítása Rimbaud számára nem volt azonos kora racionalistáinak nyugodt biztonságával. 1873 első hónapjaiban észre lehet venni rajta valami nyugtalanságot, egy olyan ellentmondás megérzését, amelyet nem tud megoldani.” Ez a túlemelkedés kora racionalista materializmusán vezeti el arra a válaszútra, ahol egyszerre kísérti meg a valóban korszerű, dialektikus materializmus s a nagy zuhanás a misztikus semmibe. Az Egy évad ennek a szellemi drámának páratlan dokumentuma.

A fiatal Marxnak Feuerbachról írt Tézisei közt olvashatjuk: „A társadalmi élet lényegileg gyakorlati. Mindazok a rejtelmek, amelyek az elméletet miszticizmusra csábítják, az emberi gyakorlatban és e gyakorlat megértésében lelik ésszerű megoldásukat.” Rimbaud ennek az „emberi gyakorlatnak” a legteljesebb, soha eddig nem ismert megértése felé indult el, minden rejtelem ledöntésére, minden misztérium leleplezésére vállalkozott – de az események, a bukott kommün már csírájában lehetetlenné tették számára, hogy a társadalmi életet valóban és lényegében mint „gyakorlatot” élje át. Híres szava – megváltoztatni az életet – mégis – önkénytelenül és annak ismerete nélkül – összeér a marxi tézissel, amely így szól: „A filozófusok a világot csak különbözőképpen magyarázták; de a feladat az, hogy megváltoztassuk.” Rimbaud az elsők között érezte át, hogy a világ ennek a feladatnak a küszöbére érkezett.

Rimbaud tehát homályos és bonyolult költő. De nem az ezoterikus homálykedvelők módján, akik manapság annyira szeretnek rá hivatkozni, nem azoknak a módján, akik megnyugszanak és kedvüket lelik a rejtelmekben. Semmi köze azokhoz a „törpékhez és tébolyultakhoz”, akiknek „tömlöcsötétjét” Éluard oly szenvedélyesen utasítja el magától. Azoknak a bonyolultsága az övé, akik soha nem elégedhetnek meg az elért és elérhető világossággal; többre, a legtöbbre és végül a lehetetlenre törnek. Azé, aki mindennel meg akar birkózni egyszerre: a maga félelmetes átélő- és átérzőképességével és a körülötte forgó világ félelmetes megfoghatatlanságával egyaránt. Nem ok nélkül idéztem fentebb Éluard Mindent elmondani című ars poeticájából. A rimbaud-i homály és bonyolultság a mindent elmondás soha nem ismert erejű vágyából származik.

A valóságnak, mint a mesebeli sárkánynak, ezer feje van, és ha a művészi megfogalmazás kardjával sikerült egyet levágni, azonnal új támad a helyén. A költők, még a legnagyobbak, többsége is ritkán Héraklész és ritkán Szent György; elég hőstettnek érzi, ha egy-egy jól betanult, elegáns suhintással a valóság egyik vagy másik fejét telibe találja, aztán visszadugva a kardot hüvelyébe, elégedetten (vagy legfeljebb rezignáltan) távozik, és másoknak hagyja a többit. Rimbaud a hidra-valóság minden fejével meg akart birkózni: arra termett, hogy az élet egész bonyolultságával meg akarjon vívni, minden jelenséget leírjon, minden lényeget megragadjon, minden értelmes folyamatot végigkísérjen, minden illanó titkot tetten érjen. Nem lehet csodálni, ha szélsebesen suhogó kardja sokszor az üres levegőt találja, s ha villogását nem mindig tudjuk pontosan nyomon kísérni.

Nem a valóság elemeinek hiánya lop hát homályt Rimbaud költészetébe, hanem a valóság túlsága, már-már elbírhatatlan adagolása. A valóságos összefüggéseknek az a hallatlanul sokrétű gazdagsága, amelyet a mégoly kimerítő Rimbaud-irodalom sem tudott máig teljes egészében feltárni. Még egyes művei létrejöttének pontos dátuma felett sem ültek el a viták. Antoine Adam 1954-ben tette közzé azt a merőben új felvetését, hogy a Színvázlatok egyes darabjai nem 1872–73-ban íródtak, hanem 1874–78-as nagy utazásai közben (vagyis az utolsó műnek hitt Egy évad megírása után).

Ez a feltevés valóban rengeteg eddig homályosnak hitt és mindennemű misztikus „beleérzésre” alapot nyújtó részlet egyszerű tisztázásához viszi közelebb. Ami azonban nem ok arra, hogy Adam következtetésével egyet is értsünk, s a Színvázlatok sok helyütt oly mélyértelmű látomásait puszta „impresszionista” képeknek tekintsük. Akkor sem, ha, mint talán minden azóta kibontakozó modern irodalmi, sőt művészi módszer, Rimbaud egyes színvázlataiban helyenként az impresszionista látás- és festésmód is érvényesül.

Mindenesetre, a valóság oly sok rétegéből összeálló rimbaud-i látomások egyes helyein bele kell nyugodnunk, hogy nem deríthetjük fel az összes utalásokat, vonatkozásokat, élményfoszlányokat és gondolattöredékeket. De sosem szabad és lehet úgy olvasni, mint eleve, szándékoltan „homályosat”, mint valami maurras-i „isteni káoszt”. Semmi sincsen Rimbaud-ban, ami ne egy normán felüli megértési vágyból, a tudományos megismerés korlátlan lehetőségébe vetett bizalomból, roppant elrendező és elrendezésre törő értelemből születnék. Ha olykor kérdő formában merül is fel benne: „Dédelgessük-e a tudományos tündérjáték lehetőségeit és a társadalmi testvériség mozgalmait mint az eredendő szabadság fokozatos diadalra jutását?” – műve egészében ennek a mondatnak kijelentő formája érvényesül.

Valamelyik kortárs kritikusa mondta egy előadásában József Attiláról, hogy ha ő azt írja, hogy hazafelé menet jázminokat látott, akkor mérget vehetünk rá, hogy azok jázminok voltak, semmi mások: oly feltétlenül kötve van a valósághoz. Rimbaud legtündéribb sejtelemmel szökkenő sorai mögött is mindig ott van a valóság nem mindig megtalált, de mindig megtalálható eleme. Könny című versének két kidolgozását ismerjük: egyik az Egy évad alkímia-fejezetében szerepel, másik a kései versek között. Ennek az utóbbi változatnak 14. sora így hangzik: „A szél az égről a tócsára jeget szór”; az előbbi változat 12. sora pedig így: „Az Úr szele jeget vont a tócsák vizén.” Kicsit különös kép – kivált ez utóbbi fogalmazás –, de önmagában is érthetően idézi fel egy télutói táj hangulatát. Mégis, milyen bepillantást enged a rimbaud-i alkotás izzó alkimistaműhelyébe barátjának, Delahaye-nak egy visszaemlékezése; Meghitt emlékeim Rimbaud-ról és Verlaine-ről című könyvének egy helyén írja: „Egy percre leültünk a fakó fűre, amit elhervasztott az előző nyár, aztán a tél. Ezen a helyen, mely egy közeli ház árnyékában védve volt a naptól, vékony jégréteg maradt még a tavacska szélén. Álmodozásunk csendjében egészen könnyed, dallamos csengést hallottunk, amit először nem tudtunk mire vélni. Aztán rájöttünk, honnan ered. A vízparton törpe nád nőtt, s a szárakon rajta maradt száraz kis bugákba hosszú kristályok szorultak: egyszerű jégcsapok, egy-egy megfagyott esőcsepp, amelyre újabbak fagytak rá, s aztán a langyos lég félig felolvasztotta, majd újra eggyéfagyasztotta, lecsiszolta és kihegyezte az egészet.

A szélben aztán a nádak ezeket az apró csecsebecséket rászórták a víz szélét fedő nagyon gyenge, csengő hangú kis jégkéregre. Magától értetődik, mikor erre rájöttünk, egy pálcikával magunk is elkezdtük rázni a kis nádakat, hogy tovább tartson a muzsika.” Nem azért idézem itt ilyen részletesen Delahaye visszaemlékezéseit, mintha éppen e sor megértéséhez szükség volna rá, hanem mert ennek a kis rimbaud-i élménynek a szerencsés ismerete közelebb visz az egész rimbaud-i költészet megértéséhez.

Más jellegű példát nyújt a rimbaud-i realizmusra a Michel és Christine (hogy megint olyan szöveget válasszunk, amely magyarul most jelenik meg először): ennek címe és utolsó sora mindaddig teljesen értelmetlennek látszott, míg Etiemble és Yassu Gauclere egy cikkükben rá nem mutattak, hogy a cím azonos Scribe és Dupin egy akkoriban játszott zenés vígjátékának címével.

Ez önmagában még mindig nem oldana meg semmit, ha – és ebben a példában épp ez a fontos, ez mutatja a módot, ahogy Rimbaud-t olvasni kell –, ha eszünkbe nem idézné rögtön az Egy évadnak ezt a látszólag odavetett, látszólag általános jellegű mondatát: „Egy vaudeville-cím borzalmakat villantott fel előttem.” Ez a vaudeville-cím a Michel és Christine; s a vers egésze itt, a sekélyes Scribe-vígjáték és a pokolbeli évad közé helyezve kapja meg teljes értelmét.

A vígjáték a frivol nagypolgári uralom jelképe, a versben szereplő idill, amely tovább akar folytatódni a vesztett háború, bukott forradalom és pimaszul diadalt ülő ellenforradalom borzalmai közepette. Íme, a Párizs felé gyalogló gyerek, aki az ardennes-i országutakon látja a visszavonuló seregek összeomlását, Párizsban pedig az ellenforradalmi rémuralom közepette a hirdetőoszlopon megpillant egy plakátot: ez egyszerű önéletrajzi és felszíni valóságelemek pólusai között szikrázik fel a nagy látomás: „Ős Európa hordákkal lesz teli.” Nincs tehát itt se semmi misztikus, semmi érthetetlen. A bonyolult valóság zsúfolt kapcsolatai, mint egy bonyolult magasfeszültségű elektromos kapcsolótáblán, ha értjük a kezelését, óriási forróságot és fényt tudnak egyetlen gombnyomásra kigyújtani. Rimbaud-nak csaknem minden verse ilyen. Egyet, a legkülönösebbek és legjelentősebbek egyikét, amely eddig még sosem szólalt meg magyarul, nézzünk meg közelebbről.

1871. augusztus 15-i keltezéssel, vagyis mintegy két hónappal azután, hogy a híres „látnokleveleket” írta, levél kíséretében verset küld Théodore de Banville-nak. Nem ez az első hozzá címzett küldeménye. Ugyancsak neki küldte valamivel több mint egy évvel azelőtt első ránk maradt levele kíséretében három versét, az Élmény, Ofélia és Napfény és hús (akkor még Credo in unam) címűeket: közlésre a Parnasse Contemporain számára. De lekésett a közlésről, lévén a híres almanach legújabb száma már nyomdában. Azóta potyautasként és gyalog Rimbaud két ízben megjárta már Párizst és egy ízben Belgiumot, szédületes gyorsasággal elviharzott fölötte háború, forradalom, ellenforradalom, a párizsi bohémvilág és gyaloglásainak mindenfajta vidéke; latin nyelvű iskolai verseivel egyetemi díjakat nyert, és megírta néhány világraszóló remekét, amelyekről egy-két közvetlen ismerősén kívül senki sem tud, és senki sem akar tudni, megérte hirtelen felujjongó forradalmi és irodalmi reménységeinek éppoly hirtelen és kétségbeejtő végét, megszerkesztette a Kommunista alkotmánytervezetet, felírta a charleville-i park padjaira krétával, hogy Halál Istenre, s Isabelle húga első szentáldozása alkalmával megalkotta a világirodalomnak talán legmélyebb és legmegrázóbb „anti-Krisztus” versét, az Első áldozásokat. A levélben azonban egy ennél is fontosabbnak érzett költeményét küldi, „Théodore de Banville úrnak” ajánlva s a következő címmel: Amit a virágokról mondanak a költőnek.

A nem sokkal ezelőtt írt két híres levelében kifejtett prózai ars poetica után íme a versben írt ars poetica: nagyobb erejű, messzebb mutató és tömör bonyolultságában is használhatóbb azoknál. A legkésőbben napvilágra került Rimbaud-darabok egyike, 1925-ben közli elsőnek Marcel Coulon Verlaine és Rimbaud szívében című könyvében. Először maga a közrebocsátó is „érthetetlennek és közepes érdekességűnek” találta a költeményt, amelyet később aztán a legjelentősebbek között magyaráz. Valóban: ha jobban a mélyére nézünk, ha homályának sokszoros ködén áthatolva, az utalások, utánzások, paródiák, metaforakomplexumok zseniális útvesztőjében rátalálunk gondolatmenete útjára, talán semmi sem vezet ilyen mélyre a rimbaud-i költészet, sőt a rimbaud-i sors megértésében, mint éppen ez. Költészetének és életének minden fő témája adva van itt, állandó ellentétpárjaiban: kora költészetének, a romantikának, a parnasszizmusnak, a szimbolizmusnak átvétele és elvetése, a roppant, tárgytalan elvágyódás és a konkrét távozás előrelátása, a költészet nagysága és semmisége, a tudomány iránti rajongás és az irracionalitás kísértése, a világosság és a homály. Csak úgy kell olvasni, hogy szem előtt tartsuk, amit anyjának válaszolt, mikor az Egy évad elolvasása után azt kérdezte tőle, mit akart ezzel mondani. Azt akartam vele mondani, felelte állítólag, Isabelle húga feljegyzése szerint, amit mond, betű szerint és minden lehető értelemben. Betű szerint és minden lehető értelemben kell érteni ezt a verset is, de sok helyen a betű szerinti értelmezése maga szinte elháríthatatlan akadályokba ütközik.

A XIX. század elején újították fel újból a toulouse-i Virágjátékok középkori hagyományát, ahol a versengő (többnyire amatőr) költők műveit a különféle műfajokban különféle aranyból és ezüstből vert jelképes virágokkal – a vers elején szereplő liliommal, rózsával, orgonával – jutalmazták. Ennek az avult költői versenynek fakó virágoskertjébe helyezi Rimbaud kora egész költészetét, a parnasszista iskolát is, amelybe egy évvel előbb még maga is oly szíves-örömest ajánlkozott volna (s ajánlkozott is) kertészinasnak. Szépség, eszményi liliom – így ír egy versében Banville, a virágok kedvelője. Liliomok, eksztázis klistélyai – íme a zseniális iróniájú rimbaud-i replika. S az orgonák? – hülyék; s az édes kis ibolyák? – nimfák szirupos köpete. – Liliom? nincs is! – vágja a virágon édelgők szemébe realizmusának brutális ítéletét. Nem mintha abból a teljes világképből, amelynek megalkotására oly megalkuvástalan ifjú hévvel tör, hiányozna a virágok örök szépsége. Hiszen az is ő, akinek számára egy nyári hajnal legelső élménye az, hogy egy virág megmondja a nevét. Csakhogy neki immár más neveket mondanak a virágok. A szágó-kor nevében utasítja el magától az önmaga mozdulatlan szépségén merengő parnasszista virágoskertet, annak a kornak a jegyében, mikor a növény is munkába fogva. A mindenre kiterjedő kapitalista fejlődés, a gyarmati nyersanyagok gyors térhódítása, a szédületesen meginduló iparosodás mindent megváltoztató brutális új emberi viszonyainak zseniálisan korai és legyűrő erejű átérzésében egyformán hazuggá válik Rimbaud számára a banville-i nevetséges francia Flóra s a Leconte de Lisle-i egzotikum, a fantasztikus Képtár-virágok. Egyformán képtelennek látja a valóság kifejezésére (pedig ő maga mást sem akar!) hűvös naturalizmusukat (ó, békés fotográfusok!) és betegesen forró szépség-imádatukat, mely az egzotikus képek és tökéletesen csengő formák különc egységéből áll:

A magába nyelt szép egzotikumtól elégedett lustasággal elnyújtózó verssor – remek képe az öncélú szépségnek. S ez a másik annak az izolált költői tevékenységnek, amely a valóságot a dúlt idegzet kifejezésére szolgáló puszta nyersanyagnak fogja fel:

Itt a modern irodalomban először (s ezt az előszört Rimbaud-t olvasva minduntalan újra meg újra el kell ismételni!) merül fel a követelő igény a „szépség” mögött az igazság, méghozzá már nem is a keatsi „szépben rejlő igaz”, hanem a társadalom- és természettudományosan értelmezett igazság feltárására és birtokbavételére. Ezzel Rimbaud megmondta azt, amit tud! Megmondja még érthetőbben is. Először a gyarmati kizsákmányolás tárgyának felmutatását követeli a költőtől:

Aztán a gyarmati kizsákmányolás alanyáét:

S mit tegyen a költő még? Kutassa fel a világot, hogy új gyógyszert, cukrot és gumit adjon az embereknek. S ha már virág, hát olyan virágot találjon, amely széknek is jó. De az emberek érdekében végzett közvetlen hasznú cselekvés mellett a tudomány „érdek nélküli”, távolabb célú kutatását is a költő funkcióinak sorába utalja. Azt is a költőtől kell megtudnunk,

Mit kíván tehát Rimbaud a jövendő költőjétől s egyelőre még önmagától is? Az emberi tevékenység egészét, s mindenekelőtt az újat – eszmékben és formákban egyaránt, mint már többször idézett levelében írta. S ez az „új” immár nem az „ismeretlen ölén” váró új baudelaire-i „borzongásokat” jelenti, a rendkívüli érzelmi és érzéki szenzációkat, hanem a mindennek a megismerésére törő gondolatot, a minden megváltoztatására törő cselekvést.

A szocialista realizmus legdogmatikusabb és legsematikusabb ideológusa sem fogalmazta meg a maga elrettentő „művészi” követelményét ennél elrettentőbb módon. Pedig itt ez csak ad abszurdum vitt fogalmazása a költői realizmus, az emberek ügyét szolgáló, szimbolista ködöktől megszabadult költészet forradalmi parancsának: s egyben – ironikus formájával – már jó előre nevetségessé tétele az ilyen szó szerint vett, leszűkítő, épp a forradalmi realizmust gúzsba kötő követeléseknek. Egyszerre szenvedélyes szentencia és ironikus karikatúra – ez ennek a gyerek-zseninek utolérhetetlen ereje, a Banville „kötéltáncos-ódáinak” (Odes funambulesques) modorában valóban olyan költői kötéltáncos-mutatvány, ami egy sok évtizedes életművét összegező mesternek is dicsőségére válnék. Annak a költőnek az ars poeticája, aki nemsokára majd ezzel búcsúzik a költészettől: „Modernnek kell lenni mindenestül.”

Egyelőre még nem akar a költészettől búcsúzni, csak meg akarja újítani, megújítani mindenestül. Kisujjában van minden eszköz, amivel legnagyobb kortársai bírnak. De nem elégszik meg velük; többet akar náluk; ezért fosztja ki őket. Tudós cikkek egész sora foglalkozott azzal, hogy az összehasonlító filológia minden vegyszerével kimutassa, kitől mit lopott ez a zseniális kis tolvaj. Már a gimnázium második retorikai osztályában a maga neve alatt adja be iskolai dolgozatként Sully-Prudhomme Lucretius-fordításának első huszonhat sorát, a Venus-himnuszt. Csakhogy – egyetlen pillantás a két szövegre meggyőz róla – olyan korrekciókkal, amelyektől a híres költőnek, ha ismerte volna, lett volna miért pirulnia. A megdöbbentő Venus Anadüomené szonett a jó François Coppée Parnasse Contemporainben megjelent tízsorosának témáit variálja, az unalmas mester szelíd strófáit a brutális realizmusig emelve. Victor de Laprade véghetetlenül hosszú, unalmas költeményéből születik a Faunfej tömör kis remeklése, Glatigny Kis szerelmek című verséből a Kis szerelmeim blaszfémiája. A Jeanne-Marie kezének hangja s egész sorai Gautier Kéztanulmány és Verlaine Kezek című verséből vannak átvéve: azonos a versforma, a szintakszis fordulatai, egyes képek alapanyaga; csakhogy ebben a kohóban (hogy megmaradjak a vers metaforaanyagának keretében) minden átég, a festőien finom kéztanulmányok nyelvi anyagából forrón zubogva ömlik elénk, valami új, ismeretlen költői fémből öntve, a párizsi proletárlány diadalmas keze a géppuskák füstfogta bronzán. A híres Részeg hajó forrásairól egymagában több cikk jelent meg, mint sok költő egész életművéről. Szerepel itt Vergilius és Verne, Gautier, Leconte de Lisle, Baudelaire, Hugo, s mind komoly átvételekkel, s legfőként Poe és Coleridge s még Schopenhauer is: egy Chrisholm nevű ausztrál kutató szerint a részeg hajó ugyanaz a hajó, amely Schopenhauernél a princípium individuationis megtestesítője; a legújabb, még meg sem jelent Rimbaud-monográfia szerzője, Pierre Cadot pedig nem sajnálja a fáradságot, hogy nemcsak a Részeg hajó, de az egész rimbaud-i költészet ihletését Cook kapitány útirajzaira vezesse vissza. A végtelenig lehetne sorolni a zsebmetsző-Rimbaud felderített tolvajlásainak színes sorozatát, de ez a legkevésbé sem fontos. Ami fontos, az, hogy tizenöt éves korától tizenhétig felpróbálta magára a francia költészet összes ruháit, s úgy találta, hogy egyikben sem érzi magát otthonosan, holott mindegyiket szinte jobban viselte, mint a gazdájuk. Mindegyiket leutánozta, s úgy, hogy közben mindjárt ki is figurázta őket, s az ellopott anyagból valami igazabbat és fontosabbat alkotott. Mint valami zseniális kis konstruktőr, aki különféle ócska autókból kilopott alkatrészekből minden eddigi autónál modernebbet tudna előállítani a maga primitív kis műhelyében.

A levél, amelyben a verset Banville-nak elküldte, teljes szövegében így hangzik:

A választ tehát nem a saját címére kéri: ez a hetyke fiatalember, aki hányaveti nemtörődömséggel küldi el kora egyik költőfejedelmének az őellene írott szatíráját – szenteskedő, rideg és kegyetlen anyjával szemben meghunyászkodó és titkolózni kénytelen kisgyerek. S a levélben füllent is: igazi kamaszként tizennyolc évesnek mondja magát, holott még tizenhét sincs egészen („tavaly” még tizenhat sem volt!). Egész Rimbaud-t s mindazt, amit eddig megpróbáltunk megérteni benne, nem lehet megérteni, ha egy percre is szem elől tévesztjük, hogy kivétel nélkül minden általunk ismert művét tizenöt és tizenkilenc éves kora között írta, biológiailag a pubertás, társadalmilag a felsős gimnazista korában. Ha nem látjuk legmerészebb gondolatai, legmegrázóbb szellemi vívódásai, legmesteribb verssorai mögött is azt a talán kissé idealizált gyerekfejet, amely Fantin-Latour híres Asztalsarok című képén látható Verlaine portréja mellett, azt a gyereket, aki, mikor Verlaine-hez először beállított, a rajongó barát szerint „igazi dundi, kócos gyerekfej egy nagy, csontos, kamaszosan esetlen, növésben levő testen”, és néhány hetes párizsi tartózkodása alatt állítólag egy teljes lábnyit nőtt.

Ez a kivételes helyzet avatja költészetét nemcsak zseniálissá, de teljességgel egyedülállóvá is. A serdülő gyerek lelki- és gondolatvilágának nem egy találó és szép ábrázolását ismerjük a világirodalomban; de mindezek csupán visszaemlékezések, amelyek az érettebb kor megállapodott tapasztalatain szűrődnek át, s a kiérlelt tehetség formáiban fejeződnek ki. Rimbaud költészete az egyetlen, amely a világirodalom legnagyobb költőivel vetekvő kifejező- és művészi formálókészséggel közvetlenül a serdülő lélek és elme drámáit fejezi ki. (Párjául itt is, megint csak, legfeljebb Petőfit lehet említeni.) Az élet bonyolult érdekszféráiba még bele nem keveredett, de mindezt már érzékelő gyerek romlatlan lelke szólal itt meg; már eleve valami társadalom előtti, civilizáció előtti talál itt az európai civilizáció legmagasabb fokán álló művészi kifejezést. Állat vagyok, néger! – kiált fel az Egy évadban. S a költészettől búcsúzó könyvét először Néger könyvnek, Pogány könyvnek akarta elnevezni. A felnőtt ember megalkuvásának, a tudatos művész, az irodalmi élet mágneses körében mindörökre fogva maradt, ismert író meggondolásainak teljes hiánya döbbent meg egész művében. Ő az, aki mindent, amit átél, teljes konzekvenciájával éli át, tekintet nélkül mindarra, amire felnőtten mindenki többé-kevésbé tekintettel lenni kénytelen. Ő az, aki fejjel megy az összes falaknak; aki, akárcsak Ady cikkének Petőfije, „nem alkuszik”. Sehol semminek nem enged: semmi társadalmi illemnek, még annak sem, ami a párizsi költők laza bohémiáját köti, sem irodalmi ízlésnek, sem művészi lehetőségnek. Csak egyet akar: mindenestül kifejezni magát, mindenestül feltárni a világgal való friss kapcsolatainak egész elbírhatatlan teljességét. A szabad szabadság ez iszonyú makacsságú imádója számára a költészet maga is – minden korlátlanságában – túlságosan meghatározott emberi tevékenység. Ő még nem elégszik meg azzal, hogy ez vagy az legyen, még ha akár nagy költő is. „Minden” akar lenni.

Ezért lehet költői alkotásának rövid korszakába belesűrítve a költészetnek szinte minden ismert lehetősége. Duhamel kitűnően írja, hogy Rimbaud pályája az irodalmak egész történetének tömör összefoglalása. Rövid néhány év alatt eljut a robbanó termékenységtől a teljes meddőségig, a költészet mindenhatóságának érzésétől a minden művészet nevetséges hiábavalóságának érzéséig, a kietlen magánytól a bohémségig és vissza, az izzó értelemtől a ködös hallucinációig, a brutális erejű valóságtól a megfoghatatlanul kósza sejtelemig, a társadalmi forradalom szenvedélyes követelésétől az egész emberi történelem elutasításáig, a kristálytökéletességű formától a forma teljes széthullásáig, a kifejezés eksztatikus mámorától a kifejezés teljes csömöréig. S közben szinte fél kézzel, csak úgy kutyafuttában, mintegy gyorsírási jegyzetekkel odavetve, a világ elé hajította mindazokat a kérdéseket, amelyekkel a költészet azóta, máig is vívódik. „Ha valamiben – írja Aragon »a modern irodalmak e talán legnagyobb költőjéről« –, abban mindenki megegyezik, hogy a francia költészet s egyáltalán a költészet utolsó fél százada fölött Rimbaud árnyéka, az ő példája uralkodik; a költészet utolsó félszázadába, hogy úgy mondjuk, az ő hangja, az ő szelleme jár kísérteni.”

Poklok Százada, Gyilkosoknak ideje – ez volt Rimbaud kora. Legalábbis az ő számára ez volt. Verlaine számára – akivel tragikus és máig sem teljesen tisztázott személyes kapcsolatuk miatt oly tévesen állítják párba költészetét, mint a dekadencia Dioszkuroszait – ugyanez az időszak a Gáláns ünnepélyek és Jó dalok kora volt; Victor Hugo számára pedig a Rettenetes év. Verlaine az új történelem robbanással teli kezdeteinek roppant indulataiból és forrongó mozgalmaiból csak a kivetettséget élte át, elesetten hányódva az érzékek pogány paradicsoma és a bűntudat keresztény pokla között. Victor Hugo csak átmeneti válságként élte át nemesen humanisztikus polgári eszményeinek megtiprását. Egyedül Rimbaud volt kora egész francia, sőt, egész európai költészetében, aki romlatlan és korlátlan gyermeki felfogóképességén kora egészét szűrte át, és a leglényegesebbet ragadta ki belőle. Azt fejezte ki korából, ami benne világtörténelmi; ezért lesz hatása és jelentősége egyre teljesebben világirodalmivá. Egy új történelmi korszak első nagy összecsapásának minden vonatkozását élte át; ezért irányítják rá a figyelmet ennek a korszaknak meg-megújuló újabb és újabb összecsapásai. Első ízben az első világháború kataklizmájában válik hatása uralkodóvá a francia és részben az európai költészetben: ez az az idő, mikor minden szellemi mozgalom magának akarja kisajátítani. Hatása a második világháború folyamán csap újra magasabbra, s az azt követő korszakban érik be Rimbaud higgadtabb, reálisabb, végleges vagy legalábbis sokáig érvényesnek tűnő értékelése, mindenekelőtt Etiemble már idézett nagy jelentőségű kritikai munkája s a végre elkészült teljes kritikai szövegkiadások létrejöttével.

Egyedül Rimbaud áll minden démoni valóságérzékével és távoli sejtelmével egy új kor küszöbén, amelyben az egész európai társadalom átalakulása, az egész emberi létezés újrafogalmazása lesz a történelmi feladat; amikor az életnek új feltételei alakulnak ki, és még a legősibb emberi viszonylatokat, még a szerelmet is újra fel kell találni.

Új virágokat, új csillagokat, új húsokat, új nyelveket akart felfedezni; köszönteni az új munka születését, az új tudást, a zsarnokok futását, a babona végét – mindazt akarta, amit egy egész hosszú történelmi korszaknak, annak, amelyben mi élünk, s még gyermekeink is élni fognak, a küldetése – még akarni is. Miután megharcolta a szellem harcát, mely éppoly brutális, mint az emberek csatája, ezért kellett végül is eltemetnie képzeletét. E roppant szellemi erőfeszítés, e néhány rövid évbe sűrített több évszázadnyi emberi reménység vége nem lehetett más, mint a kudarc. A gondolat és érzés kifejezésének csodálatosan elért csúcsai után románcfélékben próbált búcsút mondani a világnak, s végül teljesen búcsú nélkül, némán, egyetlen szó nélkül hagyta ott.

Az volt ő, aki, hogy dudás lehessen, alászállt a poklokra, de visszatérve onnan, eldobta a dudáját is.

Az írók személye általában addig érdekli az utókort, amíg írnak, és abban, amit írtak. Rimbaud esetében – ahogy Delahaye oly találóan jegyzi meg – számunkra „két személy van, aki érdekes: az, aki ír, és az, aki már nem ír”. Rimbaud titokzatos elhallgatása, döbbenetesen néma afrikai évei szinte éppoly fontos fejezete a modern költészet történetének, mint alkotó korszaka. Ez az elhallgatás éppoly éles fényt vet a költészet további történetére, mint megszólalása.

Az az elvágyódás, a meddőségnek az a kísértése, amely Rimbaud-ban végső következtetésig jutó tetté lesz, már őelőtte is jellemezte a modern kor művészetét, és sokáig jellemzi még őutána is. Ez a főtémája Baudelaire költészetének is; erre hív a mallarméi tengeri szél; egy különös festő, Gauguin nevezetű, éppen Rimbaud halálának évében teszi meg a rimbaud-i fordulatot, mintha csak kezéből venné át a stafétabotot. Nem sokkal ezután döbbenten áll a világirodalom az öreg Tolsztojnak művét és az egész irodalmat megtagadó morális krízise előtt; tüneményes kezdet után egy fiatal francia költő, Paul Valéry, éppen a Rimbaud halálát követő év egy éjszakáján mond éppoly hirtelen búcsút a költészetnek (igaz, nem végleg, csak mintegy másfél évtizedre), mert „nem érzi magát többé abban az állapotban, amelyben az ember irodalmat csinál”. Az egyik napról a másikra majd húsz évre elhallgató Rilke, a művészi tevékenységet, mint olyat, megtagadó és alapjaiban felszámolni kívánó dadaista és szürrealista mozgalom, az atonalitásig bontott zene, a teljes absztrakcióig meztelenedő festészet mind a rimbaud-i elnémulás különböző válfajai. Mindennek a mélyén, ha nem is ilyen brutálisan kimondva s nem is jutva ilyen teljes felismerésig, a kétségbeesett rimbaud-i következtetés áll: A művészet ostobaság. Csak nem mindegyiknél követi ezt, mint Rimbaud-nál (az egyetlen Tolsztojt kivéve) a következtetés másik része, amelyet – az Egy évad végleges szövegéből kimaradt töredékekben – gyakorlatilag az utolsó Rimbaud által költői szándékkal leírt szónak tekinthetünk: Üdv a jóságnak.

Ha végigolvassuk Rimbaud fantáziától, szenvedélytől és szellemtől szikrázó költői műveit s aztán elképesztően száraz afrikai levelezését, amelyben nincs egyetlen költői kép, egyetlen mondat, amely íróra vallana, egyetlen megjegyzés, mely az irodalmat érintené, alig-alig hisszük, hogy a két ember – egy. Mintha két külön ember állna előttünk. És mégsem kettő. A második csupán az első végtelen lehetőségei közül az egy megvalósult lehetőség: a gyarmati felfedezőé. A sok lehetőség közül, amely a világot megváltoztatni akaró lánglelkű gyermek számára egymás után mind lehetetlenné válik, íme az egyetlen, leglehetetlenebb lehetőség, amely megvalósul. Kezdettől fogva szó és tett teljes egységére vágyott, egy testben és egy lélekben az igazságra, szó és tett végzetes szakadékai között hányódott, most íme megvalósította; s ha a tettet nem lehetett a szenvedélyes szavakhoz igazítania, most a szót igazítja az egyetlen tetthez, amelyet sikerült véghez vinnie. „Aki a harrari Rimbaud-ban csak a vagyonszerzésre elszánt vadállatot látja, a maga ellentétébe fordult költőt, az angyalt és az ördögöt, nagyon csalatkozik – mondja kitűnően Tristan Tzara. – Annak a tudományos világnak eszköze és prófétája ő, amelynek jövője a kényelem, bőség, gyorsaság s a népek és fajok közti megértés tündérvilágába emelkedik.”

Felfedezői és kereskedelmi sikerének tetőfokán, 1891 februárjában támadja meg Harrarban a betegség, amely szörnyű szenvedések s egyik lábának amputálása után ugyanez év végén halálát okozza harminchat éves korában. A fél világot bejárta, vagy harminchat különböző foglalkozást űzött, megtanult egy tucat nyelvet, a civilizált nyelveken kívül amharául és whabi nyelven is, az első európaiként behatolt Bubassáig és Ogadenig az afrikai szárazföldbe, II. Ménélik, „az Úr választottja, Etiópia királyainak királya” udvari szállítójának tekinti, s a Földrajzi Társulat Közleményeiben egy „szárazsága ellenére igen érdekes” beszámolója jelent meg felfedezéseiről. Ebben a beszámolóban írja le egész ismert afrikai levelezése során egyedüli alkalommal a „költő” szót, mikor az ogadeni néptörzsek életmódját tárgyalja: „A wodadok (írástudók) minden törzsnél megtalálhatók, ismerik a Koránt és az arab írást, és rögtönző költők.”

Miközben egyre messzebb jut Európától és az irodalomtól, volt iskolatársa, Paul Bourde, a Temps című napilap szerkesztője, akinek afrikai tudósításokat ajánl fel, ilyen levelet intéz hozzá: „Oly távol élvén tőlünk, bizonyára nincs tudomása arról, hogy Párizsban egy igen szűk körben amolyan legendás alakká kezd válni, akinek halálhírét költik, de néhány hűséges híve továbbra is bízik abban, hogy életben van, és makacsul várják visszatértét. A Latin Negyed lapjaiban, sőt könyvbe gyűjtve is kiadták első kísérleteit, prózát és verset; s néhány fiatalember (akiket naivnak találok) irodalmi módszert próbál faragni a magánhangzók színeiről írt szonettjének alapján. Ez a kis csoport, amely Önt mesterének tekinti, nem tudva, mi lett Önből, azt reméli, hogy egy napon majd megjelenik Párizsban, és kiemeli őket a homályból…”

Rimbaud-nak erre a levélre egyetlen hangnyi válasza, egyetlen megjegyzése sincs. Egyetlen szó sem utal arra, hogy bármilyen formában tudomásul vette volna e hírt, amely világirodalmi hódításának kezdetét jelenti. 1889-ben Louis Villette ezt írja egy folyóiratban: „Az ifjúság elfordul Musset-től egy pozitívabb és modernebb költő-filozófus kedvéért: Arthur Rimbaud-ról beszélek.” A pozitív és modern költő-filozófus ugyanakkor éppen legviharosabb és legsikeresebb fegyverszállítási ügyleteit bonyolítja le.

S mikor az ifjú Valéry azt mondja róla az ifjú Gide-nek, mint ez utóbbi naplójában olvasható: „Ötven év múlva szobrokat fognak emelni emlékének”, Rimbaud már halott, vagy éppen haláltusáját vívja a marseille-i kórházban. Ugyanezekben a napokban hagyja el a sajtót verseinek első jelentős gyűjteménye Ereklyetartó címen.

Egykor meggyilkolta magában a költőt, hogy megszülessen helyén a fantasztikus gyarmati kalandor. S aznap, mikor ez utóbbi meghalt, újjászületett a költő. Most már a világirodalom számára.

1869 és 1873 között egy tanulóéveit járó francia diákgyerek döbbenetesen koraérett költeményeket ír, amelyek közül csak néhány jelenik meg életében, s csak kettő a költő tudtával és beleegyezésével. A többit néhány közvetlen barátján kívül senki sem ismeri. A fiatalember ekkor felhagy a versírással, s fantasztikus utazások után több mint egy évtizeden keresztül különböző gyarmati üzletekkel foglalkozik Afrikában, köztük fegyverszállítással, sőt egyes adatok szerint rabszolgakereskedelemmel is. A költészetről többé egyetlen szót sem ejt, hallani sem akar. Szarkómában hal meg harminchat éves korában, teljes magányban és elhagyottságban – miközben verseit már zászlajára tűzte a modern költők mind népesebb csoportja, s megjelent összegyűjtött (még korántsem összes) verseinek első kiadása, mely majd egyre bővülve, ismeretlen, időnként fel-felbukkanó újabb darabokkal gazdagodva s végül az utolsó években eljutva a végleges, teljes kiadásig, forradalmi hatással lesz az egész európai költészetre.

E hosszúra nyúlt bevezető helyett tulajdonképpen ennyi és nem több az, amit tudnunk kellene az előtt az út előtt, amelyre az itt következő költemények, a halhatatlan rimbaud-i mű megismerése ragadja magával ellenállhatatlanul a fogékony és figyelmes olvasót.

1958