Kell-e védelmezni a költészetet?

Nemrég Dioszkurosz-társát, Shelleyt a magam ürügyén szólaltattam meg. Most hadd idézzem meg Keatset a maga ürügyén. Annál inkább, mert páratlanul gazdag irodalmi sajtónk, úgy látszik, megfeledkezett születésének 200. évfordulójáról. Kivéve az új, első magyar költészeti folyóiratot, a Parnasszust. Holott az európai – nem csak angol – folyóiratok egész sora érezte fontosnak éppen most a költészet „védelmében” megidézni őt, a költészet megtestesült szellemének szellemét. Méghozzá nem a „klasszikusoknak kijáró” tisztelettel, hanem a kiáltó ínség és hiány nagyon is mai hangján (amely éppoly mai, mint a költészet fölöslegességét ismételgető fölény hangja), napjaink túlpolitizált, mégis poliszhiányban szenvedő, túlgazdaságosított, mégis folytonos csődökkel (hasztalanul) viaskodó, túlszámítógépesített, mégis egyre kiszámíthatatlanabb, túltörvényezett, mégis törvénytelenségben tobzódó világában: arra emlékeztetve, hogy vannak (vagy csak voltak?) és még lehetnek (sőt, kikerülhetetlenül lesznek is) az embernek tartósabb, részarányosabb, az időt nem magáról lerázó, hanem magába fogadó, mi több, és horribile dictu, gazdaságosabb, egyenesen „költségkímélő” értékei. Nemcsak a különböző „minimal art”-okra gondolok (melyek sokszor csak az erőfeszítéstől kímélik meg – önmagukat), hanem általában a művészetek minimális ráfordítással teremtett kincseire, ezek között is elsősorban a legkevesebb anyaggal dolgozó költészetre. Most, amikor ezektől még a legminimálisabb ráfordításokat is szeretnék sokan illendő elvonásokkal terhelni.

A még Petőfinél is kurtább életű orvosnövendék alig fél évtizednyi pályája során éhbérnek sem, talán még a mai magyar létminimumnak sem megfelelő anyagiakkal, néhány szál gyertya mellett, néhány már csak giccsfestményeken látható pittoreszk lúdtoll elhasználásával és néhány rongyos ív papír felhasználásával nagyobb, hosszabb életű, pótolhatatlanabb és megdönthetetlenebb értéket teremtett, mint a horribilis ráfordítások és horribilis megvonások tömegeinek mesterei együttvéve. („A halál [nemcsak] Némethoni Mester” – ahogy Paul Celan írta.) Az ezeket irányító, világszerte és naponta a Headline-ok tükrében magukat elégedetten szemlélők költséges és fáradságos passziói (vagy passiói). Eszükbe jut-e egyszer is, hogy számukra legfeljebb néhányszor kétszáz nap jut ezeken a „főcímeken”, míg a Keatseknek (s az esetlegesen még – sose lehessen tudni – az ő közvetlen közelükben is élő mai Keatseknek is) kétszáz vagy akár kétezer évnyi vagy annál is több halhatatlanság, s méghozzá olyan potom pénzeszközök fejében, amilyeneket ők talán el sem tudnak képzelni. (Mert kicsi a képzelőerejük.)

Tudja közülünk valaki, ki volt Homérosz korában az athéni (vagy nemtudomhovavalósi) pénzügyminiszter? (Igyekeztem tájékozódni: reménytelen.) És Shakespeare korában? (Utánanéztem: eredménytelenül.) És Goethe korában? (Megpróbáltam kideríteni: nem sikerült. Talán éppen ő maga volt az. Vagy mégsem? Ki tudja?) Hát Keats korában? (Erre csaknem rábukkantam. Mégpedig Shelley és Byron verseiben – minősíthetetlen jelzők és kitételek kíséretében. Castlereagh-nek hívták. De ő is csak külügyminiszter volt.) Fel lehet-e tenni ezeket a kérdéseket egy akármilyen magas színvonalú tv-vetélkedőn?

Persze tudjuk, mindnyájan tudjuk, mindez csak ezerszer megrágott, időtlen idők óta újból meg újból kétségbe vont és újra meg újra önmagát megerősítő banális közhely. De hát éppen ezért kell mindannyiszor elismételni. „Törvényhozók” lepik el évszámra és naphosszat mindenütt a törvényhozó testületek fényes palotáit. De nagy a valószínűsége, hogy megint csak Keats Dioszkurosz-társának, Shelleynek lehet igazat adni, aki szerint:

„A költők egy felfoghatatlan sugallat szócsövei; ama gigantikus árnyak tükrei, melyeket a jövő vet a jelenre; szavak, amelyek azt fejezik ki, amit maguk nem értenek; harcba szólító harsonák, amelyek maguk nem érzik át, mire buzdítanak; erő, amely másokat megmozgat, bár maga mozdulatlan. A költők a világ el nem ismert törvényhozói.” (A költészet védelme, Bart István fordítása.)

A költészetet nem kell megvédeni. Megvédi önmagát. És az el nem ismert törvényhozókat nem kell elismerni. Elismerésük záloga éppen az, hogy nincsenek elismerve. Mindnyájan tudjuk, hogy a Beauty is truth, truth is beauty, valamint az A thing of beauty is a joy for ever belátását nem várhatjuk és nem is várjuk el az éppen ügyeletesektől, kiváltképpen azt nem, hogy e tömör szentenciákra alapozzák a mindig sebtiben (késve) összetákolt, mindig hiányokba fúló és soha be nem tartott költségvetéseket. De annyit minden valamirevaló országlónak be kell látnia, hogy van az országnak egy másik, nem évente változó, rejtett költségvetése is, amelyet nem lehet teljesen figyelmen kívül hagyni; egy olyan közvagyonról való számadás, amellyel folyton számolni kell, s amellyel el is kell számolni; s ez nem folytonos hiányokkal küszködik, hanem folytonos növekedéssel jár.

Az örök öröm termelői tudják, hogy ők ennek az örömnek csak termelői – haszonélvezője csupán az utánuk következő néhány évtizedes vagy néhány évezredes halhatatlanságuk lesz. De ennyit a jelen embereinek is tudniuk kell; azzal együtt, hogy mindez nem csak a múltra vonatkozik (ahogy sokan el szeretnék hitetni magukkal), hanem a mindig jelen idejű jelenre is. Minden ilyen „kerek” évfordulónak, ennek is ez az értelme. Keatsnek semmi szüksége ránk. Neki már utolsó kívánsága is teljesült: „Bár volnék, mint te, Csillag, oly örök.” Nekünk van szükségünk Keatsre.