Ár ellen is

Örömet érzek – és hálát: azok iránt, akik kezdeményezték éppúgy, mint azok iránt, akik támogatásukkal lehetővé tették e kezdemény megvalósulását: hogy e testes, ám testesebb olvasótáborral nem kecsegtető könyvet az ilyesmire kevéssé alkalmas szűk esztendőkben, megírásának kezdete után éppen húsz évvel eljuttassák harmadik kiadásához. Annál inkább, mert írói pályámnak ez a minden bizonnyal legnagyobb vállalkozása ezáltal és ebben az értelemben egyben a legsikeresebbnek is tekinthető.

(Kitérőként: a költészetet, prózaibban és magához a dologhoz testközelibb megszólítással: a versírást még képletesen sem lehet „vállalkozásnak” nevezni, még kevésbé annak tekinteni. Kezdete nem tudatos elhatározás(ok)ban fogant, váratlanul és mintegy titokban ragadja meg azt, akit megragad, s mire észreveszi, észre veszi az ember, már el is öntötte egész szellemi valóját a dagály, s ha később, némiképp gátak közé lehet is szorítani, sodrását és kiterjedését továbbra is maga szabja meg.

Amint azt Babits megélte és megszenvedte. Mint egy várt és váratlan, boldogító és gyötrelmes anyaságot. Vagy mint egy abszurd önnemzést. A költő nem tervezi, hanem ajándékul kapja – és ajándékozza tovább a verset, spontán meglepetés- és megrohanásként, folytonosan áhított, de megjöttekor félelmetes eseményként. „Ajándékul”, ahogy Mallarmé fogadta és ajánlotta a költeményt, mint egy titokzatos „edomita éj” gyermekét – mint egy „szörnyszülöttet” [une horrible naissance]. Ilyenre ember nem „vállalkozik”.)

A versek írása és olvasása „titkainak” vizsgálatához azonban, kivált egy egész korszakot átfogóan, előre fel kell készülni, tervezni és kutatni kell, elszántan és kitartóan, idő és tér beosztásával kell élni, számos egymással összefüggő, esetenként egymásnak ellenálló feladatot kell vállalni.

Mikor könyvem első kiadása 1980-ban megjelent, úttörő volt a maga terepén, primőr a magyar piacon. Első kritikusai, ha nem túl nagy számban is, és talán nem is a tárgyat megillető elmélyedéssel, ilyenként is üdvözölték. Akármily hihetetlenül hangzik, az a magyar irodalomban, amely buzgalommal és előszeretettel nevezgette magát az egyik, ha nem éppen a „költői nagyhatalomnak”, éppen e nagyhatalmi mivolt illúziójával kecsegtető századában egyetlen könyvet sem tudott szentelni arra, hogy tisztes szinten az európai költészet teljes körében tárgyalja a modern magyar költészetet, vagy fordítva, de ugyanabban az irányba, a magyar költészet tárgyalásába bevezesse a vele párhuzamos, ha nem is egy ütemben alakuló világköltészet jelenségeit és problémáit. Mi több, a huszadik század magyar költészetének összefoglaló tárgyalására sem került sor (mint e könyv más helyén már említettem) Komlós Aladár 1928-as és Lengyel Balázs 1948-ban kiadott könyve óta. Mindebbe a mindenkori nagypolitika (és az azon belüli kis irodalompolitikák) folytonos packázásai is durván belejátszottak. De éppúgy meghatározták az irodalmi (talán még a nemzetinél is túlzóbb) önismeret kisebbségi, illetve nagyzolási szélsőségei közötti heves kilengések. Nyilvánvalóan ennek, mindennek köszönhető, hogy e könyv az első után hét évvel második, tíz újabb év múltán most a harmadik kiadásához is elérkezett.

De, egyúttal, természetesen köszönhető, sőt a szerző netán az olvasóközönség egy kis része által is hangsúlyosan és itt ismételten megköszönendő a kiadónak és a kiadót támogató intézményeknek, hogy a könyvkiadás és az irodalom e mai-hazai kaotikus állapotában, és minden eddiginél inkább az eladhatóságra, a rossz (vagy néha jó) szenzációkra, a közkeletűségre és olykor a közérdekűségre kényszerített vagy rákapatott írott-szó-terjesztés (és -sugározás) idején vállalkoztak egy effajta könyv ismételt kiadására. Mert egy idő óta nagyot fordult a kocka. Vagy a gömb és – a mi gömbérzékünk. Sok mindenben. A költészet magyar „nagyhatalma”, nagy hatalma játékterében vagy csillagterében. A nagy nyilvánosság (benne a legnagyobb hatalom, a „média”) egyetlen fölényes kockavetéssel (amelyet, rendkívüli tájékozottságában, talán Mallarmé Egy kockavetés soha nem törli el a véletlentjétől, vagy éppen az ellenkezőjétől ihletve) nálunk manapság véglegesen döntött a költészet jövőjének (s már jelenének is) tökéletes fölöslegességéről és menthetetlen ósdiságáról, méghozzá a divat uszályában: véglegesen és globálisan: glo-bá-li-san. Sajnos, mint általában, és általában még a magasabb értékrendű magyar irodalomszemlélet is, többnyire, egy „miatyánkkal” (vagy „brosúrával”?) elmaradva, vagy hogy kevésbé legyünk elmarasztalhatók: elszakadva a világirodalmi folyamatoktól. Nem véve észre a nagy „csatlakozásban”, hogy a költészet egy ideje megint hét bő esztendejét éli szinte az egész nyugati világ szellemi (irodalmi) életében. Nem mintha ez olyan fontos lenne, hiszen éppen arra szeretném vezetni a fonalat, hogy a költészetnek éppen az az emberemlékezet óta létező (vagy még régibb) multikulturális szerepe, hogy (ezzel is eltérve a gazdasági mutatóktól) nincs konjunktúrája és dekonjunktúrája, kívül áll ezeken a paramétereken. Mint ahogy – bizonyos, ám igen jelentős mértékben – kívül áll az irodalmon is. Vagy inkább: az irodalom áll kívül a költészeten. A „modern” költészet hajnalán (majdnem pontosan száz évvel e könyv megjelenése előtt) elhangzott már egy versben az azóta „profetikusnak” tűnő, de mindenesetre a további fejlődés során alapvetőnek bizonyult abszurd és felháborító feltételezés: S mind a többi csak irodalom. Paul Verlaine a börtönben, 1874-ben írt „költészettanában” (L’Art poétique). Ez a modern költészet és költészettan egyik legfőbb felfedezése, bár ősi és legősibb megjelenéséig visszamenően: a költészet műfajon kívüli, műfajon túli, műfaj nélküli kivételezettsége. Az én „bevezetésem” a modern költészetbe, ha ily módon kimondatlanul is, ezt az alapfelismerést tartotta legfőbb bázisául.

Egy megjegyzéssel, illetve némi érveléssel fentebbi botrányos megállapításom mellett, ilyen köznapi tényeket sorolhatok fel: áttekintve a – minden gyengéje mellett is – feltétel nélkül a legfontosabb irodalmi díjnak mondható Nobel-díj nyerőlistáját, csaknem harminc évre visszatekintve, 1971-től 1997-ig, azt találtam, hogy a huszonnyolc kiosztott díjat tizennégy költő nyerte el, a többi tizennégy regény-, dráma- és esszéíróval szemben: a chilei Nerudától a lengyel Szymborskáig. Még hétköznapibb tény: ha egy magyar médium belép, mondjuk, egy jobb párizsi könyvesboltba, az ajtóban nem a horror-dolor-kém-rémregények roskadozó polcaiba ütközik, hanem a költészet és a költészetről szóló kritika-költészet s az azokkal érintkező filozófiák hazai és minden nyelvre fordított garmadájába.

Alig egy-két héttel e rövidnek indult, de kissé – szinte írója tudtán kívül – hosszúra sikerült előbeszéd mostani befejezése előtt, egy ilyen roskadozó polcon leltem rá – véletlenül, ha van ilyen véletlen – egy francia filozófus elegáns, album alakú, bár vékonyka plakettjére, mely ezzel a kihívó címmel hívogatja (vagy riogatja) az olvasót: Résistence de la Poésie („A költészet ellenállása”). A szerző nevét sem ismertem. Azóta megtudtam: Jean-Luc Nancy a mai francia filozófia egyik kiválósága. Amiről az alig harminc lapon olvasható két szöveg minden kétséget eloszlatóan meggyőzött. Arról is, hogy régóta olvastam valamit, aminek ennyire a legfontosabb gondolnivalóim között van és lesz a helye. S mivel azt szeretném, hogy e könyvben is meglegyen ha nem is a „maga” helye, legalább egy kicsi, de (hogy most egy saját írásom címét kölcsönözzem) „elvitathatatlan” helye.

Minthogy könyvem szövegén a sajtóhibák kijavításán, valamint néhány mondat apró kiigazításán kívül semmit nem változtattam, mielőtt elbúcsúznék az olvasótól, vagy inkább útjára bocsátanám, Jean-Luc Nancy néhány sorát szeretném kölcsönvenni befejezésül. A kötet az 1997-es évszámot viseli magán, a benne található első tanulmány 1996-ban jelent meg először (Faire, la Poésie); a második 1995-ben (Compter avec la Poésie). Az első ezzel a két bekezdéssel fejeződik be:

„A költészetnek ez az ősrégi, terhes, nyomasztó, ragacsos ügye szilárdan ellenáll minden unalmunknak és undorunknak, amit a költészet hazugságai, minden negédessége és fennköltsége kivált belőlünk. Még ha nem érdeklődünk is iránta, a költészet óhatatlanul megállásra késztet. Ma éppen úgy, ha más formában is, mint Horatius vagy Maurice Scève, Eichendorff, Eliot vagy Ponge korában. És ha azt állították, hogy Auschwitz óta a költészet lehetetlen, majd, ellenkezőleg, azt, hogy Auschwitz óta még szükségesebb lett, mint azelőtt, akkor éppenséggel a költészet az, amiről azt is, meg ezt is el kellett mondani. Az értelem megközelítésének követelménye – ránk kivetett sarca, visszautasíthatatlan kívánalma mindig is megállásra készteti a beszédet és a történelmet, a tudást és a filozófiát, a cselekvést és a törvényt.

Ne beszéljenek nekünk a költészet etikájáról vagy esztétikájáról. A »költészet« szóval jelzett cselekvés, emberemlékezet óta megszakítatlan múltjával, ennél jóval felsőbb régiókhoz tartozik. Lesben áll, mint a vadállat, felajzva, mint a rugó, és máris működésbe lép.”

Rosszabb félni tőle, mint megijedni.