Előszó a „Megíratlan könyvek”-hez

 

A költészet évadai második kötetének (1967) előszava arról szól, hogy azt a könyvet voltaképpen egy másik könyv helyett írtam meg. És szinte minden megírt könyvemről képletesen elmondható volna, hogy egy másik, megíratlan könyv helyett íródott. Az említett előszóban idéztem Goncourt sokat idézett mondását is: Sosem azt a könyvet írjuk, amelyiket akarnánk.

Vannak azonban csakugyan megíratlan könyveim is, amelyeket nemcsak meg akartam írni, hanem egy-egy kidolgozott részlet vagy vázlat erejéig meg is írtam. Ezeknek – ezek közül egyeseknek – a foglalata az itt következő könyv: a megíratlanok helyett, amelyeket meg akartam írni, egy megírt könyv, amelyet (jelen formájában) sohasem akartam megírni.

A leginkább „megírt” (vagy annak a látszatát keltő) ezek között a külön kötetben meg is jelent nagyobb Füst Milán-esszé, amellyel ez a könyv kezdődik. Csakhogy eredeti szándékom szerint ez az Arcok és vallomások sorozatba beilleszkedő változat a tervezett könyvnek csupán első része lett volna: élet- és helyzetrajz, arcképvázlat, amelyet a – terjedelmesebb – második részben a művek elemzése követett volna, az író különböző műfajainak rendjében. Ez a második rész akkor – különböző, nagyrészt rajtam kívül álló okokból – nem készülhetett el, míg végül is letettem a tervről. Később azonban – a tervtől függetlenül, alkalomszerűen – mégis elkészült néhány tanulmány és cikk, amely voltaképpen a meg nem írt második rész egyik-másik fejezetének felel meg. S ha mindehhez hozzágondoljuk azokat az életem különböző szakaszaiban különféle alkalmakból létrejött, Füst Milánnal foglalkozó írásokat, amelyek tanulmányaim első, a magyar irodalommal foglalkozó dolgozataimat egybegyűjtő kötetében kaptak helyet (A költészet vérszerződése, 1977), akkor mégiscsak kialakulnak ennek a megíratlan könyvnek a körvonalai.

A következő ciklusba sorolt, szám szerint négy Picassóval foglalkozó cikk, amely csaknem három évtizedet ölel fel, ugyancsak sejtet valamit – ha még vázlatosabban is – annak a könyvnek legalább a közegéből, amelynek megírását újra meg újra elterveztem, amelyre ismételten megnyilvánuló kiadói igény is ösztönzött, s amelynek megírásától mégis mindeddig eltérített valami. Nem is elsősorban az, hogy a fel sem mérhetően kiterjedt Picasso-irodalom, úgy tetszik, minden új gondolat, észrevétel születését lehetetlenné teszi. Éppen az a meggyőződés (vagy legalább sejtelem) táplálta máig el nem készült Picasso-könyvem tervét és az elkészült tanulmányokat, hogy mindezeken túl mégis maradt valami olyan, ami csakis az én mondanivalóm lehetne korunk e talán legbámulatosabb művészi jelenségéről. Mindenesetre, a magyar Picasso-irodalom mindmáig változatlan szegényessége (amelyből csupán Kállai Ernő és Körner Éva könyve, illetve könyvecskéje emelkedik ki) továbbra is elevenen tartja megoldatlan aktualitásában a Picasso – magyarul témát.

A Cirkusz és Inferno címen összefoglalt filmkritikák és más, filmmel foglalkozó cikkek, a záró interjúval együtt, részben egy rejtett nagyobb Fellini-tanulmány szilánkjait és lehetőségeit villantják fel, az egyes filmek „mulandóságának” és a film mint műfaj egyre táguló perspektívájának egységében; részben adalékok irodalom és film eddigi ellentmondásos kapcsolatának kérdéséhez.

A fehér felület felé, néhány alkalmi tárlatmegnyitó mellett, az absztrakt festészettel kapcsolatos két, különböző időben született s egymással szembenálló állásfoglalásnak ad hangot. Voltaképpen mindkettő vitacikk, és viták tüzébe is került. S amint első látszatra is kitűnik, egymással is vitában állnak. Nem is akartam eltagadni ezt a saját szemléletemen belüli változást, vagy akárcsak csikorgó érdességén enyhíteni. Annál inkább nem (vagy annak ellenére sem), hogy ma, együttes megjelenésük pillanatában egyikkel éppúgy nem tudok egyetérteni, mint a másikkal; s a kettővel együtt éppoly kevéssé. Ellenben mindkettőben fel vélem fedezni a festészet ma is aktuális problémáinak egy-egy részletkérdését legalább, s a magyar képzőművészetben sokáig traumatikus kérdésfeltevés legalább nyílt és valóságosabb távlatokba helyezésének törekvését. Nagyon is magukon hordva megírásuk időpontjának jegyeit és tisztázatlanságait, mégiscsak rámutatnak egy ma is fontos pontra: arra, hogy a képzőművészet legújabb fejlődésének semmiképpen sem „figuratív” és „nonfiguratív” hamis alternatívája a főkérdése – ahogy nálunk hol egyik, hol másik oldalról, illetve végső soron mindkét oldalról egyaránt és egyforma hamis kiélezettséggel vélték. A művészet legújabb fejlődése világszerte, nálunk is mindenesetre ezt látszik alátámasztani.

 

Itt következnek tehát megíratlan könyveim közül azok, amelyek felibe-harmadába (vagy negyedébe-tizedébe) mégiscsak megíródtak. A többi, amelyből egyetlen sor se rögzítődött, számos hasonló kötetet tölthetne meg. Ha megíródott volna.

 

Eddig írott tanulmányaimat és cikkeimet négy kötetben foglaltam össze, amelyek közül ez a kötet az utolsó. Igyekeztem a négy kötetnek a tárgyak, témák vagy feldolgozási módok szerint többé-kevésbé egységes szerkezetet adni. Az első kötet így a magyar irodalommal, a második a külföldi irodalmakkal foglalkozó írásokat tartalmazza, a harmadik az életrajzhoz és a pálya vonalához szorosabban illeszkedő szövegeket gyűjti egybe, e mostani, negyedik, az önállóan is megjelent Füst Milán-monográfia s a hozzá csatlakozó tanulmányok mellett a képzőművészettel és filmmel kapcsolatos, többnyire töredékes kísérleteket.

Ez a csoportosítás azonban már a harmadik kötet esetében sem lehetett teljesen következetes. Egy ciklusát olyan írások adják, amelyeknek leginkább az első kötetben lett volna helyük – ha akkor már léteztek volna. E mostani kötet utolsó, Tartozásaimból című ciklusában hasonló módon és hasonló okból talál az olvasó csaknem egy külön kis kötetre való különféle tárgyú és műfajú írást, amelyeket – ha már annak idején megíródtak volna – talán az első három kötet között kellett volna szétosztani. De valamiképpen mégsem csak ez az esetlegesség az oka, hogy ide kerültek: a legtöbb ugyancsak valami elmulasztott régebbi terv vagy eshetőség késői, töredékes vagy fájdalmas beváltása: csupa „tartozás” – valakinek vagy valaminek. Így hát többé-kevésbé szervesen helyezkednek el a „megíratlan könyvek” töredékei mellett.

A szerkesztési következetlenségekhez ez utóbbi két kötetben végül még az is vezetett, hogy e négy kötetben szerettem volna összefoglalni ilyen irányú munkásságomból mindazt, ami e negyedik kötet összeállításának időpontjáig – 1980 szeptemberéig – létrejött, és mai ízlésem próbáját kiállja.

Felmerül a kérdés, miért éreztem szükségesnek ilyen új rendszerezésben közrebocsátani nagyobb részükben már kötetben is megjelent, kisebb részükben különböző folyóiratokban szétszórt vagy épp máig kéziratban maradt kisebb-nagyobb írásaimat. Nem az utókor feladata volna-e ez? Talán, ha mint a régi írók, bízhatnánk a minden „feladatát” (példásan) megoldó utókorban… De hiszen a régiek szilárd bizodalma is oly sokszor hiúnak bizonyult. S ha az ember maga megteheti művéért, amit tehet… Azt hiszem, nemcsak az építészetre vonatkozóan volt igaza Giorgio Vasarinak, aki a Vitákban többször is, többek közt Brunnelleschivel és Nicolló da Uzzanóval kapcsolatban figyelmeztet arra, hogy „aki építészeti alkotások révén szeretne emléket hagyni magáról, még életében váltsa valóra terveit, és ne bízza másokra”.