Új „fin de siècle” küszöbén

Korunkra, sok egyéb között, az is jellemző lesz, hogy a sokszoros szétszakítottságban annyira keresi a találkozás lehetőségeit, hogy más komoly tevékenységek képviselőinek módjára a költészet kétes és izgékony népe is nemzetközi kerekasztalokhoz ül, mind gyakrabban ismétlődő szertartásrendek szerint a világ különböző tájain. És általában nagy kielégítetlenséggel kel fel mellőlük. A költők minden ilyen alkalommal úgy érzik, mintha voltaképpen mégsem ők ültek volna ott a maguk helyén. Mintha igazi személyiségük helyett valóságos személyükben valaki más ült volna ott, nem ők. De aztán csalódásukat megint elfeledve, legközelebb mégis újra odaülnek, mintha valami rejtélyes vonzalomnak kellene engedniük.

Miért ne próbálnánk meg egyszer – gondolta az amúgy is rendhagyó orgánum szerkesztője – egy olyan rendhagyó kerekasztalt teríteni, amelyen a költők azzal a másutt hiányzó, igazi személyiségükkel vehetnek részt, amely nem a valódi személyük: az írással. Testi valójuk helyett ezzel a testibb valójukkal, amely, különös módon, szellemi jellegű. De amely, mint ahogy az e lapokon találkozók egyike mondja, erősebb jelenléttel bír, mint a valóságos jelenlétük.

Nem antológiát akartam szerkeszteni, még egy antológiát ama számos és számtalan után, amelyek az Anthologia Graeca nyomában azóta kifutottak a tengerekre, kisebb-nagyobb csapatnyi költővel, kisebb-nagyobb arzenálnyi verssel a fedélzetükön, s árbocaikon az új világfelfedezés vagy a csata, a kalózkodás vagy a luxusutazás lobogóival.

Az antológiák mindig post festa állnak össze, mintegy megkésett ünnepként, többé-kevésbé mindig a már meglevőt gyűjtik egybe, valamiképpen mindig Nachlese-jellegűek (ahogy Rilke nevezte a maga utószüretét), mindig utólagos válogatások a költészet már többé-kevésbé szentesített terméséből, úgy, ahogy egyetlen válogató tudása és ízlése szemelget benne.

Az itt következő lapokat nem a szerkesztő válogatta az általa ismert (és mások által is ismerhetett) anyagból. Még csak ízlését sem érvényesítette. A mai matematika közismert fogalmát véve önkényesen kölcsön, csupán meghatározott egy üres halmazt, amelynek elemei az ő számára is csak később váltak ismertté: azoknak a még kiadatlan verseknek és prózáknak a gyűjteményét, amelyeket az általa felkért szerzők küldenek majd az ARION e különszáma részére. Vagy, hogy a képletes kifejezés is mesterségünk közegében maradjon: olyasféleképp működött, mint a világirodalom nem egy nagy költőjének tanúsága szerint maga a költő, pontosabban a költői ihlet, amely a verset először mint dallamvonalat, formai keretet villantja fel, amit csak később töltenek ki majd a még általa is ismeretlen szavak és mondatok.

Ez az antológia tehát (ha mégiscsak annak kell nevezni) valójában antiantológia. Nem ünnep utáni hangulatot kelt, inkább valamit az ünnep előkészületeiből. Ha valamelyest sikerült, nem annyira azt mutatja meg, milyennek ismertük meg a költészetet, mint inkább egy kicsit azt: ilyennek fogjuk megismerni a legközelebbi jövőben. Nem szemelvény abból, ami van; inkább mutatvány abból, ami még nincs.

Egy idő óta mind nyilvánvalóbbá lesz, hogy az előttünk sokáig a „dekadencia” alkonyfényében derengő „fin de siècle” nem annyira valaminek a végét jelentette, mint inkább valaminek a kezdetét. S miközben a fogalmon elvégeztük ezt a módosítást, észrevétlenül eljutottunk egy újabb századvég küszöbére, amely azonfölül még ezredvég is – „fin de millénaire”; utókorunk talán így fogja emlegetni – és most már mi magunk felől kell feltennünk a kérdést: kezdet-e vagy vég? S akkor a fin de siècle, amely egyszerre jelentkezett három éles hasadással, „szecesszióval”: a művészetekével, az egységes világéval és az anyagéval, egyszerre csak főpróbájaként tűnik fel a közelgő „ezredvégnek”.

Nem látszik-e kézenfekvőnek, hogy azok, akik a költészetet – bármennyire kiszorulni látszik is napjaink sokágú érdeklődésének középpontjából – az emberi tevékenységek és érzékenységek valamiféle „geometriai közepének”, „kánonmetszetének” érzik ma is, feltegyék a kérdést: Milyen – vagy még inkább – mi is? – a költészet ezen az új századvégen, a világ különböző pontjain?

Igaz, a világ „különböző pontjainak” nagyobb része (s ez a tény befolyásolta gyűjteményünk természetét is) nem a mi időszámításunkat éli. A buddhizmus és brahmanizmus koncentrikus, vagy ciklikus idejében élő Ázsia, a mohamedán és törzsi Afrika nem él és sosem élt a mi folytonos kezdet- és vég-képzeteinknek állandó s a magunk által kitűzött végpontokon megsűrűsödő katasztrófatudatában. De akár van róla tudata, akár nincs, maga a katasztrófa fenyegetése, éppen ma, a kettéhasadtságában is minden eddiginél egységesebb földkerekség egészére érvényes. Az 1000. év látomásaiban az apokalipszis világvégi lovasai csak Európa egének felhői között viharzottak át, de az atom felhője Ázsia legszélső pontján kavarodott fel először, minden látomást megcsúfoló valóságában. Ami az 1000 felé közeledő napokban hiedelmek fantomja volt, 2000 felé közeledve a „tudomány” (vagy amit annak nevezünk) által kiszámítható valószínűséggé vált.

A „válság” tehát, amelyet a múlt századvégen Mallarmé a vers-nek tulajdonított, azóta az egész emberi nem válságává bontakozott ki. Mintha a versbe mintegy „visszacsavarodott” volna ez a még láthatatlan, egyetemes válság, mint Rilke Apolló-torzójának nem látható nézése a testébe. Egymagában is mutatva, hogy a költészet, ha magáról beszél is, másról beszél; látszólag önmagába fordulva is, mindig szükségképpen a világ felé fordul.

A költészet talán ez a mindenen átderengő, de önmagában láthatatlan fény, amely mindig mást világít át. Talán más. Ez az önmagába fordulása, mely manapság minden eddiginél eltökéltebbnek látszik, gyakran hívja ki a bírálatot, gyakran kelti az „élettől” való elszakadás látszatát. Holott ebben a fokozott önmagára figyelésében mintegy állandó jelképe annak a feszült figyelemnek, amelyet a mai világ önmagára és jövőjére fordít. S amelyben a legelvontabbnak és legzártabbnak látszó teóriák is döbbenetes gyorsasággal válnak a mindennapos emberi gyakorlat tárgyaivá.

De nem szeretnék elébe vágni az utánam következőknek, akik éppen ennek a kettős-egy figyelemnek a tanúi és tanúságtevői. Köszönet nekik, a költőknek, akik készséggel gyűltek egybe, hogy részt vegyenek ebben a közös vállalkozásban. Felelve Goethe százötven évvel ezelőtt megsejtett „reménybeli világirodalmának” felhívására, hogy „hajlam és közakarat által együttes munkálkodásra érezzék magukat indíttatva”.

Mert a költők magányos lovagok. Leülhetnek, mint Arthus király lovagjai, a kerekasztal mellé. De fölkelve onnan, mind külön-külön kell útnak indulniuk a Nagy Keresésre. Néha nagyon is külön és nagyon is különös utakon. De – és ez is a legújabb felismerések közé tartozik – mégiscsak együttesen juthatnak közelebb ahhoz, amihez közelebb juthatnak.