„Másutt”

Mint A költészet vérszerződése előszavában írtam, összegyűjtött tanulmányaim első kötetének eredetileg ezt a címet kívántam adni: „Az egésznek a fele.” Most, íme, itt van a másik fele ennek a valóban egybetartozó munkásságnak, amelyet a szemlélet belső ereje szorosabban összekapcsol, mint amennyire a tárgyválasztás külső ereje szétválaszthat. Akár az iskolai fizikaórákról ismert „magdeburgi féltekéket”.

Az itt egybegyűjtött cikkek és tanulmányok a külföldi irodalommal foglalkoznak, de – abban az első előszóban kifejtettek értelmében – ugyancsak a magyar irodalom részei: innen tekintenek ki arra, ami másutt jön létre; de szemléletükkel egyben azt a másuttat is képviselik, amit tárgyukhoz való viszonylatukban ők jelentenek. A cím tehát kettős értelmű: egyformán értelmezhető az írások tárgya és maguk az írások felől. Mindenekelőtt pedig a köztük levő viszonyt jelenti. S még tovább: helyhatározói mivoltában időhatározói jelentéssel is bír.

A világ korunkbeli fejlődésének (egyik) ellentmondása: minél inkább kialakulóban van a világ egységes civilizációja, amelyet voltaképpen azonos tényezők határoznak meg, s amely egy nyalábba fogja az egész emberiség jövőjét, annál élesebben ütköznek ki a különbségek és eltolódások. Minél inkább kialakul ezen belül az irodalmak láncolata, a régóta alakuló és már előlegezetten elnevezett „világirodalom”, annál érezhetőbbek lesznek, a relativitáselmélet fogalmait – metaforikusan – kölcsönvéve, a „sajátidők” és „sajáttávolságok”, az egyes irodalmak sajátos fejlődésvonalai és fáziskülönbségei; pontosabban: ezek tudata.

A múlt század második felének legnagyobb magyar költője még öntudatlanul élte át ezt a fáziskülönbséget. Nem legnagyobb francia kortársával, Baudelaire-rel állt egy hullámhosszon, hanem azzal a mélységesen retrográd és jelentéktelen francia kritikussal, akinek Baudelaire költészetét mint alantast és tisztátalant elvető bírálatát egyetértőleg és sietve le is fordította.

Arany János Magyarországának „sajátidejében” még nem jött el – a legmagasabb, az aranyi szinten sem – Baudelaire megértésének és befogadásának ideje. Nem sokkal később azonban a magyar költészet is – az egységesülő világ kikerülhetetlen függvényében – Baudelaire nyomán és közegében bontakozott ki. Az új század elejének ugyancsak legnagyobb magyar költője már így ír róla: „Írnom illik és kell a nevezetes jubiláns halott élőről, a líra egyik legbüszkébb, bujkálóan is legtisztább fejedelméről.” S ugyanez az Ady Endre egy másik évforduló kapcsán ilyen elmélkedésre kényszerül: „Sok szomorú okból még mindig nem lehet nekünk sokkal újabb régiókba járnunk, mint amelyeket nagy Schiller száz évvel ezelőtt bejárt. (…) mintha nem is telt volna még el a száz esztendő, mert nálunk hosszabbak az évek.”

Nyilvánvaló: a két tény hasonló helyzetet mutat; éppoly nyilvánvaló azonban: hogy lényeges eltéréssel. Amit Arany még spontánul képviselt, azt Ady már teljes problematikusságában éli át. Kijelentésének mélyén az akaratlan ellentmondással: azzal, hogy ráébred arra, hogy nálunk „mintha nem is telt volna még el a száz esztendő”, közvetve éppen arról tanúskodik, hogy száz esztendő mégiscsak, nálunk is elmúlt. A hasonló helyzetet a hasonlóság tudata megváltoztatja. A fejlődés egységének és különbözőségének tudata; a modern gondolkodás ez egyik alapkövetelménye.

Az azóta eltelt újabb félszázad „gyorsuló idejében” a mi irodalmunkban is fokozatosan tért hódít – ha ellentmondásosan, küzdelmekkel és visszaesésekkel terhelten is – a gyorsuló idő s a mi lassúbb fejlődésünk kettős tudata; megint csak Ady szavaival: hogy egyszerre élünk „tegnapján és mostanján az Időnek”. Irodalmunk legfontosabb gondolkodóiban azóta is ez a tudat munkál.

Ennek a tudatnak a munkálója – s ha eredmény, eredménye – az az erőfeszítés is, amelyet e könyv szerzője pályája kezdetétől fogva a másutt létrejövő irodalmak itteni értelmezésére – s ezáltal saját irodalmunk másuttjának belsőbb megismerésére fordít.

„Fordít” – csúszott mondatomba, szinte magától a szó. Nyilván, mert ugyanez, az idegen irodalmak hazai feldolgozására fordított erőfeszítés nyilatkozik meg fordításaimban is. A jelen kötetben összegyűjtött kisebb és nagyobb írások jelentős részét elsősorban az különbözteti meg a magyar irodalommal foglalkozó tanulmányaimtól, hogy fordításaimmal szoros kapcsolatban születtek. Ha egyik oldalukon a magyar irodalmi tanulmányokkal érintkeznek, másik oldalukkal a fordításokhoz tapadnak. A Másutt tanulmányai és a Szélrózsa fordításai teljes szimbiózisban egymást táplálják. Annál is inkább, mert szemléletemben fordítás és kritika szorosan összetartozik: minden kritika a fordítás egy neme – mint ahogy egyetlen fordítás sem képzelhető el a fordítandó mű kritikai értelmezése nélkül. Ennek is tulajdonítható, hogy e könyvet a költői fordítás elméleti és gyakorlati kérdéseit boncoló tanulmányok sora vezeti be. A „fordítás poétikája”, ezen túl, nemcsak kívül nem áll magán az általános poétikán, hanem annak legbensőbb kérdéseihez vezet. Költészet, kritika, fordítás – nemcsak egymástól elválaszthatatlan, hanem folytonosan egymásba átmenő, egymást átható, egymásban létező területek.

A fordítás belső, technikai kérdéseit külső, társadalmi síkra vetíti a kötet záróciklusa, amely a költők személyes találkozásának és nemzetek közötti együttműködésének formáit, mintegy az „érintkezés fordításának” korunkban a költészeten messze túlmutató jelentőségű vonatkozásait érinti. E két pillér között kapcsolódnak egymásba a régebbi vagy közelebbi múlt és a jelen egyes íróiról vagy műveiről, „fordítanivalóiról” szóló írások.

Minden ilyenfajta írás nemcsak természettől fogva kapcsolatteremtés, hanem maga is a kapcsolat egy formája; kapcsolatok szövedéke. Egymástól távol eső idők és helyek összekapcsolása. Transzformáció, amely másuttá képes alakítani az ittent; és ittenivé változtatni azt, ami másutt van. Vagyis: megteremteni azt a belső világirodalmi közeget, amely korunkban minden nemzeti irodalom fejlődésének feltétele.