„A költészet vérszerződése”

Egy olyan gyűjtemény összeállítása, amelynek tanulmányait a szélső pontokon harmincöt év választja el egymástól, tömérdek kérdést vet fel. Legalábbis egy újabb vaskos tanulmányra valót. S bár az író önmagának első kritikusa is, nem kívánnék itt elébe vágni a kritikának. Összegyűjtött tanulmányaim ez első kötete előtt (amelyet majd másik kettő követ) voltaképpen csak egyetlen kérdésre szeretném felhívni a figyelmet. A nekem – s talán az irántam érdeklődő olvasónak is – legfontosabbra.

Miért rendeztem összegyűjtött tanulmányaim e kötetét tárgyuk szerint, elkülönítve a szemléletemben elkülöníthetetlent? Egyrészt: a több kötetre menő anyagot valahogy rendezni kell, s a bevett szokás ilyenfajta rendezést sugall. De másrészt talán: polemikus szándékkal is. A rendezés során magamat is meglepetésként ért, hogy a magyar irodalommal foglalkozó tanulmányokat nagyobb anyagból válogathattam, mint azt a kötetet, amely majd a külföldi irodalommal foglalkozókat gyűjti egybe. S így még jobban kitetszhetik majd kritikai munkásságomnak talán legállandóbb s legfőbb vezérfonala. Hogy a „világirodalom” határát sohasem a hazai és nem hazai irodalom között vontam meg. Sosem a külföldi irodalomnak tulajdonítottam világirodalmi jelleget a magyarral szemben, hanem mind a külföldi, mind a magyar irodalomban az egyetemes érdekűnek, szemben azzal, ami, itt is, ott is, csupán helyi érdekű, sőt helyiérdekű; amin, Németh László találó szavával, csak „helyi fény” ömlik el.

Sosem tudtam belehelyezkedni abba a kritikai szemléletbe, amely a művek legfőbb értékét éppen ebben a helyi fényben látszik keresni, holott ez minden (értékes vagy értéktelen) mű természetéhez tartozik. A művészi alkotásokra még inkább érvényes Illyés híres epigrammája, mint az emberekre. Nem azzal kell bizonyítaniuk, honnan jöttek, hanem azzal, hova mennek. Nem azzal, milyen valóságból nőttek ki (aminek a jegyét amúgy is kikerülhetetlenül magukon viselik), hanem azzal, hogy kinőttek belőle. Mert ez az, ami nem csupán létüket, hanem létük igazi értelmét igazolja.

Igyekezetem szerint mindig (ezzel) a világirodalommal foglalkoztam. Kezdettől fogva a legcsekélyebb hajlamot sem éreztem arra az öncsonkításra, amely a magyar irodalmat lemetszené az egyetemes irodalom eleven törzséről, hogy valamilyen nem létező, tragikusan önálló létet tulajdonítson neki. Sokaknak szemet szúró kritikai külön- vagy kívülállásom látszatát nem a magyar irodalomtól, hanem ettől a szemlélettől való idegenségem alakíthatta ki.

Meggyőződésem, hogy ez az öncsonkítás, okában és következményében egyaránt, párja annak a másiknak, amelytől elnevezését is kölcsönöztem, s amely a katonákat készti olykor arra, hogy a sebesüléstől vagy elpusztulástól való féltükben eleve önmaguk megsebesítésével vagy elpusztításával védekezzenek. Sosem tudtam megérteni azt a különös tudathasadást, amely olykor merőben más szempontok szerint osztályozza és értékeli – nemegyszer egyazon kritikus szemléletén belül is – a magyar és a külföldi irodalom műveit és irányzatait; mintha a világ két részből állna. De a világ nem ebből a két részből áll. S ez a szemlélet nem is vezethet másra, mint amire a valóságban annyiszor vezet: hogy irodalmunk jelentéktelenebb alkotásait és irányzatait megóvja a más irodalmak jelentős műveivel való rangfosztó egybevetéstől; irodalmunk igazán jelentős műveit viszont megfosztja a velük való összevetés rangadó lehetőségétől.

Ennek számomra mindmáig legjellemzőbb példáját egyik írótársam velem való régebbi vitája szolgáltatta. Miközben szenvedélyes elfogultsággal kifogásolta egy hosszabb tanulmányomnak egy másik magyar költővel foglalkozó egyetlen bekezdését, tudomást sem vett ugyane tanulmány túlnyomó és külföldi írókkal foglalkozó részéről. Különös eljárásának indokolását is adta: külföldi írókról őfelőle állíthatok, amit akarok, akár helyes az, akár téves, őt csak a magyar irodalom érdekli.

E könyv szerzőjét viszont mindig az irodalom érdekelte, és sosem hitte, hogy ezt az érdeklődést – akár a magyar, akár bármilyen más irodalom esetében – egy nemzeti irodalomra lehet szűkíteni. Annál kevésbé, mert egyetlen nemzeti irodalom sem fejlődött soha pusztán nemzeti keretek között; a magyar a legkevésbé; s jól tudjuk, még az írástudatlan közösségek szóbeli irodalma, a népköltészet sem. A magyar irodalmat, amelyben benne élek, mindig abban a vonatkozásrendszerben igyekeztem vizsgálni, amelyben valóban létrejött, és nem olyanban, amelyben sem létrejönni nem tudott volna, sem egészségesen továbbfejlődni nem tud.

Egyébként, kivetnivalót abban sem találnék, ha egy író csakis idegen tárgyú (vagy másrészt: csakis hazai tárgyú) tanulmányokkal jelentkezik. Taine az Angol Irodalom Történetével lett a XIX. század egyik legnagyobb francia irodalomtörténésze. A hiba és a veszély ott van, ha ebből, a tárgyválasztásból vonunk le következtetéseket a mű értékére, sőt a szerző hazafiúi erényeire vagy világnézetére nézve. Ezekre csupán a gondolatokból, nem a gondolatokat kiváltó tárgyakból lehet következtetni. Ismeretelméleti kategóriákkal szólva, nem a szerzőt ért affektív benyomásokból, hanem a szerző effektív megnyilvánulásaiból.

E kötetnek, mely tehát a magyar irodalommal foglalkozó tanulmányaimat gyűjti egybe, illetve közülük azokat, amelyeket ez idő szerint összegyűjtésre érdemesnek ítélek, eredetileg ezt a címet kívántam adni: „Az egésznek a fele”. Mert valóban úgy is kellett – nemegyszer mesterségesen – leválasztani a „másik” feléről. Helyenként őrzi is az erőszakos tépésnyomokat. Egy-egy ponton talán át is szakadt valami ide a másik feléből. Oly szorosak a tapadási felületek.

A szövegek legtöbbjén nem vagy alig változtattam utolsó megjelenésükhöz képest. Jelentősebb változtatásokat csak a legrégebben és legfrissebben írtak egyikén-másikán tettem; az előbbieken, mert egy-egy kifejezésük vagy megállapításuk már elviselhetetlen távolságba került mai ízlésemtől; az utóbbiakon, mert még oly közel vannak, hogy szövegük véglegesítésének folyamata (esetleges megjelenésük ellenére) még nem volt teljesen befejezett.

Harmincöt év alatt természetesen minden író szemlélete, véleménye, állásfoglalása többször is változik. Változott az enyém is. A régebbi cikkekben éppen ezért jogosulatlan és lehetetlen mai véleményemet keresni; de valamiképpen mind az én véleményemet fejezik ki. Egy író nem pályájának valamely, netán mindig éppen legújabb szakaszával egyenlő; hanem annak egészével.

S egyvalamiben nem változtam: az indítékban, amely a mások műveivel foglalkoznom késztetett. S ez sohasem az ítélkezés szándéka volt, mindig a megértés vágya. Arisztotelésztől kezdve annyiszor próbáltuk egyetlen kiemelt jelzővel meghatározni, ami az embert az állattól elválasztja. Zóon phüszei politikon; zóon phonanta; homo metaphysicus; homo faber; homo ludens; homo moralis; homo aestheticus: úgy látszik, az embernek sok ilyen megkülönböztető jegye emelhető ki. Én, azt kell hinnem, egy továbbira, a természettől fogva művészetalkotó emberre tudtam legjobban figyelni. S elsősorban a művészetalkotás képességén és szükségén keresztül próbáltam az ember teljes lényét megérteni. Úgy, hogy az egyetlen lehetséges módon, „jó mesteremberként” igyekeztem megismerni a jó mesterembereket.

Két éve Prágában a Jiří Wolker halálának ötvenedik évfordulójára rendezett ülésszakon hallottam idézni egy mondatot, amelyben a pályája kezdetén meghalt költő, néhány évvel korábbi írásairól szólva, azt a találó megállapítást teszi, hogy ezek az írások bár mögötte állnak már, de nem mellette. Az itt olvasható írások nagyobb részéről is ugyanezt mondhatom el: mögöttem állnak, vagyis meghaladtam őket; de nem haladtam el mellettük. Nyilvánvaló tévedéseikkel, gyengéikkel és esetleges erényeikkel együtt szerzőjüket képviselik.