Philoktétész sebe

Ha könyvet írnék a modern költészet lassan múlttá rögződő, kezdeti forrongásáról – amit titokban szándékom is egyszer megtenni –, a könyvnek ezt a címet adnám: Philoktétész Lémnosz szigetén.

Semmi sem érzékeltetheti jobban a modern költészet első mártír alapítóinak, mindnyájunk őseinek alakját, mint a görög sereg vezére, akit gyógyíthatatlanul üszkösödő kígyómarásával a lábán és elviselhetetlen jajongásával az ajkán vezértársai kitesznek a puszta szigetre, s aki ott szörnyűséges panaszát bűvös énekre váltja, mert ahogy André Gide szavain át maga mondja: „Mióta nem embereknek beszélek, sokkalta szebben fejezem ki magam… A legvégső áttetszőségig szeretnék eljutni, homályaim teljes eloszlatásáig, addig, hogy ha cselekedni látsz, hát te magad is érezd a fényt…”

E kétségbeesetten átélt illúzió nem rejti-e magában szinte mindenestül a „tiszta” és „abszolút” költészet különféle tragikus vállalkozásait, azoknak minden szépségével és minden csődjével?

A kor, ahogy Mallarmé mondta, „törvényen kívül helyezte a költőt”. A költő – viszonzásul – a törvény fölé helyezte önmagát.

Az élet egyre prózaibbá vált. Nem látszott-e kikerülhetetlennek a következtetés: a költészetet egyre költőibbé kell tenni? Egyre jobban meg kell óvni az élettől? Óvni tőle – egészen a nemlétezésig? Hiszen Valéry verse egyenest ezt mondja:

Vagyis: A mindenség csak folt a Nemlét tisztaságán.

Az elsöprő technikai fejlődés, amely az imperialista háborúk végletes feszültségében forradalmakba és ellenforradalmakba polarizálta az európai társadalmat, merőben új világot látszott megteremteni, amely semmi eddigihez nem hasonlít; s ennek félelmes fantomjaként – az arra érzékenyek előtt – felrémlett a költészet elpusztításának Góleme. Erre mutattak, diadalmasan vagy megvetően, a technokrácia újdonsült hősei – s ezzel néztek szembe, lázongva vagy halálra szántan, maguk a költők.

A harmincas évek derekán, mikor én s a velem egyívásúak először hallottuk a titkos kürtszót, amely a kamaszt a költészet szolgálatába sorozza, közvetlen mestereinktől, a költészet élő kapitányaitól nem hősi induló, hanem gyászkar fogadta a frissen bevonultakat. Mint akik egy már lehanyatlott zászlóra esküsznek föl. Ha franciák voltak, a dada és a szürrealizmus vad tamtamja dobogott fülükbe, amely a költészet megcsonkított tetemét őrjöngve táncolta körül. Ha magyarok, a tiszta és nemes mester, Babits gordonkasóhaja: „A líra meghal… Régen elzengték Sappho napjai!” Ami Jean Rousselot tolmácsolásában így hangzik franciául: „La poésie se meurt… Morts à jamais, les beaux jours de Sapho!”

Ám a költészet nem halt meg. Kiderült, hogy a költészet halálának hírüladására, sőt a gyászszertartás levezetésére sincs az embernek alkalmasabb eszköze, mint – a költészet. Úgy látszik – s ezt a roppant kataklizma után talán jobban tudjuk, mint valaha –, az emberi társadalom semmilyen formája sem lehet el a költészet valamilyen formája nélkül. A XX. századi költőben önnön fölöslegessége érzetének mélyebb szakadéka nyílt, mint bármilyen más kor költőjében; épp ezért talán biztosabban is lép nélkülözhetetlensége pallóján fölötte, mint eddig bármikor. Korunk költészetének magasfeszültségű ellentmondásai sorában ez csak az első – egy végtelen mértani haladványnak csak kezdete.

A második mindjárt az: ha kiderült is, hogy e kor abban mégsem merőben új, hogy ellehetne a költészet nélkül; s abban sem mondható újnak, hogy a költészetnek más formáit követeli meg, mint annak előtte, hiszen ez mindig is így volt; mindenesetre merőben új önnön új voltának szenvedélyes tudatosságában, melyet a költészet is vállal – vagy éppen előle való szenvedélyes menekülésével ismer el.

A XX. század költészetének Pokol-kapujára eleve ez a kikerülhetetlen rimbaud-i parancs van felírva: Modernnek kell lenni mindenestül. Azóta sem léphet be rajta senki anélkül, hogy – legalábbis szavakban – magára kötelezőnek ne ismerné el ezt a feltételt.

A költészet középpontjában azóta a modernségért vívott harc áll, amely végletes ellentmondások sorozatában jut majd el a rimbaud-i feladvány megoldásáig.

Ezeket az ellentmondásokat fejtegeti izgalmasan Stephen Spender nemrég megjelent könyvében, abban, amelynek címét előbb már kölcsön is vettem: The Struggle of the Modern. Ennek egyik fejezetében élesen szembeállítja azt, amit ő modernnek és amit – pejoratíve – korszerűnek mond, különös mód egyetértve egy pillanatra azokkal, akik – ellenkező előjellel – egy sematikus politikai utilitarizmus szemszögéből állították szembe nemrég e kettőt. Nem áll-e itt mindjárt előttünk az Illyés mélyértelmű parabolájában szétdarabolt tagok közül kettő, talán a szervezet jó együttműködése szempontjából épp a két legfontosabb? De sok jel mutat arra, hogy e tagok kezdenek újra összeállni – talán nagyobb egységbe készülnek forrni, mint azelőtt.

Hiszen könyvének már következő fejezetében Spender is úgy jelöli meg a modernség legfőbb tartalmát, mint „látomást az egészről”. S mi más lehetne ez, mint egy új teljesség követelménye és felismerése, amely ott rejlik – kezdettől fogva ott rejlett – minden kétségbeesett tagadásunk alján?

Ha az izmusok frenetikus és termékeny öncsonkításában tombolók már nem voltak is, nem is lehettek ennek tudatában – maga a szétdarabolás eleve az újra összeforradás gondolatával vette kezdetét.

Apollinaire, a maga korai halálának s az izmusok születésének előestéjén mondott híres beszédében, amely a L’Esprit nouveau et les poètes címet viseli, tudjuk, így jelöli meg a jóformán még el sem kezdődött költői kísérletezések majdani végső kimenetelét: „Kísérleteik (ti. e kor költőiéi) hasznosak lesznek; egy új realizmus alapját képezhetik, mely talán nem is lesz alábbvaló az antik görögség oly költői és tudós realizmusánál.”

Ezt minden avantgarde prófétája, a szürrealizmus névadója mondta. S hogy mi is „realizmus”-nak nevezzük-e álmát vagy sem, azt most ne firtassuk – ez úgyis vég nélküli viták tárgya régen –, mindenesetre mindnyájan ennek a kimunkálásán dolgozunk, önmagunk-se-mindig-felismerte bámulatos és vigasztaló egységben néha – e szétszakadt világ különböző helyein.

Mert, úgy látszik, ez is merőben új, Spender szavával élve, „unprecedented” jelensége korunknak: a költészet, e megnyilvánulási formájánál – nyelvénél – fogva legelszigeteltebb, lényegénél fogva legegyetemesebb emberi cselekvés nemzetközivé érése. Új a fordítások által mindinkább megvalósuló nyelvfölöttisége, új az a mód, ahogy itt tárgyalnak egymással különböző nyelvek költői, ahogy a Knokke-le-Zoute-i biennálékon találkoznak; ahogy találkozni fognak a Budapesten rendezendő európai költői találkozó alkalmából nemsokára.

A magyar költészetben ama mesebeli szétdarabolás csak részlegesen ment végbe. Jelen helyzetében van ezért valami nyugtalanítóan rendhagyó. Máig őriz valamit a költészet Rimbaud előtti integritásából. Ez adja azt a varázsát is, amely legújabban mindinkább feléje fordítja a nemzetközi érdeklődést – ez jelenti bizonyos szempontból az érdeklődés kielégítésének gátját is. Rendkívüli egyéni teljesítményekre adott ez lehetőséget, amelyet e század magyar költőinek eléggé még nem ismert és nem méltányolt sora be is töltött. De ez eredményezte az alapvető felfedezések bizonyos hiányát s a folytonos újrafelfedezések sokszor zavaró sokaságát. Bizonyos szempontból különleges szerepe mindenképpen sokat hozzáadhat – valamit máris adott – a kialakuló, közös költői „világnyelvhez” – ha szabad egy ilyen ábrándot itt felrepíteni.

Mielőtt ezzel, tisztelettel és kíváncsisággal, át is adnám a szót az utánam szólónak, szíves engedelmével hadd adjam át egyetlen pillanatra egy jelen nem levő kiváló társunknak. Octavio Pazról beszélek, aki Piedra de Sol című nagy költeményében az egyik legszebb választ adta a benne is, mint mindnyájunkban még mindig ott kísértő Philoktétésznek, a következőkben:

Vagy Benjamin Péret francia tolmácsolásában:

S végül, ha megengedik, magyarul is:

A „cserélhető névmások hona” – van-e szebb neve annak, ahová mindnyájan áhítozunk a magány Lémnosz szigetéről, ahol a megoszthatatlan „én” úgy üszkösödik szavainkban, mint Philoktétész gyógyíthatatlan sebe?