A kritikáról

Szeretném tudni, hol az az iskola, ahol érezni tanítanak.

Van egy másik is, ahová minél több növendéket küldenék. S ez az, ahol arra tanítanának, miképp lássuk meg a jót, és hogyan hunyjunk szemet a rossz előtt…

Milyen boldogok is lennénk, ha kortársaink hajlandók volnának úgy ítélni rólunk, mintha már háromezer éve halottak volnánk.

(Diderot: A kritikáról)

Milyen reménytelenül ismétlődő folyamat lehet az, amelynek leírására a múlt század hatvanas éveiben élő legnagyobb magyar költő s századunk hatvanas éveinek – vagyis: napjainknak – talán legnagyobb francia s hozzá kommunista költője még a hasonlatot is ugyanabból a kelléktárból kényszerül venni! „A kritikusok szabad kezet látszanak nyerni arra, hogy egy tényt, a könyvet, amellyel szembekerülnek, a teoretikusok által gyártott kaptafához mérjenek, mintha csak az elmélet volna a láb, a mű meg a cipő.” Legutóbbi prágai beszédének e helyéhez érve, hajlamosak lennénk meggyanúsítani Aragont, hogy Arany János rég feledett szavait plagizálja: „Előre kiteszik a rőföt egy tudós esztétikai értekezésben; aztán hozzászabják a költeményt, s ha nem találják odaillőnek, kész a mocsok; ha pásszolni vélik, akkor minden egyéb hiány dacára emelik égbe.” S akinek netán e hasonlattémára újabb változatot van kedve énekelni, gazdag választék áll előtte. Kritikánk többsége olyan, mintha szerzője minden művet ugyanazzal az egy féltve őrzött chiffre-rel kívánna megfejteni; a módszer alig áll másból, mint hogy a rácsot ráhelyezik a mű írására, ami belőle azzal kiolvasható, azt értékelik, a többit figyelmen kívül hagyják vagy elvetik. Csakhogy a művészi alkotások olyan titkos írások, amelyeknek mindegyike önmagában rejti megfejtésének kulcsát: s a kritikus (vagyis: a legértőbb olvasó) dolga éppen az, hogy ezt megtalálja, és másoknak is kezébe adja.

Mindenesetre: nagy szellemeknek kevés csüggesztőbb találkozását ismerem, mint e „rőf” és e „kaptafa” társadalmi struktúrák, forradalmak, ideológiák, nemzet, nyelv, tér és idő változásai fölött háborítatlanul egymásba fonódó keze. Félek, ha Aragon netán valóban ismeri a fenti Arany-idézetet (mint ahogy feltehetőleg mégsem ismerte), el sem mondja vagy meg sem fogalmazza díszdoktori beszédét, amely oly nemes hévvel harcol korunk kritikai szellemének megváltoztatásáért. És mi, akik előtt szerencsétlenségünkre – s az én kétes jóvoltomból – itt áll a kettő egymás mellett? Attól tartok, mi is jobban tennénk, ha hallgatnánk. Arról nem is beszélve, mennyire kevéssé üdvös egy gyakorló versírónak kihívni maga ellen az enélkül is oly sokszor kihívott kritika haragját.

Hát még, ha az ember emlékezetében hozzáfűzi mindazt a kétségbeejtő – s az időben mind nevetségesebbé váló – értetlenséget, amivel a kortárs kritika csaknem minden időben a kor legnagyobbjait is körülvette! Micsoda tragédiák okozója volt kortársainak! S a századok vagy akár csak néhány évtized rálátásából mily komikussá torzítja önmagát!

De íme, már a kritikusok maguk is ilyesféle ünneprontó végeredménnyel zárták első nemzetközi gyülekezetük múlt évi párizsi ünnepét: „Ami az irodalmi műben igazán lényeges, alig alkalmas a recenzeálásra.” S körülbelül ugyanabban az időben a szovjet irodalmi és irodalomtudományi folyóiratok hasábjain gyűrűző széleskörű vita egyes – szakmabeli – résztvevői egyenesen abbeli meggyőződésüknek adtak hangot, hogy az irodalmi kritika, mint műfaj, lehetetlenné vált.

Legkönnyebb lenne tehát belenyugodni a változhatatlanba. S ezt is teszik sokan az irodalom kiválóságai közül, akik hasonló tapasztalatokra s a maguk impulzív alkatára hallgatva már rég eldöntötték a maguk számára, hogy a kritika legfeljebb szükséges rossz az irodalomban, az elvontabb esztétikai vizsgálódás meg még csak szükségesnek se mondható. Akik eleve szürkének látnak minden elméletet az élet örökké zöldellő goethei aranyfája mellett.

Csakhogy Goethe maga is szorgalmasan művelte ama szürkének mondott elméletet, s hozzá még az irodalomtól távoleső tájakon is kizöldelltette. A fenti két bátortalanítóan egymást támogató idézet szerzői meg éppenséggel nem azok közé tartoznak, akik megengedték maguknak a maguk és mások műveit érintő szellemi erőfeszítés megtakarításának lelki fényűzését. Koruknak nemcsak költőként, kritikusként is legjobbjai közé tartoznak.

Éppen ezért irodalmi kritikánkon én nem azt kérném számon – amit sokan, s ami ezek után logikusnak is látszana –, hogy túlságosan sok, hanem hogy túl kevés. A fejlettebb irodalmakhoz képest nálunk mindig is túl kevés volt; s irodalmunk mai fejlettségéhez viszonyítva még kevesebb lett. Nem hiába hangzik irodalmunkban másfél század óta annyi panasz a kritika hiánya miatt, ami még tévedéseinél is károsabb, mert tévedéseit kivédhetetlenebbé teszi. Idézetek egész rendjét sorakoztathatnám fel, Toldy Ferencen, kritikánk atyján kezdve, aki oly világosan látta: „Kritika nélkül nincs literatúra… Nélküle a sokezer író, ha volna annyi, nem egyéb mint széthányt tag; nem teszen egy testet s így egy lelket sem.” Nemrégiben egy nyugatnémet író szellemesen azzal jellemezte előttem az ő viszonyaikat, hogy ott ma tekintélyes irodalmi élet van és jelentéktelen irodalom. Nálunk mintha fordítva volna a helyzet. Jelentős irodalom, irodalmi élet nélkül; aminek jele éppen a kritika egyoldalúsága és szűkkeblűsége, lévén a kritika, mint irodalmi műfaj, az irodalmi élet műfaja. Tükör, amely a tükröt tükrözi.

A művelt, írástudó társadalom felelete a művészet részéről őt érő hatásokra és ingerekre; szűrő és kiválasztó szerv, amely az irodalom anyagcseréjét végzi. Amíg nincs – vagy nincs megfelelő – kritika, addig a társadalom vagy nem kerül igazi kapcsolatba irodalmával, vagy nem tud mit kezdeni vele. Kicsit úgy, mint mikor Európában az első burgonyának a gyümölcsét kezdték enni a gumója helyett. Sokszor épp a lényege marad élvezetlenül és feldolgozatlanul. A művészet termésének élvezetéhez és emésztéséhez is ismeretek kellenek. Ezeknek az ismereteknek forrása, mindig megújuló tárháza a kritika. S miután minden jelentős műalkotás olyan, mintha a föld új növényt teremne, mindig újra meg kell találni élvezetének módját. Sőt: a már ismert gyümölcsöknek is mindig új meg új élvezhető részeire kell találnunk. Mert a műalkotás még a gyümölcsnél is titokzatosabb terméke a földnek.

Cocteau kissé frivolnak ható mondása: „Tudom, hogy a költészet nélkülözhetetlen, csak azt nem tudom, mihez” – mélyebb értelmű, mint az első pillanatra látszik. Ha egyébre nem is, a kritika egyik fő feladatára mindenképpen rámutat. Mert az éppen: esetenként újra meg újra tudatossá tenni, mire is való a költészet. És megteremteni a szerves kapcsolatot – s ez nem is mindig oly könnyű, mint hinnők – ama szükséglet között, amely a költőből kiváltja a költeményt, s ama másik között, amelyet az az olvasók közösségében kielégít.

Az irodalomnak, hogy élete egészséges legyen, és funkcióit minél simábban végezhesse, a kritika minden ismert (s még csak ezután megismerendő) válfajára szüksége van, a szárazon tudományosra éppúgy, mint a lírai hevületűre, a részletezően filológiaira és az átfogóan filozofikusra egyformán, a széljegyzetekben polemikusra éppúgy, mint az elfogultan apologetikusra. Madártávlatra és békaperspektívára egyaránt. A művészet felszívódása egy közösségben bonyolult élettani folyamat. A modern biológia a szervezet mind több rejtett működését fedezi fel; a társadalomtudományok a társadalom szerkezetének. A mi kritikai életünk pedig mintha a művészet élettanának már rég feltárt működéseiről is elfelejtkeznék, s az egész sokrétű szervezetet egyetlen szervre látszanék redukálni. De a túlfejlettség nem az egészség jele. A máj, a szív annál betegebb, minél nagyobb.

Más hasonlattal élve, azt lehetne mondani, hogy a kritika oly nélkülözhetetlen része az irodalomnak, mint a gyógyszernek a hatóanyag mellett a vivőanyag. Ennek hiányában – vagy elégtelenségében – a mi irodalmunk, vagyis írók és olvasók egymással összefüggő szervezete, hogy úgy mondjuk, egymáshoz kapcsolt kis- és nagyvérköre a művészet mérgeit, csillapító- és izgatószereit töményebb és nyersebb formában kényszerül szedni, mint másutt, a felszívódást megkönnyítő, sokszor egyedül lehetővé tevő vehiculum nélkül. Nálunk az irodalom mindig egy kicsit meztelenül, előkészítetlenül kerül az élet vérkeringésébe; ezért is hat olykor brutálisabban, sokkszerűbben, mint várható vagy kívánatos volna, másszor meg ezért marad hatástalanabb. Hatásának ebből a kiszámíthatatlanságából ered az az ingadozó társadalmi és politikai fogadtatás, a mindig végletekbe lengő túlértékelés és lebecsülés, amely irodalmunkat és egyes munkásait időnként a fontosság és fölöslegesség valóságos váltólázában rázkódtatja.

Mindez, ha nálunk talán érezhetőbb is, mint az előbbiekből is kiderült, nemcsak ránk jellemző. A kritika „válsága” általánosnak, mi több, „világméretűnek” látszik, a különböző rendszerű országok irodalmában egyaránt. Ám a válság felszínre kerülése most nem annyira elmélyülésének, mint inkább oldódásának jele. Amint a békés egymás mellett élés tartósnak és mindennél korszerűbbnek látszó elve mindkét táborban előbbre tör, önmagától válik tarthatatlanná az a kritikai gyakorlat, amely – jóhiszeműen vagy alattomosan, csalárdul vagy keserves öncsalással – nemcsak mereven világnézeti jellegűvé, nem is csupán politikai eszközzé degradálta önmagát; a szélsőséges politikai kiélezettséget tette világnézetévé.

Tudom, oly messze nincs még a dogmatizmus szelleme, hogy ne kényszerítene itt annak a leszögezésére, hogy nem tévesztem össze a békés egymás mellett élés elvét az összebékíthetetlen ideológiák treuga deijével. Amit kínlódva magam számára is világossá szeretnék tenni, tán a példa jobban megmutatja.

Milyen világnézet alapján utalta a „baloldali” kritika Keleten és Nyugaton egyaránt – csaknem kivétel nélkül – „az imperializmus kiszolgálóinak” sorába Hemingway-t egy jó évtizeden keresztül? S milyen világnézet alapján ítél ma ugyanez a kritika – gyakran ugyanazoknak a kritikusoknak személyében is – egészen másként korunk e nagy írójáról? Milyen világnézet képviselői tiltották el akkor kiadását? S milyen világnézet képviselői adják ma ki nálunk is sorozatosan és kivételesen nagy példányszámban? Brutálisan naiv kérdésfeltevés? Szándékosan az. De mi mástól remélhetnénk, hogy a tények a jövőben kevésbé brutálisak legyenek, mint a naiv gondolkodás szelíd idomár-szemétől?

A durva felszíni szemlék helyett a kritikának immár át kell járnia a művek teljes geológiai szelvényét, ahol oly bonyolultan rakódnak egymásra ízlés, stílus, műveltség, ösztön, nemzeti és nemzetentúli, eszme és nyelv rétegei. Micsoda geofizikus volna az, aki víz után kutatva megelégedne annak megállapításával, hogy a talaj valahol nedves-e vagy száraz? Csak a vakvéletlen juttathatná a hőforrások nyomába. S hányszor így jár el a kritika! Térdig gázol valami futó zápor otthagyta locspocsban, és azt hiszi, artézi vízre lelt. Valahonnan odahordott szénkupacon taposott, és azt jelentette, hogy új széntelepekre bukkant.

S a példa érmének másik oldala? Hasonló játszódott le a polgári kritikában is. A francia kritika például, az agresszívtől a konzervatívig, egy évtizeden keresztül játszott szembekötősdit a kommunista Aragon műve előtt. Míg a hidegháború eloszlóban levő köde alól az utóbbi években úgy bukkantak elébe e művek, mint a hegyek. Ha nem akart beléjük ütközni, kénytelen volt végre szemügyre venni és felmérni őket.

Ám a bürokratikus kritika e könyörtelen körforgásának taszító centrifugális ereje mellett éppoly kíméletlenül érvényesült befelé ható nyomása is. Ha Hemingway-t innenfelől a forradalom „lealacsonyításának” vádjával taszították ki, onnanfelől a forradalom „felmagasztalásának” szentenciájával söpörték le. S milyen műveket tört derékba a „szocialista realizmus” merev maszkjában bűvészkedő csalhatatlanság? Nem olyan nagyszabású szocialista és realista kísérleteket-e – s olyan különbözőket! –, mint Aragon Aurélienje vagy Déry Tibor Felelete? Nem érdemes folytatni a sort. Bárki tudná magától is.

A kritika a dogmatizmus igézetében úgy repült el a művészet tényei, művei és problémái fölött, simán és gyanútlanul, mint a felhők fölött suhanó repülőgép. S mikor leszállásra kerülne a sor, kiderül, hogy a pilótának nem voltak meg a vakrepüléshez szükséges műszerei, még kevésbé vannak meg a képességei ahhoz, hogy a leszállásnak a legfinomabb műszerekkel sem elvégezhető, csak a szabad szem, eleven érzékenység és ép ítélkezés segítségével végrehajtható manővere sikerrel járhasson. Pedig régi üzemanyaga erősen fogytán. Óhatatlanul leszálláshoz kell készülődnie.

Véleményformálásában kritikánk már kezd kibontakozni a dogmatikus ítélkezés merevségéből; módszerében és szerkezetében többnyire még mindig az határozza meg.

Mikor a költő leül, hogy verséből az első megformálódott sort papírra vesse, többnyire nem tudja, mi lesz verse utolsó sora. Jobbára azt se, hogy a már leírt sor hol fogja végleges helyét megtalálni az elkészült műben; mi több, még azt se, hogy ez az elsőnek megtalált sor nem csupán valamiféle induktor szerepét tölti-e majd be, csak megindítja az áramkört, amelyből maga végül is kimarad.

A kritikus azonban (legalábbis az, akiről beszélek) úgy tesz, mintha már jóval a költő verse első sorának leírása előtt tudni vélné, milyennek kell majd lennie a kész versnek; s ha az elkészül, e vélt tudásához fogja mérni, mint valami eleve adott valósághoz. Holott az csupán fikció, legjobb esetben is kétes hipotézis a megvalósult mű realitásához képest. A valóságnak az a része, amelyet a költemény tartalmaz, eladdig nem lehetett ismert nemcsak a kritikus, de maga a költő előtt sem, akinek minden műve mindig új és váratlan reveláció az ő számára is. Ha már ismert volt, a vers megszületésének minden létjoga elvész, hiszen értelme csupán az általa felszínre hozott, akármilyen csekély, emberi ismeretlenben rejlik. Ezért várja többnyire jól berendezett otthonnal kritikánk a közepes szokványt, amely valóban ismert valóságokat ismétel – és ezért csapódik előre-kész kategóriák gumicellájában faltól falig a valóban újjal jelentkező mű; épelméjű ember, akit dühöngő elmebetegként kezelnek. Mikor a középfajú színmű csillaga mindenütt – többek között már a kritikai értékelésekben is – letűnőben, sőt zuhanóban van, megteremtődött a „középfajú kritika” éppoly avult műfaja. Tévedni emberi – s mindenekelőtt kritikusi dolog. De éppen a tévedés veszélyének állandó rossz közérzete tartóztatja meg a kritikát az igazi szépség előtti hódolattól s a selejtes alkotás éles – és elemző – elutasításától. Mércéje leginkább az illemtudó középszerűségnek felel meg, mint ahogy ezekhez idomult stílusában is. Alig képes érzékelni és – önmaga mint műalkotás segítségével is – érzékeltetni az eredendően művészit. Nem is lehet másként, ha szemét és műszereit már eleve nem a művészet nyílt és rejtett fényeinek felfogására készítette föl. Persze, nem új jelenség ez se, csak sűrítettebben jelentkezik. „Innen van az – írja már Diderot –, hogy minden zseniális mű sikere kétes… Nem lehet másként megítélni, csak ha közvetlenül a természetre vonatkoztatjuk. De ki képes odáig nyúlni? Csak egy másik zseni.” A zseni, persze, sem a művészetben, sem a kritikában nem oly gyakori. De bizonyos, hogy a kritikusnak a művésszel bár nem azonos jellegű, de hasonló színvonalú képességekkel kell rendelkeznie.

Baudelaire híres mondása, mely szerint minden igazi költőben ott él egy kritikus is, fordítva éppúgy érvényes. Minden igazi kritikusban is ott kell élnie a költőnek. Kritikai szellemünk – az előbb vázolt folyamatok következtében kialakult – alaphibája az, hogy alkotó íróink tevékenységében mind kevésbé engedte megnyilvánulni a bennük rejlő kritikust; kritikusainkban pedig egyre gyérebbé tette a bennük is élő költőt. Ily módon a kritika egyre kevésbé emelkedik az alkotás rangjára, elveszti művészi jellegét, régen-szerzett nemességét az irodalmi műfajok között. Bürokratikussá, a szó eredeti értelmében hivatali funkcióvá süllyed.

Csak e hivatali funkcióval – amely jellegében az iktatóétól a bíróéig ível – magyarázható az előre-kész kategóriák uralma, amelyek színvonalban a rubrika és a törvénykönyv között mozognak. Mikor pedig művelőinek személyében olyan emberekről van szó, akik egyébként jól tudják, hogy például a Hamlet tartalmi és formai, eszmei és költői, pszichológiai és szerkezeti jelentéseinek feltárása 400 esztendő könyvtárnyi kutatómunkája után még mindig nem fejeződött be. Vajon sosem képzelték el maguknak, mire jut az a korabeli kritikus, aki a Hamleten egy eleve adott és minden pontján tisztázott „eszmei tartalom” és drámai forma megvalósítását kéri számon? Miért gondolják hát, hogy a ma született művek mindenestül megfelelhetnek azoknak a szimpla vagy bonyolultabb madeira-mintáknak, amelyeket ők előrenyomtatnak a kanavászra? Mért nem tartják inkább feladatuknak azt, hogy azon melegében elkezdjék azt a tudós és érzékeny, veszélyes és izgalmas felfedező és magyarázó munkát, amelyet utódaik egy-egy mű anyagán esetleg századokon át folytatni fognak? Voltaképpen azt nem foghatom meg, miért pályázik a kritikusok legtöbbje oly kevéssé a halhatatlanságra.

Hogy nem minden írásmű Hamlet? Még csak minden százezredik se az. De minden írásmű, amely méltó e névre, vagyis a világ egy eredeti víziójának kifejezéséért vívott küzdelemben születik, fogantatásában és funkciójában rokon a legnagyobbakkal; és a kritikának is rokon eszközökkel kell közelednie hozzá, ha valójában meg akarja közelíteni. Minden új mű felé úgy kell fordulnia, hogy ha úgy esik, fel tudja fedezni benne az új Shakespeare-t; máskülönben, örök csúfságára, akkor sem fogja felfedezni, ha netán találkozik vele. A nagy kritikus több izgalmat és szépséget tud fellelni a középszerűben, mint a bürokrata a legnagyobbakban. Baudelaire legszebb és legfontosabb tanulmányainak egyikét egy másodrendű festőről írta, arról a Constantin Guys-ről, akinek talán már nevét sem tudnánk őnélküle.

Kényes kérdés? Akkor sem lehet kikerülni. Mert ha közelhajolunk hozzájuk, a legtisztázottabbnak hitt dolgokról is kiderül, hogy csak távolról azok. Bizonyos, hogy a rossz írókról szóló baráti méltatásokon csak bosszankodni tud a kortárs és derülni az utókor. De a nagy írókról vajon melyik korabeli kritikát fogadja el később? Az ellenségekét vagy ellenfelekét? A kimért közömbösekét? Az okoskodó szőrszálhasogatókét? A fensőbbséges fanyalgókét? Vagy az elragadtatott és elfogult barátokét? A kérdésben a felelet. A legrajongóbb dicséret is közelebb látszik állni Babits kései verseiről kialakult mai értékelésünkhöz, mint József Attila ellenségesen elhamarkodott bírálata, s még annak dacára is – szándékosan választom e szélsőséges példát! –, hogy teljesen osztjuk József Attila világnézetét, sőt ízlését is, s hogy József Attila kritikusnak sem éppen jelentéktelen. Hát még a jelentéktelenül értetlen bírálatok! De ugyanígy József Attiláról is a legbarátibb egykori kritikáknak van – azoknak is csak megközelítőleg – igazuk, és nem egyfelől Pákozdy, másfelől Németh László magukat a költőtől elhatároló „elviségének”.

Megint más oldala a dolognak, hogy még József Attilának e végletesen elhibázott bírálatában is több az érték, mint sok másban, ahol a puszta „értékelés” eredménye helyesebb. Mint ahogy Kölcseynek Berzsenyiről írt igazságtalan recenziója mégis a magyar kritikai irodalom egyik remeke.

Mindez arra utal, hogy a kritika kérdése az egyik legbonyolultabb az emberi társadalom kérdései között. Az eszmék küzdelmén túl megannyi kibogozhatatlan szállal gabalyodik a személyes kapcsolatok kuszaságába. Gondoljuk csak el, személyes rokon- és ellenszenveinket olykor milyen megmagyarázhatatlan esetlegességek befolyásolják, milyen képtelen véletlenek igazgatják. Ha nem vagyunk ennek tudatában, milyen könnyen érvényesülnek ezek az alkotás ritka és pótolhatatlan értékeinek sorsában is. A kritikushoz jobban illik a laboratóriumi munkaköpeny, mint a bírói talár.

Irodalmunk közeli és legközelebbi múltja olyannyira tele van igazságügyi tévedésekkel és tragédiákkal, hogy ha más nem is, legalább az irodalmunk egésze előtt példaként álló József Attila sorsa arra vezethetett volna, hogy kritikánk jobban igyekszik a műből és az emberből indulni ki, s talán elmegy tanulni ama Diderot által áhított iskolába, amelyben ha érezni nem is tudnak megtanítani, legalább arra tanítanának, „miképp lássuk meg a jót, és hogyan hunyjunk szemet a rossz előtt”. Nem mintha Diderot, az elvi kritika megteremtője, a rossz művészet és a hamis eszmék előtt tenné le a fegyvert, hanem mert élesen látta a jó szem elől tévesztésnek minden tragikumát. Túl sokat látta azokat az „iszappal tele markokat”, amelyek jóvátehetetlenül otthagyják az „aranyport a folyó sodrában”. S mert úgy látszik, jól látta, talán előre is, azt a mindig fenyegető kritikai módszert, amely a rosszat nem az értéktelen művek formájában fedezi fel és veti el, hanem többnyire a jó, jelentős és szép művek „veszélyes” melléktermékeként, s fő tüzét azok ellen irányítja. Másként mért venné a példát azokról, akik még Homérosz csodálatos tengeréből is csak a döglött halakat fogják ki?

Azt lehetett volna remélni, s azt kell most remélnünk, hogy a kritika kimozdul abból a fensőbbséges állapotból, amelybe lába belegyökeredzett. És rájön, hogy miképpen a képtárakban függő képekkel szembenállva meg kell keresni azt a szemszöget, ahonnan nézve eltűnnek róluk a visszatükröződő idegen fények, a kritikának is mindenekelőtt megfelelő látási viszonyokat kell magának teremtenie. De a kritika nehezen mozdul; nem lépne arrébb egy tapodtat se, akárhogyan esik a fény. Annál rosszabb a képeknek. És nem átallják ezt olykor „állhatatosságnak” és „elvi szilárdságnak” vélni, vagy inkább: annak nevezni.

Valamint azt is, mikor minden eléjük kerülő írón az évekre és korszakokra szabdalt változásokra való egyforma „reagálást” szeretnék behajtani, mint valami adót, amit – méltányosan – az azévi objektív éghajlati viszonyok, természeti csapások vagy kedvezések szerinti mérlegelés alapján „vetnek ki”. Csakhogy a költői mű nem szemes takarmány, még csak nem is bor, aminek hozamát és minőségét évjáratok szerint lehet megkövetelni. Hiszen még a borok közül is mindegyiknek megvan a maga legjobb vagy kevésbé jó évjárata, amely nem azonos más fajtákéval.

Csak egy példát:

Múlt nyáron a dél-franciaországi Biot-ban meglátogattam a Fernand Léger életművének szentelt szép múzeumot. Léger haláláig kommunistának vallotta magát, és saját szavai szerint „kora szenvedélyes tanúja” kívánt lenni. Mégis: mit kezdene vele a fenti ítészi módszer, amely a korszerűség komoly fedezetű devizáját évek, sőt legszívesebben hetek ingadozó árfolyamán szeretné elszámolni? Micsoda devalvációja folyik olykor a legértékesebb kritikai elveknek! Léger a maga sajátos arculatát, téma- és formavilágát a húszas évek európai és amerikai életéből alakította ki. És 1955-ben bekövetkezett haláláig meg is tartotta. Képein mindvégig a húszas évek szögletes kalapú, keresztcsíkos trikós, tömzsi emberkéit lendíti épületállványok magasába, azokat biciklizteti folyóparti víkendekre, perdíti cirkuszporondok rikító közepébe, támasztja ma már ócskavasként sem létező ósdi Fordok karosszériáihoz. Mindezt valami otrombán elragadó chaplini bájjal. Műve mégis egyik „korszerű” festői víziója a kornak, s ő maga valóban az, ami lenni akart: korának szenvedélyes tanúja. Mert egy kor élete nem egy nap; s egy művészi életmű kiforrásának ideje sem. Akik eleve és mindenkire kötelezően meghatároznák, melyik évben milyen fordulatot kell vennie egy műnek, hogy ők korszerűnek találják, semmit sem sejtenek a művészet igazi mivoltáról, sem létrejöttének, sem hatásának törvényeiből.

A kritika – nagy korszakaiban – mindig a kialakulásban forrongó művészetről szakad le, s egy ideig közvetlen közelében kering; hogy aztán – úgy látszik, valami konok mozgástörvény következtében – észrevétlenül mind messzebbre kerüljön, végül már olyan távolságokba, ahol légüres terek választják el tőle. Úgy érzem, mostanában is ilyen elidegenedett szakmai közegbe került, ahonnan vissza kell térnie eredendő funkciójához: hogy az olvasó és az olvasmány primér találkozásának gondolati és érzelmi élményét ragadja meg. Ez a visszatérés nem valamiféle dilettantizmus vagy ösztönösség, hanem éppen a valóságosabb világnézeti (emberi) távlat és valóságosabb tárgyismeret felé vezet. A kritikus ideális és elsődleges alakja felé, aki – szerintem – az író, amikor nem ír, hanem olvas. Tehát az, aki belülről ismerős az alkotás folyamatával, és akkor, amikor éppen nem az alkotás gyakorlásával, hanem befogadásával van elfoglalva.

Magamban és másokban azt a kritikust keresem, aki nem elsősorban számon kér a művészeten – többnyire olyat, amit az éppen nem ad, vagy nem adhat, vagy nem kíván adni; hanem képes örömmel és értően fogadni – és másokkal is megosztani – azt, amit a művészettől kap.

Nemrégiben egy vita során kritikus barátom, látszólagos előzékenységgel a költők „mentségét” keresve (mért kell a költészetre mentség?), valójában azonban a kritika felmentését vélve megtalálni, készséggel elismerte, hogy a kritikus dolga „könnyebb”, mint az alkotóé. Ennek teljes emberi személyiségében kell átélnie a kor megrázkódtatásait, minden idegvégződéséig; a kritikusnak, úgymond, csupán értelmén és elvein kell átszűrnie és megítélnie a műveket. Minden jószándéka és a költők iránti részvéte ellenére – vagy épp ennek okán – kevés árulóbb fogalmazását ismerem mindannak, amiért e cikk kockázatát magamra veszem.

Igen, fájdalom, a kritikusok belenyugodtak abba, hogy nekik a „könnyebb” rész jutott. De akiket legjobban érint, írók és olvasók nem nyugodhatnak bele. S hogy is nyugodhatnának bele ők maguk? Milyen jogon? és milyen okból? és milyen cél érdekében? Nem ismernék a több ezeréves igazságot: khalepa ta kala? A szép nehéz. Nem tudnák, hogy az efféle megkülönböztetéssel eleve lemondanak arról, hogy egyenrangúként figyeljünk rájuk? Hogy is szánhatják maguknak a tógás aedilisek szerepét, akik tribünről nézik a gladiátorok harcát, s homlokukat legfeljebb csak a felelősség barázdálja, hogy hivatalos fölénnyel mikor fordítsák fel- és mikor lefelé hüvelykjüket? Nem, a kritikának is le kell szállnia az arénába, ahol a kor és az ember kifejezéséért, a kifejezés teljességéért, igazságáért, sőt, mi több, igen, szépségéért is vívott küzdelem tombol. „A költészetnek nem hívekre, hanem szeretőkre van szüksége – írja García Lorca. – Tüskés szederágakkal és üvegszilánkokkal hinti be magát, hogy aki utánanyúl, összevérezze a kezét a kedvéért.” De hol a vér a kritikusok kezén? Legfeljebb a másoké. Diderot, akit immár harmadszor is kénytelen vagyok itt idézni, töredékes gondolatainak egy helyén mintha csak Lorcának adna keserű választ: „Megkérdeztem egy fiatalembertől – írta –, mért gáncsoskodik folyton és mért nem dicsér soha? »Azért – felelte –, mert a rossz helyen alkalmazott gánccsal csak másoknak árthatok.«”

Hogyan lesz valaki kritikus? A kérdés – a látszat ellenére – nem szónoki. Nem tudom, kritikusnak tartsam-e magam, de tudom, hogy ezirányú törekvéseimet kezdettől, kamaszkoromtól fogva mi táplálta. Semmi más, mint a mérhetetlen csodálat és öröm afölött, hogy művészet létezik, hogy az ember ilyen csodás, mindentudó és elragadó kis játékszereket tud feltalálni; és az a korán jelentkező (minden gyerek által jól ismert) vágy és készség, hogy szétszedjem és újra összerakjam őket, megtudjam, mi van a bensejükben. S ez táplálja mindmáig. „Mint a perzsák a napnak, úgy fognak egykor a népek a művészetnek hódolni” – írta Bajza. Én már régóta úgy hódolok. S mindig úgy éreztem, hogy olvasó-írónak és író-olvasónak az a kettős alakja, akinek szimbolikus szobrában én a kritikust ábrázolnám, ebben a hódolni tudásban testesül meg. S két értelemben előzi meg korát: abban, hogy a bajzai jóslatot a maga számára jelenné teszi; s abban, hogy – épp ennek következtében – valahogy meg tudja közelíteni a vele egy időben születő művekről az utókor ítéletét. Lehet, hogy ez nagyon is kevéssé szakmabeli álláspont, s nem nélkülöz némi dilettáns vonást. Van is valami, aminek okán mindig leplezetlen rokonszenv fűzött a dilettánsokhoz (sok minden mellett, ami taszít bennük): s ez az odaadó szeretet tárgyuk iránt. Mi a kritika? A számtalan kínálkozó meghatározás közül legszívesebben amellett döntök, amelyet Aragon adott néhány éve egy feltűnést keltő tanulmányában. A lelkesedés pedagógiája. S mindannyiszor az ettől való – olykor kietlenül nagy – távolság az, ami a kritikák olvastán elcsüggeszt.

Pedig nem ugyanezt vallotta-e már Goethe is? „A kritika igazi érdeme azzal mérhető, mennyire képes felfedezni és értékelni a jót.” Egymástól oly messze eső szellemek oly bámulatosan egybehangzóan ismétlik egymást e tárgyban, hogy illetlennek és kilátástalannak érzem itt a magam szavaival kísérletezni. Vállalom inkább a szokatlanság ódiumát, s mielőtt pontot tennék, találomra kimásolok néhányat abból a füzetnyi idézetből, amivel az idők során vigasztaltam magam.

„A kritikának a mű élvezetéül kell lelkesíttetni; aki hidegen bírál, az nem esztétikus.” (Erdélyi János)

„A jó kritikus méh; neki nem a fúlánk a leglényegesebb szerve; neki az a célja, hogy még a haszontalan virágokból is mézet gyűjtsön az egész nemzet számára.” (Móricz Zsigmond)

„Tagadni és kifogásolni különben is könnyebb, mint felismerni és elismerni.” (Komjáthy Jenő)

S mert mindezeknek oly pregnáns összefoglalása, még ezt a néhány sort Aragon már idézett legutóbbi beszédéből:

„A kritika értéke főként a megértésben rejlik, amellyel az írott művekhez közeledik, s nem a kifogásokban, melyekkel az embereknek ürügyet szolgáltat arra, hogy a könyveket ne olvassák, és szerzőiket lenézzék… A kritikusok szánalmas mesterségre kárhoztatják magukat, hadd javasoljak nekik helyette valami nagyobbat és nemesebbet: tudják, hogy kell megszerettetni; ami önmaguknak talán legfőbb tehetségét és legnagyobb boldogságát tételezi fel: a szeretni tudást.”

Feltehető-e, hogy Goethe a művészi igénytelenség, Aragon az eszmei kapituláció védelmezőjéül csap fel? Erdélyi János és Móricz a silánynak és értéktelennek kíván szolgálni a kritika menlevelével? Nem. A jót, az igazat, a nagyot, az újat és szépet védelmezik, amelynek oly nagy szüksége van a védelemre, s amely létezésének értelmét veszti el védelmezők híján. Mert tudják, hogy a rossz, az alantas és értéktelen ellen nincs hatásosabb küzdelem, mint minél mélyebbre hatolni az igazi értékek feltárásában. A művészek ugyan általában túl érzékeny és sokszor túl hiú emberek, a megértés, amit úgy szomjaznak, főként mégis más szomjaik csillapítására való. A kétségek folyton kicsapó verítékének pótlására. Minden további csákánycsapásukhoz az emberi titkok szikrázó szirttalajába ez a megértés a védőitaluk. Bertolt Brecht hátrahagyott írásai között van egy vázlat, talán befejezett vers, talán csak töredék. Ezúttal nem a kritikusról vall, hanem a költőről:

Szín, a költő nem a dicséret és tömjénezés alamizsnájáért könyörög. Azt a közeget követeli magának, amelyben betöltheti önmaga méreteit. A hír tágas termét. A kérdezést, amely nélkül értelmetlen a felelet. A türelmet, amely bizalommal kivárja az alkotás nehéz türelmét, s a kis változások izgatag követeléseitől megóvja, amíg műve fáradságosan átverekszi magát a nagy változásokon. Az igazi kritikusra vár, a művészet nagy kérdezőjére és nagy magyarázójára.

Emlékszünk, mikor az udvaronc, a bürokrata és diplomata Polonius az érkező színészekkel nagylelkűen érdemök szerint készül bánni, hogy ront neki Hamlet. Az egész darab folyamán sehol sem ragadtatja magát gorombább gesztusokra. „Veszetthordtát, ember!… Bánjon velük saját embersége és méltósága szerint.”

A kétféle kritikusi magatartásnak szememben nincs pontosabb jelképe Hamletnél és Poloniusnál. A művészet nemcsak arra való, hogy bennünket gazdagítson, nem kevésbé arra, hogy mi is gazdagítsuk őt. Az a feladatunk, hogy minél többet adjunk hozzá magunkból, nem hogy minél többet igyekezzünk elvenni belőle.

S mi másban, mint ebben nyilatkozhatna meg a kritikus embersége és méltósága?

1962