A költészetről

Az a vaskos, ezüstfoglalatú, tört kövű, régi karneol-gyűrű, amelyet az ujjamon hordok, régóta az irodalomtörténeté: több évtizede ott csillog, apám húszegynéhány esztendős „sötét és lángoló” alakjával együtt, Kosztolányi prózájának szikrázó foglalatában.

A költészet is, akár e gyűrű, apai örökségként maradt rám: látszatra tehát a legtermészetesebb úton. Ám a tapasztalat arra int, hogy ez a természetesnek látszó út nem tartozik egyben a gyakoriak közé is: a költők fiai ritkán folytatják apjuk mesterségét. S ha igen, akkor is… A nagy apák nyomasztó súlya alatt görnyedő fiak tragikuma kora gyerekkoromtól fogva kísértett. Valamelyik fiókom mélyén most is megvan még első, soha meg nem jelent prózai írásom, amely Petőfi Zoltánka sivár züllésének útjait követi nyomon. Most is érzem még a diákkori borzongást, amivel a Múzeum-Könyvtár betű-zümmögésű, őszi csendjében régi hírlapok közül felrémleni láttam magam-ijesztő tetszelgéssel megidézett, kallódó alakját.

Így hát, ami első pillanatra oly megnyugtatóan természetesnek látszott, ha kicsit mélyebben belegondoltam, a következő pillanatban már visszájára fordult, és a kivételesség nyugtalanító színeit mutatta. Olyankor, mikor az élet törékeny építményét az ember egészen az alapozásig megrendülni és beomolni érzi, épp ezért néha még ma is kísért a kétség, hogy nem is egyéni adottságaim, csak az apai hagyomány indított el a költészet útján. Máskor viszont éppen ez a körülmény kelti a sors biztos alápincézettségének érzetét. Még nemrégiben is hosszan elgondolkoztatott efölött Illyés Gyula egy kora ifjúságát idéző verssora:

 

…nem sejtve még, hogy költőnek születtem.

 

Én alig tudok életemnek olyan homályos mélyére visszanyúlni, amikor nem sejtettem, sőt ne véltem volna tudni – ha mást nem, hát azt, hogy verseket fogok írni, hogy verseket kell írnom. S ez nemcsak pályaválasztásomat határozta meg már jóval a pályaválasztás szokott korszakát megelőzve; a választott pálya benső problematikáját, legrejtettebb formai és tartalmi indítékait is sokban meghatározta máig tartó érvénnyel.

Ha tehát igaz a régi mondás, mely szerint „a költő nem lesz, hanem születik”, én a szó szoros értelmében beleszülettem a költészetbe. Ahogy más gyerek az apja ilyen vagy olyan mesterségének, életformájának légkörét, oly eleve adottként szívtam én magamba a „rossz szókkal barátkozó” költő életének nehéz atmoszféráját. Míg más költőknek a társadalom valamely szélesebb rétegének „normális” környezetéből kell elindulniuk a művészet különleges világa felé, én az életbe ebből a „rendhagyó” közegből indultam. Mintha egy növény a szabad levegőn kezdene csírázni, és fejlődése során virágjában kellene belenőnie a földbe.

Egy olyan korban, mikor a társadalmi fejlődés egyre inkább a szabad pályaválasztás irányában hat, s a gyerekek általában másfelé indulnak, mint ahol apjuk pályáját befejezi, én olyasféle ódon végzetességgel vettem át a mesterséget apámtól, mint a királyok és a kézművesek. Mint a reneszánsz festők, akik kézműves sorból éppen csak átlépőben voltak az önálló művész helyzetébe. Egyáltalában nem romantikus módon. De ugyanakkor az én esetemben ezzel az örökséggel mégsem a reneszánsz művészeinek kézművesi biztonsága, hanem a modern költősors romantikus ingatagsága járt együtt, a Somlyó Zoltán-i „soha egy nyugodt perc sora”.

Amily megmosolyogtatók s az erre hajlamosakat kaján tréfákra ingerlők lehetnek (amiknek íme állok elébe) életem első megmaradt versének kezdő sorai:

 

Szeretnék nagy költő lenni, mint Byron, Baudelaire s az apám…

 

éppolyan jellemzők is – a kezdetleges sorokba egy egész, később kibomló drámát sűrítve – arra a gyermeki komolyságra, amellyel kötelezően vállaltam magamra az apai „átkozottság” teljes szerepét, ha hozzávesszük még a nem kevésbé naiv fogalmazású utolsó szakaszt is:

 

Szeretném, ha sok bánatom lenne s mindenki gúnnyal nézne rám: szeretnék oly sokat szenvedni, mint Byron, Baudelaire s az apám.

 

A folytatásnak ezt a végzetszerű érzését növelte (vagy ez a már meglevő érzés intézte így? – ma már nehezen megállapítható), hogy mindenféle gyermekded próbálkozás után az első valóban versnek nevezhető versem, amely már nyomtatásban is megjelent, s válogatott verseim gyűjteményének most nyitó-darabja lett, éppen apám halála évében, alig valamivel az ő utolsó verse után íródott. Mintha valóban a végzet adta volna kezembe a tollat, amelyet ő a kezéből kiejtett.

Inasnak azonban ekkor már mégsem apám oly korán elhagyott műhelyébe szegődtem. Az ő gáttalan szenvedélyességű, ösztönösen kitárulkozó lírája helyett az intellektuális költészet olyan ellenpólusait választottam első mestereimül, mint William Blake, Paul Valéry, Szabó Lőrinc. Ez volt a szükséges – s már kezdetben is tudatos – antitézis, amire építenem kellett. Mert kényszernek nemcsak azt éreztem, hogy apám útját folytassam, azt is – egyúttal és még elemibb erővel –, hogy megváltoztassam. Huszonöt év távlatából visszatekintve – és természetesen az elkerülhetetlen egyszerűsítéssel – úgy látom, oly mértékben azonosnak éreztem magam apámmal, hogy úgy tetszett, ha az ő életének és költészetének tragikus elátkozottságát a magaméban megpróbálom megváltoztatni, ezzel az ő immár jóvátehetetlen sorsát is „jóváteszem”. Viszont, természetesen, a kor, amelyre felelnem kellett, egészen más kérdések elé állított. S végül, a tehetséget, amely apámban az ösztönös zsenialitásnak oly szélsőséges képét mutatta, magamban inkább ellenkező pólusán, a goethei „szorgalom” és valéry-i „tartós türelem” nagy példáit követve reméltem meghódíthatni.

Az indító erő tehát, amely pályámra kilendített, s annak görbéjét máig is megvonja, az a vágy volt, hogy megkíséreljem korrigálni a sorsot, amelyet apám kora, a hanyatló polgárság világkatasztrófákat sodró bukásának időszaka a művészeknek s köztük is talán legszélsőségesebb példaként éppen apámnak tartogatott. De e pálya kezdetének adott „kozmosza” éppen e világkatasztrófa kellős közepe volt (korosztályom a második világháború első hadköteles évjárata), s fokról fokra világosabbá kellett válnia előttem, hogy ez a korrekció a magam sorsában elszigetelten megvalósíthatatlan; hogy nemcsak eredményes, de értelmes is csupán az egész emberi élet megváltoztatásáért vívott küzdelem keretében lehet.

Ebben a szokatlan pályakezdetben lelhető mindenesetre a forrása annak, hogy kezdettől fogva oly makacsul foglalkoztatott a költészet, nemcsak mint művészet, hanem úgy is, mint életforma, mint mindennapos emberi tevékenység, mint az ember feltalálta és művelte legősibb mesterségek egyike. Mint ahogy viszont annak is, hogy nálam ez az érdeklődés nem valami életfölöttinek érzett „artisztikum” csábítása – aminek felületes ítélők szemében olykor látszhat –, hanem éppen az ellenkezője: a legrövidebb és legközvetlenebb út, amely számomra az emberi sors egészének átéléséhez adódott.

Azon a láthatatlan senki földjén, ahová oly gyakran lopózom be óvatlanul, azon az oly ritkán meglesett, ismeretlen területen, amely a művész és a mű, a terv és a megvalósítás, a gondolat és a nyelv, a kéz és a papír között dereng, számomra nem pusztán egy különleges emberi tevékenységnek, valamiféle elszigetelten értelmezett „művészetnek” a kevesekre tartozó titkai rémlenek fel, hanem az emberi gondolat s a történelem nagy küzdelmei zajlanak le, az élet rimbaud-i „átalakításának” és a világ marxi „megváltoztatásának” döntő csatái. Mindenki csak a maga élményanyagával dolgozhat, s bármily döntő legyen is ennek jellege és gazdagsága, legdöntőbb mégis az, megtaláljuk-e rajta azt a rejtett csapóajtót, amely a magunk sorsából az egyetemes emberi sorsra tárul.

Vallomás a költészetről? A java még csak ezzel kezdődnék. Most mégis szándékosan csökkentettem erre: a kiindulópontra ezt a vallomást. Mert azt a titkos ajtót, amelyet a költőnek meg kell találnia önmagában az egyetemes felé, minden költő minden olvasójának is meg kell keresnie a költő világához. S ha valaki netán az enyémhez vezetőt keresné, ennek a helyét, úgy érzem, legfőként ezzel segíthetem kirajzolódni a versek zárt falában.

Annál inkább, mert tudom, s nincs is miért elhallgatnom, hogy költői adottságaimnak és törekvéseimnek ez a némiképp rendhagyó jellege nem mindig találkozott megértéssel, s kezdettől fogva kicsit magányossá is tett, még azok között a kortársaim között is, akiket pályám különböző szakaszain fegyvertársaimnak és barátaimnak számíthattam. Most úgy érzem – s az utolsó évek termése tán igazolásomra is siet –, ezt mégis vállalnom kellett. Aki az alkotásra szánta életét, annak mindenen keresztül, és sok mindennel szemben, sok minden olyannal is, amit szeret, ki kell tartania amellett, amit tehetsége legbenső természetének érez. Lehet, hogy ezzel sem fogja sokra vinni; enélkül semmire sem viheti. Sáfárkodnia az embernek csak azzal lehet, amije van. Ha nem tanítana erre a művészetek történetében sokszor a legnagyobbak példája is, megtanított volna rá a magam pályájának egy őszinte meggyőződéssel és lelkesedéssel, mégis a magam képességein tett erőszakkal vállalt szakasza. Tudom továbbá azt is, hogy időbe, sokszor nem is kis időbe telik, míg egy költői életmű benső törvényszerűségei kívülről teljes egészükben láthatóvá válnak, míg egy költői „küldetés” teljes értelme megnyilatkozhatik. Ezért vagyok éppoly türelemmel a kritika esetenkénti értetlenségével szemben, amilyen türelmet viszont magam is elvárok – mint ahogy saját kritikai munkámban tanúsítani is igyekszem – az alakulóban levő költői mű iránt. Annál is inkább, mert meggyőződésem és tapasztalatom, hogy ez a kritikusi türelem egyik alapfeltétele annak a nélkülözhetetlen türelmetlenségnek, amelyet a művész táplál önmaga iránt.

 

Húszéves koromban, amikor saját tapasztalatból még vajmi keveset tudhattam a költészetről, ezt a paradox mondatot jegyeztem fel magamnak: Azokat a dolgokat, amelyek a költő legsajátosabb tudását jelentik, nemcsak megtanulni, de a szó szokásos értelmében értve tudni sem lehet.

Meglehetősen hosszú és sok tekintetben egymásnak ellentmondó tapasztalatok után, ma is úgy érzem, hogy az az olvasó, aki az általa előre tudottnak a kifejezését várja a költőtől, önnön falába ütközik. Mint ahogy a költészet legfőbb történelmi küldetéséről és lehetőségéről mond le a költő akkor, ha nem ennek a másképp-nem-tudhatónak a tudására és tudtul adására fordítja minden erőfeszítését.