Előszó helyett – előszavak

A költészetről

Az a vaskos, ezüstfoglalatú, tört kövű, régi karneol-gyűrű, amelyet az ujjamon hordok, régóta az irodalomtörténeté: több évtizede ott csillog, apám húszegynéhány esztendős „sötét és lángoló” alakjával együtt, Kosztolányi prózájának szikrázó foglalatában.

A költészet is, akár e gyűrű, apai örökségként maradt rám: látszatra tehát a legtermészetesebb úton. Ám a tapasztalat arra int, hogy ez a természetesnek látszó út nem tartozik egyben a gyakoriak közé is: a költők fiai ritkán folytatják apjuk mesterségét. S ha igen, akkor is… A nagy apák nyomasztó súlya alatt görnyedő fiak tragikuma kora gyerekkoromtól fogva kísértett. Valamelyik fiókom mélyén most is megvan még első, soha meg nem jelent prózai írásom, amely Petőfi Zoltánka sivár züllésének útjait követi nyomon. Most is érzem még a diákkori borzongást, amivel a Múzeum-Könyvtár betű-zümmögésű, őszi csendjében régi hírlapok közül felrémleni láttam magam-ijesztő tetszelgéssel megidézett, kallódó alakját.

Így hát, ami első pillanatra oly megnyugtatóan természetesnek látszott, ha kicsit mélyebben belegondoltam, a következő pillanatban már visszájára fordult, és a kivételesség nyugtalanító színeit mutatta. Olyankor, mikor az élet törékeny építményét az ember egészen az alapozásig megrendülni és beomolni érzi, épp ezért néha még ma is kísért a kétség, hogy nem is egyéni adottságaim, csak az apai hagyomány indított el a költészet útján. Máskor viszont éppen ez a körülmény kelti a sors biztos alápincézettségének érzetét. Még nemrégiben is hosszan elgondolkoztatott efölött Illyés Gyula egy kora ifjúságát idéző verssora:

Én alig tudok életemnek olyan homályos mélyére visszanyúlni, amikor nem sejtettem, sőt ne véltem volna tudni – ha mást nem, hát azt, hogy verseket fogok írni, hogy verseket kell írnom. S ez nemcsak pályaválasztásomat határozta meg már jóval a pályaválasztás szokott korszakát megelőzve; a választott pálya benső problematikáját, legrejtettebb formai és tartalmi indítékait is sokban meghatározta máig tartó érvénnyel.

Ha tehát igaz a régi mondás, mely szerint „a költő nem lesz, hanem születik”, én a szó szoros értelmében beleszülettem a költészetbe. Ahogy más gyerek az apja ilyen vagy olyan mesterségének, életformájának légkörét, oly eleve adottként szívtam én magamba a „rossz szókkal barátkozó” költő életének nehéz atmoszféráját. Míg más költőknek a társadalom valamely szélesebb rétegének „normális” környezetéből kell elindulniuk a művészet különleges világa felé, én az életbe ebből a „rendhagyó” közegből indultam. Mintha egy növény a szabad levegőn kezdene csírázni, és fejlődése során virágjában kellene belenőnie a földbe.

Egy olyan korban, mikor a társadalmi fejlődés egyre inkább a szabad pályaválasztás irányában hat, s a gyerekek általában másfelé indulnak, mint ahol apjuk pályáját befejezi, én olyasféle ódon végzetességgel vettem át a mesterséget apámtól, mint a királyok és a kézművesek. Mint a reneszánsz festők, akik kézműves sorból éppen csak átlépőben voltak az önálló művész helyzetébe. Egyáltalában nem romantikus módon. De ugyanakkor az én esetemben ezzel az örökséggel mégsem a reneszánsz művészeinek kézművesi biztonsága, hanem a modern költősors romantikus ingatagsága járt együtt, a Somlyó Zoltán-i „soha egy nyugodt perc sora”.

Amily megmosolyogtatók s az erre hajlamosakat kaján tréfákra ingerlők lehetnek (amiknek íme állok elébe) életem első megmaradt versének kezdő sorai:

éppolyan jellemzők is – a kezdetleges sorokba egy egész, később kibomló drámát sűrítve – arra a gyermeki komolyságra, amellyel kötelezően vállaltam magamra az apai „átkozottság” teljes szerepét, ha hozzávesszük még a nem kevésbé naiv fogalmazású utolsó szakaszt is:

A folytatásnak ezt a végzetszerű érzését növelte (vagy ez a már meglevő érzés intézte így? – ma már nehezen megállapítható), hogy mindenféle gyermekded próbálkozás után az első valóban versnek nevezhető versem, amely már nyomtatásban is megjelent, s válogatott verseim gyűjteményének most nyitó-darabja lett, éppen apám halála évében, alig valamivel az ő utolsó verse után íródott. Mintha valóban a végzet adta volna kezembe a tollat, amelyet ő a kezéből kiejtett.

Inasnak azonban ekkor már mégsem apám oly korán elhagyott műhelyébe szegődtem. Az ő gáttalan szenvedélyességű, ösztönösen kitárulkozó lírája helyett az intellektuális költészet olyan ellenpólusait választottam első mestereimül, mint William Blake, Paul Valéry, Szabó Lőrinc. Ez volt a szükséges – s már kezdetben is tudatos – antitézis, amire építenem kellett. Mert kényszernek nemcsak azt éreztem, hogy apám útját folytassam, azt is – egyúttal és még elemibb erővel –, hogy megváltoztassam. Huszonöt év távlatából visszatekintve – és természetesen az elkerülhetetlen egyszerűsítéssel – úgy látom, oly mértékben azonosnak éreztem magam apámmal, hogy úgy tetszett, ha az ő életének és költészetének tragikus elátkozottságát a magaméban megpróbálom megváltoztatni, ezzel az ő immár jóvátehetetlen sorsát is „jóváteszem”. Viszont, természetesen, a kor, amelyre felelnem kellett, egészen más kérdések elé állított. S végül, a tehetséget, amely apámban az ösztönös zsenialitásnak oly szélsőséges képét mutatta, magamban inkább ellenkező pólusán, a goethei „szorgalom” és valéry-i „tartós türelem” nagy példáit követve reméltem meghódíthatni.

Az indító erő tehát, amely pályámra kilendített, s annak görbéjét máig is megvonja, az a vágy volt, hogy megkíséreljem korrigálni a sorsot, amelyet apám kora, a hanyatló polgárság világkatasztrófákat sodró bukásának időszaka a művészeknek s köztük is talán legszélsőségesebb példaként éppen apámnak tartogatott. De e pálya kezdetének adott „kozmosza” éppen e világkatasztrófa kellős közepe volt (korosztályom a második világháború első hadköteles évjárata), s fokról fokra világosabbá kellett válnia előttem, hogy ez a korrekció a magam sorsában elszigetelten megvalósíthatatlan; hogy nemcsak eredményes, de értelmes is csupán az egész emberi élet megváltoztatásáért vívott küzdelem keretében lehet.

Ebben a szokatlan pályakezdetben lelhető mindenesetre a forrása annak, hogy kezdettől fogva oly makacsul foglalkoztatott a költészet, nemcsak mint művészet, hanem úgy is, mint életforma, mint mindennapos emberi tevékenység, mint az ember feltalálta és művelte legősibb mesterségek egyike. Mint ahogy viszont annak is, hogy nálam ez az érdeklődés nem valami életfölöttinek érzett „artisztikum” csábítása – aminek felületes ítélők szemében olykor látszhat –, hanem éppen az ellenkezője: a legrövidebb és legközvetlenebb út, amely számomra az emberi sors egészének átéléséhez adódott.

Azon a láthatatlan senki földjén, ahová oly gyakran lopózom be óvatlanul, azon az oly ritkán meglesett, ismeretlen területen, amely a művész és a mű, a terv és a megvalósítás, a gondolat és a nyelv, a kéz és a papír között dereng, számomra nem pusztán egy különleges emberi tevékenységnek, valamiféle elszigetelten értelmezett „művészetnek” a kevesekre tartozó titkai rémlenek fel, hanem az emberi gondolat s a történelem nagy küzdelmei zajlanak le, az élet rimbaud-i „átalakításának” és a világ marxi „megváltoztatásának” döntő csatái. Mindenki csak a maga élményanyagával dolgozhat, s bármily döntő legyen is ennek jellege és gazdagsága, legdöntőbb mégis az, megtaláljuk-e rajta azt a rejtett csapóajtót, amely a magunk sorsából az egyetemes emberi sorsra tárul.

Vallomás a költészetről? A java még csak ezzel kezdődnék. Most mégis szándékosan csökkentettem erre: a kiindulópontra ezt a vallomást. Mert azt a titkos ajtót, amelyet a költőnek meg kell találnia önmagában az egyetemes felé, minden költő minden olvasójának is meg kell keresnie a költő világához. S ha valaki netán az enyémhez vezetőt keresné, ennek a helyét, úgy érzem, legfőként ezzel segíthetem kirajzolódni a versek zárt falában.

Annál inkább, mert tudom, s nincs is miért elhallgatnom, hogy költői adottságaimnak és törekvéseimnek ez a némiképp rendhagyó jellege nem mindig találkozott megértéssel, s kezdettől fogva kicsit magányossá is tett, még azok között a kortársaim között is, akiket pályám különböző szakaszain fegyvertársaimnak és barátaimnak számíthattam. Most úgy érzem – s az utolsó évek termése tán igazolásomra is siet –, ezt mégis vállalnom kellett. Aki az alkotásra szánta életét, annak mindenen keresztül, és sok mindennel szemben, sok minden olyannal is, amit szeret, ki kell tartania amellett, amit tehetsége legbenső természetének érez. Lehet, hogy ezzel sem fogja sokra vinni; enélkül semmire sem viheti. Sáfárkodnia az embernek csak azzal lehet, amije van. Ha nem tanítana erre a művészetek történetében sokszor a legnagyobbak példája is, megtanított volna rá a magam pályájának egy őszinte meggyőződéssel és lelkesedéssel, mégis a magam képességein tett erőszakkal vállalt szakasza. Tudom továbbá azt is, hogy időbe, sokszor nem is kis időbe telik, míg egy költői életmű benső törvényszerűségei kívülről teljes egészükben láthatóvá válnak, míg egy költői „küldetés” teljes értelme megnyilatkozhatik. Ezért vagyok éppoly türelemmel a kritika esetenkénti értetlenségével szemben, amilyen türelmet viszont magam is elvárok – mint ahogy saját kritikai munkámban tanúsítani is igyekszem – az alakulóban levő költői mű iránt. Annál is inkább, mert meggyőződésem és tapasztalatom, hogy ez a kritikusi türelem egyik alapfeltétele annak a nélkülözhetetlen türelmetlenségnek, amelyet a művész táplál önmaga iránt.

Húszéves koromban, amikor saját tapasztalatból még vajmi keveset tudhattam a költészetről, ezt a paradox mondatot jegyeztem fel magamnak: Azokat a dolgokat, amelyek a költő legsajátosabb tudását jelentik, nemcsak megtanulni, de a szó szokásos értelmében értve tudni sem lehet.

Meglehetősen hosszú és sok tekintetben egymásnak ellentmondó tapasztalatok után, ma is úgy érzem, hogy az az olvasó, aki az általa előre tudottnak a kifejezését várja a költőtől, önnön falába ütközik. Mint ahogy a költészet legfőbb történelmi küldetéséről és lehetőségéről mond le a költő akkor, ha nem ennek a másképp-nem-tudhatónak a tudására és tudtul adására fordítja minden erőfeszítését.

A kritikáról

Philoktétész sebe

Ha könyvet írnék a modern költészet lassan múlttá rögződő, kezdeti forrongásáról – amit titokban szándékom is egyszer megtenni –, a könyvnek ezt a címet adnám: Philoktétész Lémnosz szigetén.

Semmi sem érzékeltetheti jobban a modern költészet első mártír alapítóinak, mindnyájunk őseinek alakját, mint a görög sereg vezére, akit gyógyíthatatlanul üszkösödő kígyómarásával a lábán és elviselhetetlen jajongásával az ajkán vezértársai kitesznek a puszta szigetre, s aki ott szörnyűséges panaszát bűvös énekre váltja, mert ahogy André Gide szavain át maga mondja: „Mióta nem embereknek beszélek, sokkalta szebben fejezem ki magam… A legvégső áttetszőségig szeretnék eljutni, homályaim teljes eloszlatásáig, addig, hogy ha cselekedni látsz, hát te magad is érezd a fényt…”

E kétségbeesetten átélt illúzió nem rejti-e magában szinte mindenestül a „tiszta” és „abszolút” költészet különféle tragikus vállalkozásait, azoknak minden szépségével és minden csődjével?

A kor, ahogy Mallarmé mondta, „törvényen kívül helyezte a költőt”. A költő – viszonzásul – a törvény fölé helyezte önmagát.

Az élet egyre prózaibbá vált. Nem látszott-e kikerülhetetlennek a következtetés: a költészetet egyre költőibbé kell tenni? Egyre jobban meg kell óvni az élettől? Óvni tőle – egészen a nemlétezésig? Hiszen Valéry verse egyenest ezt mondja:

Vagyis: A mindenség csak folt a Nemlét tisztaságán.

Az elsöprő technikai fejlődés, amely az imperialista háborúk végletes feszültségében forradalmakba és ellenforradalmakba polarizálta az európai társadalmat, merőben új világot látszott megteremteni, amely semmi eddigihez nem hasonlít; s ennek félelmes fantomjaként – az arra érzékenyek előtt – felrémlett a költészet elpusztításának Góleme. Erre mutattak, diadalmasan vagy megvetően, a technokrácia újdonsült hősei – s ezzel néztek szembe, lázongva vagy halálra szántan, maguk a költők.

A harmincas évek derekán, mikor én s a velem egyívásúak először hallottuk a titkos kürtszót, amely a kamaszt a költészet szolgálatába sorozza, közvetlen mestereinktől, a költészet élő kapitányaitól nem hősi induló, hanem gyászkar fogadta a frissen bevonultakat. Mint akik egy már lehanyatlott zászlóra esküsznek föl. Ha franciák voltak, a dada és a szürrealizmus vad tamtamja dobogott fülükbe, amely a költészet megcsonkított tetemét őrjöngve táncolta körül. Ha magyarok, a tiszta és nemes mester, Babits gordonkasóhaja: „A líra meghal… Régen elzengték Sappho napjai!” Ami Jean Rousselot tolmácsolásában így hangzik franciául: „La poésie se meurt… Morts à jamais, les beaux jours de Sapho!”

Ám a költészet nem halt meg. Kiderült, hogy a költészet halálának hírüladására, sőt a gyászszertartás levezetésére sincs az embernek alkalmasabb eszköze, mint – a költészet. Úgy látszik – s ezt a roppant kataklizma után talán jobban tudjuk, mint valaha –, az emberi társadalom semmilyen formája sem lehet el a költészet valamilyen formája nélkül. A XX. századi költőben önnön fölöslegessége érzetének mélyebb szakadéka nyílt, mint bármilyen más kor költőjében; épp ezért talán biztosabban is lép nélkülözhetetlensége pallóján fölötte, mint eddig bármikor. Korunk költészetének magasfeszültségű ellentmondásai sorában ez csak az első – egy végtelen mértani haladványnak csak kezdete.

A második mindjárt az: ha kiderült is, hogy e kor abban mégsem merőben új, hogy ellehetne a költészet nélkül; s abban sem mondható újnak, hogy a költészetnek más formáit követeli meg, mint annak előtte, hiszen ez mindig is így volt; mindenesetre merőben új önnön új voltának szenvedélyes tudatosságában, melyet a költészet is vállal – vagy éppen előle való szenvedélyes menekülésével ismer el.

A XX. század költészetének Pokol-kapujára eleve ez a kikerülhetetlen rimbaud-i parancs van felírva: Modernnek kell lenni mindenestül. Azóta sem léphet be rajta senki anélkül, hogy – legalábbis szavakban – magára kötelezőnek ne ismerné el ezt a feltételt.

A költészet középpontjában azóta a modernségért vívott harc áll, amely végletes ellentmondások sorozatában jut majd el a rimbaud-i feladvány megoldásáig.

Ezeket az ellentmondásokat fejtegeti izgalmasan Stephen Spender nemrég megjelent könyvében, abban, amelynek címét előbb már kölcsön is vettem: The Struggle of the Modern. Ennek egyik fejezetében élesen szembeállítja azt, amit ő modernnek és amit – pejoratíve – korszerűnek mond, különös mód egyetértve egy pillanatra azokkal, akik – ellenkező előjellel – egy sematikus politikai utilitarizmus szemszögéből állították szembe nemrég e kettőt. Nem áll-e itt mindjárt előttünk az Illyés mélyértelmű parabolájában szétdarabolt tagok közül kettő, talán a szervezet jó együttműködése szempontjából épp a két legfontosabb? De sok jel mutat arra, hogy e tagok kezdenek újra összeállni – talán nagyobb egységbe készülnek forrni, mint azelőtt.

Hiszen könyvének már következő fejezetében Spender is úgy jelöli meg a modernség legfőbb tartalmát, mint „látomást az egészről”. S mi más lehetne ez, mint egy új teljesség követelménye és felismerése, amely ott rejlik – kezdettől fogva ott rejlett – minden kétségbeesett tagadásunk alján?

Ha az izmusok frenetikus és termékeny öncsonkításában tombolók már nem voltak is, nem is lehettek ennek tudatában – maga a szétdarabolás eleve az újra összeforradás gondolatával vette kezdetét.

Apollinaire, a maga korai halálának s az izmusok születésének előestéjén mondott híres beszédében, amely a L’Esprit nouveau et les poètes címet viseli, tudjuk, így jelöli meg a jóformán még el sem kezdődött költői kísérletezések majdani végső kimenetelét: „Kísérleteik (ti. e kor költőiéi) hasznosak lesznek; egy új realizmus alapját képezhetik, mely talán nem is lesz alábbvaló az antik görögség oly költői és tudós realizmusánál.”

Ezt minden avantgarde prófétája, a szürrealizmus névadója mondta. S hogy mi is „realizmus”-nak nevezzük-e álmát vagy sem, azt most ne firtassuk – ez úgyis vég nélküli viták tárgya régen –, mindenesetre mindnyájan ennek a kimunkálásán dolgozunk, önmagunk-se-mindig-felismerte bámulatos és vigasztaló egységben néha – e szétszakadt világ különböző helyein.

Mert, úgy látszik, ez is merőben új, Spender szavával élve, „unprecedented” jelensége korunknak: a költészet, e megnyilvánulási formájánál – nyelvénél – fogva legelszigeteltebb, lényegénél fogva legegyetemesebb emberi cselekvés nemzetközivé érése. Új a fordítások által mindinkább megvalósuló nyelvfölöttisége, új az a mód, ahogy itt tárgyalnak egymással különböző nyelvek költői, ahogy a Knokke-le-Zoute-i biennálékon találkoznak; ahogy találkozni fognak a Budapesten rendezendő európai költői találkozó alkalmából nemsokára.

A magyar költészetben ama mesebeli szétdarabolás csak részlegesen ment végbe. Jelen helyzetében van ezért valami nyugtalanítóan rendhagyó. Máig őriz valamit a költészet Rimbaud előtti integritásából. Ez adja azt a varázsát is, amely legújabban mindinkább feléje fordítja a nemzetközi érdeklődést – ez jelenti bizonyos szempontból az érdeklődés kielégítésének gátját is. Rendkívüli egyéni teljesítményekre adott ez lehetőséget, amelyet e század magyar költőinek eléggé még nem ismert és nem méltányolt sora be is töltött. De ez eredményezte az alapvető felfedezések bizonyos hiányát s a folytonos újrafelfedezések sokszor zavaró sokaságát. Bizonyos szempontból különleges szerepe mindenképpen sokat hozzáadhat – valamit máris adott – a kialakuló, közös költői „világnyelvhez” – ha szabad egy ilyen ábrándot itt felrepíteni.

Mielőtt ezzel, tisztelettel és kíváncsisággal, át is adnám a szót az utánam szólónak, szíves engedelmével hadd adjam át egyetlen pillanatra egy jelen nem levő kiváló társunknak. Octavio Pazról beszélek, aki Piedra de Sol című nagy költeményében az egyik legszebb választ adta a benne is, mint mindnyájunkban még mindig ott kísértő Philoktétésznek, a következőkben:

Vagy Benjamin Péret francia tolmácsolásában:

S végül, ha megengedik, magyarul is:

A „cserélhető névmások hona” – van-e szebb neve annak, ahová mindnyájan áhítozunk a magány Lémnosz szigetéről, ahol a megoszthatatlan „én” úgy üszkösödik szavainkban, mint Philoktétész gyógyíthatatlan sebe?

„A költészet vérszerződése”

Egy olyan gyűjtemény összeállítása, amelynek tanulmányait a szélső pontokon harmincöt év választja el egymástól, tömérdek kérdést vet fel. Legalábbis egy újabb vaskos tanulmányra valót. S bár az író önmagának első kritikusa is, nem kívánnék itt elébe vágni a kritikának. Összegyűjtött tanulmányaim ez első kötete előtt (amelyet majd másik kettő követ) voltaképpen csak egyetlen kérdésre szeretném felhívni a figyelmet. A nekem – s talán az irántam érdeklődő olvasónak is – legfontosabbra.

Miért rendeztem összegyűjtött tanulmányaim e kötetét tárgyuk szerint, elkülönítve a szemléletemben elkülöníthetetlent? Egyrészt: a több kötetre menő anyagot valahogy rendezni kell, s a bevett szokás ilyenfajta rendezést sugall. De másrészt talán: polemikus szándékkal is. A rendezés során magamat is meglepetésként ért, hogy a magyar irodalommal foglalkozó tanulmányokat nagyobb anyagból válogathattam, mint azt a kötetet, amely majd a külföldi irodalommal foglalkozókat gyűjti egybe. S így még jobban kitetszhetik majd kritikai munkásságomnak talán legállandóbb s legfőbb vezérfonala. Hogy a „világirodalom” határát sohasem a hazai és nem hazai irodalom között vontam meg. Sosem a külföldi irodalomnak tulajdonítottam világirodalmi jelleget a magyarral szemben, hanem mind a külföldi, mind a magyar irodalomban az egyetemes érdekűnek, szemben azzal, ami, itt is, ott is, csupán helyi érdekű, sőt helyiérdekű; amin, Németh László találó szavával, csak „helyi fény” ömlik el.

Sosem tudtam belehelyezkedni abba a kritikai szemléletbe, amely a művek legfőbb értékét éppen ebben a helyi fényben látszik keresni, holott ez minden (értékes vagy értéktelen) mű természetéhez tartozik. A művészi alkotásokra még inkább érvényes Illyés híres epigrammája, mint az emberekre. Nem azzal kell bizonyítaniuk, honnan jöttek, hanem azzal, hova mennek. Nem azzal, milyen valóságból nőttek ki (aminek a jegyét amúgy is kikerülhetetlenül magukon viselik), hanem azzal, hogy kinőttek belőle. Mert ez az, ami nem csupán létüket, hanem létük igazi értelmét igazolja.

Igyekezetem szerint mindig (ezzel) a világirodalommal foglalkoztam. Kezdettől fogva a legcsekélyebb hajlamot sem éreztem arra az öncsonkításra, amely a magyar irodalmat lemetszené az egyetemes irodalom eleven törzséről, hogy valamilyen nem létező, tragikusan önálló létet tulajdonítson neki. Sokaknak szemet szúró kritikai külön- vagy kívülállásom látszatát nem a magyar irodalomtól, hanem ettől a szemlélettől való idegenségem alakíthatta ki.

Meggyőződésem, hogy ez az öncsonkítás, okában és következményében egyaránt, párja annak a másiknak, amelytől elnevezését is kölcsönöztem, s amely a katonákat készti olykor arra, hogy a sebesüléstől vagy elpusztulástól való féltükben eleve önmaguk megsebesítésével vagy elpusztításával védekezzenek. Sosem tudtam megérteni azt a különös tudathasadást, amely olykor merőben más szempontok szerint osztályozza és értékeli – nemegyszer egyazon kritikus szemléletén belül is – a magyar és a külföldi irodalom műveit és irányzatait; mintha a világ két részből állna. De a világ nem ebből a két részből áll. S ez a szemlélet nem is vezethet másra, mint amire a valóságban annyiszor vezet: hogy irodalmunk jelentéktelenebb alkotásait és irányzatait megóvja a más irodalmak jelentős műveivel való rangfosztó egybevetéstől; irodalmunk igazán jelentős műveit viszont megfosztja a velük való összevetés rangadó lehetőségétől.

Ennek számomra mindmáig legjellemzőbb példáját egyik írótársam velem való régebbi vitája szolgáltatta. Miközben szenvedélyes elfogultsággal kifogásolta egy hosszabb tanulmányomnak egy másik magyar költővel foglalkozó egyetlen bekezdését, tudomást sem vett ugyane tanulmány túlnyomó és külföldi írókkal foglalkozó részéről. Különös eljárásának indokolását is adta: külföldi írókról őfelőle állíthatok, amit akarok, akár helyes az, akár téves, őt csak a magyar irodalom érdekli.

E könyv szerzőjét viszont mindig az irodalom érdekelte, és sosem hitte, hogy ezt az érdeklődést – akár a magyar, akár bármilyen más irodalom esetében – egy nemzeti irodalomra lehet szűkíteni. Annál kevésbé, mert egyetlen nemzeti irodalom sem fejlődött soha pusztán nemzeti keretek között; a magyar a legkevésbé; s jól tudjuk, még az írástudatlan közösségek szóbeli irodalma, a népköltészet sem. A magyar irodalmat, amelyben benne élek, mindig abban a vonatkozásrendszerben igyekeztem vizsgálni, amelyben valóban létrejött, és nem olyanban, amelyben sem létrejönni nem tudott volna, sem egészségesen továbbfejlődni nem tud.

Egyébként, kivetnivalót abban sem találnék, ha egy író csakis idegen tárgyú (vagy másrészt: csakis hazai tárgyú) tanulmányokkal jelentkezik. Taine az Angol Irodalom Történetével lett a XIX. század egyik legnagyobb francia irodalomtörténésze. A hiba és a veszély ott van, ha ebből, a tárgyválasztásból vonunk le következtetéseket a mű értékére, sőt a szerző hazafiúi erényeire vagy világnézetére nézve. Ezekre csupán a gondolatokból, nem a gondolatokat kiváltó tárgyakból lehet következtetni. Ismeretelméleti kategóriákkal szólva, nem a szerzőt ért affektív benyomásokból, hanem a szerző effektív megnyilvánulásaiból.

E kötetnek, mely tehát a magyar irodalommal foglalkozó tanulmányaimat gyűjti egybe, illetve közülük azokat, amelyeket ez idő szerint összegyűjtésre érdemesnek ítélek, eredetileg ezt a címet kívántam adni: „Az egésznek a fele”. Mert valóban úgy is kellett – nemegyszer mesterségesen – leválasztani a „másik” feléről. Helyenként őrzi is az erőszakos tépésnyomokat. Egy-egy ponton talán át is szakadt valami ide a másik feléből. Oly szorosak a tapadási felületek.

A szövegek legtöbbjén nem vagy alig változtattam utolsó megjelenésükhöz képest. Jelentősebb változtatásokat csak a legrégebben és legfrissebben írtak egyikén-másikán tettem; az előbbieken, mert egy-egy kifejezésük vagy megállapításuk már elviselhetetlen távolságba került mai ízlésemtől; az utóbbiakon, mert még oly közel vannak, hogy szövegük véglegesítésének folyamata (esetleges megjelenésük ellenére) még nem volt teljesen befejezett.

Harmincöt év alatt természetesen minden író szemlélete, véleménye, állásfoglalása többször is változik. Változott az enyém is. A régebbi cikkekben éppen ezért jogosulatlan és lehetetlen mai véleményemet keresni; de valamiképpen mind az én véleményemet fejezik ki. Egy író nem pályájának valamely, netán mindig éppen legújabb szakaszával egyenlő; hanem annak egészével.

S egyvalamiben nem változtam: az indítékban, amely a mások műveivel foglalkoznom késztetett. S ez sohasem az ítélkezés szándéka volt, mindig a megértés vágya. Arisztotelésztől kezdve annyiszor próbáltuk egyetlen kiemelt jelzővel meghatározni, ami az embert az állattól elválasztja. Zóon phüszei politikon; zóon phonanta; homo metaphysicus; homo faber; homo ludens; homo moralis; homo aestheticus: úgy látszik, az embernek sok ilyen megkülönböztető jegye emelhető ki. Én, azt kell hinnem, egy továbbira, a természettől fogva művészetalkotó emberre tudtam legjobban figyelni. S elsősorban a művészetalkotás képességén és szükségén keresztül próbáltam az ember teljes lényét megérteni. Úgy, hogy az egyetlen lehetséges módon, „jó mesteremberként” igyekeztem megismerni a jó mesterembereket.

Két éve Prágában a Jiří Wolker halálának ötvenedik évfordulójára rendezett ülésszakon hallottam idézni egy mondatot, amelyben a pályája kezdetén meghalt költő, néhány évvel korábbi írásairól szólva, azt a találó megállapítást teszi, hogy ezek az írások bár mögötte állnak már, de nem mellette. Az itt olvasható írások nagyobb részéről is ugyanezt mondhatom el: mögöttem állnak, vagyis meghaladtam őket; de nem haladtam el mellettük. Nyilvánvaló tévedéseikkel, gyengéikkel és esetleges erényeikkel együtt szerzőjüket képviselik.

„Másutt”

Mint A költészet vérszerződése előszavában írtam, összegyűjtött tanulmányaim első kötetének eredetileg ezt a címet kívántam adni: „Az egésznek a fele.” Most, íme, itt van a másik fele ennek a valóban egybetartozó munkásságnak, amelyet a szemlélet belső ereje szorosabban összekapcsol, mint amennyire a tárgyválasztás külső ereje szétválaszthat. Akár az iskolai fizikaórákról ismert „magdeburgi féltekéket”.

Az itt egybegyűjtött cikkek és tanulmányok a külföldi irodalommal foglalkoznak, de – abban az első előszóban kifejtettek értelmében – ugyancsak a magyar irodalom részei: innen tekintenek ki arra, ami másutt jön létre; de szemléletükkel egyben azt a másuttat is képviselik, amit tárgyukhoz való viszonylatukban ők jelentenek. A cím tehát kettős értelmű: egyformán értelmezhető az írások tárgya és maguk az írások felől. Mindenekelőtt pedig a köztük levő viszonyt jelenti. S még tovább: helyhatározói mivoltában időhatározói jelentéssel is bír.

A világ korunkbeli fejlődésének (egyik) ellentmondása: minél inkább kialakulóban van a világ egységes civilizációja, amelyet voltaképpen azonos tényezők határoznak meg, s amely egy nyalábba fogja az egész emberiség jövőjét, annál élesebben ütköznek ki a különbségek és eltolódások. Minél inkább kialakul ezen belül az irodalmak láncolata, a régóta alakuló és már előlegezetten elnevezett „világirodalom”, annál érezhetőbbek lesznek, a relativitáselmélet fogalmait – metaforikusan – kölcsönvéve, a „sajátidők” és „sajáttávolságok”, az egyes irodalmak sajátos fejlődésvonalai és fáziskülönbségei; pontosabban: ezek tudata.

A múlt század második felének legnagyobb magyar költője még öntudatlanul élte át ezt a fáziskülönbséget. Nem legnagyobb francia kortársával, Baudelaire-rel állt egy hullámhosszon, hanem azzal a mélységesen retrográd és jelentéktelen francia kritikussal, akinek Baudelaire költészetét mint alantast és tisztátalant elvető bírálatát egyetértőleg és sietve le is fordította.

Arany János Magyarországának „sajátidejében” még nem jött el – a legmagasabb, az aranyi szinten sem – Baudelaire megértésének és befogadásának ideje. Nem sokkal később azonban a magyar költészet is – az egységesülő világ kikerülhetetlen függvényében – Baudelaire nyomán és közegében bontakozott ki. Az új század elejének ugyancsak legnagyobb magyar költője már így ír róla: „Írnom illik és kell a nevezetes jubiláns halott élőről, a líra egyik legbüszkébb, bujkálóan is legtisztább fejedelméről.” S ugyanez az Ady Endre egy másik évforduló kapcsán ilyen elmélkedésre kényszerül: „Sok szomorú okból még mindig nem lehet nekünk sokkal újabb régiókba járnunk, mint amelyeket nagy Schiller száz évvel ezelőtt bejárt. (…) mintha nem is telt volna még el a száz esztendő, mert nálunk hosszabbak az évek.”

Nyilvánvaló: a két tény hasonló helyzetet mutat; éppoly nyilvánvaló azonban: hogy lényeges eltéréssel. Amit Arany még spontánul képviselt, azt Ady már teljes problematikusságában éli át. Kijelentésének mélyén az akaratlan ellentmondással: azzal, hogy ráébred arra, hogy nálunk „mintha nem is telt volna még el a száz esztendő”, közvetve éppen arról tanúskodik, hogy száz esztendő mégiscsak, nálunk is elmúlt. A hasonló helyzetet a hasonlóság tudata megváltoztatja. A fejlődés egységének és különbözőségének tudata; a modern gondolkodás ez egyik alapkövetelménye.

Az azóta eltelt újabb félszázad „gyorsuló idejében” a mi irodalmunkban is fokozatosan tért hódít – ha ellentmondásosan, küzdelmekkel és visszaesésekkel terhelten is – a gyorsuló idő s a mi lassúbb fejlődésünk kettős tudata; megint csak Ady szavaival: hogy egyszerre élünk „tegnapján és mostanján az Időnek”. Irodalmunk legfontosabb gondolkodóiban azóta is ez a tudat munkál.

Ennek a tudatnak a munkálója – s ha eredmény, eredménye – az az erőfeszítés is, amelyet e könyv szerzője pályája kezdetétől fogva a másutt létrejövő irodalmak itteni értelmezésére – s ezáltal saját irodalmunk másuttjának belsőbb megismerésére fordít.

„Fordít” – csúszott mondatomba, szinte magától a szó. Nyilván, mert ugyanez, az idegen irodalmak hazai feldolgozására fordított erőfeszítés nyilatkozik meg fordításaimban is. A jelen kötetben összegyűjtött kisebb és nagyobb írások jelentős részét elsősorban az különbözteti meg a magyar irodalommal foglalkozó tanulmányaimtól, hogy fordításaimmal szoros kapcsolatban születtek. Ha egyik oldalukon a magyar irodalmi tanulmányokkal érintkeznek, másik oldalukkal a fordításokhoz tapadnak. A Másutt tanulmányai és a Szélrózsa fordításai teljes szimbiózisban egymást táplálják. Annál is inkább, mert szemléletemben fordítás és kritika szorosan összetartozik: minden kritika a fordítás egy neme – mint ahogy egyetlen fordítás sem képzelhető el a fordítandó mű kritikai értelmezése nélkül. Ennek is tulajdonítható, hogy e könyvet a költői fordítás elméleti és gyakorlati kérdéseit boncoló tanulmányok sora vezeti be. A „fordítás poétikája”, ezen túl, nemcsak kívül nem áll magán az általános poétikán, hanem annak legbensőbb kérdéseihez vezet. Költészet, kritika, fordítás – nemcsak egymástól elválaszthatatlan, hanem folytonosan egymásba átmenő, egymást átható, egymásban létező területek.

A fordítás belső, technikai kérdéseit külső, társadalmi síkra vetíti a kötet záróciklusa, amely a költők személyes találkozásának és nemzetek közötti együttműködésének formáit, mintegy az „érintkezés fordításának” korunkban a költészeten messze túlmutató jelentőségű vonatkozásait érinti. E két pillér között kapcsolódnak egymásba a régebbi vagy közelebbi múlt és a jelen egyes íróiról vagy műveiről, „fordítanivalóiról” szóló írások.

Minden ilyenfajta írás nemcsak természettől fogva kapcsolatteremtés, hanem maga is a kapcsolat egy formája; kapcsolatok szövedéke. Egymástól távol eső idők és helyek összekapcsolása. Transzformáció, amely másuttá képes alakítani az ittent; és ittenivé változtatni azt, ami másutt van. Vagyis: megteremteni azt a belső világirodalmi közeget, amely korunkban minden nemzeti irodalom fejlődésének feltétele.

Új „fin de siècle” küszöbén

Korunkra, sok egyéb között, az is jellemző lesz, hogy a sokszoros szétszakítottságban annyira keresi a találkozás lehetőségeit, hogy más komoly tevékenységek képviselőinek módjára a költészet kétes és izgékony népe is nemzetközi kerekasztalokhoz ül, mind gyakrabban ismétlődő szertartásrendek szerint a világ különböző tájain. És általában nagy kielégítetlenséggel kel fel mellőlük. A költők minden ilyen alkalommal úgy érzik, mintha voltaképpen mégsem ők ültek volna ott a maguk helyén. Mintha igazi személyiségük helyett valóságos személyükben valaki más ült volna ott, nem ők. De aztán csalódásukat megint elfeledve, legközelebb mégis újra odaülnek, mintha valami rejtélyes vonzalomnak kellene engedniük.

Miért ne próbálnánk meg egyszer – gondolta az amúgy is rendhagyó orgánum szerkesztője – egy olyan rendhagyó kerekasztalt teríteni, amelyen a költők azzal a másutt hiányzó, igazi személyiségükkel vehetnek részt, amely nem a valódi személyük: az írással. Testi valójuk helyett ezzel a testibb valójukkal, amely, különös módon, szellemi jellegű. De amely, mint ahogy az e lapokon találkozók egyike mondja, erősebb jelenléttel bír, mint a valóságos jelenlétük.

Nem antológiát akartam szerkeszteni, még egy antológiát ama számos és számtalan után, amelyek az Anthologia Graeca nyomában azóta kifutottak a tengerekre, kisebb-nagyobb csapatnyi költővel, kisebb-nagyobb arzenálnyi verssel a fedélzetükön, s árbocaikon az új világfelfedezés vagy a csata, a kalózkodás vagy a luxusutazás lobogóival.

Az antológiák mindig post festa állnak össze, mintegy megkésett ünnepként, többé-kevésbé mindig a már meglevőt gyűjtik egybe, valamiképpen mindig Nachlese-jellegűek (ahogy Rilke nevezte a maga utószüretét), mindig utólagos válogatások a költészet már többé-kevésbé szentesített terméséből, úgy, ahogy egyetlen válogató tudása és ízlése szemelget benne.

Az itt következő lapokat nem a szerkesztő válogatta az általa ismert (és mások által is ismerhetett) anyagból. Még csak ízlését sem érvényesítette. A mai matematika közismert fogalmát véve önkényesen kölcsön, csupán meghatározott egy üres halmazt, amelynek elemei az ő számára is csak később váltak ismertté: azoknak a még kiadatlan verseknek és prózáknak a gyűjteményét, amelyeket az általa felkért szerzők küldenek majd az ARION e különszáma részére. Vagy, hogy a képletes kifejezés is mesterségünk közegében maradjon: olyasféleképp működött, mint a világirodalom nem egy nagy költőjének tanúsága szerint maga a költő, pontosabban a költői ihlet, amely a verset először mint dallamvonalat, formai keretet villantja fel, amit csak később töltenek ki majd a még általa is ismeretlen szavak és mondatok.

Ez az antológia tehát (ha mégiscsak annak kell nevezni) valójában antiantológia. Nem ünnep utáni hangulatot kelt, inkább valamit az ünnep előkészületeiből. Ha valamelyest sikerült, nem annyira azt mutatja meg, milyennek ismertük meg a költészetet, mint inkább egy kicsit azt: ilyennek fogjuk megismerni a legközelebbi jövőben. Nem szemelvény abból, ami van; inkább mutatvány abból, ami még nincs.

Egy idő óta mind nyilvánvalóbbá lesz, hogy az előttünk sokáig a „dekadencia” alkonyfényében derengő „fin de siècle” nem annyira valaminek a végét jelentette, mint inkább valaminek a kezdetét. S miközben a fogalmon elvégeztük ezt a módosítást, észrevétlenül eljutottunk egy újabb századvég küszöbére, amely azonfölül még ezredvég is – „fin de millénaire”; utókorunk talán így fogja emlegetni – és most már mi magunk felől kell feltennünk a kérdést: kezdet-e vagy vég? S akkor a fin de siècle, amely egyszerre jelentkezett három éles hasadással, „szecesszióval”: a művészetekével, az egységes világéval és az anyagéval, egyszerre csak főpróbájaként tűnik fel a közelgő „ezredvégnek”.

Nem látszik-e kézenfekvőnek, hogy azok, akik a költészetet – bármennyire kiszorulni látszik is napjaink sokágú érdeklődésének középpontjából – az emberi tevékenységek és érzékenységek valamiféle „geometriai közepének”, „kánonmetszetének” érzik ma is, feltegyék a kérdést: Milyen – vagy még inkább – mi is? – a költészet ezen az új századvégen, a világ különböző pontjain?

Igaz, a világ „különböző pontjainak” nagyobb része (s ez a tény befolyásolta gyűjteményünk természetét is) nem a mi időszámításunkat éli. A buddhizmus és brahmanizmus koncentrikus, vagy ciklikus idejében élő Ázsia, a mohamedán és törzsi Afrika nem él és sosem élt a mi folytonos kezdet- és vég-képzeteinknek állandó s a magunk által kitűzött végpontokon megsűrűsödő katasztrófatudatában. De akár van róla tudata, akár nincs, maga a katasztrófa fenyegetése, éppen ma, a kettéhasadtságában is minden eddiginél egységesebb földkerekség egészére érvényes. Az 1000. év látomásaiban az apokalipszis világvégi lovasai csak Európa egének felhői között viharzottak át, de az atom felhője Ázsia legszélső pontján kavarodott fel először, minden látomást megcsúfoló valóságában. Ami az 1000 felé közeledő napokban hiedelmek fantomja volt, 2000 felé közeledve a „tudomány” (vagy amit annak nevezünk) által kiszámítható valószínűséggé vált.

A „válság” tehát, amelyet a múlt századvégen Mallarmé a vers-nek tulajdonított, azóta az egész emberi nem válságává bontakozott ki. Mintha a versbe mintegy „visszacsavarodott” volna ez a még láthatatlan, egyetemes válság, mint Rilke Apolló-torzójának nem látható nézése a testébe. Egymagában is mutatva, hogy a költészet, ha magáról beszél is, másról beszél; látszólag önmagába fordulva is, mindig szükségképpen a világ felé fordul.

A költészet talán ez a mindenen átderengő, de önmagában láthatatlan fény, amely mindig mást világít át. Talán más. Ez az önmagába fordulása, mely manapság minden eddiginél eltökéltebbnek látszik, gyakran hívja ki a bírálatot, gyakran kelti az „élettől” való elszakadás látszatát. Holott ebben a fokozott önmagára figyelésében mintegy állandó jelképe annak a feszült figyelemnek, amelyet a mai világ önmagára és jövőjére fordít. S amelyben a legelvontabbnak és legzártabbnak látszó teóriák is döbbenetes gyorsasággal válnak a mindennapos emberi gyakorlat tárgyaivá.

De nem szeretnék elébe vágni az utánam következőknek, akik éppen ennek a kettős-egy figyelemnek a tanúi és tanúságtevői. Köszönet nekik, a költőknek, akik készséggel gyűltek egybe, hogy részt vegyenek ebben a közös vállalkozásban. Felelve Goethe százötven évvel ezelőtt megsejtett „reménybeli világirodalmának” felhívására, hogy „hajlam és közakarat által együttes munkálkodásra érezzék magukat indíttatva”.

Mert a költők magányos lovagok. Leülhetnek, mint Arthus király lovagjai, a kerekasztal mellé. De fölkelve onnan, mind külön-külön kell útnak indulniuk a Nagy Keresésre. Néha nagyon is külön és nagyon is különös utakon. De – és ez is a legújabb felismerések közé tartozik – mégiscsak együttesen juthatnak közelebb ahhoz, amihez közelebb juthatnak.

Előszó a „Megíratlan könyvek”-hez

A költészet évadai második kötetének (1967) előszava arról szól, hogy azt a könyvet voltaképpen egy másik könyv helyett írtam meg. És szinte minden megírt könyvemről képletesen elmondható volna, hogy egy másik, megíratlan könyv helyett íródott. Az említett előszóban idéztem Goncourt sokat idézett mondását is: Sosem azt a könyvet írjuk, amelyiket akarnánk.

Vannak azonban csakugyan megíratlan könyveim is, amelyeket nemcsak meg akartam írni, hanem egy-egy kidolgozott részlet vagy vázlat erejéig meg is írtam. Ezeknek – ezek közül egyeseknek – a foglalata az itt következő könyv: a megíratlanok helyett, amelyeket meg akartam írni, egy megírt könyv, amelyet (jelen formájában) sohasem akartam megírni.

A leginkább „megírt” (vagy annak a látszatát keltő) ezek között a külön kötetben meg is jelent nagyobb Füst Milán-esszé, amellyel ez a könyv kezdődik. Csakhogy eredeti szándékom szerint ez az Arcok és vallomások sorozatba beilleszkedő változat a tervezett könyvnek csupán első része lett volna: élet- és helyzetrajz, arcképvázlat, amelyet a – terjedelmesebb – második részben a művek elemzése követett volna, az író különböző műfajainak rendjében. Ez a második rész akkor – különböző, nagyrészt rajtam kívül álló okokból – nem készülhetett el, míg végül is letettem a tervről. Később azonban – a tervtől függetlenül, alkalomszerűen – mégis elkészült néhány tanulmány és cikk, amely voltaképpen a meg nem írt második rész egyik-másik fejezetének felel meg. S ha mindehhez hozzágondoljuk azokat az életem különböző szakaszaiban különféle alkalmakból létrejött, Füst Milánnal foglalkozó írásokat, amelyek tanulmányaim első, a magyar irodalommal foglalkozó dolgozataimat egybegyűjtő kötetében kaptak helyet (A költészet vérszerződése, 1977), akkor mégiscsak kialakulnak ennek a megíratlan könyvnek a körvonalai.

A következő ciklusba sorolt, szám szerint négy Picassóval foglalkozó cikk, amely csaknem három évtizedet ölel fel, ugyancsak sejtet valamit – ha még vázlatosabban is – annak a könyvnek legalább a közegéből, amelynek megírását újra meg újra elterveztem, amelyre ismételten megnyilvánuló kiadói igény is ösztönzött, s amelynek megírásától mégis mindeddig eltérített valami. Nem is elsősorban az, hogy a fel sem mérhetően kiterjedt Picasso-irodalom, úgy tetszik, minden új gondolat, észrevétel születését lehetetlenné teszi. Éppen az a meggyőződés (vagy legalább sejtelem) táplálta máig el nem készült Picasso-könyvem tervét és az elkészült tanulmányokat, hogy mindezeken túl mégis maradt valami olyan, ami csakis az én mondanivalóm lehetne korunk e talán legbámulatosabb művészi jelenségéről. Mindenesetre, a magyar Picasso-irodalom mindmáig változatlan szegényessége (amelyből csupán Kállai Ernő és Körner Éva könyve, illetve könyvecskéje emelkedik ki) továbbra is elevenen tartja megoldatlan aktualitásában a Picasso – magyarul témát.

A Cirkusz és Inferno címen összefoglalt filmkritikák és más, filmmel foglalkozó cikkek, a záró interjúval együtt, részben egy rejtett nagyobb Fellini-tanulmány szilánkjait és lehetőségeit villantják fel, az egyes filmek „mulandóságának” és a film mint műfaj egyre táguló perspektívájának egységében; részben adalékok irodalom és film eddigi ellentmondásos kapcsolatának kérdéséhez.

A fehér felület felé, néhány alkalmi tárlatmegnyitó mellett, az absztrakt festészettel kapcsolatos két, különböző időben született s egymással szembenálló állásfoglalásnak ad hangot. Voltaképpen mindkettő vitacikk, és viták tüzébe is került. S amint első látszatra is kitűnik, egymással is vitában állnak. Nem is akartam eltagadni ezt a saját szemléletemen belüli változást, vagy akárcsak csikorgó érdességén enyhíteni. Annál inkább nem (vagy annak ellenére sem), hogy ma, együttes megjelenésük pillanatában egyikkel éppúgy nem tudok egyetérteni, mint a másikkal; s a kettővel együtt éppoly kevéssé. Ellenben mindkettőben fel vélem fedezni a festészet ma is aktuális problémáinak egy-egy részletkérdését legalább, s a magyar képzőművészetben sokáig traumatikus kérdésfeltevés legalább nyílt és valóságosabb távlatokba helyezésének törekvését. Nagyon is magukon hordva megírásuk időpontjának jegyeit és tisztázatlanságait, mégiscsak rámutatnak egy ma is fontos pontra: arra, hogy a képzőművészet legújabb fejlődésének semmiképpen sem „figuratív” és „nonfiguratív” hamis alternatívája a főkérdése – ahogy nálunk hol egyik, hol másik oldalról, illetve végső soron mindkét oldalról egyaránt és egyforma hamis kiélezettséggel vélték. A művészet legújabb fejlődése világszerte, nálunk is mindenesetre ezt látszik alátámasztani.

Itt következnek tehát megíratlan könyveim közül azok, amelyek felibe-harmadába (vagy negyedébe-tizedébe) mégiscsak megíródtak. A többi, amelyből egyetlen sor se rögzítődött, számos hasonló kötetet tölthetne meg. Ha megíródott volna.

Eddig írott tanulmányaimat és cikkeimet négy kötetben foglaltam össze, amelyek közül ez a kötet az utolsó. Igyekeztem a négy kötetnek a tárgyak, témák vagy feldolgozási módok szerint többé-kevésbé egységes szerkezetet adni. Az első kötet így a magyar irodalommal, a második a külföldi irodalmakkal foglalkozó írásokat tartalmazza, a harmadik az életrajzhoz és a pálya vonalához szorosabban illeszkedő szövegeket gyűjti egybe, e mostani, negyedik, az önállóan is megjelent Füst Milán-monográfia s a hozzá csatlakozó tanulmányok mellett a képzőművészettel és filmmel kapcsolatos, többnyire töredékes kísérleteket.

Ez a csoportosítás azonban már a harmadik kötet esetében sem lehetett teljesen következetes. Egy ciklusát olyan írások adják, amelyeknek leginkább az első kötetben lett volna helyük – ha akkor már léteztek volna. E mostani kötet utolsó, Tartozásaimból című ciklusában hasonló módon és hasonló okból talál az olvasó csaknem egy külön kis kötetre való különféle tárgyú és műfajú írást, amelyeket – ha már annak idején megíródtak volna – talán az első három kötet között kellett volna szétosztani. De valamiképpen mégsem csak ez az esetlegesség az oka, hogy ide kerültek: a legtöbb ugyancsak valami elmulasztott régebbi terv vagy eshetőség késői, töredékes vagy fájdalmas beváltása: csupa „tartozás” – valakinek vagy valaminek. Így hát többé-kevésbé szervesen helyezkednek el a „megíratlan könyvek” töredékei mellett.

A szerkesztési következetlenségekhez ez utóbbi két kötetben végül még az is vezetett, hogy e négy kötetben szerettem volna összefoglalni ilyen irányú munkásságomból mindazt, ami e negyedik kötet összeállításának időpontjáig – 1980 szeptemberéig – létrejött, és mai ízlésem próbáját kiállja.

Felmerül a kérdés, miért éreztem szükségesnek ilyen új rendszerezésben közrebocsátani nagyobb részükben már kötetben is megjelent, kisebb részükben különböző folyóiratokban szétszórt vagy épp máig kéziratban maradt kisebb-nagyobb írásaimat. Nem az utókor feladata volna-e ez? Talán, ha mint a régi írók, bízhatnánk a minden „feladatát” (példásan) megoldó utókorban… De hiszen a régiek szilárd bizodalma is oly sokszor hiúnak bizonyult. S ha az ember maga megteheti művéért, amit tehet… Azt hiszem, nemcsak az építészetre vonatkozóan volt igaza Giorgio Vasarinak, aki a Vitákban többször is, többek közt Brunnelleschivel és Nicolló da Uzzanóval kapcsolatban figyelmeztet arra, hogy „aki építészeti alkotások révén szeretne emléket hagyni magáról, még életében váltsa valóra terveit, és ne bízza másokra”.

„A költészet ötödik évada”

Mi másnak lehetne „ötödik” évada (is), ha nem a költészetnek? Sőt a költészet nem éppen maga ez az ötödik évad-e? Szökőév, vagy inkább szökőévad, amely által helyreáll a világ újra meg újra kizökkent rendje, kijavítódik a köznapi számításokba becsúszó kikerülhetetlen hiba, amivel nem bírt a matematika sem. A teljes év, az ember dolgos éve nem lehet teljes e nélkül a szökdelő csillagpótlás, ez ötödik évad, a költészet nélkül.

Tudom én is, hogyne tudnám, a viták, a statisztikák, a felmérések, a könyvterjesztő-raktári adatok, vagy akár a személyes tapasztalatok mind a költészet ellen szólnak, a legutóbbi években (a hosszú ideig tartó ezzel ellentétes dicsekvés után) nálunk is egyre hangosabban. De mióta szólnak már! S kivált egy század óta mennyi szót fecséreltek el a megtestesült szó (mi más a költészet?) lecsepülésére és lesajnálására! Hány gyászbeszéd – maguktól a költőktől is – a költészet holtteste fölött! De a technokraták megvetése, a politikusok irritált értetlensége (mert újabban a genus irritabile nem annyira a művészetre, mint a politikára látszik érvényesnek), a közönség közönye ellenére, az új meg új nemzedékek a költői szó megvalósításának egyre szorongatóbb szenvedélyével jelentkeznek. S ha igaz (volna, amiben kétkedem), hogy ma kevesebben olvasnak verset, mint az én indulásom idején, annyi bizonyos, hogy sokkal többen írnak. Magyarországon és szerte a világon. S mi más is volna ez, mint a legtestközelibb, legáttételnélkülibb emberi kifejezés kiirthatatlan igénye? S ha a mindig megújuló, de mindig átmeneti érdektelenség egyre kisebb körbe zárja is olykor, zárná az elkövetkező időben is, jelentőségét az sem érintené. Egy nemzet fizetőeszközének, a nemzetek egymás közti cseréjének aranyfedezete ritkán vesz részt a mindennapi csereforgalomban; mégis az határozza meg az értékét. A költészet aranya is, bármely elszigeteltségben, a mindennapos használatú nyelv fő értékmérő és értékadó, értékteremtő és értékőrző, pótolhatatlan fedezete marad. Egyikünk élete sem merülhet ki egészen a nyilvános négy évszak változásaiban. Mindenkiben marad egy rész, amely csak az ötödik évadban, ebben e titkos csillagközi időben találhat kifejezést és menedéket.

Rátérve az előszóhoz illő tárgyiasság és informativitás mezejére: A költészet évadai címen 1963-ban megindított tanulmánysorozatom egy évtized alatt elérkezett a negyedik kötetéig. Az 1974-ben megjelent utolsó kötet után csak látszólag és csak ebben a formájában szakadt félbe; más formában folytatódott tovább. 1977-ben megindult összegyűjtött munkáimnak 1., 4., 5. és 6. kötete tanulmányaimat gyűjtötte egybe: A költészet évadainak tartalmát új rendezésben, valamint az azok előtt írtakat; úgy, hogy közben az azok után íródottak is helyet kaptak benne. A költészet vérszerződése (1977), a „Másutt” (1980), a Szerelőszőnyeg (1982) és a Megíratlan könyvek (1984) című gyűjteményekbe belekerültek az 1974 és 1980 között készült tanulmányaim, vagyis A költészet évadai sorozatának egy virtuális új kötete is. Ily módon ez a mostani immár a sorozatnak nem is ötödik, hanem voltaképpen hatodik folytatása. Éppen ezért, az esetleg közelebbről érdeklődő olvasó számára e kötet végén tájékoztatásul megadom az említett gyűjteményes kötetek ama darabjainak adatait, amelyek így hidat építenek A költészet évadai 4. és A költészet ötödik évada között. S melyekhez időközben még két önálló könyv is kapcsolódott, tárgyukat tekintve nagyon is szoros kapcsolódással: Philoktétész sebe (1980 és 1986) és a Picasso-albumom (1981).

Ami a jelen kötet tartalmát illeti, ez legközelebbről a Philoktétész sebéhez társul. Annak utószavában – „Összefoglalás és kitekintés” – a könyv kettős jövőbeni folytatását ígértem magamnak és az olvasónak. Egyrészt a modern költészet egy újabb oldalról, a költői személyiség oldaláról való áttekintését; másrészt a modernség-kori magyar költészet sajátos útjának új szempontú felvázolását. Az ígért kettős folytatás egyik ága sem készült el. Elkészültek viszont mindkettőnek (kivált a másodiknak) részlettanulmányai, s ezek alkotják e kötet első részét; míg a második rész – leginkább a fordítás további elméleti-gyakorlati megközelítéseinek ürügyén vagy álruhájában – a költői személyiség megváltozott szerepét keresi, azt a folyamatot, ahol a költő személyisége helyébe mintegy a vers személyisége lép. Abban az értelemben, ahogy Mallarmé állapította meg száz évvel ezelőtt: „…a költő, stilisztikai értelemben, átadja helyét a szavaknak.”

Kevés író van – a magyar irodalomban éppenséggel igen kevés –, akinek hasonlóan nagy terjedelmű tanulmányírói tevékenysége ennyire szorosan egy térre szorítkoznék: a modern költészet (kisebb részben a modern művészet) történetére és problémáira. Azt hiszem, nem azért van ez, mintha túlbecsülném (lehet-e túlbecsülni?) a költészet jelentőségét az emberi világban és története e legutóbbi szakaszában. Vagy mintha valami, az élettől elszakadt, félreeső stúdium mániákus könnyűbúvárának szegődtem volna el. Épp ellenkezőleg. Sorsom folytán olyan író vagyok, aki a költészet mint emberi tevékenység tárgy- és eszmevilágában, annak minél többrétű megértésében találja meg azt a médiumot (írásmű esetében: a témát), amelyen a maga és kora kérdéseit legközelebbről és leginkább elevenére tapintó módon tudja megragadni. A költészet világa számomra ugyanolyan (nem tudományos, legfeljebb azzal, minden más íráshoz is hasonlóan, sokszor érintkező) írói téma, mint más írók számára az emberi tevékenységek bármi más köre. És ez, ha már eddig így volt, bízvást sorsnak tekinthető, s félek, ezután sem fog lényegesen módosulni.

Bevezető helyett: idézet

Ez a kis tanulmány-füzér, mely e szép sorozatnak ebben a kötetében helyet kapott, az utolsó néhány év terméséből vett szemelvény, amolyan Auslese, ahogy Rilke nevezte el utolsó verseinek egy csoportját. Rilke és emlékezetes címszava nem ok nélkül kerül ide. Könyvemnek és első közleményének címe maga is egy rilkei kifejezést vesz kölcsön: azt értelmezi; azt kéri fel mintegy, hogy saját magát értelmezze. Maga is azt a „helyet” keresi, amelyet kultúránk századain keresztül annyiszor vitattak el, minden formájukban – vallási és laikus érdekeltségű korokban egyaránt – az érdek-érdekelt társadalmak, s vitatnak el ma is. Ma különösképpen, a felbomló és új rendjüket kereső politikai átalakulások új hierarchiát hajszoló vehemenciájával. A költő mindig kétes, ám, éppen Rilke szavával, minden kétségességében is „elvitathatatlan” helyét.

Nem új, távolról sem az, sőt inkább rögeszmésen untig visszatérő ez a téma mindazon írásaimban, amelyek kora ifjúságomtól kezdve, minden előzetes terv nélkül, újra meg újra a „költészet” és a „költő” fogalma vagy fantoma, fantom-fogalma körül sündörögnek és ólálkodnak indiszkrét tolakodással, hátha egy-egy pillanatban talán ezek belsejébe is bepillanthatnak. Mindenesetre: mindig ennek a mindig vitatott és elvitathatatlan helynek a keresésében.

Valaha régesrégen fordítottam le, Hamvas Béla kérésére és akkor készülőben lévő Anthologia Humana című „kresztomatiája” számára (első megjelenés: 1946, Egyetemi Nyomda, Budapest) Rilkének azt a kis prózáját, amelyet e könyv címében és első írásában idézek, amelyre ebben építek – mint egy kősziklára? nem, csak mint egy titokzatos csiszolású gyémántra.

De van ennek a prózának Rilke művei közt egy vers-ikerpárja is, egyetlen raggal (illetve eredetiben: egyetlen prepozícióval) megkurtított, magára a tárgyra végletesen leszűkített címmel (Über den Dichter – illetve Der Dichter). Ezt is ugyanabban a régidőben fordítottam (bár első megjelenésére csak 1958-ban került sor, Szélrózsa című, összegyűjtött versfordításaim első kiadásában). Amulett, amely azóta sem hagyott el; amelyet én se hagyok el azóta sem. Elöljáróban ezt szeretném ajándékul kínálni az olvasónak: azoknak, akik nekivágnak e kötet helyenként próbára tevő labirintusainak; azoknak is, akik netán visszariadnak tőlük; hogy ha csak éppen felnyitják a könyvet, már ez a nyájas mozdulatuk se maradjon hiábavaló.

Álljon itt tehát a vers – először eredetiben, hogy egyetlen csillanása se menjen veszendőbe, utána fordításban, hogy mindenki számára hozzáférhető legyen, ha netán fakóbb csillogással is.

Ennyi elég is volna. De még egy pillanatra feltartom az olvasót; nem is pillanatra, inkább csak egy helynyire. Hiszen itt is a helyről van szó, amelynek betölthetése nélkül, tudjuk, semmilyen létező nem létezhet. (Az istenen kívül. S a költő, bár civilizációnk egyes szakaszaiban nem egyszer közelítették képét az „istenihez”, mégsem tekinthető annak.) Ez a hely azonban egész civilizációnk folyamán legalábbis „kétes” volt, nehezen elképzelhető, mint ahogy a nem-fizikus (sőt talán még a „fizikus-mint-ember”) számára is megfoghatatlanok az atom elemei (és még elemibb) részecskéi, amelyekről tudhatjuk, hogy léteznek, de sosem tudhatjuk, hogy éppen hol léteznek. Ezért nevezi „elvitathatatlannak” Rilke ezt a helyet (Stelle), amely akkor is az, ha a költő az idézett versben éppen arról vall, hogy nincs helye (keine Stelle), ahol éljen. És ugyanez a „hely” világlik fel – immár harmadszor – Rilke talán legismertebb versének, a méltán ars poetika számba vehető Archaikus Apolló-torzó-nak kulcs„helyén”:

Tóth Árpád híres fordításában:

A költészet (a művészet általában) mindig ránk néz. Akkor is, ha mi nem nézünk rá. S a vers befejezéseként erre következik minden művészet „első parancsolata”, a ránknézés értelme. Dehát ezt fölösleges, talán illetlen is kimondani. Mindnyájan ismerjük. Az életünk mindig megváltoztatásra vár.

Ár ellen is

Örömet érzek – és hálát: azok iránt, akik kezdeményezték éppúgy, mint azok iránt, akik támogatásukkal lehetővé tették e kezdemény megvalósulását: hogy e testes, ám testesebb olvasótáborral nem kecsegtető könyvet az ilyesmire kevéssé alkalmas szűk esztendőkben, megírásának kezdete után éppen húsz évvel eljuttassák harmadik kiadásához. Annál inkább, mert írói pályámnak ez a minden bizonnyal legnagyobb vállalkozása ezáltal és ebben az értelemben egyben a legsikeresebbnek is tekinthető.

(Kitérőként: a költészetet, prózaibban és magához a dologhoz testközelibb megszólítással: a versírást még képletesen sem lehet „vállalkozásnak” nevezni, még kevésbé annak tekinteni. Kezdete nem tudatos elhatározás(ok)ban fogant, váratlanul és mintegy titokban ragadja meg azt, akit megragad, s mire észreveszi, észre veszi az ember, már el is öntötte egész szellemi valóját a dagály, s ha később, némiképp gátak közé lehet is szorítani, sodrását és kiterjedését továbbra is maga szabja meg.

Amint azt Babits megélte és megszenvedte. Mint egy várt és váratlan, boldogító és gyötrelmes anyaságot. Vagy mint egy abszurd önnemzést. A költő nem tervezi, hanem ajándékul kapja – és ajándékozza tovább a verset, spontán meglepetés- és megrohanásként, folytonosan áhított, de megjöttekor félelmetes eseményként. „Ajándékul”, ahogy Mallarmé fogadta és ajánlotta a költeményt, mint egy titokzatos „edomita éj” gyermekét – mint egy „szörnyszülöttet” [une horrible naissance]. Ilyenre ember nem „vállalkozik”.)

A versek írása és olvasása „titkainak” vizsgálatához azonban, kivált egy egész korszakot átfogóan, előre fel kell készülni, tervezni és kutatni kell, elszántan és kitartóan, idő és tér beosztásával kell élni, számos egymással összefüggő, esetenként egymásnak ellenálló feladatot kell vállalni.

Mikor könyvem első kiadása 1980-ban megjelent, úttörő volt a maga terepén, primőr a magyar piacon. Első kritikusai, ha nem túl nagy számban is, és talán nem is a tárgyat megillető elmélyedéssel, ilyenként is üdvözölték. Akármily hihetetlenül hangzik, az a magyar irodalomban, amely buzgalommal és előszeretettel nevezgette magát az egyik, ha nem éppen a „költői nagyhatalomnak”, éppen e nagyhatalmi mivolt illúziójával kecsegtető századában egyetlen könyvet sem tudott szentelni arra, hogy tisztes szinten az európai költészet teljes körében tárgyalja a modern magyar költészetet, vagy fordítva, de ugyanabban az irányba, a magyar költészet tárgyalásába bevezesse a vele párhuzamos, ha nem is egy ütemben alakuló világköltészet jelenségeit és problémáit. Mi több, a huszadik század magyar költészetének összefoglaló tárgyalására sem került sor (mint e könyv más helyén már említettem) Komlós Aladár 1928-as és Lengyel Balázs 1948-ban kiadott könyve óta. Mindebbe a mindenkori nagypolitika (és az azon belüli kis irodalompolitikák) folytonos packázásai is durván belejátszottak. De éppúgy meghatározták az irodalmi (talán még a nemzetinél is túlzóbb) önismeret kisebbségi, illetve nagyzolási szélsőségei közötti heves kilengések. Nyilvánvalóan ennek, mindennek köszönhető, hogy e könyv az első után hét évvel második, tíz újabb év múltán most a harmadik kiadásához is elérkezett.

De, egyúttal, természetesen köszönhető, sőt a szerző netán az olvasóközönség egy kis része által is hangsúlyosan és itt ismételten megköszönendő a kiadónak és a kiadót támogató intézményeknek, hogy a könyvkiadás és az irodalom e mai-hazai kaotikus állapotában, és minden eddiginél inkább az eladhatóságra, a rossz (vagy néha jó) szenzációkra, a közkeletűségre és olykor a közérdekűségre kényszerített vagy rákapatott írott-szó-terjesztés (és -sugározás) idején vállalkoztak egy effajta könyv ismételt kiadására. Mert egy idő óta nagyot fordult a kocka. Vagy a gömb és – a mi gömbérzékünk. Sok mindenben. A költészet magyar „nagyhatalma”, nagy hatalma játékterében vagy csillagterében. A nagy nyilvánosság (benne a legnagyobb hatalom, a „média”) egyetlen fölényes kockavetéssel (amelyet, rendkívüli tájékozottságában, talán Mallarmé Egy kockavetés soha nem törli el a véletlentjétől, vagy éppen az ellenkezőjétől ihletve) nálunk manapság véglegesen döntött a költészet jövőjének (s már jelenének is) tökéletes fölöslegességéről és menthetetlen ósdiságáról, méghozzá a divat uszályában: véglegesen és globálisan: glo-bá-li-san. Sajnos, mint általában, és általában még a magasabb értékrendű magyar irodalomszemlélet is, többnyire, egy „miatyánkkal” (vagy „brosúrával”?) elmaradva, vagy hogy kevésbé legyünk elmarasztalhatók: elszakadva a világirodalmi folyamatoktól. Nem véve észre a nagy „csatlakozásban”, hogy a költészet egy ideje megint hét bő esztendejét éli szinte az egész nyugati világ szellemi (irodalmi) életében. Nem mintha ez olyan fontos lenne, hiszen éppen arra szeretném vezetni a fonalat, hogy a költészetnek éppen az az emberemlékezet óta létező (vagy még régibb) multikulturális szerepe, hogy (ezzel is eltérve a gazdasági mutatóktól) nincs konjunktúrája és dekonjunktúrája, kívül áll ezeken a paramétereken. Mint ahogy – bizonyos, ám igen jelentős mértékben – kívül áll az irodalmon is. Vagy inkább: az irodalom áll kívül a költészeten. A „modern” költészet hajnalán (majdnem pontosan száz évvel e könyv megjelenése előtt) elhangzott már egy versben az azóta „profetikusnak” tűnő, de mindenesetre a további fejlődés során alapvetőnek bizonyult abszurd és felháborító feltételezés: S mind a többi csak irodalom. Paul Verlaine a börtönben, 1874-ben írt „költészettanában” (L’Art poétique). Ez a modern költészet és költészettan egyik legfőbb felfedezése, bár ősi és legősibb megjelenéséig visszamenően: a költészet műfajon kívüli, műfajon túli, műfaj nélküli kivételezettsége. Az én „bevezetésem” a modern költészetbe, ha ily módon kimondatlanul is, ezt az alapfelismerést tartotta legfőbb bázisául.

Egy megjegyzéssel, illetve némi érveléssel fentebbi botrányos megállapításom mellett, ilyen köznapi tényeket sorolhatok fel: áttekintve a – minden gyengéje mellett is – feltétel nélkül a legfontosabb irodalmi díjnak mondható Nobel-díj nyerőlistáját, csaknem harminc évre visszatekintve, 1971-től 1997-ig, azt találtam, hogy a huszonnyolc kiosztott díjat tizennégy költő nyerte el, a többi tizennégy regény-, dráma- és esszéíróval szemben: a chilei Nerudától a lengyel Szymborskáig. Még hétköznapibb tény: ha egy magyar médium belép, mondjuk, egy jobb párizsi könyvesboltba, az ajtóban nem a horror-dolor-kém-rémregények roskadozó polcaiba ütközik, hanem a költészet és a költészetről szóló kritika-költészet s az azokkal érintkező filozófiák hazai és minden nyelvre fordított garmadájába.

Alig egy-két héttel e rövidnek indult, de kissé – szinte írója tudtán kívül – hosszúra sikerült előbeszéd mostani befejezése előtt, egy ilyen roskadozó polcon leltem rá – véletlenül, ha van ilyen véletlen – egy francia filozófus elegáns, album alakú, bár vékonyka plakettjére, mely ezzel a kihívó címmel hívogatja (vagy riogatja) az olvasót: Résistence de la Poésie („A költészet ellenállása”). A szerző nevét sem ismertem. Azóta megtudtam: Jean-Luc Nancy a mai francia filozófia egyik kiválósága. Amiről az alig harminc lapon olvasható két szöveg minden kétséget eloszlatóan meggyőzött. Arról is, hogy régóta olvastam valamit, aminek ennyire a legfontosabb gondolnivalóim között van és lesz a helye. S mivel azt szeretném, hogy e könyvben is meglegyen ha nem is a „maga” helye, legalább egy kicsi, de (hogy most egy saját írásom címét kölcsönözzem) „elvitathatatlan” helye.

Minthogy könyvem szövegén a sajtóhibák kijavításán, valamint néhány mondat apró kiigazításán kívül semmit nem változtattam, mielőtt elbúcsúznék az olvasótól, vagy inkább útjára bocsátanám, Jean-Luc Nancy néhány sorát szeretném kölcsönvenni befejezésül. A kötet az 1997-es évszámot viseli magán, a benne található első tanulmány 1996-ban jelent meg először (Faire, la Poésie); a második 1995-ben (Compter avec la Poésie). Az első ezzel a két bekezdéssel fejeződik be:

„A költészetnek ez az ősrégi, terhes, nyomasztó, ragacsos ügye szilárdan ellenáll minden unalmunknak és undorunknak, amit a költészet hazugságai, minden negédessége és fennköltsége kivált belőlünk. Még ha nem érdeklődünk is iránta, a költészet óhatatlanul megállásra késztet. Ma éppen úgy, ha más formában is, mint Horatius vagy Maurice Scève, Eichendorff, Eliot vagy Ponge korában. És ha azt állították, hogy Auschwitz óta a költészet lehetetlen, majd, ellenkezőleg, azt, hogy Auschwitz óta még szükségesebb lett, mint azelőtt, akkor éppenséggel a költészet az, amiről azt is, meg ezt is el kellett mondani. Az értelem megközelítésének követelménye – ránk kivetett sarca, visszautasíthatatlan kívánalma mindig is megállásra készteti a beszédet és a történelmet, a tudást és a filozófiát, a cselekvést és a törvényt.

Ne beszéljenek nekünk a költészet etikájáról vagy esztétikájáról. A »költészet« szóval jelzett cselekvés, emberemlékezet óta megszakítatlan múltjával, ennél jóval felsőbb régiókhoz tartozik. Lesben áll, mint a vadállat, felajzva, mint a rugó, és máris működésbe lép.”

Rosszabb félni tőle, mint megijedni.