Valéry Füzetei – a Füzetek Valéryje*A FÜZETEK egyedülálló műve a század irodalmának. Unikum. Vagy „unikális példány”, ahogy teljesen elveszett régi könyvek utolsó megmaradt példányáról mondjuk. De nem elveszett, hanem – talált könyv. Mint a régi Gesták és Almagesták, könyvelőtti könyvek, amilyenek fölött Valéry közvetlen irodalmi közelében Saint-John Perse szeretett ábrándozni. S annak ellenére ilyen, hogy számos hozzá hasonló könyvet ismerünk; amelyek azonban nem hasonlítanak hozzá. Többé-kevésbé nagy írók vallomásos, többé-kevésbé narratív vagy éppen többé-kevésbé filozofikus naplóit. Posztumuszokat és a szerző életében publikáltakat. Csak néhány legfontosabbat, amiknek írói közé tartozik Virginia Woolf és Katherine Mansfield, Franz Kafka és Füst Milán. Itt vannak a legutóbbi időben nyilvánosságra kerültek közül Thomas Mann hatalmas (és kicsinyes) naplókötegei; végül olyanok, amiket maga Valéry is ismerhetett: André Gide vagy Julien Green az ő közvetlen közelében íródott, és szerzőik, valamint az ő életében (legalább részlegesen) meg is jelent naplói. Nem beszélve a régebbiekről, mint az ugyancsak később felfedezett roppant Amyot-napló, vagy közelebbről a Goncourt-fivérek és Jules Renard modellszerűnek tekintett hagyatékai. De, a dolog lényegét tekintve, a FÜZETEK ezek egyikével sem vethető össze. Vannak növények, amelyek látszatra igen közel állnak egymáshoz, de fajuk, a rendszertanban szerkezetük alapján elfoglalt törvényes helyük merőben más. Mindenekelőtt: bár több mint fél évszázadon át valóban napról napra íródtak, e tekintetben minden „igazi” naplóírásnál szabályosabban, a FÜZETEK – nem naplók. A szónak („journal”) sem az intimitást, sem, ezzel ellentétben, a nyilvánosságot idéző jelentésében nem. Szerzőjük nem napjai „margójára” jegyezte le őket. Úgy látszik, első pillanattól fogva egy virtuális könyv lapjaira és egy nagy könyv távlatával íródtak, egy óriási, vég és cél nélküli, eleve befejezhetetlen „könyvbe”, de olyan becsvággyal, amely csak Mallarmé a könyv által való megkísértetéséhez hasonlítható: a KÖNYV eszméje által, amelynek semmi célja, de amely egymagában a VILÁG célja és tetőzete, A Mester abszurd eszméje a Tanítványban egy abszurd teljesítmény demiurgosza lett. A többi említett napló viszont nemcsak szerzője napjainak, hanem műveinek, „életművének” is a margóján születik, marginália (ahogy sokan nevezik is a magukét, mint például az ifjú Valéryre – Baudelaire és Mallarmé nyomán – nagy hatással lévő E. A. Poe). Forrásuk nem az irodalom helyett, az irodalommal való alapvető meghasonlásból, az irodalom kétségbeesett elutasításából ered. Ellenkezőleg: ezek a naplók éppen a totális irodalomban-való-lét termékei, azé, mely az alkotás, az ihlet kegyelmi állapotának megnemlétében is az irodalomhoz kénytelen folyamodni. Ezek a „naplók” hiányt töltenek be; a FÜZETEK hiányt támasztanak. Azok a „művek-közti” köztes térben és időben jönnek létre, Valérynál, megfordítva, az (úgynevezett) „művek” jönnek létre ilyen köztes, mintegy a „Füzetek-közti” állapotban; szinte „melléktermékként” (ahogy szerzőjük nemegyszer nevezi is őket). Nála a FÜZETEK azok, amelyek valósággal, vegy- (vagy kegy-)tiszta állapotban őrzik az ihlet elemi erejét. A költő életében, mikor a FÜZETEK még csak kósza legendaként kóvályogtak neve körül, olykor nem minden ok nélkül lehetett különcködésnek, hermetikus póznak, a saját zsenije lebecsülésében való tetszelgésnek tekinteni sorozatos nyilatkozatait arról, hogy (legnagyobb sikerei közepette, koronázatlan költőkirályi minőségében) nem tekinti magát „hivatásos” írónak, hogy mindaz, amit publikált, csak puszta esetlegesség, amit nem a belső ihlet inspirációjára, hanem csupa külső alkalomból, baráti unszolásra vagy éppen rendelésre, kívülről megszabott tárgyakról, olykor megszabott terjedelemre írt (lásd többek között a Variété előtt álló „kiadói jegyzetet”, 1924). A FÜZETEK szinte mesebeli terjedelmű köteteinek mostani végső ismeretében azonban mindezek a nagyúri amatőr által tett nyilatkozatok és gesztusok a legmagasabb szinten hitelesítődtek. A FÜZETEK-nek a Bibliothèque de la Pléiade sorozatban megjelent kétkötetes válogatása (mely az egésznek csak mintegy a tizedrészét tartalmazza), terjedelmét tekintve maga is megegyezik a Művek ugyanebben a sorozatban kiadott két kötetével. Holott – tudjuk – ez a válogatás csak parányi töredéke az egésznek, amely csak forgalomba nem került fakszimilekiadásban – 29 hatalmas kötetben 26 000 oldalt tesz ki. Előttünk nem egy író „naplója” áll, hanem inkább egy ember„hajnalai” sorakoznak, 54-szer 365 hajnal pontosan betartott órái, amikor
hogy megkeresse és megtalálja önmagát, ezt az „Etre! Uniterselle Oreille”-t („Lét! Te! Óh, Egyetemes fül” – Hajnal című vers, Szabó Lőrinc fordítása), amely önmagát hallgatva („elle s’écoute”), a lehetőség szélső határáig, sőt azon is túl rögzíti egyetlen ember gondolkodásának teljes grafikonját, grafikáját és (matematikai) gráfját, megalkotva így valamiféle „Önmagam Énjét”, az „Én Énjét”. Ennek az én-nek a középpontjában a gondolkodás áll, és ennek a gondolkodásnak a középpontjában az én. A farkába harapó kígyó a FÜZETEK illusztrációs rajzainak egyik folyton visszatérő témája. És a farkától minél messzebbre távolodó kígyó is. Mintegy e két egymáshoz kapcsolt véglet, gondolkodás és én közötti inga- és kígyómozgás emblémája. „Gladiátor”, mondja. „Az atlétával párosítani az anatómust.” Feltehetően egyedülálló becsvágy és teljesítmény az irodalom nevű ősszörny hosszú élettartamában. Mert itt nem a gondolkodás eredménye „működik”, hanem a működése válik „eredménnyé”: amennyit csak lehetséges, az írás fogságába vetve belőle, vagy, megfordítva, belemenekítve az írás szabadságába. Vagy együtt a kettő. Ahogy Judith Robinson írja a Pléiade-válogatás előszavában: „Valéry újra meg újra azt az alapvető kérdést teszi fel, amely 21 éves korától haláláig uralkodott belső életén: hogyan tudhatjuk meg, milyen az emberi gondolkodás természete, milyenek a működési feltételei, lehetőségei és határai. A FÜZETEK alapján végre meg lehet érteni azt a különös jelenséget, ami annyi szóbeszéd tárgyául szolgált: miért szólt olyan keveset Leonardóról nagy tanulmányában, amelynek címe „Bevezetés Leonardo da Vinci módszerébe”. Azért, mert (illegálisan) a saját módszerébe vezet be, amelyet ő maga talált ki, s amelyet nem kívánt nyilvánossá tenni.” Ezt a módszert ő maga a FÜZETEK legkülönbözőbb helyein nem módszernek, hanem rendszernek nevezi (Système – szokásos rövidítésében sokszor: S), ezt is a maga paradoxon-kedvelésének köszönhetően, hiszen az ő rendszere („szisztémája”) éppen minden rendszer, szisztéma kiküszöbölése, pontosabban: megelőzése. Mintha csak az emberi gondolkodásnak – méghozzá éppen a legmagasabb szintjén – az állandóan fenyegető betegsége a rendszeralkotás lenne. Ezért olyan távoltartó, ha nem élesen kritikus, a filozófiával és a tudományokkal szemben, holott folyamatos gondolkodása – a FÜZETEK-ben és közlésre írt tanulmányaiban is – elsőrendűen filozofikus, a filozófia mindenkori legfontosabb kérdéseit teszi fel, mint ahogy a kor tudományának legfontosabb kérdéseit is; formációjánál fogva is matematikus lévén, valamint egész gondolkodásában elszántan és sokszor kinyilvánítottan, az egész emberi gondolkodás paradigmájaként a matematikát emelve ki, a Leonardótól is örökölt more geometricót (egy helyen: more geometricorum-ot). Ahogy Nietzsche kikényszerítette magából a filozófián túli filozófiai nyelvet és a tudományon túli tudományt, vele körülbelül egy időben (kezdve), csak legnagyobb részében csupán önmaga számára, a hatás és befolyás Nietzschének oly fontos becsvágya nélkül, úgy próbálja Valéry kivonni a rendszerek uralma alól a minden emberi dologról való gondolkodást. Úgy látszik, legalábbis hosszú időn keresztül, de tevékenysége nagyobb részében véges-végig, úgy érezte, ezt csak a „magában beszélés” formájában lehet megkísérelni. A FÜZETEK 1941-es kötetében írja: „Magunkban beszélni annyi, mint azt gondolni, hogy beszélünk, de egyben azt is, hogy azt beszéljük, amit gondolunk.” Így lehet odáig menni a gondolkodásban, hogy ne legyen belőle (másoknak való) „rendszer”, hanem mindig csak újra: „gondolat”, à l’état pure. Ezt a rendszeralkotásig nem engedett, vagy a rendszertől megszabadított gondolkodást foglalta e bámulatosan tömör és egyéni megfogalmazásba: „Minél tovább gondolkodom, annál tovább gondolkodom.” („Plus je pense, plus je pense.”) A mondat magyar fordítása – első látásra is, nyelvtudás nélkül is megállapíthatóan – tökéletlen. Az eredetiben egymásra következő két tagmondat szavai betűről betűre megegyeznek, jelenteni azonban – a mondat szerkezetében – nem ugyanazt jelentik. Ez pontosan (vagyis Valéry eszménye szerint: geometrikusan) egybevág azzal a nehezen kifejezhetővel, amit kifejezni hivatott. Az önmagában való mindig tovább lépést, a végtelenig (pontosabban a véges végéig, hiszen Valéry, mint nem egy megjegyzése utal erre, még a matematikából is ki szeretné iktatni a „végtelent”), anélkül, hogy önmaga mozgásában bármilyen külső, célszerű vagy teleologikus vonatkozást feltételezne: magát a „művet” sem, mint teleologikus feltételezést. A publikált műveiben felülmúlhatatlannak ítélt „formaművész” (aminek ellentétes előjelű, vagy visszájára fordított megfelelője, mások szerint, a „formalista”, vagy „presziő”, netán „sznob”, akárcsak Proust), nagy, illegális, „államtitokként” kezelt füzeteiben éppen mindennemű forma-alkotást megkerül: azt a fajta „rendszert”, amely a filozófiák „formája”, valamint azokat a rendszereket is, amelyek az irodalom különféle műfajainak, műnemeinek és egyes műveinek „formái”. Mint a FÜZETEK XVI. kötetében az „1892/1932 – Testificatio” külön címmel ellátott bejegyzés kifejti, talán minden idevonatkozó egyéb fejtegetésénél egyértelműbben: „…ez a reductio ad certum et incertum – amelyet (hogy a képzelgés képzelt nyavalyáit lerázzam magamról) 92-ben határoztam el – 42 éve – és amelytől egész „intellektuális” énem többé sose vált meg – az én „Szisztémám” a szisztéma hiánya – soha nem publikáltam, úgy őriztem, mint egy államtitkot – mint valami gyengeséget vagy – fegyvert.” A FÜZETEK lebontják az írás köré emelt évszázados állványzatokat: minden „építményt” az épület körül, mint palánkot, amit az „irodalom” húzott fel, ledöntve eközben az „írott dolog” valóságos falait. Arra törekszenek, hogy a töredék valóságos teljességét tegyék a fiktív „teljességek” helyébe. Minél „elvontabbnak” látszik ez az eljárás, eredményeivel együtt, annál konkrétabbak ez utóbbiak, annál „életközelibbek”, annál testibbek és érzékibbek, ha úgy tetszik. Hiszen, mint a fent idézettekből kiderül, fogantatásuk is fizikai-testi, „a képzelgések képzelt nyavalyáitól” való szabadulásban gyökeredzik. Illetve a létnek abban a hármasságában, amelyet állandó emblémájául is választ a CEM szóban, mely a Corps-Esprit-Monde rövidítése (Test-Szellem-Világ, fordításomban TSZV), s amely magyarázza azt a filozófiához való alapvető magatartását is, amelyet egy helyen úgy fejez ki, hogy minden filozófia értelmetlen, amiben nem játszik alapvető szerepet az emberi test. A FÜZETEK-ről ugyanaz elmondható, amit majd később a Hüpnosz szerzője, René Char elmond a maga Lapjairól, hogy „semmit sem vesznek át az öntetszelgésből, a novellisztikából, a maximákból vagy a regényből.” Sem a filozófiából, sem az esszéből, sem az aforizmából – tehetnénk hozzá Valéry esetében. Igaz, számos gyűjteményében, amelyeket később, 1944-ben Tel Quel címen foglalt össze két kötetben, Valéry egyfajta aforizmasorozatot alakított ki (és hozott nyilvánosságra) a FÜZETEK anyagából. Choses tues, Littérature, Rhumbs, Analecta, Mauvaises pensées et autres stb. valóban mind egy-egy aforizmagyűjtemény-féle. Egyes helyek szinte szó szerint a FÜZETEK egyes passzusait ismétlik meg; többnyire azonban bizonyos átalakításokkal, rövidítésekkel vagy kiegészítésekkel. Ezek azonban, még a szó szerintiek is, mégis csupán – „fordítások”. A szövegazonosság a megváltozott szövegkörnyezetben elveszti önazonosságát. Ilyesfajta képlettel írhatnánk le azt, ami itt történik: a FÜZETEK-ben nem-megírt írás, eredeti formáját mindenestül megtartva, írott szöveggé lesz a Tel Quel-ben: késztetésre vagy rendelésre történt újrabeiktatása az irodalomba annak, ami nem-irodalomként jött létre. A FÜZETEK eszméjének, szerkezetének a szerző kora ifjúságában, a múlt század végén történt „kitalálása” („egész nap kitalálom magam”, írja majd élete végefelé a FÜZETEK-ben) az első – a maga nemében páratlan – kísérlet volt arra, hogy el- és megkerüljük mindazokat a kiüresedő klasszikus és hagyományos irodalmi formákat, amelyek az író ember elsődleges közvetlenségét ezzel a közvetettséggel helyettesítették a századok során. A FÜZETEK nem afféle avant-la-lettre „a-littérature”, hanem „művön-kívüli” valami, „fuera de muros”; „hors d’oeuvre”, mintegy előtagja a „műnek”, „prae”-mű (másként és egyben hasonlóképp, mint Szentkuthy oly későn felismert zseniális találmánya, amelynek elnevezése is Prae, s amely a post-ban is mindig prae marad). Egyben mű-utáni mű is, „post-mű” (prae-posztmodern nem-mű?…). Valéry, Művei-nek botcsinálta írója, a FÜZETEK-ben ama nem-irodalom írója lett, amelyről kezdettől fogva álmodott, az a nem-író, akivé korai felismerése alapján akart válni. Ha igaz, amit egy körkérdésre adott válaszában mondott, hogy műveit „gyengeségből” írta, a FÜZETEK-ben az erőssége lép működésbe. Mi az erőssége? „Az én erősségem az, hogy be tudom magamnak vallani, amit gondolok.” Itt mintha a gondolkodó embernek (a sok egyéb jelzővel ellátott Homo után valóban a Homo sapiensnek) sikerült volna mindazzá válnia, ami; megvalósítani az ő személyében rejlő összes személyiséget, mindazokat, akik az ember életében általában „az eszmék állapotában maradnak meg”; s ez éppen azáltal sikerült, hogy meg tudtak maradni „az eszmék állapotában”; s hogy ezt, az eszmék állapotát fel tudták emelni a lét állapotába. Valéry kedvelt és provokatív szavát (inhumain = embertelen) csakis innen, vagyis a visszájáról (à rebours) lehet értelmezni, a maga szótári értelméből kifordítva. Nem „Übermensch”, se „Superstar”, nem is „Supra-humain”, s még csak nem is „Homme-Dieu”, ahogy maga nevezi. Egyszerűen csak – ember.
„ÉN NEM »AZ ÉN NAPLÓMAT« ÍROM”, jegyzi fel 1940-ben. De a kulcsmondat, a pofonegyszerű, amelyben több mint egy fél évszázad felismerése és gyakorlata foglalódik két szóba, közel a halálához, 1944-ből származik: „Amikor ezeket a füzeteket írom, magamat írom.” Természetesen, minden igazi író önmagát akarja írni. De ehhez médiára van szüksége. Valéry rendszernélküli rendszere, vagyis, hogy a „rendszere” ő maga, éppen ezt a mediálist küszöböli ki. Ő úgy írja magát, ahogy az ember magát éli. A FÜZETEK egy olyan, állandóan készülőben, készülő-félben, tehát mindig félben (állandó készületben és készenlétben) lévő Munka, amely sohasem készülhet el, így sosem válik művé (mintegy örökös „Work in Progress”), amihez válogatás és választás (eszközválogatás és téma-választás) nélkül minden reggel (az élettel együtt) hozzá lehet (hozzá kell) kezdeni, és sosem kell a befejezésével törődni, mindig folytatás és mindig van folytatása – a végtelenségig (illetve, a saját végességünkig). Hogy hívek maradjunk Valérynek a Leonardótól örökölt more geometrico szelleméhez, hasonlítsuk ezt egy állandó differenciálszámításhoz, amely sosem érkezhet el a limesekig. Vagy, ugyancsak Valéry újra meg újra felbukkanó, kedvelt filozófiai teorémájához, Zénón Akhilleuszához, aki sosem érheti el a teknőcöt. Bármilyen gyors lábú amaz, s bármilyen lassú lábú ez utóbbi. Ez a munka nem válik el egy ponton az élet görbéjétől, hogy egy új, saját görbét alkosson, hanem ugyanazt a görbét írja le. A lehető legteljesebben azonosul az élettel, hiszen azzal ér véget – nem hagy tehát soha abban az űrben, amelyet minden befejezett, elkészült munka megnyit maga után, megszabadítja életünket ezektől a folytonos „kis haláloktól”, amikbe minden elkészült munka beletaszít a hiányával, s amik után mindig mindent kínkeservesen újra kell kezdeni. Ott ér véget, ahol mi, ott érünk véget, ahol ő véget ér. A mindennapos újjászületés egyben művünk újjászületése is. Ami egyben a költő Valéry mindig megújuló nagyszabású témája is: számtalan aubade, megannyi önmagának adott hajnali szerenádja születik belőle, az Aurore-tól kezdve, amely a Charmes nyitóverse lesz. Mindezt, más oldalról, úgy is fel lehet fogni, mint az általános specializálódás korszakában az emberi integritás vissza-despecializálódására tett kivételes kísérletet, az egyetemességre való specializálódásra. A munkamegosztás kialakulása előtti korban az ember az akkor felhalmozható minden emberi tudásra egyszerre lehetett képes. Miért ne lehetne ezt – más szinten – újra feltámasztani? Ha az „emberi” agy képes a matematikára és képes a költészetre, miért ne lehetne képes mindegyikre? Természetesen, az enciklopédikus tudás ellehetetlenülésének korában, Valérynél ez nem a lehetetlen enciklopédikus tudás illúziója, csupán az enciklopédikus érdeklődésé. „Hiába minden, minden érdekel!” – olvassuk a Füzetek legelső köteteinek egy helyén. Ennek jegyében kényszerül – önmaga ösztönzését követve – az enciklopédikus gondolkodásra, még hétköznapibban: egyszerűen a mindennapos gondolkodásra. Nem mindent tud, de mindent akar tudni (ami elébe és útjába kerül). Valéry ellenezné leginkább, ha mégis mindenirányú tudására is felhívnánk a figyelmet. Hiszen mindvégig titokban („államtitokként”) tartotta a korszak néhány korszakalkotó tudományos vagy szellemi felfedezésének igen korai – legalábbis megsejtését – a FÜZETEK-ben. Egy szóval azért talán ki kell térni rájuk is. 1899-ben – az első relativitáselmélet megjelenése előtt évekkel – ezt a kurta angol nyelvű, állítmány nélküli mondatot találjuk: „Time’s geometry.” Nem sokkal később ezt: „Az idő bennünk lévő távolság.” Matematikai töprengéseiben a legkoraibb FÜZETEK-ben (ugyancsak még 1905 előtt) feltűnő gyakori a Maxwell-egyenletekre való hivatkozás. 1902-ben alapvetőnek, a matematika lényegének nevezi a levezetés eleganciáját (ha jól tudom, ez a sokkal későbbi modern matematika egyik uralkodó közhelye lett). A metafizikával és teológiával való (általános) szinte a FÜZETEK egészén végigvonuló viaskodása elsősorban azon az elven nyugszik, amely sokkal később a wittgensteini Tractatus 7. számmal jegyzett legutolsó, untig idézett mondata lett: „Amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell.” A nyelvről folytatott szakadatlan meditációiban a legkoraibbaktól kezdve végigvonul az a gondolat, amely ugyancsak Wittgensteintől lett híressé: hogy a szónak csak használatában van jelentése. Igen korán felmerül és számtalan változatban ismétlődik a heisenbergi „bizonytalansági együtthatóval” analóg gondolatmenet nem csupán az „exakt” tudományokban, hanem az összes belső és külső – intrus et extra, ahogy ő mondja – megfigyelhető jelenségek megfigyelhetőségével kapcsolatban. A hozzáértőbb olvasó bizonyára ennél is több egybeesésre tudná felhívni figyelmünket.
VÉGEZETÜL: a mű – ez a mű, amely nem-mű – spontán szervességgel folytatja és szerkeszti önmagát, ha úgy tetszik, a mindnyájunk egyéni létezését – tehát önmagunkat – meghatározó kettős spirálban szerveződő molekulasorhoz hasonlíthatóan: mint maga az élet. Itt nem az „élet” kényszerül beépülni egy „mű” kompozíciójába, egy szükségképpen művi kompozícióba, hanem – a mű épül bele szervesen az élet kompozíciójába. Így – és csakis így – azonosulhat a kettő. A mű („munka”) így nem lesz más, mint az élet mindennapos szokásainak és szükségleteinek egyike; mint az alvásnak vagy a táplálkozásnak, megvan a maga személyre szabott és személyek szerint változó és meghatározott ideje és üteme, „ritmusa” (az a titok, amelyet Valéry oly visszatérő makacssággal próbál újra meg újra meghatározni). Ezért mondhatja: „Az én rendszerem – én magam vagyok.” Ami óhatatlanul Isten bibliabéli önmeghatározását idézi: Sum quod sum. Vagy, szerényebben, a királyi „Az Állam én vagyok” helyett így: A Mű én vagyok. Nem hiába hangsúlyozza számtalan feljegyzésében és kiadott tanulmányainak is számos helyén, hogy a „mű” nem azonos azzal az „én”-nel, amellyel (vagy amelynek nevével) összekapcsolódik. Itt egy óriási vállalkozás indult, és történt egy fél évszázadon keresztül (titokban) a mű és az ember egymáshoz való közeledésére, illetve azonosulására. Hogy ez sem „sikerülhetett” teljesen? Ez is benne van a „rendszerben”. Az emberi tervek közül semmi sem valósul meg úgy, ahogy elképzelték. Azzá sikeredik, amivé képes, ami lehetséges. Amit számtalan – előre nem látható, utólag nem rekonstruálható – körülmény (véletlen? szükségszerűség? Valéry tudta legjobban, milyen hiú és üres szavak ezek) meghatároz és elvégez.
EBBEN AZ ÉRTELEMBEN azt lehetne mondani, hogy Valéry pályája pyrrhuszi győzelem, vagy fordítva, győztes kudarc: egyrészt az irodalom kivihetetlenségének felismerése („az irodalom nem tudja elviselni saját természetét”) – másrészt annak a belátása is, hogy bizonyos lényegbevágó emberi körülményeknek, bizonyos embereknek (tehát végső soron az embernek mint olyannak) nincs más lehetősége, minthogy az irodalomhoz folyamodjék. Valéry egész élete az irodalom csömöre, de ez a csömör mintegy 30 000 lapnyi írást hozott létre, amelyet mégse lehet más néven nevezni, mint az „irodalom” mégiscsak szép nevén. S e helyen óhatatlanul felidéződnek Giraudoux Elektrá-jának utolsó szavai. „Szép neve van annak”, mondja a Koldus. „Úgy hívják, hogy: hajnal.”
AZ ALAPVETŐ TEHÁT a FÜZETEK-et író Valéry magatartásában: az írói zsenialitás szakítása az írói tevékenységgel. Valérynek ez a szakítása az irodalommal (saját irodalomra szánt önmagával – lásd „első Én”) nem puszta személyes konfliktus; az első tudatos egyéni átélése annak a történelmi-szellemi konfliktusnak, amely az egész századot betölti. Nem az egyéni pályaválasztás drámája, hanem az irodalom (művészet) jelenségének általános kibékíthetetlenné válása az irodalom (művészet) nevű jelenséggel. Ezért szól Valéry egész műve „egy áttetsző birodalom határain”, „félrehúzódva a többi árnyaktól”, mint Szókratésze az Eupalinosz-ban.
Függelék [vagy összefoglalás]
A FÜZETEK:
1. azt jelenti, hogy úgy csináljunk irodalmat, mintha nem csinálnánk; vagy ne irodalmat hozzunk létre, miközben azt hozunk létre; 2. kísérlet arra, hogy az irodalom ne „irodalom” legyen – a Verlaine-i „et tout le reste…” („és a többi csak irodalom”) teljes kiküszöbölése; 3. kísérlet arra, hogy az irodalom par excellence mesterei legyünk, miközben par excellence amatőrei maradunk; 4. visszavenni az irodalomtól az írást eredendő formájában, amelyet az előbbi mintegy kisajátított magának az európai (és egyéb?) fejlődés századai során; nem lenni más, csak nyelv – nyelvezet – beszéd; 5. végül is: „Költőnek lenni? Nem! Költőnek tudni lenni.” 6. Élete vége felé Valéry mindezt a FÜZETEK egy rövid bejegyzésében foglalja össze: „Ego. Mindaz, amit – „művek” gyanánt – írtam, mellékes tevékenység, nem esik természetes hajlamaim irányába, csak valamiféle kényszer, körülmény, alkalmazkodás, megszabott tevékenység szülötte, nem a magam kedvére, csak…” A mondat – mint a FÜZETEK, mint az „életmű”, és mint az élet – befejezetlenül maradt… |