Esti kérdés

Este van, mikor a pesti Nagymező utcában belépsz a színházba. Este van. És „sokat mond, ki azt mondja: «Este»”. llyen szépen tudta ezt Hoffmannsthal, Babits kortársa s egyik költői rokona. Este. A kérdések napszaka. A költészet fölöslegessége? A költészet szükségessége? A politika üdvei? A politika átkai? Közös és eltérő, olykor egymást élesen metsző pályáik? Este van. A kérdések napszaka. A legfőbb kérdések – ha vannak ilyenek – ilyenkor törnek ránk, a „mindennapos agyvérszegénység”, a „kis halál” beállta előtt. Mikor megnyúlni látszik az idő, mint az árnyék. Akkor még sokáig lehet élni. Egészen estig. Miért fogy (vagy nő?) a Hold? – kérdezzük este. Mert sose fogy és sose nő a Nap, feleljük reggel.

 

*

 

A színpadon közben a Költő inkarnációjaként már meg is jelent a Színész – vagy a Színész inkarnációjában a Költő? Ezt éppúgy nem lehet – és nem szabad – eldönteni, mint a nemsokára majd elhangzó első nagy babitsi kérdést: az énekes szüli-e a dalt? vagy a dal szüli énekesét? De egyelőre még csönd van. Aztán a várakozás – és a színlap tudósítása – ellenére, nem ez a kérdés hangzik fel. Hanem, a technika kísérteties – még mindig kísérteties – mutatványa nyomán, magának a költőnek a hangján megszólal a fő kérdés, minden esti kérdéseink legestibbje, maga az Esti kérdés:

Vagy vedd példának a piciny fűszálat… Itt vagyunk hát létünk növényi szintjén; a szöveg szerint. Ám a szöveg által egyben az emberi szint legföntjén, s még talán annál is följebb: az önmagunk túlélésének lehetőségében:

 

miért nő a fű, hogyha majd leszárad? miért szárad le, hogyha újra nő?

 

Babits hangja testetlenül testté válik, ahogy énekhang nélkül is szinte énekli, az átélés gátlástalan inkarnációjában az egymásba kapcsolódó, megint szétváló, de egymást a rímek delejével mindig újra egymáshoz rántó sorokat, a hatalmas egy-mondat megállíthatatlan rész-mondatait… Hangja azonban – szinte természetellenesen e megszakíthatatlan kohéziójú szókapcsolatokban, amelyek nem is csupán egy mondatot, hanem együtt már-már csak egyetlen szót alkotnak, a technika újabb kísérleteként – megszakad… és mintegy átvándorol a színészbe, immár nem a technika, hanem ellenkezőleg, a lélekvándorlás valamiféle tüneménye révén. Mert a színész nem ott folytatja, ahol a költő szava megszakadt; más szöveget folytat és más fekvésben. Nem utánozni készül tehát a költőt, hanem újjászülni. Úgy-e, hogy maga is újjászülessék általa?

Mert a Bálint András Babits-estjének címéül és középpontjául választott verscím – Esti kérdés – nemcsak ebben az egy versben vetődik fel, hanem már az estet ténylegesen elkezdő versben ott van. Ez a kettős kérdés – az ember életére és halálára, illetve a művészet születésére és halhatatlanságára vonatkozó – megsemmisíti a dialektikát (a természetét), hogy utána rögtön újra felépítse; majd újból megsemmisítse. (S megint elölről.) A két kérdés egy Moebius-szalag, egy új geometria tere, ahol a másik oldalra átfordulva is ugyanazon az oldalon vagyunk. Élet és halál, illetve a mű és alkotója között hasonló dialektikus kapcsolat áll fönn. A megválaszolatlan kérdéseké. Az abszolút kérdés. A mű a művet készítő és a készülő mű együttes kreatúrája. Az elkezdett mű önmagát alkotja tovább, s eközben alkotva-alakítva újjászüli azt, aki e teremtésbe mintegy belehalt. A mű – különös parthenogenezis útján – önnön méhében fogan: az alkotó pedig az ő benne fogant műből kel életre. Különös szűznemzés, amely talán a legvétkesebb is.

 

*

 

De mire eddig jutsz, a legelső verset tovább folytatva magadban, már a műsor közepe táján járunk, éppen a tengelyében, vagy talán pontos aranymetszésében. Itt szólal meg a kérdések kérdése: az Esti. Ez a legnagyobb magyar nyelvű vers-mondat, ez a mondat-gigantosaurus, amely egyben olyan kecses is, mint egy gazella, ez a legbonyolultabb szerkezetű prousti mondat (körülbelül Prousttal egyidőben!), amely azonban kikezdhetetlen pontossággal méretezett verssorok abroncsában feszül, 52 rímelő sor közé egyetlenegy rímtelent zárva, amely azonban önmagán belül hordja a rímet. A csoda természetességével elkapott, vagy verejtékesen az anyagból kikényszerített rímek: csupa telitalálat, tízes kör. S a részmondatok, mintegy e rímek íveire támaszkodva sokszorozzák magukat, már-már visszahozhatatlanul tévedezve, hogy boltozatot boltozatra halmozva mégis visszataláljanak társaikhoz a már-már elvesztett statikát földrengéssel is dacoló stabilitásra váltva föl.

S ha már Proustra gondoltunk, olyan is ez a tökéletes építmény, mint egy velencei Ca vagy Palazzo, vagy még inkább annak a lagúna lágyan loccsanó vizében látható visszatükröződése. Mintha nemcsak a kérdező állna „a vízi városban, a Riván”, hanem a vers is: tömör reneszánsz monumentalitás, keletiesen keresett manierista rímek kiszögelléseivel merész gondolatátvágásoktól vagy éppen a végletekig feszített gondolatszámításoktól megcsavarodott barokk oszlopokkal.

Ennyi volna a költészet? Egy nem létező palota nem létező visszfénye a nem létező víztükörben „…mely miként a bűvös lámpának képe, van is már, de nincs is…”? Talán ennyi.

 

*

 

Kilépsz a színházból. Este van. S ezzel „sokat mondtunk”. A kérdések napszaka. S eltelve Babits verseinek (a vele oly rokon Valéry „charme”-jának értelmében vett) varázslatával, s azzal a másikkal, amelyet az előadó veti rá, ha nem is a „vízi városban, a Riván, hol lángot apróz matt opáltükör”, csak a Nagymező utca (és a Népköztársaság? Sztálin? Andrássy? út) sarkán e pesti mini-Broadway és minibordély szegényesen rikító fényei közt, mégsem tudsz megszabadulni a magad feltoluló kérdésétől: „Árván”? vagy „gyáván”? „mégis csak arra fogsz gondolni te is”, hogy „ez a sok szépség mind mire való?”

Miért nélkülözhetetlen a költészet, hogyha annyian megvannak nélküle? és miért vannak meg nélküle annyian, ha nélkülözhetetlen?