Elmaradt felszólalás (miatt)

 

 

Tisztelt Uraim és Hölgyeim, Elnök Úr, az Európa Parlament Főtitkára, a Luxembourg Nagyhercegség Minisztertanácsának Elnöke, kedves Václav Havel, kedves Jorge Semprun stb., stb., stb. – kezdtem volna felszólalásomat, imigyen folytatva: (Sajnálatosan elmaradt) utazásom előtti napon az egyik legnagyobb budapesti napilapban olvasható volt egy interjú a Honvédelmi Minisztérium államtitkárával, a következő nagybetűs címmel: „EBBEN A TÉRSÉGBEN BÁRMI MEGTÖRTÉNHET”. („Tout et n’importe quoi”, ahogy franciára fordítottam.)

Nem mondanám, hogy nagy általánosságban azonos politikai véleményen lennék az Államtitkár Úrral. Itt idézett mondatával azonban nem lehet egyet nem értenem. Mi több, ezeknek a szavaknak teljes horderejét napról napra átérzem – s ha nem tévedek, ezt honfitársaim, sőt a „térség” lakosainak túlnyomó többségével együtt tehetem (bár ne tehetném). Mindnyájan napról napra olyan „jövőben” élünk, amelyet még a legközelebbi múltban sem tudtunk volna elképzelni, kiváltképp nem a nevezetes fal leomlásának napjaiban.

Persze, tudom azt is (sokakkal ellentétben, akik oly pontosan látszanak látni a jövőt), hogy a fenti mondatot a történelem bármely időpontjában és bármely térségében el lehetett (volna) mondani. De sokszor és sok helyen (például most és itt, ti. Luxembourgban) esetleg kisebb horderővel és gyengébb intenzitással. Vagy: el lehetett volna mondani – de lehetett (lehet) nem elmondani is. Mert nem jut minden pillanatban (majdnem) minden ember eszébe. Mindezzel együtt, általában sem vagyok híve a jövőről való beszédnek (elég sok mondanivaló van – mindig – a jelenről és a múltról is), a jövőkutatást, a futurológiát meg egyenesen szentség (vagyis: valóság)-törő illúziónak érzem. Én (és a velem egyívásúak), írói pályája (legalább fél évszázados) kezdete óta a túl hirtelen, vagy éppen túl lassú, mindenképpen váratlan, brutális és mindenki számára előreláthatatlan változások világában folyt le. Most sem érzem, hogy ez volna az a pillanat, amikor felelősséggel belepillanthatok a jövőbe, legyen az akár az íróé, vagy általában az emberé, vagy szűkebben Európáé, amelyre mostanában – itt és ott, ott és itt – annyit hivatkozunk.

Felszólalásom ezért rövid lesz, ha nem is a lehető legrövidebb. Hiszen az – mint azonnal hallani fogják – voltaképpen egyetlen mondatba is bele lenne foglalható. Mindenesetre: inkább Önöket hallgatni jöttem ide, mint beszélni. Örömmel látom közöttünk nem egy olyan barátomat, akivel együtt nemrégiben – alig két hónapja – egy hasonló nemzetközi konferencia alkalmából – ellátogattunk Delphoiba, egy feledhetetlen délutánon. Ott álltunk – ha nem is az artaud-i Limbus, hanem – az európai kultúra köldökén. Melyet a most is látható „Világ köldöke” kő jelez. De még ott, a Jósda lépcsein maga Püthia jósnő sem szokott más jóslattal vagy tanáccsal szolgálni, mint a híres mondattal: Gnóthi szeautón. Ismerd meg tenmagad.

Valójában, az egyetlen dolog, amit a jövőről – nevezetesen az európai író jövőjéről – mondani tudok, az, hogy ez a jövő nem lesz, nem lehet más, s nem is kell, hogy más legyen, mint a múltja volt: vagyis, az írás. (Ez volna az a fentebb jelzett egyetlen mondat, amiben minden valódi mondandóm összefoglalható.) Vagyis a (mindig) feladata: hogy hű maradjon ősi és mindenekfölötti feladatához, az európai irodalom (vagy irodalmak) megszakítatlan és megszakíthatatlan vonulatának folytatásához, amely nélkül nem volt és nem lesz Európa. Még akkor sem, ha a volt – úgynevezett – keleti-országok mai politikája (és hozzá kapcsolódó irodalmi élete) gyakran igen keveset látszik törődni a kultúra helyzetével, az író helyzetével, még kevésbé az író jövőjének helyzetével. Még akkor sem, ha ott – ahonnan én jövök – az az Európa, amelyhez oly görcsösen kívánnak „csatlakozni”, sokak előtt nem látszik egyébnek, mint egy óriási Piacgazdaságnak, ha nem egyszerűen egy gigászi Vásárnak, ahol meg lehet gazdagodni, és lehet nem törődni mások elszegényedésével. Nemhogy a kultúrával. Nem vetve számot azzal, hogy, ha mégse kell olyan messziről indulniuk, indulnunk kell Európa felé, az éppen itt, még jobban, mint másutt Európában, csakis a kultúrának, az én hazámban mindenekelőtt az irodalomnak tudható be, mely régesrégóta „európai” („szintjét” és „minéműségét” tekintve egyaránt) és nagyrészében az tudott maradni az elmúlt évtizedek nem éppen európai viszonyai között is. Mindennek ellenére.

Nálunk az irodalomnak most – fájdalom, nem másként, csak legfeljebb más előjellel, mint régebben – egy olyan felfogását tartják uralkodónak egyesek, amely szerint az olyan ínséges időkben, mint a mienk – jelen pillanatban is, az elmúlt időszakban is – az írónak mindenekelőtt az ország fennálló (vagy éppen fenn nem álló), de mindenképpen politikai és gazdasági rendjének közvetlen segítőjévé kell lennie. Ez volna (lenne) szerintük az író (kelet-, középkelet-, keletközép-) európai autochton szerepe; nem látva, hogy ez a szerep – kivált a XX. században – éppen nem az író európai szerepe. A politikai és gazdasági felfogások közvetlen küzdelmében vállalt közvetlen szerep, és nem a kultúráért vívott közvetlen küzdelem. Amelyért minden „fennálló” és „fenn nem álló” politikai-társadalmi berendezkedéssel meg kell vívni. És akkor még hol marad az igazi, a mindennapos küzdelem, a kultúrára nézve legfontosabb, amelyet elkülönült magánynak, a kultúrát alkotó egyéniségnek kell megvívnia önmagán belül – az alkotásért.

Azt lehet erre mondani, és szokták is mondani, nekem külön címezve is, hogy olyan fontosságot tulajdonítok az irodalmi alkotásnak, amellyel már régóta nem bír, talán sohase bírt, és még kevésbé fog bírni. De hát, itt, most éppen e fontosság tudatában gyűltünk össze, nem? Itt csak lehet hangsúlyozni. Ha végigtekintünk az európai irodalom történetén, s azokon a kiugró pontjain is, amelyeket „halhatatlanoknak” érzünk és nevezünk, azt látjuk, hogy mindig „nehéz”, többnyire nyomorúságos, szűkös, ínséges, és minden rosszal fenyegető időben jött létre, in dürftiger Zeit, ahogy Hölderlin írja költészetének egyik fő középponti és untig idézett helyén. Az európai irodalom egyik fő dicsősége, hogy megélve túlélte a 7, 10, 30 és 100 éves háborúkat, a sokszor száz évnél is hosszabb polgárháborúkat, és művei, ezeket a nehéz időket tükrözve, de főként, ezek közben, ezenközben is megőrizték önmagukat, magát a költészetet. Az is igaz, hogy az irodalom – és éppen az európai – kiváltképp a legutóbbi században, a modernizmusok súlyos századában, mondjuk Rimbaud-tól és Hopkinstól kezdve, mindig meg is kérdőjelezte önmagát, akár önmaga létezésének értelmét is, állandó küzdelemben áll a maga kettősségével – amely leküzdhetetlen és kikerülhetetlen kettősség –, folytonos küzdelem magában az alkotóban saját hasznosságának és saját fölöslegességének tudata között. Rimbaud óta, az európai költő, sőt maga a költészet úgy áll szemben önmagával, állig felfegyverkezve (vagy olykor éppen olyan fegyvertelenül), mint a római arénák harcosai. Gladiátor – ezt a címet adta még az oly elhúzódóan „klasszikus” költő is, mint Valéry, hátramaradt rengeteg Füzeteiben annak a résznek, ahol a költő legbensőbb munkájáról szól. Nem merő haszontalanság-e mindez, ami nekünk, költőknek, a világ legfontosabb dolgának tűnik? Változott-e valaha is bármi a világban a költészet által? Lett-e valaha is akárcsak valamivel jobb tőle a világ? Kikerülhetetlen kérdés. De éppoly kikerülhetetlen a kérdés tükörszimmetrikus képe is. Változott volna-e valaha is jobb irányba a világ a költészet nélkül? Igaz, a háborúk, polgárháborúk, az egyéni élet elkerülhetetlen és a társadalmi lét talán elvben elkerülhető nyomora valóban sosem szűnt meg, a költészet kíséretében sem. És a költészet nélkül? Vajon megszűnt volna? A kérdés, melyet Hölderlin feltesz magának, s amiből fentebb még csak egyetlen szót idéztem, kimondva, vagy kimondatlanul állandóan mindnyájunk nyelvén ott van. „Wozu Dichter in dürftiger Zeit?” Viszont többnyire elfeledjük a választ is idézni, amit Hölderlin azonnal megad rá. „De ők olyanok, mint a Boristen felkent papjai, / akik egyik tájról a másikra járva bolyongnak a megszentelt éjszakában.”

S ha már a jövőről van szó, s miután nekem magamnak nincs különösebb elképzelésem a jövőről, engedjék meg, hogy tovább idézzek. Ezúttal egy amerikai költőt e század közepéről. Delmore Schwartzot, aki ezt mondja a „költészet birodalmá”-ról:

A költészet gyors, mint a tigris, ügyes, mint a macska, és élő, mint egy narancs, / és mégis halhatatlan: örökzöld, s mindig virágban áll; a fáraók és a cézárok már régesrég letűntek, / mikor ő még tovább ragyog, keményen, mint a gyémánt, / mert a költészet a lehetőség jelenideje…

Ha az emberi létezés és annak története csupán válságok sorozata, valamilyen állandó kivezető út is mindig van e válságból, méghozzá éppen ez, amiről Delmore szól: a lehetőség jelenideje, vagy talán a jelenidő lehetősége, mely a költészetben mindig jelen van, illetve a költészet által mindenben jelen lehet, amit élünk. A lehetőség (e) jelenideje, a jelenidő e lehetősége, amely éppúgy telve van múlttal, mint jövővel.

Végezetül csak annyit, hogy Hölderlinnek egy másik, még véglegesebb válasza is van a saját kérdésére, egy sokkal későbbi versének utolsó sorában. „Was bleibet aber, stiften die Dichter.” Itt is (mint fentebb) a kulcsszó az aber. Ezzel az egyetlen „de”, „azonban” kötőszócskával elsöpör minden kétséget a költészet „haszna” vagy „fölöslegessége”, a költészet (minden művészet) nagy „miértje” felől. Gondolhatunk és mondhatunk akármit – látszik mondani Hölderlin –, végső soron mindig itt van ez az aber, amire lehet ugyan cáfolatot keresnünk, bármelyik jelen időben, de a múlt, az európai történelem nem szolgál rá semmi cáfolattal, egyes-egyedül csak igazolással szolgál. „Ami azonban megmarad, azt a költők csinálják.” Az író jövője nem lehet ezután se más, mint ami mindeddig volt: megkísérelni mindig újra, hogy valami olyat létrehozzon, ami „megmarad”,ami maga lesz a jövő: nem feltétlenül „az író jövője”, de bizonyára mindannyiunké.

 

(Írtam 1991. november 9-én, abban a hiszemben, hogy 11-én módomban lesz elmondani. Lám még ilyen kis léptékben sem lehet előre látni „az író jövőjét”.)