…Dedikálom…

Már nem is tudom, mióta ülök itt, az írás megszokott, mégis mindig új nyugtalanságával az íróasztal mellett, és sehogy sem tudom elkezdeni ezt az ismeretlen olvasónak szóló dedikációt (éppúgy, mint sokszor, amikor egy-egy ismert, baráti olvasónak kell dedikálnom). Máig sem hagyott el a határidőre való írás görcse, amely már gimnazista koromban is mindig az utolsó éjszakára hagyatta velem a házi dolgozat megírását; az angolnak külön kifejezése van erre: ilyen „night-beforer” maradtam mostanáig. Kapóra jön hát ez a dedikált könyv, amely kihull a levélszekrényemből (persze a földre, mint majdnem minden nyitásnál). Barátom könyve, Michel Deguy-é, a párizsi Seuil kiadónál jelent meg. 1988. februári impresszummal, szóval vadonatúj: A költészet nincsen egyedül. Ha már megtiszteltek azzal, hogy saját könyvemet ajánlhatom e hasábokon, mért ne fordítanám arra e megtiszteltetést, hogy egy másik könyvet ajánljak? Annál is inkább, mert ez a könyv a magyarul olvasó előtt egyelőre zárva van. Legalább valamit az ő számára is kinyithatok belőle. S akkor is a magam könyvéről beszélek, hiszen mi mást mond az én könyvem is? Minthogy a költészet nincsen egyedül. Meg azt, hogy egyedül van. S hogy ebben a (több értelemben is felfogható) egyedülvalóságában találja meg igazi feladatát az emberek között.

Tanulmányaim új gyűjteményének címe – A költészet ötödik évada – kettős értelmű. Utalni egyszerűen arra az esetleges tényre utal, hogy A költészet évadai címen épp egy negyedszázada megindított esszésorozatomból eddig négy kötet jelenik meg, ez tehát az ötödik. Jelenteni azonban – vagy jelképezni, jelezni, jelölni – azt a „különösséget” jelenti, ami a költészetnek (respektíve: a művészetnek) legfőbb természete. Hogy bár (vagy éppen: mert) legbelülről jön, mindig valamiképpen kívül helyezkedik el. Hogy min kívül? Még azt is nehéz róla megmondani. Státusa, a genus irritabile, mindkezdetétől fogva mindmáig meghatározhatatlan a társadalomban; a modern társadalmakban még meghatározhatatlanabbá vált. Olyan, mintha súlypontja önmagán kívül esne. Lebegő minőség és mennyiség, amely mindig jelen van és sokszor nem tudni, miként van jelen közöttünk. Amilyenek a modern fizikai elképzelésben az anyag elemi (és még elemibb) részecskéi, amelyeknek léte igen, hol- és mikor-léte azonban nem konkretizálható. Vagy a matematikában a végtelen után mindig újra következő számsor. Vagyis: ez a négy évszakon túli ötödik évszak, ez a szökő-évszak, amelynek nincs helye (ideje?) a naptári évben: az emberi létezésnek azok a meghatározhatatlan időegységei, amelyeket a naptár nem tud beleszámlálni a maga idejébe; amelyek elvesznek a kozmikus időben; de egyben fenn is maradnak a történelemben. „Ami megmarad, azt a költők csinálják”, ahogy Hölderlin mondta.

De a költők, miközben ennek mindig tudatában vannak, mindig önnön fölöslegességük és egyedüllétük érzésével küzdenek. „Van hallgatód? Nincsen?” – kérdezi az az Arany, akit azóta is egyik nagy nemzeti klasszikusunknak tudunk (s csak a magyar költő külön és sajátos helyzete miatt nem tart a maga klasszikusának a világirodalom is). Egyszerre téve föl a mindenkori költők mindenkori kérdését, de egyben annak a sejtelemnek a felhangjával, hogy Európa elkövetkezendő új, technikai korszakában a sok egyéb válság között a költészetnek is új válságai alakulnak ki. Róla. Aranyról szól könyvem első tanulmánya, mintegy jelezve, hogy a továbbiakban a költészetnek ezt a régire ráépülő, de új helyzetét fogom vizsgálni. Amit ugyan már egy egész vaskos kötetben megkíséreltem (Philoktétész sebe), ám itt most elsősorban a magyar költészetre való különös tekintettel; és ezúttal nem nagy vonalakban, hanem az egyes költők pályáját vagy folyóiratok köré csoportosuló műhelyeit követve nyomon.

És itt nem lehet nem szólnom arról, amiről e tanulmányok maguk is szólnak: hogy a magyar költészetnek ez a huszadik századi vonulata nekem nemcsak irodalmi élmény, és nemcsak irodalmi probléma, hanem a legszemélyesebb élet, önéletrajz, és önéletrajznál is több: sors és örökség. Minden gyerek először apja sorsán (mesterségén, munkáján, társadalmi helyzetén) keresztül nézi a világot. Ha írói érdeklődésemet sokszor elmarasztalóan, túlságosan irodalmi irányultságúnak nevezték, nem vették figyelembe, hogy az én számomra – nem felnőtt íróként, hanem az irodalmat nem is ismerő kisgyerekként – az élet a költő életén keresztül mutatkozott meg: számomra az irodalom nem irodalmi, hanem egzisztenciális, vitális, legkonkrétabb társadalmi összefüggéseiben nyilatkozott meg. Hogy ez apámról szóló írásaimat mennyire meghatározza, magától értetődik. De ugyanígy meghatározó akkor is, ha – mint ebben a könyvemben – Babitsról, Kosztolányiról, Füst Milánról van szó, akik gyermeki világom emberi alakjai voltak, mielőtt ifjúságom, majd egész életem legfőbb irodalmi jelenségeivé váltak volna. Továbbmenően: az írói sors mint elsődlegesen emberi sors eredendő élménye az irodalomról való mindenfajta gondolkodásomat átszínezi; akkor is jelen van, ha akár ezredévekkel ezelőtti költő művével foglalkozom. Igen, nincs benne tagadnivaló (s ha volna, se lehetne tagadnom), kimondom tehát kereken: én az életet mindenekelőtt a költészeten s a költészet örök művén munkálkodó költők életén keresztül láttam és éltem át. A költészetről szóló írásaim és könyveim monomániásan egymáshoz kapcsolódó sorozatát talán lesz mód egyszer a maga sajátos, éppen ezért nem minden eredetiség nélkül való írói-emberi világként fogni fel.

Úgy gondolom, amikor a költészetnek – mint most nálunk, és nemcsak nálunk – az ázsiója, keletje, vagy újabban leghasználatosabb szavunkkal szólva, piaca hagyatlóban van, épp akkor növekszik meg a fontossága; s e fontosság tudata is, ha talán csak azokban a kevesekben is, akiknek feltehetően számarányuknál sokkal nagyobb részük volt mindig az emberi kultúra fenntartásában.

Deguy segítségével kezdtem, hadd fejezzem is be ővele:

„A költészet ragaszkodik a költőkhöz, mindig ahhoz az egyhez, aki hozzá ragaszkodik. S ha »mások« nem tudják elviselni »tolakodását«? Ő maga kész csaknem-semmire redukálni magát, alázatosan és gőgösen, vagyis talán paranoiás módon, arra a kicsiny kis »kötetre«, amelyről eleve tudja, hogy »senki« se várja, és senki se fogja érteni; de közben fenntartja eredendő jogát az egyetemességre.”

Sokféle kitérőin és labirintusain keresztül, melyekben bolyongani hívom az olvasót, az én könyvem is körülbelül ennyit szeretne mondani.