Fordítva is

Vagy inkább fordítás után. Annyi, annyi fordítás után. Pedig hányszor határoztam el, hogy abbahagyom. Leszokom róla, mint a cigarettáról. (Arról se sikerült.) Ami időmből, erőmből telik még, azt fenntartom saját, „eredeti” munkáimra. De hát nem tudok szabadulni. Mindig megkísért a démon. Kora kamaszkorom óta nem hagy el. Leginkább az „Analógia Démonával” – Mallarmé metaforája a költészetről – analóg démon: a fordítás démona. Sokszor csak egy felkérés. Kiadótól, folyóirattól. De leginkább mégis magától a műtől, amely „felkér”, mint másokat esetleg csak az olvasásra, engem mindig a fordításra. Mintha a fordítás nem is volna más, mint az idegen nyelven való olvasás egyik változata. Talán az egyetlen mélyreható olvasás, amire az anyanyelven kívül módunk van. De nem „fordítás”-e minden olvasás, az anyanyelvünkön való is? Még merészebben: minden írás is? A versírás is, szoktam volt mondani, fordítás: egy olyan nyelvből, amelyet nem ismerünk (a szellemünkben folytatódó állandó, nyelven kívüli gondolkodásból) egy olyan nyelvre, amelyet szintén csak hozzávetőlegesen ismerünk: a saját anyanyelvünkre. Hiszen még olyan hatalmas költők, mint Shakespeare vagy Arany használt nyelve is milyen behatárolt ahhoz a határtalansághoz, amely minden nyelv állandóan örvénylő, terjedő, parttalan tengerárja? Másfelől: Goethe – tabudöntögető kedvében – nem arról panaszkodott-e, hogy milyen nyomorúság német anyanyelvébe zárva lenni?! Nos, a fordítás százfelé szabadította ki belőle.

Ha már a parttalan szó kiformálódott a gépemen: akaratlanul is behatároltam azt az ugyancsak határtalan és parttalan területet, amelyet a fordítás (kivált a művészi, még kiváltabban a költői fordítás) fogalma magába zár, illetve nyitottságának megannyi irányát, vektorát kirajzolja: legalább egy nyíllal jelezve, mint a ki- és bevezető utakat. Hogy azok hová vezetnek? A fordítás útjai? Ahová magának a költészetnek az útjai: a szélrózsa minden irányába, melyeknek sehol sincs végük. Nem a céljukat kell keresni, hanem magát az utat. Azon találjuk a célt: minden lépésre egyet.

Ezzel voltaképpen ott folytathatom, ahol kezdeni szerettem volna. Ahogy a magam számára nevezni szoktam: a költői fordítás első antinómiájával. Ez pedig az, hogy az irodalom, mint olyan, a fordítással kezdődik. Legalábbis a számunkra, akik az „eredeti” szövegeket még éppúgy nem ismerjük, mint magát az Eredetet. Hogy ne merüljünk mélyebbre a múlt mélységes mély kútjában, csak európai műveltségünk első nagy könyvéig, a máig is egyedülálló könyvig. A Könyvig: az Ószövetség maga is egy több nyelvű könyv. Egyes részei különböző nyelveken vannak írva s már a címe, aminek különböző változatain ma is minden európai nyelv nevezi: fordítás – Gubla (görögül Büblosz) város nevéből származik, amely egyben papírt, tekercset, végső soron könyvet jelent. A szövegek egy fontos része arámi nyelvű, a többségi héber mellett, de közben a Septuaginta korabeli görög fordítása, az arámi targumfordítások és Jeromos latin Vulgatája is mintegy „eredetinek” számít. Az európai műveltség ez egyedülálló alapkönyvének – a tudomány jelenlegi állása szerint mintegy 600 nyelvre való fordítása (köztük sok nyelven számos egymásra következő fordítása), valamint 1100 nyelven készült részleges fordításai – tehát mintegy egymásból is készültek: azt lehet mondani: az eredeti héber-arámitól s az alig későbbi görög-latintól kezdve máig mind fordítások fordításainak fordításai. Minthogy mindezen nyelvek nemzeti irodalmaiban végeérhetetlenül tovább folytatódik ezeknek a minden kultúrában el- és szétterjedt szövegeknek, illetve részleteiknek vérkeringésszerű, állandó többé-kevésbé nyílt vagy többé-kevésbé bújtatott továbbáramlása, amely ugyancsak a fordítás igazi természete, úgy is, mint magának a kultúrának a belső működése. A Biblia szövegeinek ez a szerves burjánzása egyúttal monumentális és egyetemes paradigmája magának az egyetemes irodalomnak.

S itt eljutunk ahhoz, amit a fordítás 2. és 3. antinómiájának nevezek. Csak oly röviden, ahogy ez a rövid írás megengedi. Régóta áll szemben az európai irodalomban az az elterjedt nézet, hogy a legmagasabb rendű irodalmi szövegek – elsősorban a költészet – lefordíthatatlan, s az a tény, hogy mióta csak irodalmi eszünket tudjuk, ezek a szövegek, s többnyire mindig éppen a legértékesebbek, a Bibliától kezdve s ahhoz hasonlóan, állandóan a fordítás „abúzusának” esnek „áldozatul”, illetve a fordítás által diadalmaskodnak, nemegyszer megelőzve a saját nyelvükön való érvényesülésüket. Homérosz, Dante, Shakespeare, Cervantes, Racine, Goethe, Petőfi, Puskin, Baudelaire, Proust, csak a „leglefordíthatatlanabbaknál” maradva, mind számos nyelvre le vannak fordítva, s mind a saját nyelvükhöz hasonló hatással érvényesülnek a fordításban is. Aminek csak egyetlen – ám elengedhetetlen – feltétele, hogy a fordítás is alkotás legyen.

S itt ütközünk a 3. antinómiába. Hogyan válik alkotássá? Ugyancsak régi (ál)vita szerint, a „hűség” vagy a „szépség” révén? A fordításnak természetesen hűnek kell lennie az eredetihez. Csakhogy minden hűség nemcsak valamihez való hűség, hanem valakinek a hűsége is valamihez: ami egyben valóban azt jelenti, hogy tökéletes hűség nem létezik, hiszen akkor hiányozna belőle az a másik valaki: a fordító. Akkor pedig nem volna mitől alkotássá lennie a fordításnak; tehát hűtlen lenne az eredetihez mint alkotáshoz. A fordítás a legmagasabb szinten tehát továbbírása, továbbalkotása az eredeti műnek. Így lesz maga is eredeti mű.

Ezeknek a korábban csak ösztönösen érzett, később folyamatosan sokszor át- meg átgondolt belső ellentéteknek a jegyében párosult költői pályámmal kezdettől fogva a költői fordítás is. Ennek a hosszú, folyamatos munkásságnak az eredménye a Szélrózsa, legfontosabb versfordításaim három kötetre tervezett gyűjteménye, amelynek most megjelent első kötete adja az alkalmat erre a kis összegzésre.

Befejezésül erről csak annyit, hogy a most napvilágot látott eső kötet a „klasszikusokat” gyűjti egybe, a kezdetektől, az Énekek énekétől és a Görög antológia antik epigrammáitól kezdve a XIX. század végéig. Ezt követné a második kötetben a modern francia költészet széles áttekintése Baudelaire-től napjainkig, időpontjait tekintve tehát szinte beékelődve az első kötetbe. Majd a harmadik kötet a XX. századi más költészetekbe nyílt útjaimat követi. Minthogy eredendő érdeklődésem a költészet modern és legmodernebb körébe vonz leginkább, a várható két újabb kötet tartalmazza fordítói munkámnak azt a részét, amely leginkább kecsegtet ismeretlen, magyarul csak általam ismert vagy először csak általam megismert, korunkbéli nagy költők felfedezésével. Szeretném, ha az olvasó, aki megismerkedik e most megjelent kötettel, érezné, hogy csak a nyitányánál tart: a függöny felgördült, de az „opera” még ezután következik.