A nem-tudás tudósa

Az érzékenyebb olvasó nem csupán olvasmányt olvas, hanem könyvet is; s ebben a kettős minőségében a szellem anyagi foglalata maga is szellemi táplálékká változik. Különösen így van ezzel a legérzékenyebb, vagyis a fiatal olvasó, akinek számára első olvasmányai között minden egyes könyv külön élménnyé válik – akárcsak az első szerelmek. Amelyek nemcsak a szeretett lényt őrzik meg az emlékezetben, hanem a vele való együttlét minden külső mozzanatát, a tópartot, ahol sétáltak, az első találka talán csak egyetlenegyszer látott színhelyét.

Aranyt máig csak Ráth Mór-féle 12 kötetes kiadásban szeretem igazán olvasni, máig csak azzal a papírral, azokkal a betűformákkal összeforrva igazán „autentikus” számomra, bár a filológia azóta többszörösen meghaladta ezt a kiadást.

Mikor ebbe a Montaigne-be bepillantottam ugyanazt a visszatalálást éreztem húszéveskori Montaigne-élményemhez, méghozzá kettősen is. Az eredetileg az Officina Kiadó „csillagos” kiskönyvtárában megjelent válogatás (melynek a mostani változatlan újrakiadása) mindjárt magához rántotta azt a francia szöveget is, amely akkor – a véletlen jóvoltából – hozzákapcsolódott.

Alig szereztem meg a kis Officina-kötetet, a Váci utcai Lauffer könyvesbolt kirakatában megpillantottam azt a francia kötetet, amelynek alapján készült: a párizsi Corréa Kiadónál megjelent André Gide-féle válogatást, a válogató bevezető tanulmányával. Montaigne szövege azóta ezzel a két kis könyvvel azonossá vált számomra, az akkor „modernnek” számító kettős fényképpel együtt, amely, mint az eredeti „frontispiece”-e (címlapelőzéke) egymásra, pontosabban egymásba kopírozva mutatta a két kopasz koponyát: a spanyol fodros körgallérból kiemelkedő XVI. századi, szikáran elkeskenyedő, szakállas arcot szemből nézve és a XX. századi kerekded, sima, állával a kezébe simuló profilt.

 

*

 

Montaigne nemcsak az európai művelődés egy meghatározó könyvének, hanem egy éppolyan meghatározó műfajának megteremtője is. Ritka író, aki műfajt teremthet. Ki teremtette a lírát? Még a líra egy külön válfajának, a szonettnek első használóját sem tudjuk megnevezni. Ki írta az első regényt? …De az első esszét biztos tudomásunk szerint Montaigne írta, hiszen e szó (eredetiben: essai) addig csak, „próbálkozást”, „kísérletet” jelentett; azóta majd minden európai nyelven az irodalom egyik fontos, a mi századunkban még előkelőbb helyet kivívott műfaját is jelenti. Amelynek nem csak megteremtője és névadója, máig felülmúlhatatlan művelője is ez a reneszánsz nemesúr, polgármesterfi és maga is polgármester az akkori Franciaország legfontosabb kikötővárosában.

Működése a XVI. század második felére esik. A reneszánsz embere tehát, reneszánsz ember; de nem a vállalkozó, a kalandor alakjában, hanem – kora elnevezésének eredeti értelmében – mint régi világok felfedezője és megújítója, elfeledett, hosszan lappangó kultúrák újjászülője s ezáltal egy új kultúra egyik első nagyvonalú palléra.

Nem gátlástalan önmegvalósító, hanem éppoly gátlástalan önmegismerő. Nem kinyilatkoztató, hanem kérdező. Legfőképpen azt akarja megismerni, amit és akit legkevésbé ismerünk: önmagát. És leginkább arra akar rákérdezni, amiről a legbiztosabban tudja, hogy nem tud rá feleletet adni.

Esszéinek – amely voltaképpen egyetlen véget nem érő kísérlet arra, amiről tudja, úgysem képes megvalósítani – a görög antikvitás talán legjellegzetesebb központi emblémája a vezérelve: a delphoi jósda tanácsa: gnóthi szeautón – ismerd meg tenmagad; önmagunk megismerése – mint a világ egész megismerésének számunkra adott feltétele.

Önmagának feltett híres, szállóigévé lett kérdése pedig, a Que sais-je? – „mit tudok én?”, vagy kissé vulgárisra fordítva: „tudom is én?” – ugyancsak a görögség egyik legfontosabb magatartásformáját ismétli meg: a szókratészi tudást: hogy tudniillik, csak azt tudhatjuk, hogy semmit sem tudunk. De a semmit nem tudásnak ez a felismerése Szókrátésznál is, Montaigne-nél is, máig az egyik legtermékenyebb, és ha szabad így mondani, legbékésebb tudásunk marad.

Montaigne egész életén keresztül írt, előbb két kötetben, majd e két kötet átdolgozásához egy harmadikat fűzve s befejezhetetlen lévén így is befejezetlenül kiadott írástömege a „kételkedés” nagy monumentuma. Ahogy a róla szóló kései monográfiában kortársunk, Horkheimer nevezi, „a szkepszis funkcióját” vezette be gondolkodásunkba; ami egyben a tolerancia bevezetése is a megdönthetetlen fundamentumokba vetett fanatikus és gyilkos hitek és eszmék szaggatta európai szellem történetében. Nemhiába mindig újra aktuálissá válik, mikor ezek a hitek és eszmék válnak világi uralkodóinkká.

De nem még aktuálisabb-e akkor, mikor ezek a fanatizmusok éppen ledőltük robajával és űrével ajándékoznak meg minket, és egyben újabb fanatizmusok feltámadásával fenyegetnek? E mostani futó Montaigne-újraolvasásom ebben a vélekedésben erősít meg; s remélem, ebben erősíti meg azt a fiatal vagy nem fiatal magyar olvasót is, akinek eddig nemigen lehetett még vele találkozása.

 

*

 

De ez az újratalálkozás nem csak Montaigne-nyel, hanem az első olvasásélmény szerzőjével, a Kürti Pál készítette fordítással, nem pusztán a változatlan élmény újraélése volt. Az idő nemcsak nosztalgiával, hanem kritikával is gazdagítja az újraolvasót.

A könyvben ma is a régi otthonosságra találtam; a fordításban ma már nem éreztem oly otthonosan magam. Azóta jobban értem eredetiben Montaigne-t. S nem lehet nem éreznem, hogy az eredeti szöveg – a maga tárgyának és mondandójának tükreként – mennyivel körülményesebb, töprengőbb, önmagára kérdezőbb, mint a kissé túl jól fésült fordítás. Nem érzem benne azt az „akkor alakuló, még igába nem tört, szabad és egyéni francia nyelvet”, amelyet Gyergyai Albert már oly remekül jellemzett.

Kürti Pálnak, a harmincas évek érdemes irodalmi újságírójának a stíluseszménye a „franciás” magyar próza volt, amelynek Kosztolányi a korban a legnagyobb művésze. Csakhogy Montaigne még nem ennyire „franciás”. Montaigne a reneszánsz írója és nem a felvilágosodásé. Ha már nem is a kortárs Rabelais zabolátlanságával, de még nem is Voltaire eleganciájával fogalmaz. Stílusa sokkal aggályosabb, meditatívabb, ha úgy tetszik nehézkesebb.

Egy – magára remélhetőleg nem sokáig várató – új, terjedelmesebb magyar Montaigne-kötet fordítója bizonyára nem fog visszariadni ettől a nehézkességtől. S akkor Montaigne-t igazán olyannak láthatjuk, amilyennek ő akarta mutatni magát, könyvének előszava szerint, „háziköntösben, fesztelenül és mesterkéletlenül”.

1580-ban keltezett előszavát minden tetszelgés nélkül így fejezi be: „Ezért hát, olvasó, jómagam vagyok e könyv anyaga: ez bizony nem elegendő ok, hogy ráérő idődet ily léha és hiú tárgyra pazarold.” De ne higgy neki olvasó! Még most, több mint négyszáz év után sem pazarolod idődet, ha Montaigne-t olvasod.