Néhány nyitott (vagy zárt) kérdés

Mire tanít a költő? – és hogyan tanítják?

1

– Édesapa, képzeld…

– Tudod, hogy nincs valami nagy képzelőerőm…

– Ne viccelj, édesapa…

– Tudod, hogy sose viccelek…

– Hát akkor mit szólsz ahhoz, hogy József Attilától a Hazám cenzúrázva szerepel a magyarkönyvünkben?

– Hogyhogy cenzúrázva?

– Nem szabad tudni róla, hogy szonettekből áll, épp, amit te a múltkor olyan hosszan magyaráztál…

– Ne viccelj…

– Tudod, hogy sose viccelek, édesapa…

– Nem lehet…

– Nézd meg… Több mint a felét kihagyták, egész szonetteket is, meg a szonettek egyes részeit is… olyan, mintha egy hosszabb vers volna… számozva sincs…

– Biztosan a nehezebb részeket hagyták ki… Örülj, hogy nem kell az egészet megtanulni…

– Semmit se kell belőle megtanulni… Csak elolvasni… És elmondani, miről szól.

– Majd a következő órán a tanár bácsi biztosan felolvassa a kihagyott részeket is, és elmagyarázza…

– Nem szabad neki…

– Te már azt is tudod, mit szabad a tanárnak?

– Igen, mert olvastam a Tanári kézikönyvben…

– Nem elég neked a tanulói kézikönyv?

– Tudod, év elején, a Borka nénitől a könyvesboltban kikönyörögtem, hogy adjon el nekem egyet…

– Előrelátó vagy… És mi az, hogy nem szabad neki?

– Felolvasom a könyvből: „A tanterv határozottan előírja, hogy a 7 szonettből álló nagyszabású költeményből csak a tankönyvben található részlettel kell foglalkoznunk.”

– Látod, hogy mégis szabad tudni, hogy szonett, hiszen itt áll…

– A tanároknak igen. Az ő tankönyvükben benne van. De nekünk nem. Mert a mi tankönyvünkben szó sincs róla. Se mindarról, amiről beszéltünk, mikor együtt olvastuk. Se rímekről, se alliterációról, se szóképekről, se metaforáról, se semmiről.

– Még emlékszel rá?

– Persze hogy emlékszem… Itt viszont az után a szakasz után, hogy „Retteg a szegénytől a gazdag…”, tudod, a 6. szonett kezdete, mindjárt az jön, hogy „S mégis magyarnak számkivetve…”, vagyis már a következő rész kezdete, s ezzel be is fejeződik, úgy, hogy se a két egymás után következő szakasz rímei nem felelnek egymásra, mint a szonettben kell, se az egész nem terzinákra végződik. Szóval nem lehet látni, hogy szonett. Meg a könyv se említi.

– Akkor az sincs benne, hogy „Adtál földmívest a tengernek, – adj emberséget az embernek”?

– Az se, meg azok mind, amik a legjobban tetszettek nekem. Az se, hogy „tapsikoltak a jázminok”, meg az se, hogy „cicáznak a szép csendőrtollak”, meg az se, hogy „szövőlány cukros ételekről – álmodik…”, meg az se, hogy „gyámolítják a gyáripart”, meg képzeld, az se, hogy „kuncog a krajcár”…

– Most már igazán ne viccelj, Bálint…

– Tudod, hogy tudom, hogy nálad a költészettel nem lehet viccelni, édesapa…

2

Bálint valóban jól tudja: nem szeretek viccelni a költészettel. A mesterségem. Hát komolyan veszem. Éppen ezért, ha rajtam állna, a tizennégy éves, nyolcadik osztályos gyerekeknek a költészet „legviccesebb” oldalaival kezdeném a költészet oktatását. Hogy lássák, milyen komoly dolgok a költészet viccei. Egy teljes órát szentelnék a „kuncog a krajcár” szintagma elemzésének (amelyet a tanterv – nyilván, mert másképp veszi komolyan a költészetet, mint én – a tárgyhoz nem illő, komolytalan volta miatt kirekeszt József Attila „nagyszabású” költeményének tizennégy évesek számára kiválasztott részletéből). Ezen mutatnám be, milyenek is a költészet igazi eszközei, milyen a saját külön nyelve. Milyen különös is, hogy a költő azt a nagyon komoly és keserves dolgot, hogy – a tankönyvet idézem – „az uralkodó osztály látta a nép súlyos helyzetét, de mindennél fontosabb volt számára saját jóléte és hatalma”, ilyen játékos-tréfásan tudja kifejezni, ebben a komoly helyzetben éppen két olyan szót emelve váratlanul egymás mellé, amelyeknek a közepén, épp a közepén, ugyanaz a virgonc kis c-hangocska pajzánkodik, miközben a két szó ugyanazzal a kemény k-betűvel kezdődik. Mindjárt megpróbálnám rá is vezetni a gyerekeket, hogy találják meg a versben azokat a további szavakat, amelyeket ugyanilyen kis szókezdő hangmegegyezések kapcsolnak össze, s így igen tanulságos dolgokra jöhetnének rá maguktól afelől, hogy ezek által hogy tudja a költő „fuzionáltatni” a nyelvben rejlő elemi részecskéket a társadalmi törvények elemi részecskéivel, s micsoda hatalmas „felismerési energia” származik ebből (persze, nekik ezt más szavakkal magyaráznám); így lelhetnék meg a versben a summást, aki sárgul, mint az asztag, de követelni nem serény; a nem a munkás védelmére gyámolított gyáripart, s a népet, amely önmagával kötve, mint a kéve. Majd arra is rámutatnék, milyen furcsa, hogy a költő az épp érvényben levő pénznemnek megfelelő szavak helyett – pengő vagy fillér – ebben az esetben a régies-játékos, de sokféle szólásban megrögződött krajcár szót alkalmazza; meg arra is, milyen keserű iróniája van az „ennyiért”-re „semmiért”-tel felelő ragrímnek. Meg arra, milyen összefüggés van a versben a közt, hogy a jázminok „tapsikolnak”, és a közt, hogy a krajcár „kuncog”, valamint az ilyen megszemélyesítő metaforák használata és a vers részeinek szigorú, csupasz fogalmi meghatározásai között.

Az én hevenyészett „tantervem” helyett azonban itt érdekesebb megnézni a valóságos tanterv átgondolt előírásait és a tankönyv megvitatott téziseit; csak annyi udvariatlanságot engedve meg magunknak, hogy a belőlük vett idézetek mellé néhány párhuzamos helyet választunk a szóban forgó költő, József Attila Irodalom és szocializmus című cikkében összefoglalt művészetbölcseleti alapelemek közül.

3

„A tanterv határozottan előírja, hogy a 7 szonettből álló nagyszabású költeményből csak a tankönyvben található részlettel foglalkozzunk.”

(Tanári kézikönyv a magyar irodalom tanításához az általános iskolák 7. és 8. osztályában. Tankönyvkiadó, Budapest, 1970. Második kiadás. Dr. Horváth Gedeonné, a Magyar Népköztársaság kiváló tanára és Vörös József munkája. 202. l.)

„A költeményt… úgy is felfoghatjuk, hogy egyetlen keletkező szó, hogy a keletkező neve annak a dologi csoportnak, amelyet bontatlan egységbe és végső személeti egészbe foglal.” (József Attila: I. m.)

„A nagybirtok urai a legnagyobb nyomorban tartják a népet. Csendőrszuronyok biztosítják uralmukat. Látszólag nyugalom van, de az országban nyugtalanító események zajlanak. Az uralkodó osztály látta a nép súlyos helyzetét, de mindennél fontosabb volt számára a saját jövője, hatalma.”

(Irodalmi olvasókönyv az általános iskolák 8. osztálya számára. Budapest é. n. Hetedik kiadás, 111. l. )

„…ha ítéletszerűen leszögezzük, hogy sok szegény legény kiszabadul, akkor azért nem áll előttünk műalkotás, mert olyan állítást kaptunk, amely egyetlen logikai mozzanat, tehát így önmagában művészet nem lehet.”

(József Attila uo. [a Felszállott a páva első két sorának elemzéséből].)

„A tragikus sorsú költő egyre világosabban látta a magyar nép kétségbeejtő, reménytelen helyzetét. Keserű élmények váltották ki ezt a verset… A költő riadtan, döbbenten látta a nép szörnyű sorsát, a magyar élet reménytelenségét… a hazához való hűség gyönyörű vallomása ez a költemény.”

(Irodalmi olvasókönyv… uo.)

„A kritikus első célja, feladata volna annak a megállapítása, hogy a szóban forgó vers, kép stb. valóban műalkotás-e vagy sem… És beszélnek arról, hogy a költő hogyan látta a világot… És teszik ezt a vers »tartalmának« vizsgálata közben… Keresték a művészet magyarázatát az élményben meg az érzésben is… Holott…”

(József Attila uo.)

„Az óra befejező szakában foglaljuk össze a Hazám című versről tanultakat!

A költő az egész nemzet sorsáról beszél:

A fasizmus útján (1937)

»Ezernyi fajta« baj…

Erőszak, kivándorlás, félelem

»Föl kéne szabadulni már«…

A népért aggódó költő hűsége (»Édes Hazám«). Lírájának csúcspontja ez a vers.”

(Tanári kézikönyv… 203. l. )

„A tartalomból értjük meg a formát és a formából a tartalmat.”

(József Attila uo. )

4

Látható, a tanterv és a tankönyv készítői nagyon is komolyan veszik a költészetet. A tizennégy éves gyerekeknek szóló (!) verselemzés mintegy húsz sorában kétszer szerepel szó szerint „a nép szörnyű sorsa”, a „magyar élet” „reménytelensége”. Valamint a történelemkönyvénél sokkal laposabb összefoglalásban azok a legelemibb tudnivalók, amiket történelemórán a gyerekek úgyis tanulnak a Horthy-rendszerről. A költőről annyi, hogy azt, amit a tankönyvírók is olyan világosan látnak, ő „egyre világosabban”, majd tíz sorral alább, „riadtan, döbbenten” „látta” és „érezte”. Arról, hogy ez a költemény – költemény, s hogy miért az, egyetlen futó megjegyzés sincs; se a versforma külső hámjáról, se a költői forma belső szerveiről; ami után, persze merő képtelenség volna a József Attila-i (és nemcsak József Attila-i) művészetszemlélet alapját jelentő „a tartalomból értjük meg a formát és a formából a tartalmat” elv és módszer akár legtávolabbi érvényesítését is számon kérni.

Ebből a költészetszemléletből szervesen következik, hogy a szerkesztők „véletlenül” épp azokat a részeket hagyták ki a szonettciklusból, amelyekben a költészetre csak egy kicsit is fogékony gyerek fantáziáját leginkább megmozgató sorok találhatók. Természetes, hogy ahol a költészet költői mivoltára semmiféle figyelem nem fordul, ott nem lehetnek figyelemmel a pedagógiai szempontokra sem; vagyis arra, mivel lehet leginkább felkelteni a gyermek érzékenységét. Így maradt ki a tankönyvben kiválasztott részletből a már említett „kuncog a krajcár” meg a „cukros ételekről” álmodó szövőlány, „a szellőzködő langy melegben – tapsikoltak a jázminok”, a „cicáznak a szép csendőrtollak”, vagy a már szintén említett „gyámolítják a gyáripart” kezdőbetűiben elhelyezett roppant erejű elektromágnes, amely e két szó végleges egymáshoz illesztésével hosszú fejtegetéseknél jobban érzékelteti a kapitalizmus szerkezetét.

De vajon miből következik az, hogy a kihagyások folytán nemcsak a költői eszközök szemléltetése maradt ki, hanem a költemény alapvető „eszmei mondanivalója” is a felismerhetetlenségig elmosódott? A tantervben az összefoglaló címszavak között, mint láttuk, első helyen szerepel: A fasizmus útján (1937). De a tankönyvbeli elemzésben már elő se fordul se a fasizmus szó, se az arra való legtávolabbi utalás. Nem is fordulhat elő. Hiszen a közölt részletből éppen a fasizmus útjára lépő Magyarország rajza maradt ki, valamint a fasizmus által leginkább sújtott munkásosztály rajza (5. szonett) (!) és a „népségből” a kispolgárosulás útján „kilábaló” nép fia, aki, miközben „hol lehet altiszt, azt kutatja”, a fasizmus társadalmi bázisává válik.

Mindaz, ami a versből a könyvben megmaradt, s amit a könyv a versről mond, a két háború közti Magyarországra általában jellemző; mindenestül kimaradt azonban, ami a költemény írásának időpontjában különlegesen jellemezte a Horthy-Magyarországot és Európát; az, ami a költeményt, mint a maga ellentétét, létrehozta: a fasizálódás, a fenyegetett emberség, a német gyarmattá válás veszedelme. Arról, hogy József Attila nem általában „hazaszeretetről” beszél, hogy a költemény nem általában a „hazához való hűség gyönyörű vallomása” (ahogy a könyv mondja), hanem a nemzetközi mozgalom által meghirdetett népfrontpolitika eszméinek magas rendű költői konkretizálása, amelyben a magyar magyarsága és az ember embersége két remekmívű verssor sokszoros paralelizmusának megbonthatatlan törvényszerűségében forr össze – arról nincs, nem is lehet szó ebben az elemzésben, hiszen hiányoznak hozzá az alapul szolgáló szövegrészek is. Valamint a költő szabadságának és a nép szabadságának arról az ugyancsak sokszorosan sűrített összefüggéséről sem, amelyben József Attila „nagyszabású” költeménye, „lírájának csúcspontja” valóban nagyszabásúan kicsúcsosodik: méghozzá a helyenként rendkívül bonyolult versmondatok és szókapcsolatok után, nyilván nem a költő tudatos szándékától mentesen, a szinte gyermeki naivságú és közvetlenségű kifejezést választva a vers végső kicsengéséhez, mintegy a mindnyájunkban ott élő gyermeki evidenciákra apellálva a valóság abszurditásával szemben: „Hadd írjak szépet, jót – nekem / add meg boldogabb énekem!” Amiben megint csak sokkal több foglaltatik a szép és jó írásának puszta lehetőségénél: csupa olyasmi, amitől felfoghatatlan, miért kell a gyerekeket, a mi gyerekeinket megfosztani.

5

Nem érzem magam hivatva ítéletet mondani a magyar irodalomoktatás egészéről. Még csak nem is íróként szólok a kérdéshez. Csak egy apa véletlen találkozását mondom el fia általános iskolai irodalmi tanulmányainak egyetlen epizódjával. Vagy még azt sem. Inkább csak a legilletékesebb, de soha meg nem kérdezett hozzászólónak – a tanítás tárgyának, a gyereknek – hozzászólását kívánom közvetíteni – ha a magam valamivel szélesebb körű irodalmi ismereteivel megtoldva is.

6

A költészet segítségével sok mindenre meg lehet tanítani az embert, az ember gyerekét. Hazaszeretetre is. Meg sok egyébre. De ehhez mindenekelőtt a költészet megértésére és élvezetére, természetére kell megtanítani. Azt kell megtanulnunk és megtanítanunk, hogy a költészet csak mint költészet taníthat valami másra is. Csak önmaga ismeretén keresztül képes másnak az ismeretéhez elvezetni.

Teljességgel helyettesíthetetlen szerepe az emberi világban az, hogy olyan dolgokra tanít, amikre csak ő tud megtanítani. A költészet minden titka, létjoga és értelme abban a többletben van, amit a „cicáznak a szép csendőrtollak” sor másképpen elmondhatatlan módon azon túl mond, hogy „csendőrszuronyok biztosítják a nagybirtok uralmát”. A költészetből nem azt tudjuk meg, hogy a kartellek egyre alacsonyabbra nyomják le a munkabért – ezt sok minden másból megtudhatjuk, különböző szinteken: az értéktöbblet-elméletből, közgazdasági statisztikákból, üzemi riportokból stb. A költészetből azt tudjuk meg, mit kuncog a krajcár szombaton, bérfizetéskor, a (mindezeket többnyire nem ismerő) szövőlányok kezében. Az iskolai irodalomoktatásnak – mint egyébként az iskolán kívüli, a felnőtt irodalomoktatásnak, a kritikának és irodalomtudománynak is – mindenekelőtt és minden új alkalommal, minden konkrét irodalmi (művészi) alkotás alkalmából újból arra kell megtanítani, mi abban a művészet, miben áll a szóban forgó művészi alkotás „különössége”; vagyis: az „esztétikum sajátosságára”, és minden adott mű esztétikai sajátosságaira.

Hátha József Attilától nemcsak azt lehet megtanulni, úgy általánosságban, mi a hazaszeretet? Hanem azt is: mi a költészet? És hogyan tanítsuk? Más szóval: azt, amit senki mástól nem lehet megtanulni. Nemcsak a tanulóknak, a tanároknak sem.

7

Ajánlás

Külön feladat volna megrajzolni azt a görbét, amelynek mentén az ilyen iskolai verselemzés összefügg egész iskolán kívüli irodalomszemléletünk egyes iskolás változásaival. Hogy miként határozza meg az irodalomtudomány állapota az iskolai irodalomtanítás ilyen állapotát. S hogy, fordítva: az ezen felnőtt olvasók (és írók) hogyan határozzák meg a kritikának tovább is hasonló irányú fejlődését. Mert tudni kell: ez az irodalomszemlélet magasabb színvonalon megfogalmazva is ugyanilyen alacsony színvonalú marad.

„Mit tehet a költő?” – kérdezi fontos, szép könyvének címében Juhász Ferenc. Mit tehet a költő? – kérdezi minden költő, szorongva, a költészet kezdetei óta. Amilyen nehéz pozitív irányban pontosan felelni erre a kérdésre, olyan könnyű a felelet negatív irányban. Ha nem hagyjuk, sőt, ha nem segítjük elő, hogy saját benső eszközeivel hathasson, ha különös tanítását egyszerűen beleolvasztjuk a legáltalánosabb tudnivalók összességébe, akkor semmit, de semmit nem tehet. Akkor minden csodálatos, az idők kezdete óta bámult képességeivel egyetemben is teljességgel tehetetlen marad.

[1970]

A nem-tudás tudósa

Az érzékenyebb olvasó nem csupán olvasmányt olvas, hanem könyvet is; s ebben a kettős minőségében a szellem anyagi foglalata maga is szellemi táplálékká változik. Különösen így van ezzel a legérzékenyebb, vagyis a fiatal olvasó, akinek számára első olvasmányai között minden egyes könyv külön élménnyé válik – akárcsak az első szerelmek. Amelyek nemcsak a szeretett lényt őrzik meg az emlékezetben, hanem a vele való együttlét minden külső mozzanatát, a tópartot, ahol sétáltak, az első találka talán csak egyetlenegyszer látott színhelyét.

Aranyt máig csak Ráth Mór-féle 12 kötetes kiadásban szeretem igazán olvasni, máig csak azzal a papírral, azokkal a betűformákkal összeforrva igazán „autentikus” számomra, bár a filológia azóta többszörösen meghaladta ezt a kiadást.

Mikor ebbe a Montaigne-be bepillantottam ugyanazt a visszatalálást éreztem húszéveskori Montaigne-élményemhez, méghozzá kettősen is. Az eredetileg az Officina Kiadó „csillagos” kiskönyvtárában megjelent válogatás (melynek a mostani változatlan újrakiadása) mindjárt magához rántotta azt a francia szöveget is, amely akkor – a véletlen jóvoltából – hozzákapcsolódott.

Alig szereztem meg a kis Officina-kötetet, a Váci utcai Lauffer könyvesbolt kirakatában megpillantottam azt a francia kötetet, amelynek alapján készült: a párizsi Corréa Kiadónál megjelent André Gide-féle válogatást, a válogató bevezető tanulmányával. Montaigne szövege azóta ezzel a két kis könyvvel azonossá vált számomra, az akkor „modernnek” számító kettős fényképpel együtt, amely, mint az eredeti „frontispiece”-e (címlapelőzéke) egymásra, pontosabban egymásba kopírozva mutatta a két kopasz koponyát: a spanyol fodros körgallérból kiemelkedő XVI. századi, szikáran elkeskenyedő, szakállas arcot szemből nézve és a XX. századi kerekded, sima, állával a kezébe simuló profilt.

Montaigne nemcsak az európai művelődés egy meghatározó könyvének, hanem egy éppolyan meghatározó műfajának megteremtője is. Ritka író, aki műfajt teremthet. Ki teremtette a lírát? Még a líra egy külön válfajának, a szonettnek első használóját sem tudjuk megnevezni. Ki írta az első regényt? …De az első esszét biztos tudomásunk szerint Montaigne írta, hiszen e szó (eredetiben: essai) addig csak, „próbálkozást”, „kísérletet” jelentett; azóta majd minden európai nyelven az irodalom egyik fontos, a mi századunkban még előkelőbb helyet kivívott műfaját is jelenti. Amelynek nem csak megteremtője és névadója, máig felülmúlhatatlan művelője is ez a reneszánsz nemesúr, polgármesterfi és maga is polgármester az akkori Franciaország legfontosabb kikötővárosában.

Működése a XVI. század második felére esik. A reneszánsz embere tehát, reneszánsz ember; de nem a vállalkozó, a kalandor alakjában, hanem – kora elnevezésének eredeti értelmében – mint régi világok felfedezője és megújítója, elfeledett, hosszan lappangó kultúrák újjászülője s ezáltal egy új kultúra egyik első nagyvonalú palléra.

Nem gátlástalan önmegvalósító, hanem éppoly gátlástalan önmegismerő. Nem kinyilatkoztató, hanem kérdező. Legfőképpen azt akarja megismerni, amit és akit legkevésbé ismerünk: önmagát. És leginkább arra akar rákérdezni, amiről a legbiztosabban tudja, hogy nem tud rá feleletet adni.

Esszéinek – amely voltaképpen egyetlen véget nem érő kísérlet arra, amiről tudja, úgysem képes megvalósítani – a görög antikvitás talán legjellegzetesebb központi emblémája a vezérelve: a delphoi jósda tanácsa: gnóthi szeautón – ismerd meg tenmagad; önmagunk megismerése – mint a világ egész megismerésének számunkra adott feltétele.

Önmagának feltett híres, szállóigévé lett kérdése pedig, a Que sais-je? – „mit tudok én?”, vagy kissé vulgárisra fordítva: „tudom is én?” – ugyancsak a görögség egyik legfontosabb magatartásformáját ismétli meg: a szókratészi tudást: hogy tudniillik, csak azt tudhatjuk, hogy semmit sem tudunk. De a semmit nem tudásnak ez a felismerése Szókrátésznál is, Montaigne-nél is, máig az egyik legtermékenyebb, és ha szabad így mondani, legbékésebb tudásunk marad.

Montaigne egész életén keresztül írt, előbb két kötetben, majd e két kötet átdolgozásához egy harmadikat fűzve s befejezhetetlen lévén így is befejezetlenül kiadott írástömege a „kételkedés” nagy monumentuma. Ahogy a róla szóló kései monográfiában kortársunk, Horkheimer nevezi, „a szkepszis funkcióját” vezette be gondolkodásunkba; ami egyben a tolerancia bevezetése is a megdönthetetlen fundamentumokba vetett fanatikus és gyilkos hitek és eszmék szaggatta európai szellem történetében. Nemhiába mindig újra aktuálissá válik, mikor ezek a hitek és eszmék válnak világi uralkodóinkká.

De nem még aktuálisabb-e akkor, mikor ezek a fanatizmusok éppen ledőltük robajával és űrével ajándékoznak meg minket, és egyben újabb fanatizmusok feltámadásával fenyegetnek? E mostani futó Montaigne-újraolvasásom ebben a vélekedésben erősít meg; s remélem, ebben erősíti meg azt a fiatal vagy nem fiatal magyar olvasót is, akinek eddig nemigen lehetett még vele találkozása.

De ez az újratalálkozás nem csak Montaigne-nyel, hanem az első olvasásélmény szerzőjével, a Kürti Pál készítette fordítással, nem pusztán a változatlan élmény újraélése volt. Az idő nemcsak nosztalgiával, hanem kritikával is gazdagítja az újraolvasót.

A könyvben ma is a régi otthonosságra találtam; a fordításban ma már nem éreztem oly otthonosan magam. Azóta jobban értem eredetiben Montaigne-t. S nem lehet nem éreznem, hogy az eredeti szöveg – a maga tárgyának és mondandójának tükreként – mennyivel körülményesebb, töprengőbb, önmagára kérdezőbb, mint a kissé túl jól fésült fordítás. Nem érzem benne azt az „akkor alakuló, még igába nem tört, szabad és egyéni francia nyelvet”, amelyet Gyergyai Albert már oly remekül jellemzett.

Kürti Pálnak, a harmincas évek érdemes irodalmi újságírójának a stíluseszménye a „franciás” magyar próza volt, amelynek Kosztolányi a korban a legnagyobb művésze. Csakhogy Montaigne még nem ennyire „franciás”. Montaigne a reneszánsz írója és nem a felvilágosodásé. Ha már nem is a kortárs Rabelais zabolátlanságával, de még nem is Voltaire eleganciájával fogalmaz. Stílusa sokkal aggályosabb, meditatívabb, ha úgy tetszik nehézkesebb.

Egy – magára remélhetőleg nem sokáig várató – új, terjedelmesebb magyar Montaigne-kötet fordítója bizonyára nem fog visszariadni ettől a nehézkességtől. S akkor Montaigne-t igazán olyannak láthatjuk, amilyennek ő akarta mutatni magát, könyvének előszava szerint, „háziköntösben, fesztelenül és mesterkéletlenül”.

1580-ban keltezett előszavát minden tetszelgés nélkül így fejezi be: „Ezért hát, olvasó, jómagam vagyok e könyv anyaga: ez bizony nem elegendő ok, hogy ráérő idődet ily léha és hiú tárgyra pazarold.” De ne higgy neki olvasó! Még most, több mint négyszáz év után sem pazarolod idődet, ha Montaigne-t olvasod.

[1991]

Fordítva is

Vagy inkább fordítás után. Annyi, annyi fordítás után. Pedig hányszor határoztam el, hogy abbahagyom. Leszokom róla, mint a cigarettáról. (Arról se sikerült.) Ami időmből, erőmből telik még, azt fenntartom saját, „eredeti” munkáimra. De hát nem tudok szabadulni. Mindig megkísért a démon. Kora kamaszkorom óta nem hagy el. Leginkább az „Analógia Démonával” – Mallarmé metaforája a költészetről – analóg démon: a fordítás démona. Sokszor csak egy felkérés. Kiadótól, folyóirattól. De leginkább mégis magától a műtől, amely „felkér”, mint másokat esetleg csak az olvasásra, engem mindig a fordításra. Mintha a fordítás nem is volna más, mint az idegen nyelven való olvasás egyik változata. Talán az egyetlen mélyreható olvasás, amire az anyanyelven kívül módunk van. De nem „fordítás”-e minden olvasás, az anyanyelvünkön való is? Még merészebben: minden írás is? A versírás is, szoktam volt mondani, fordítás: egy olyan nyelvből, amelyet nem ismerünk (a szellemünkben folytatódó állandó, nyelven kívüli gondolkodásból) egy olyan nyelvre, amelyet szintén csak hozzávetőlegesen ismerünk: a saját anyanyelvünkre. Hiszen még olyan hatalmas költők, mint Shakespeare vagy Arany használt nyelve is milyen behatárolt ahhoz a határtalansághoz, amely minden nyelv állandóan örvénylő, terjedő, parttalan tengerárja? Másfelől: Goethe – tabudöntögető kedvében – nem arról panaszkodott-e, hogy milyen nyomorúság német anyanyelvébe zárva lenni?! Nos, a fordítás százfelé szabadította ki belőle.

Ha már a parttalan szó kiformálódott a gépemen: akaratlanul is behatároltam azt az ugyancsak határtalan és parttalan területet, amelyet a fordítás (kivált a művészi, még kiváltabban a költői fordítás) fogalma magába zár, illetve nyitottságának megannyi irányát, vektorát kirajzolja: legalább egy nyíllal jelezve, mint a ki- és bevezető utakat. Hogy azok hová vezetnek? A fordítás útjai? Ahová magának a költészetnek az útjai: a szélrózsa minden irányába, melyeknek sehol sincs végük. Nem a céljukat kell keresni, hanem magát az utat. Azon találjuk a célt: minden lépésre egyet.

Ezzel voltaképpen ott folytathatom, ahol kezdeni szerettem volna. Ahogy a magam számára nevezni szoktam: a költői fordítás első antinómiájával. Ez pedig az, hogy az irodalom, mint olyan, a fordítással kezdődik. Legalábbis a számunkra, akik az „eredeti” szövegeket még éppúgy nem ismerjük, mint magát az Eredetet. Hogy ne merüljünk mélyebbre a múlt mélységes mély kútjában, csak európai műveltségünk első nagy könyvéig, a máig is egyedülálló könyvig. A Könyvig: az Ószövetség maga is egy több nyelvű könyv. Egyes részei különböző nyelveken vannak írva s már a címe, aminek különböző változatain ma is minden európai nyelv nevezi: fordítás – Gubla (görögül Büblosz) város nevéből származik, amely egyben papírt, tekercset, végső soron könyvet jelent. A szövegek egy fontos része arámi nyelvű, a többségi héber mellett, de közben a Septuaginta korabeli görög fordítása, az arámi targumfordítások és Jeromos latin Vulgatája is mintegy „eredetinek” számít. Az európai műveltség ez egyedülálló alapkönyvének – a tudomány jelenlegi állása szerint mintegy 600 nyelvre való fordítása (köztük sok nyelven számos egymásra következő fordítása), valamint 1100 nyelven készült részleges fordításai – tehát mintegy egymásból is készültek: azt lehet mondani: az eredeti héber-arámitól s az alig későbbi görög-latintól kezdve máig mind fordítások fordításainak fordításai. Minthogy mindezen nyelvek nemzeti irodalmaiban végeérhetetlenül tovább folytatódik ezeknek a minden kultúrában el- és szétterjedt szövegeknek, illetve részleteiknek vérkeringésszerű, állandó többé-kevésbé nyílt vagy többé-kevésbé bújtatott továbbáramlása, amely ugyancsak a fordítás igazi természete, úgy is, mint magának a kultúrának a belső működése. A Biblia szövegeinek ez a szerves burjánzása egyúttal monumentális és egyetemes paradigmája magának az egyetemes irodalomnak.

S itt eljutunk ahhoz, amit a fordítás 2. és 3. antinómiájának nevezek. Csak oly röviden, ahogy ez a rövid írás megengedi. Régóta áll szemben az európai irodalomban az az elterjedt nézet, hogy a legmagasabb rendű irodalmi szövegek – elsősorban a költészet – lefordíthatatlan, s az a tény, hogy mióta csak irodalmi eszünket tudjuk, ezek a szövegek, s többnyire mindig éppen a legértékesebbek, a Bibliától kezdve s ahhoz hasonlóan, állandóan a fordítás „abúzusának” esnek „áldozatul”, illetve a fordítás által diadalmaskodnak, nemegyszer megelőzve a saját nyelvükön való érvényesülésüket. Homérosz, Dante, Shakespeare, Cervantes, Racine, Goethe, Petőfi, Puskin, Baudelaire, Proust, csak a „leglefordíthatatlanabbaknál” maradva, mind számos nyelvre le vannak fordítva, s mind a saját nyelvükhöz hasonló hatással érvényesülnek a fordításban is. Aminek csak egyetlen – ám elengedhetetlen – feltétele, hogy a fordítás is alkotás legyen.

S itt ütközünk a 3. antinómiába. Hogyan válik alkotássá? Ugyancsak régi (ál)vita szerint, a „hűség” vagy a „szépség” révén? A fordításnak természetesen hűnek kell lennie az eredetihez. Csakhogy minden hűség nemcsak valamihez való hűség, hanem valakinek a hűsége is valamihez: ami egyben valóban azt jelenti, hogy tökéletes hűség nem létezik, hiszen akkor hiányozna belőle az a másik valaki: a fordító. Akkor pedig nem volna mitől alkotássá lennie a fordításnak; tehát hűtlen lenne az eredetihez mint alkotáshoz. A fordítás a legmagasabb szinten tehát továbbírása, továbbalkotása az eredeti műnek. Így lesz maga is eredeti mű.

Ezeknek a korábban csak ösztönösen érzett, később folyamatosan sokszor át- meg átgondolt belső ellentéteknek a jegyében párosult költői pályámmal kezdettől fogva a költői fordítás is. Ennek a hosszú, folyamatos munkásságnak az eredménye a Szélrózsa, legfontosabb versfordításaim három kötetre tervezett gyűjteménye, amelynek most megjelent első kötete adja az alkalmat erre a kis összegzésre.

Befejezésül erről csak annyit, hogy a most napvilágot látott eső kötet a „klasszikusokat” gyűjti egybe, a kezdetektől, az Énekek énekétől és a Görög antológia antik epigrammáitól kezdve a XIX. század végéig. Ezt követné a második kötetben a modern francia költészet széles áttekintése Baudelaire-től napjainkig, időpontjait tekintve tehát szinte beékelődve az első kötetbe. Majd a harmadik kötet a XX. századi más költészetekbe nyílt útjaimat követi. Minthogy eredendő érdeklődésem a költészet modern és legmodernebb körébe vonz leginkább, a várható két újabb kötet tartalmazza fordítói munkámnak azt a részét, amely leginkább kecsegtet ismeretlen, magyarul csak általam ismert vagy először csak általam megismert, korunkbéli nagy költők felfedezésével. Szeretném, ha az olvasó, aki megismerkedik e most megjelent kötettel, érezné, hogy csak a nyitányánál tart: a függöny felgördült, de az „opera” még ezután következik.

[1993]

…Dedikálom…

Már nem is tudom, mióta ülök itt, az írás megszokott, mégis mindig új nyugtalanságával az íróasztal mellett, és sehogy sem tudom elkezdeni ezt az ismeretlen olvasónak szóló dedikációt (éppúgy, mint sokszor, amikor egy-egy ismert, baráti olvasónak kell dedikálnom). Máig sem hagyott el a határidőre való írás görcse, amely már gimnazista koromban is mindig az utolsó éjszakára hagyatta velem a házi dolgozat megírását; az angolnak külön kifejezése van erre: ilyen „night-beforer” maradtam mostanáig. Kapóra jön hát ez a dedikált könyv, amely kihull a levélszekrényemből (persze a földre, mint majdnem minden nyitásnál). Barátom könyve, Michel Deguy-é, a párizsi Seuil kiadónál jelent meg. 1988. februári impresszummal, szóval vadonatúj: A költészet nincsen egyedül. Ha már megtiszteltek azzal, hogy saját könyvemet ajánlhatom e hasábokon, mért ne fordítanám arra e megtiszteltetést, hogy egy másik könyvet ajánljak? Annál is inkább, mert ez a könyv a magyarul olvasó előtt egyelőre zárva van. Legalább valamit az ő számára is kinyithatok belőle. S akkor is a magam könyvéről beszélek, hiszen mi mást mond az én könyvem is? Minthogy a költészet nincsen egyedül. Meg azt, hogy egyedül van. S hogy ebben a (több értelemben is felfogható) egyedülvalóságában találja meg igazi feladatát az emberek között.

Tanulmányaim új gyűjteményének címe – A költészet ötödik évada – kettős értelmű. Utalni egyszerűen arra az esetleges tényre utal, hogy A költészet évadai címen épp egy negyedszázada megindított esszésorozatomból eddig négy kötet jelenik meg, ez tehát az ötödik. Jelenteni azonban – vagy jelképezni, jelezni, jelölni – azt a „különösséget” jelenti, ami a költészetnek (respektíve: a művészetnek) legfőbb természete. Hogy bár (vagy éppen: mert) legbelülről jön, mindig valamiképpen kívül helyezkedik el. Hogy min kívül? Még azt is nehéz róla megmondani. Státusa, a genus irritabile, mindkezdetétől fogva mindmáig meghatározhatatlan a társadalomban; a modern társadalmakban még meghatározhatatlanabbá vált. Olyan, mintha súlypontja önmagán kívül esne. Lebegő minőség és mennyiség, amely mindig jelen van és sokszor nem tudni, miként van jelen közöttünk. Amilyenek a modern fizikai elképzelésben az anyag elemi (és még elemibb) részecskéi, amelyeknek léte igen, hol- és mikor-léte azonban nem konkretizálható. Vagy a matematikában a végtelen után mindig újra következő számsor. Vagyis: ez a négy évszakon túli ötödik évszak, ez a szökő-évszak, amelynek nincs helye (ideje?) a naptári évben: az emberi létezésnek azok a meghatározhatatlan időegységei, amelyeket a naptár nem tud beleszámlálni a maga idejébe; amelyek elvesznek a kozmikus időben; de egyben fenn is maradnak a történelemben. „Ami megmarad, azt a költők csinálják”, ahogy Hölderlin mondta.

De a költők, miközben ennek mindig tudatában vannak, mindig önnön fölöslegességük és egyedüllétük érzésével küzdenek. „Van hallgatód? Nincsen?” – kérdezi az az Arany, akit azóta is egyik nagy nemzeti klasszikusunknak tudunk (s csak a magyar költő külön és sajátos helyzete miatt nem tart a maga klasszikusának a világirodalom is). Egyszerre téve föl a mindenkori költők mindenkori kérdését, de egyben annak a sejtelemnek a felhangjával, hogy Európa elkövetkezendő új, technikai korszakában a sok egyéb válság között a költészetnek is új válságai alakulnak ki. Róla. Aranyról szól könyvem első tanulmánya, mintegy jelezve, hogy a továbbiakban a költészetnek ezt a régire ráépülő, de új helyzetét fogom vizsgálni. Amit ugyan már egy egész vaskos kötetben megkíséreltem (Philoktétész sebe), ám itt most elsősorban a magyar költészetre való különös tekintettel; és ezúttal nem nagy vonalakban, hanem az egyes költők pályáját vagy folyóiratok köré csoportosuló műhelyeit követve nyomon.

És itt nem lehet nem szólnom arról, amiről e tanulmányok maguk is szólnak: hogy a magyar költészetnek ez a huszadik századi vonulata nekem nemcsak irodalmi élmény, és nemcsak irodalmi probléma, hanem a legszemélyesebb élet, önéletrajz, és önéletrajznál is több: sors és örökség. Minden gyerek először apja sorsán (mesterségén, munkáján, társadalmi helyzetén) keresztül nézi a világot. Ha írói érdeklődésemet sokszor elmarasztalóan, túlságosan irodalmi irányultságúnak nevezték, nem vették figyelembe, hogy az én számomra – nem felnőtt íróként, hanem az irodalmat nem is ismerő kisgyerekként – az élet a költő életén keresztül mutatkozott meg: számomra az irodalom nem irodalmi, hanem egzisztenciális, vitális, legkonkrétabb társadalmi összefüggéseiben nyilatkozott meg. Hogy ez apámról szóló írásaimat mennyire meghatározza, magától értetődik. De ugyanígy meghatározó akkor is, ha – mint ebben a könyvemben – Babitsról, Kosztolányiról, Füst Milánról van szó, akik gyermeki világom emberi alakjai voltak, mielőtt ifjúságom, majd egész életem legfőbb irodalmi jelenségeivé váltak volna. Továbbmenően: az írói sors mint elsődlegesen emberi sors eredendő élménye az irodalomról való mindenfajta gondolkodásomat átszínezi; akkor is jelen van, ha akár ezredévekkel ezelőtti költő művével foglalkozom. Igen, nincs benne tagadnivaló (s ha volna, se lehetne tagadnom), kimondom tehát kereken: én az életet mindenekelőtt a költészeten s a költészet örök művén munkálkodó költők életén keresztül láttam és éltem át. A költészetről szóló írásaim és könyveim monomániásan egymáshoz kapcsolódó sorozatát talán lesz mód egyszer a maga sajátos, éppen ezért nem minden eredetiség nélkül való írói-emberi világként fogni fel.

Úgy gondolom, amikor a költészetnek – mint most nálunk, és nemcsak nálunk – az ázsiója, keletje, vagy újabban leghasználatosabb szavunkkal szólva, piaca hagyatlóban van, épp akkor növekszik meg a fontossága; s e fontosság tudata is, ha talán csak azokban a kevesekben is, akiknek feltehetően számarányuknál sokkal nagyobb részük volt mindig az emberi kultúra fenntartásában.

Deguy segítségével kezdtem, hadd fejezzem is be ővele:

„A költészet ragaszkodik a költőkhöz, mindig ahhoz az egyhez, aki hozzá ragaszkodik. S ha »mások« nem tudják elviselni »tolakodását«? Ő maga kész csaknem-semmire redukálni magát, alázatosan és gőgösen, vagyis talán paranoiás módon, arra a kicsiny kis »kötetre«, amelyről eleve tudja, hogy »senki« se várja, és senki se fogja érteni; de közben fenntartja eredendő jogát az egyetemességre.”

Sokféle kitérőin és labirintusain keresztül, melyekben bolyongani hívom az olvasót, az én könyvem is körülbelül ennyit szeretne mondani.

[1988]

Elmaradt felszólalás (miatt)

Ehhez hasonló még nem történt velem. Felhívtam az Ébresztőt, hogy másnap reggel pontban hétkor ébresszenek. Miután az én kocsim is, a fiamé is egy és ugyanaznap (ezen a napon) romlott el, nem volt ki kivigyen a repülőtérre, felhívtam a 666-666-ot, és kértem egy taxit (a repülőtérre) 3/4 8-ra; 9-kor indult a frankfurti gép. Ébreszteni nem ébresztettek, „szerencsére” magamtól felébredtem, némi késéssel, de azért még úgy-ahogy időben. Félig felöltözötten lerohantam a kapuhoz, hogy megkérjem a taxit, várjon egy kicsit, mindjárt jövök. A taxi nem volt ott. Később se. Szóval ilyen nem gondoltam, hogy történhetik velem – Európa felé haladtunkban. Európa, persze, megint arról lett volna szó. – Luxembourgba kellett volna indulnom – megtisztelő meghívásra – az – idézem a programot – „Luxembourg Nagyhercegség Minisztertanácsa és az Európa Tanács, az Európai Közösségek Bizottságával együttes védnöksége alatt” rendezett konferenciára, melynek címe: „Az író jövője, Európában a berlini fal leomlása után”. (Ezen) európai utam meghiúsult – kicsit félek, nem minden messzebbre mutató szimbólum nélkül – nemcsak az én számomra. Pedig be akartam számolni róla az Élet és Irodalomban. Most csak az előre kért és elkészített francia nyelvű felszólalásom fordításával mondhatok róla valamit.

Tisztelt Uraim és Hölgyeim, Elnök Úr, az Európa Parlament Főtitkára, a Luxembourg Nagyhercegség Minisztertanácsának Elnöke, kedves Václav Havel, kedves Jorge Semprun stb., stb., stb. – kezdtem volna felszólalásomat, imigyen folytatva: (Sajnálatosan elmaradt) utazásom előtti napon az egyik legnagyobb budapesti napilapban olvasható volt egy interjú a Honvédelmi Minisztérium államtitkárával, a következő nagybetűs címmel: „EBBEN A TÉRSÉGBEN BÁRMI MEGTÖRTÉNHET”. („Tout et n’importe quoi”, ahogy franciára fordítottam.)

Nem mondanám, hogy nagy általánosságban azonos politikai véleményen lennék az Államtitkár Úrral. Itt idézett mondatával azonban nem lehet egyet nem értenem. Mi több, ezeknek a szavaknak teljes horderejét napról napra átérzem – s ha nem tévedek, ezt honfitársaim, sőt a „térség” lakosainak túlnyomó többségével együtt tehetem (bár ne tehetném). Mindnyájan napról napra olyan „jövőben” élünk, amelyet még a legközelebbi múltban sem tudtunk volna elképzelni, kiváltképp nem a nevezetes fal leomlásának napjaiban.

Persze, tudom azt is (sokakkal ellentétben, akik oly pontosan látszanak látni a jövőt), hogy a fenti mondatot a történelem bármely időpontjában és bármely térségében el lehetett (volna) mondani. De sokszor és sok helyen (például most és itt, ti. Luxembourgban) esetleg kisebb horderővel és gyengébb intenzitással. Vagy: el lehetett volna mondani – de lehetett (lehet) nem elmondani is. Mert nem jut minden pillanatban (majdnem) minden ember eszébe. Mindezzel együtt, általában sem vagyok híve a jövőről való beszédnek (elég sok mondanivaló van – mindig – a jelenről és a múltról is), a jövőkutatást, a futurológiát meg egyenesen szentség (vagyis: valóság)-törő illúziónak érzem. Én (és a velem egyívásúak), írói pályája (legalább fél évszázados) kezdete óta a túl hirtelen, vagy éppen túl lassú, mindenképpen váratlan, brutális és mindenki számára előreláthatatlan változások világában folyt le. Most sem érzem, hogy ez volna az a pillanat, amikor felelősséggel belepillanthatok a jövőbe, legyen az akár az íróé, vagy általában az emberé, vagy szűkebben Európáé, amelyre mostanában – itt és ott, ott és itt – annyit hivatkozunk.

Felszólalásom ezért rövid lesz, ha nem is a lehető legrövidebb. Hiszen az – mint azonnal hallani fogják – voltaképpen egyetlen mondatba is bele lenne foglalható. Mindenesetre: inkább Önöket hallgatni jöttem ide, mint beszélni. Örömmel látom közöttünk nem egy olyan barátomat, akivel együtt nemrégiben – alig két hónapja – egy hasonló nemzetközi konferencia alkalmából – ellátogattunk Delphoiba, egy feledhetetlen délutánon. Ott álltunk – ha nem is az artaud-i Limbus, hanem – az európai kultúra köldökén. Melyet a most is látható „Világ köldöke” kő jelez. De még ott, a Jósda lépcsein maga Püthia jósnő sem szokott más jóslattal vagy tanáccsal szolgálni, mint a híres mondattal: Gnóthi szeautón. Ismerd meg tenmagad.

Valójában, az egyetlen dolog, amit a jövőről – nevezetesen az európai író jövőjéről – mondani tudok, az, hogy ez a jövő nem lesz, nem lehet más, s nem is kell, hogy más legyen, mint a múltja volt: vagyis, az írás. (Ez volna az a fentebb jelzett egyetlen mondat, amiben minden valódi mondandóm összefoglalható.) Vagyis a (mindig) feladata: hogy hű maradjon ősi és mindenekfölötti feladatához, az európai irodalom (vagy irodalmak) megszakítatlan és megszakíthatatlan vonulatának folytatásához, amely nélkül nem volt és nem lesz Európa. Még akkor sem, ha a volt – úgynevezett – keleti-országok mai politikája (és hozzá kapcsolódó irodalmi élete) gyakran igen keveset látszik törődni a kultúra helyzetével, az író helyzetével, még kevésbé az író jövőjének helyzetével. Még akkor sem, ha ott – ahonnan én jövök – az az Európa, amelyhez oly görcsösen kívánnak „csatlakozni”, sokak előtt nem látszik egyébnek, mint egy óriási Piacgazdaságnak, ha nem egyszerűen egy gigászi Vásárnak, ahol meg lehet gazdagodni, és lehet nem törődni mások elszegényedésével. Nemhogy a kultúrával. Nem vetve számot azzal, hogy, ha mégse kell olyan messziről indulniuk, indulnunk kell Európa felé, az éppen itt, még jobban, mint másutt Európában, csakis a kultúrának, az én hazámban mindenekelőtt az irodalomnak tudható be, mely régesrégóta „európai” („szintjét” és „minéműségét” tekintve egyaránt) és nagyrészében az tudott maradni az elmúlt évtizedek nem éppen európai viszonyai között is. Mindennek ellenére.

Nálunk az irodalomnak most – fájdalom, nem másként, csak legfeljebb más előjellel, mint régebben – egy olyan felfogását tartják uralkodónak egyesek, amely szerint az olyan ínséges időkben, mint a mienk – jelen pillanatban is, az elmúlt időszakban is – az írónak mindenekelőtt az ország fennálló (vagy éppen fenn nem álló), de mindenképpen politikai és gazdasági rendjének közvetlen segítőjévé kell lennie. Ez volna (lenne) szerintük az író (kelet-, középkelet-, keletközép-) európai autochton szerepe; nem látva, hogy ez a szerep – kivált a XX. században – éppen nem az író európai szerepe. A politikai és gazdasági felfogások közvetlen küzdelmében vállalt közvetlen szerep, és nem a kultúráért vívott közvetlen küzdelem. Amelyért minden „fennálló” és „fenn nem álló” politikai-társadalmi berendezkedéssel meg kell vívni. És akkor még hol marad az igazi, a mindennapos küzdelem, a kultúrára nézve legfontosabb, amelyet elkülönült magánynak, a kultúrát alkotó egyéniségnek kell megvívnia önmagán belül – az alkotásért.

Azt lehet erre mondani, és szokták is mondani, nekem külön címezve is, hogy olyan fontosságot tulajdonítok az irodalmi alkotásnak, amellyel már régóta nem bír, talán sohase bírt, és még kevésbé fog bírni. De hát, itt, most éppen e fontosság tudatában gyűltünk össze, nem? Itt csak lehet hangsúlyozni. Ha végigtekintünk az európai irodalom történetén, s azokon a kiugró pontjain is, amelyeket „halhatatlanoknak” érzünk és nevezünk, azt látjuk, hogy mindig „nehéz”, többnyire nyomorúságos, szűkös, ínséges, és minden rosszal fenyegető időben jött létre, in dürftiger Zeit, ahogy Hölderlin írja költészetének egyik fő középponti és untig idézett helyén. Az európai irodalom egyik fő dicsősége, hogy megélve túlélte a 7, 10, 30 és 100 éves háborúkat, a sokszor száz évnél is hosszabb polgárháborúkat, és művei, ezeket a nehéz időket tükrözve, de főként, ezek közben, ezenközben is megőrizték önmagukat, magát a költészetet. Az is igaz, hogy az irodalom – és éppen az európai – kiváltképp a legutóbbi században, a modernizmusok súlyos századában, mondjuk Rimbaud-tól és Hopkinstól kezdve, mindig meg is kérdőjelezte önmagát, akár önmaga létezésének értelmét is, állandó küzdelemben áll a maga kettősségével – amely leküzdhetetlen és kikerülhetetlen kettősség –, folytonos küzdelem magában az alkotóban saját hasznosságának és saját fölöslegességének tudata között. Rimbaud óta, az európai költő, sőt maga a költészet úgy áll szemben önmagával, állig felfegyverkezve (vagy olykor éppen olyan fegyvertelenül), mint a római arénák harcosai. Gladiátor – ezt a címet adta még az oly elhúzódóan „klasszikus” költő is, mint Valéry, hátramaradt rengeteg Füzeteiben annak a résznek, ahol a költő legbensőbb munkájáról szól. Nem merő haszontalanság-e mindez, ami nekünk, költőknek, a világ legfontosabb dolgának tűnik? Változott-e valaha is bármi a világban a költészet által? Lett-e valaha is akárcsak valamivel jobb tőle a világ? Kikerülhetetlen kérdés. De éppoly kikerülhetetlen a kérdés tükörszimmetrikus képe is. Változott volna-e valaha is jobb irányba a világ a költészet nélkül? Igaz, a háborúk, polgárháborúk, az egyéni élet elkerülhetetlen és a társadalmi lét talán elvben elkerülhető nyomora valóban sosem szűnt meg, a költészet kíséretében sem. És a költészet nélkül? Vajon megszűnt volna? A kérdés, melyet Hölderlin feltesz magának, s amiből fentebb még csak egyetlen szót idéztem, kimondva, vagy kimondatlanul állandóan mindnyájunk nyelvén ott van. „Wozu Dichter in dürftiger Zeit?” Viszont többnyire elfeledjük a választ is idézni, amit Hölderlin azonnal megad rá. „De ők olyanok, mint a Boristen felkent papjai, / akik egyik tájról a másikra járva bolyongnak a megszentelt éjszakában.”

S ha már a jövőről van szó, s miután nekem magamnak nincs különösebb elképzelésem a jövőről, engedjék meg, hogy tovább idézzek. Ezúttal egy amerikai költőt e század közepéről. Delmore Schwartzot, aki ezt mondja a „költészet birodalmá”-ról:

A költészet gyors, mint a tigris, ügyes, mint a macska, és élő, mint egy narancs, / és mégis halhatatlan: örökzöld, s mindig virágban áll; a fáraók és a cézárok már régesrég letűntek, / mikor ő még tovább ragyog, keményen, mint a gyémánt, / mert a költészet a lehetőség jelenideje…

Ha az emberi létezés és annak története csupán válságok sorozata, valamilyen állandó kivezető út is mindig van e válságból, méghozzá éppen ez, amiről Delmore szól: a lehetőség jelenideje, vagy talán a jelenidő lehetősége, mely a költészetben mindig jelen van, illetve a költészet által mindenben jelen lehet, amit élünk. A lehetőség (e) jelenideje, a jelenidő e lehetősége, amely éppúgy telve van múlttal, mint jövővel.

Végezetül csak annyit, hogy Hölderlinnek egy másik, még véglegesebb válasza is van a saját kérdésére, egy sokkal későbbi versének utolsó sorában. „Was bleibet aber, stiften die Dichter.” Itt is (mint fentebb) a kulcsszó az aber. Ezzel az egyetlen „de”, „azonban” kötőszócskával elsöpör minden kétséget a költészet „haszna” vagy „fölöslegessége”, a költészet (minden művészet) nagy „miértje” felől. Gondolhatunk és mondhatunk akármit – látszik mondani Hölderlin –, végső soron mindig itt van ez az aber, amire lehet ugyan cáfolatot keresnünk, bármelyik jelen időben, de a múlt, az európai történelem nem szolgál rá semmi cáfolattal, egyes-egyedül csak igazolással szolgál. „Ami azonban megmarad, azt a költők csinálják.” Az író jövője nem lehet ezután se más, mint ami mindeddig volt: megkísérelni mindig újra, hogy valami olyat létrehozzon, ami „megmarad”,ami maga lesz a jövő: nem feltétlenül „az író jövője”, de bizonyára mindannyiunké.

(Írtam 1991. november 9-én, abban a hiszemben, hogy 11-én módomban lesz elmondani. Lám még ilyen kis léptékben sem lehet előre látni „az író jövőjét”.)

Esti kérdés

Este van, mikor a pesti Nagymező utcában belépsz a színházba. Este van. És „sokat mond, ki azt mondja: «Este»”. llyen szépen tudta ezt Hoffmannsthal, Babits kortársa s egyik költői rokona. Este. A kérdések napszaka. A költészet fölöslegessége? A költészet szükségessége? A politika üdvei? A politika átkai? Közös és eltérő, olykor egymást élesen metsző pályáik? Este van. A kérdések napszaka. A legfőbb kérdések – ha vannak ilyenek – ilyenkor törnek ránk, a „mindennapos agyvérszegénység”, a „kis halál” beállta előtt. Mikor megnyúlni látszik az idő, mint az árnyék. Akkor még sokáig lehet élni. Egészen estig. Miért fogy (vagy nő?) a Hold? – kérdezzük este. Mert sose fogy és sose nő a Nap, feleljük reggel.

A színpadon közben a Költő inkarnációjaként már meg is jelent a Színész – vagy a Színész inkarnációjában a Költő? Ezt éppúgy nem lehet – és nem szabad – eldönteni, mint a nemsokára majd elhangzó első nagy babitsi kérdést: az énekes szüli-e a dalt? vagy a dal szüli énekesét? De egyelőre még csönd van. Aztán a várakozás – és a színlap tudósítása – ellenére, nem ez a kérdés hangzik fel. Hanem, a technika kísérteties – még mindig kísérteties – mutatványa nyomán, magának a költőnek a hangján megszólal a fő kérdés, minden esti kérdéseink legestibbje, maga az Esti kérdés:

Vagy vedd példának a piciny fűszálat… Itt vagyunk hát létünk növényi szintjén; a szöveg szerint. Ám a szöveg által egyben az emberi szint legföntjén, s még talán annál is följebb: az önmagunk túlélésének lehetőségében:

miért nő a fű, hogyha majd leszárad?

miért szárad le, hogyha újra nő?

Babits hangja testetlenül testté válik, ahogy énekhang nélkül is szinte énekli, az átélés gátlástalan inkarnációjában az egymásba kapcsolódó, megint szétváló, de egymást a rímek delejével mindig újra egymáshoz rántó sorokat, a hatalmas egy-mondat megállíthatatlan rész-mondatait… Hangja azonban – szinte természetellenesen e megszakíthatatlan kohéziójú szókapcsolatokban, amelyek nem is csupán egy mondatot, hanem együtt már-már csak egyetlen szót alkotnak, a technika újabb kísérleteként – megszakad… és mintegy átvándorol a színészbe, immár nem a technika, hanem ellenkezőleg, a lélekvándorlás valamiféle tüneménye révén. Mert a színész nem ott folytatja, ahol a költő szava megszakadt; más szöveget folytat és más fekvésben. Nem utánozni készül tehát a költőt, hanem újjászülni. Úgy-e, hogy maga is újjászülessék általa?

Mert a Bálint András Babits-estjének címéül és középpontjául választott verscím – Esti kérdés – nemcsak ebben az egy versben vetődik fel, hanem már az estet ténylegesen elkezdő versben ott van. Ez a kettős kérdés – az ember életére és halálára, illetve a művészet születésére és halhatatlanságára vonatkozó – megsemmisíti a dialektikát (a természetét), hogy utána rögtön újra felépítse; majd újból megsemmisítse. (S megint elölről.) A két kérdés egy Moebius-szalag, egy új geometria tere, ahol a másik oldalra átfordulva is ugyanazon az oldalon vagyunk. Élet és halál, illetve a mű és alkotója között hasonló dialektikus kapcsolat áll fönn. A megválaszolatlan kérdéseké. Az abszolút kérdés. A mű a művet készítő és a készülő mű együttes kreatúrája. Az elkezdett mű önmagát alkotja tovább, s eközben alkotva-alakítva újjászüli azt, aki e teremtésbe mintegy belehalt. A mű – különös parthenogenezis útján – önnön méhében fogan: az alkotó pedig az ő benne fogant műből kel életre. Különös szűznemzés, amely talán a legvétkesebb is.

De mire eddig jutsz, a legelső verset tovább folytatva magadban, már a műsor közepe táján járunk, éppen a tengelyében, vagy talán pontos aranymetszésében. Itt szólal meg a kérdések kérdése: az Esti. Ez a legnagyobb magyar nyelvű vers-mondat, ez a mondat-gigantosaurus, amely egyben olyan kecses is, mint egy gazella, ez a legbonyolultabb szerkezetű prousti mondat (körülbelül Prousttal egyidőben!), amely azonban kikezdhetetlen pontossággal méretezett verssorok abroncsában feszül, 52 rímelő sor közé egyetlenegy rímtelent zárva, amely azonban önmagán belül hordja a rímet. A csoda természetességével elkapott, vagy verejtékesen az anyagból kikényszerített rímek: csupa telitalálat, tízes kör. S a részmondatok, mintegy e rímek íveire támaszkodva sokszorozzák magukat, már-már visszahozhatatlanul tévedezve, hogy boltozatot boltozatra halmozva mégis visszataláljanak társaikhoz a már-már elvesztett statikát földrengéssel is dacoló stabilitásra váltva föl.

S ha már Proustra gondoltunk, olyan is ez a tökéletes építmény, mint egy velencei Ca vagy Palazzo, vagy még inkább annak a lagúna lágyan loccsanó vizében látható visszatükröződése. Mintha nemcsak a kérdező állna „a vízi városban, a Riván”, hanem a vers is: tömör reneszánsz monumentalitás, keletiesen keresett manierista rímek kiszögelléseivel merész gondolatátvágásoktól vagy éppen a végletekig feszített gondolatszámításoktól megcsavarodott barokk oszlopokkal.

Ennyi volna a költészet? Egy nem létező palota nem létező visszfénye a nem létező víztükörben „…mely miként a bűvös lámpának képe, van is már, de nincs is…”? Talán ennyi.

Kilépsz a színházból. Este van. S ezzel „sokat mondtunk”. A kérdések napszaka. S eltelve Babits verseinek (a vele oly rokon Valéry „charme”-jának értelmében vett) varázslatával, s azzal a másikkal, amelyet az előadó veti rá, ha nem is a „vízi városban, a Riván, hol lángot apróz matt opáltükör”, csak a Nagymező utca (és a Népköztársaság? Sztálin? Andrássy? út) sarkán e pesti mini-Broadway és minibordély szegényesen rikító fényei közt, mégsem tudsz megszabadulni a magad feltoluló kérdésétől: „Árván”? vagy „gyáván”? „mégis csak arra fogsz gondolni te is”, hogy „ez a sok szépség mind mire való?”

Miért nélkülözhetetlen a költészet, hogyha annyian megvannak nélküle? és miért vannak meg nélküle annyian, ha nélkülözhetetlen?

[1990]