Arionra emlékezve

Ha hinni lehet a görög mitológia korunkbeli nagy kutatóinak, úgymint Kerényi, Graves, Grimal stb., akkor olyan nagytekintélyű források, mint Hérodotosz, Servius, Vergilius, Ovidius, Hügéniosz és mások egyöntetűen azt terjesztik, hogy a méthümniabéli Arion az akkori lantosok közül senki mögött nem maradt el, s tudomásuk szerint először szerzett dithüramboszt, amelynek nevet is ő adott. Valamint azt is, hogy mikor a tengeri kalózok durván megfosztották a szicíliai dalversenyen nyert első díjként szerzett aranyaitól, készen arra, hogy a habokba fojtsák, miután a hajó orrára lépve elénekelte Nomosz Orthioszát és azzal belevetette magát a tengerbe, egy delfin vette hátára és épségben kitette Tainaron fokánál. Sőt, minderről maga is nyilvánosan számot adott a neve alatt fennmaradt egyetlen költeményében, hálaadó Poszeidón-himnuszában. (Amelynek szerzősége, természetesen, megkérdőjelezhető.)

 

*

 

Ami nem kérdőjelezhető meg, az az, hogy a görög mitológia számtalan szálú végtelen és felfejthetetlen szövedékében és szövevényében az emberi társadalom mindenfajta szereplői között jelentőségéhez méltón megjelenik a költő prozopopeiája is, méghozzá ennek a mitológiának egész poliszémikus jelentésterében, és magának ennek a szerepnek éppoly poliszémikus alakjaiban, azok egyszerre (vagy váltakozóan) marginális és középponti, átkozott és áldott, kiválasztott és kiközösített szituációiban. Az istenek, héroszok és emberek között folytonos kapcsolatokban jelenik meg ez a sok évszázaddal később genus irritabile-nek magasztalt és lesajnált, legkisebbszámú, még a királyoknál és fejedelmeknél is ritkább maroknyi csoportja. Azzal együtt, amit képvisel, ami „mesterségének címere”, és méginkább létezésének egyetlen értelme, az emberi életet minden más mesterségnél és hivatásnál teljesebben betöltő tartalom és levethetetlen álruha: a költészet (vagy még általánosabban: a művészet). Mindegyikük – más és más módon – az istenektől kapja lantját, és végletesen emberi sors várja: a kivédhetetlenül tragikus. Olykor egyenesen állati mértékben brutális. Marszüasz, a kétágú fuvola feltalálója végzetes konfliktusba kerül Apollónnal, aki egy fenyőfához kötözve elevenen megnyúzza. Amphión lantja hangzásának varázsával építi fel Thébai falait, aminek következtében ugyancsak Apollón végzett vele és Niobétól szült tizennégy gyermekével. Orpheuszt, a varázsló lantverőt hiábavaló alvilágjárásra késztetik isteneik, hogy végülis a haláltól megcsalt halhatatlan szeretőt az őrjöngő dionüszoszi nők tépjék darabokra. Egyedül csak Arion „ússza meg” (szárazon, bár éppen a hullámokban), csak az ő történetében nem találunk egyetlen apró utalást se halálára, csakis a halál elől való csodálatos megmenekülésére, a delphoi-i Apollón csodás állatának, a delfinnek segítségével. (Amelyről, eszerint, már akkor tudták, amit az egész további történelem folyamán csak a mi századunk közepén kezdtek felfedezni: a nyelv szerint is kimutatható titokzatos affinitását az emberek és istenek iránt.) Arion az egyetlen társai közt, akinek a lant nem szerencsétlenséget, hanem szerencsét hoz, nem ilyen vagy olyan drámai pusztulást, hanem életet, dicsőséget és gazdagságot. Legalábbis minden ránk maradt narratíva és utalás szerint. Egyikük még azt is tudni véli, hogy a megmentő delfin maga a delfinné inkarnált Apollón volt.

 

*

 

Arion neve és története a lehető legalkalmasabb pillanatban érkezett hozzám. A legelső európai történetíró jóvoltából. S még inkább a barát jóvoltából, aki a világháború kataklizmái közepette nagyreményű ifjú íródeákként máris nagy tudással és a régesrégi szöveget közelből követő, mintegy ismeretlenül új elbeszélőstílussal lefordította. Az ember tudásában láthatatlanul is nagy része van a barátságnak, ha nem Devecseri Gábor, gyerekkoromtól fogva barátom fordította volna Hérodotosz hatalmas művének 6–131. fejezetét, és adta volna ki (mestere és mesterünk, Kerényi professzor tanítványaként), bizonyosan nem kerül a kezembe ez a kis könyv, Kyros és Kroisos története, amelybe bele van szőve Arion legrészletesebb ránkmaradt története is. És mikor? A kötet impresszuma szerint 1943 végén (!), vagyis alig néhány hónappal azelőtt, hogy (szerénytelenül fogalmazva) magam is halálra szánva kerültem újdonúj kalózok kezére. Mielőtt, 1944 április elején be kellett vonulnom – nem a hadseregbe, hanem immár a német megszállás alatt rabszolgai frontszolgálatra, az utolsó napokban megírtam a magam „Nomosz Orthiosz”-át, a kalózoktól való menekülésre szánt himnuszomat, Arion címmel. (Számomra, máig tartósan is abban a hiedelemben, hogy megmenekülésem záloga volt. Ha nem is mitikus, legalábbis metaforikus értelemben.)

 

*

 

Végül is megmenekített a delfin (és Arion kezembe álmodott lantja) – igaz, kellett hozzá még egynéhány kisebb-nagyobb „csoda” is. De most már végképp nem rólam van szó, hanem arról, amiről szó van. Arion „feltámadása” Magyarországon. Itt nem kell ecsetelni az előbbiek után Magyarországon eltelt évtizedet, a felszabadulás röpke kis ideig valóságos felszabadulásnak érezhetett idő után az egyre mélységesebb csalódást – annál inkább az évtized vége felé itt, és környékünkön mind egyedül csak itt újból a szabadság reményét. Az anyagi (gazdasági) és közvetlen politikai szellőjárást nem mellőzve, csak nem tárgyalva (annak nem itt van a helye), csak az irodalomra térjünk. Hiszen arról van szó. És éppen ez az első szó: hogy végre az irodalomban az irodalomról is lehetett szó. Nevezetesen például arról a méltatlan elszigeteltségről, ami eddig a magyar irodalmat szinte kizárta az európai irodalmak közös erőteréből. 1848–49 diadalmasan elbukott forradalmát is követte valamicske európai érdeklődés és figyelem. De ez is hamarosan lecsengett. És legföljebb csak Petőfi csillagát csillogtatta meg – annak is inkább csak titokzatos, viharos aláhullását. Aztán: Európa csendes, újra csendes – lett –, Elzúgtak forradalmai. És csend maradt a magyar irodalom körül is – annál inkább, mert az a kevés figyelem, ami egy kurta történelmi percre körülvette, főként német, francia, angol nyelvterületeken, kevés – ragyogó – kivétellel (Heine, Ibsen, Swinburne stb.) nem az éppen heves harcok közepette megindult új, „modern” költői közegben zajlott le, inkább a lassan ugyancsak elzúgó romantika utóvédharcainak sáncai között.

Most, ti. e század ötvenes éveinek közepe táján, azonban ennél sokkal időszerűbb kortárs európai irodalmak kezdtek lépésről lépésre, egyre-másra látványos ugrásokra vetemedve is, a magyar költészet felfedezői, propagátorai, fordítói, hirdetői lenni. Nyilván az értelmiségi lelkiismeret szavára pattanva is fel, látva, hogy a hidegháború sajátos keretei között a politika és a társadalom nem volt, talán nem is lehetett felkészülve az 56-os magyar forradalom hirtelen előszelének (majd később, Illyés elhíresedett sorával, jobb híján, „szélárnyéknak”) megdöbbentő új európai klímájára. Az 56 előtti évek magyarországi „enyhülésének” és ugyanakkor egyre érezhetőbb felforrósodásának váltóárama átcikázott a nagy és kisebb európai országokon, legalábbis azok intellektuális világán. Ott is elkezdték „társadalmasítani” a többnyire önmagukba záruló költészet mintegy „rövidre zárt” létezésmódját. Megindultak, és hamar megsűrűsödtek a költők nemzetközi összejövetelei, szerencsés vagy kevésbé szerencsés kísérleteket tettek a majdnem lehetetlennek minősülő – általuk eddig minősített – fordításokra a kelet-európai „kis” nyelvekből, mindinkább a magyarból. Mindennek fejtegetésére – közte arra is, hogy e mozgások nemcsak az érintett (eddig számukra érintetlen) költészeteket ajándékozták meg, annyira, amennyire, egy újabb dimenzióval, nagyobb lélegzetvétel lehetőségével (ahogy tetszik), hanem a maguk számára is ismeretlen dimenziókat teremtettek –, mégegyszer mindennek fejtegetésére itt nincs hely és nincs is több indok.

Csak annyi konkrétumot még, hogy ennek a mozgalomnak vannak, kellettek lenni nagy névtelen prófétái és kétkezi munkásai, mindenekelőtt éppen a megszólaltatandó idegen költészetek anyanyelvi ismerői, mint ahogy kellett lenniük nagynevű és nagytekintélyű támogatóinak és munkatársainak is. Az első kategóriában nem lehet nem említeni – kivált a magyar költészetet illetően – Gara Lászlót, aki a szó szoros értelmében életét adta a magyar költészet francia megismertetéséért, a másodikban olyan nagy neveket, mint az ugyancsak francia áldozatos költő-kiadó, Pierre Seghers, a francia ellenállás volt nagy katolikus költője, Pierre Emmanuel, vagy az akkor még a francia kommunista párt tagjaként is minden körben elismert Guillevic. Később, Angliában a Pilinszkyt fordító Ted Hughes, és sokan mások.

 

*

 

A francia irodalom körében e század elejétől kezdve elterjedt – téves – nézet következtében megkérdőjelezték a költészet fordíthatóságát. Ez azt a sajnálatos helyzetet eredményezte, hogy az ilyen fordítást nagyobbrészt átengedték a jobb vagy kevésbé jó mesterembereknek, akik többnyire meg se kísérelték a költői fordítást, megelégedtek a lehető leghívebb tartalmi megfeleléssel, vagyis a költészetből értelemszerűen többé-kevésbé kihagyták a – költészetet. A jelentősebb költők ebbe belenyugodva, vagy inkább – törődve, még jobban elidegenedtek a költői fordítástól. A fentebb már említett Párizsban élő Gara László hitette el újra az ötvenes-hatvanas években az akkori legjobb, minden hitvalláshoz és stílusváltáshoz tartozó francia költőkkel, hogy lehet a verset versként is fordítani – és főként a magyar költészetet nem is lehet másként.

Mindezt szinte mindenkit lefegyverző, tűzzel-vassal, egy megszállott labdarúgó- vagy úszóedző gátlástalan drilljével, de egyben a maga prófétai hevének varázslatával együtt. Már készült az egész magyar költészetet újmódin bemutató „nagy” francia nyelvű antológiára. Amely azonban csak 1963-ra jelenhetett meg a Seuil kiadónál, páratlan sikert érve el az akkori francia könyvpiacon. A kezdet azonban 1955-re tehető: A Seghers kiadónál, Hommage à Attila József par les poètes français címen megjelent kisterjedelmű, de annál nagyobb hatású kiadvánnyal, amely már a címmel is elárulta sajátos, a francia könyvkiadásban akkor szinte ismeretlen voltát. A fordítók névsora szinte az egész akkori francia költészetet felöleli, Paul Eluard-tól, Jean Cocteau-tól, Tristan Tzaráig (aki a kötetke előszavát is jegyezte) és Vercors-ig, akik mellé Pierre Emmanuel, Alain Bosquet, André Frénaud és mások, köztük maga Seghers is felsorakozott. Mintha nem is egy magyar költő bemutatása volna, hanem a kortárs francia költészet egyik lehetséges legjobb antológiája. Ezt a könyvet egy évvel később, ugyancsak a Seghers kiadó emblémájával, illetve A világ körül elnevezésű sorozatában Illyés Gyula kötete követte, teljességében a Gara László–Pierre Seghers team fordításában. Ez a kis kötet tartalmazza egyúttal azt az elismerést is, amely azóta közhellyé vált az európai–amerikai (mai kifejezéssel talán atlanti) költészet „jobb” köreiben. Seghers ezzel fejezi be a könyvhöz írt Bevezetőjét:

„Illyés csodálatos fordító. Magyarra fordította Maurice Scève, Ronsard, Molière, Racine, Rimbaud, Péguy, Apollinaire, Eluard, Aragon, Tzara és mások számos művét. Őt fordítani, hogy a francia olvasóközönséget egy nagy költővel megismertessük, nem több mint egyszerű elégtétel, ami őt megilleti”. Bízvást mondható, hogy ez az elégtétel magának a magyar költészetnek és versfordításnak is szólt.

 

*

 

Nem történelmet írok. Csak egy kis irodalmi történet (nem is irodalomtörténet) kis töredékének történetét. Ideje végre, ennyi előzmény után (amely az előzményeknek is csupán jelentéktelen töredéke) a tárgyra térni. 1964 őszén jött a levél Bruxelles városából, hogy a Knokke-le-Zoute-i költői Biennálé Nemzetközi Nagydíját az évben Illyés Gyulának ítélték. (Nem is mellesleg szólván, ez sem történhetett volna meg a Seghers-féle már említett Illyés-kötet, valamint az ugyancsak Gara kifogyhatatlan igyekezetének köszönhető újabb Illyés- és Kassák-válogatás megjelenése nélkül /mindkettő a Biennáléhoz közelálló Bruxelles-i Maison de la Poésie gondozásában – 1963/, valamint, és mindenek előtt a már említett nagy magyar antológia ugyancsak 1963-as nagy sikere nélkül). Az esemény jelentőségét jelzi, hogy a Biennáléra (amelyen már eddig is többször volt egy-egy magyar meghívott) ezúttal egész kis küldöttséget hívtak meg. Illyésen kívül ott volt Vas István, Nemes Nagy Ágnes és Lengyel Balázs, valamint e sorok írója és Garai Gábor, a Magyar Írószövetség akkori főtitkára. A valóban nagysikerű találkozó záróbankettjének végén, a már oszladozó közönség utóvédjeiként Pierre Emmanuel, a Biennálé rendezőbizottságának ún. „szürke eminenciása”, sok szempontból leginkább meghatározó személyisége még egy pohárra meghívta a magyarokat, néhány francia költő társaságában. Itt vetődött föl először egy az ittenihez hasonló nagyméretű budapesti, a két év múltán megrendezésre is került A Költészet Napjai Budapesten elnevezésű költőtalálkozó gondolata; Pierre Emmanuel vetette fel a (nyilván nem abban a pillanatban felmerült) ötletet, a külföldi jelenlevők egyöntetű helyeslése mellett. A magyarok próbáltak szabadkozni, politikai okokra, pénzhiányra, mindenféle, úgymond, az ő számukra „fel sem fogható” itthoni nehézségekre hivatkozva. Pierre Emmanuel azonban fölényesen félretolta ezeket az érveket, említette Illyés díját (a díj valóban akkor a legtekintélyesebb nemzetközi költői díjnak számított, nem létezett még sem az oklahomai egyetem nagydíja, sem a spanyol Cervantes-díj), és homályosan valamiféle „diplomáciai” előzményeket sejtetve arra kért mindnyájunkat, fontoljuk meg jól, és nyújtsuk be egy ilyen ötlet tervét a magyar művelődési minisztériumhoz. Itt mozdult meg először az Arion bölcsője. Ha nem is esett róla egyetlen szó sem.

 

*

 

Mintha ez is előre elhatározódott volna, egyszercsak ott találtam magam a készülődés közepén. Már intézkednem kellett. Törhettem a fejem. Rámhárult a feladat. Hogyan? Nem is igen értettem. Alig néhány évvel azelőtt még az Írószövetség tagja sem lehettem, irodalmi folyóiratokban sem közöltek. Igaz, nemrégiben a költői szakosztály titkárává választottak. Közrejátszhatott ebben is Pierre Emmanuel (érezhetően ő volt egyik külföldi mozgatója ennek a meglepő, megvalósíthatatlannak látszó, de máris a megvalósulás útját járó ötletnek), akivel kevéssel a felszabadulás után Budapesten találkoztam először, 1947-ben, éppen mikor Párizsban töltött ösztöndíjas évemet megszakítva két hétre hazalátogattam. Talán emlékezett arra, hogy a könyvébe, amelyet akkor nekem ajándékozott (Poésie raison ardente) ezt írta be: „Párizs és Budapest az a két város Európában, ahol a boldogság értelme nem puszta szó”. – A könyv címéből és a könyvbe írt dedikációból egyaránt érezhető, milyen fellélegzés volt ez a nemsokára „puszta szónak” érezhetett történelmi pillanat. Pierre azért, 1971-ben újból Budapesten járva, mikor elétettem ezt a könyvet (valószínűleg keserűen irónikus nosztalgiával – ilyen is létezik!) újra elővette tollát és beleírta a két dátumot: „1971–1947.” Közrejátszhatott az éppen abban az évben ugyancsak a Seghers-kiadónál nekem is megjelent első francia nyelvű kötetem, a Contrefables. Az is, hogy négy félévet a Sorbonne-ra jártam. Számos francia íróbarátom abból az időből… Qui lo sa?

A találkozó szervezési munkálataihoz két kitűnő segítséget kaptam, két egészen fiatal, annál tehetségesebb, több nyelvet beszélő, művelt és kedves fiatal író személyében. Ha akkor netalán elmulasztottam, hadd köszönjem meg nekik most szíves támogatásukat. Fogarassy Miklósnak és Lengyel Péternek. Az Arion első számának szerkesztési munkájában is.

 

*

 

Mert az első magvas gondolatom az egész ügyben egy a találkozót beköszöntő „almanach” kiadása volt. És annak csak és kizárólag Arion lehetett a címe. Első – még szám nélküli – száma már érkezésük pillanatában ott volt a találkozó minden egyes résztvevőjének – tizennégy európai országból hatvannyolc költő – kezében. Ez az első és akkor még egyedülinek tervezett „almanach” mintegy summája volt föntebb vázlatosan részletezett előzményeinek, vagy inkább: folytatása. Egyrészt a névadó Arion jegyében – a szerkesztő Lectori salutemének talán túlzottan is optimista értelmezése szerint, tudniillik a költészet fontosságát vagy éppen jelen- és jövőbeli „üdvtörténetét” illetően –, másrészt és ezzel összhangban, a költői fordítás elvi és gyakorlati, szakmai kérdései körül. A beköszöntőt Illyés Vége felé a kétségbeesésnek című – ugyancsak a költészet kivirágzása iránti optimizmust sugalló tanulmánya követte, ezt pedig egy körkérdés a versfordításról, amelyben a találkozóra érkezettek egy része mellett olyan meghívottak is részt vettek, akik valamilyen okból nem tudtak személyesen jelen lenni, név szerint és mindösszesen a következők: Roger Caillois, Leonyid Martinov, Kálnoky László, Guillevic, Salvatore Quasimodo, José Luis Cano, Hans Magnus Enzensberger, Devecseri Gábor, Ján Smrek, Veronica Porumbacu, Robert Gorrin, Artur Miedzyrzedzky, Gianni Toti, Jean Rousselot, Rab Zsuzsa, Charles Dobzynski, Kardos László, Alain Bosquet, Yannis Ritszosz és Keith Botsford. Ezt követően Gara László mutatta be Ady Párisban járt az őszének az ő közreműködésével készült 11 francia fordítását. A 254 nagy oldalas kötet további részében egy kettős, mintegy szárnyastükör-antológia formájában, egyik oldalon 23 magyar költő (köztük Füst, Kassák, József Attila, Radnóti, Szabó Lőrinc, Illyés, Weöres, Nemes Nagy, Vas, Juhász, Csoóri és mások) különböző nyelvekre fordított verseit, a mások Quasimodo, Voznyeszenszkij, Enzensberger, Ján Kostra, Levitanszkij, Vasko Popa és Guillevic magyar költőtársaik által átültetett verseit tartalmazta. Se módom, se időm, se kedvem az 1966 és 1988 között megjelent 16 kötet teljes vagy akár részleges tartalomjegyzékét idesorolni, de az első, emblematikus kezdetet be kellett mutatnom, hogy az egész vállalkozásról valamilyen fogalmat alkothassanak azok, akiket érdekel, s akik talán soha egyetlen számot sem vehettek a kezükbe. S hogy megértsék azt a visszhangot, amivel a legtekintélyesebb európai irodalmi és nem irodalmi sajtó őszinte meglepetéssel felfigyelt az Arion első jelentkezésére. Mivel a hazai sajtóban talán (bizonyosan nem mondhatom) ez a visszhang sem annakidején sem azóta nem keltett viszont-visszhangot, nem állhatom meg, hogy ne idézzék belőle néhány – klasszikus – „hangzatkát” (Virág Benedek így nevezte el a 18. század végén az első magyar szonetteket):

 

*

 

La Nouvelle Revue Française /Párizs/: „Az Almanach, amit kezünkben tartunk, és tartalmának meglepően magas színvonala azt sugallja, hogy ezek a Napok nem mindennapi pillanatokat jelenthettek… Velünk együtt kérjük meg a Corvina Kiadót, hogy bámulatos teljesítményük termékét minél szélesebb körben terjesszék: elképzelhető-e, hogy Európa válasz nélkül hagyja azoknak a megszólalását, akik ekkora szenvedéllyel vallják magukat az ő gyermekeinek?”

 

Neue Züricher Zeitung: „Nemcsak az Almanach összeállítása, a gonddal megtervezett és felépített struktúra, hanem magasszínvonalú kivitelezése is művészi érzékről tanúskodik… Az Almanach egésze – amely nemzetközi szinten is figyelmet érdemel – egy kis európai nemzet nagy akarásáról tanúskodik…”

 

La Estafeta Literaria /Madrid/: „…(az Almanach) jelentősége nemcsak a benne szereplő költők magas színvonalának köszönhető, hanem annak az egyesítő erőnek, amely a népeket kiragadja magányosságukból…”

 

Books Abroad /USA/: „Ez az antológia, talán kissé eltúlzott többnyelvűsége ellenére is jelentős lépésnek tekinthető a különféle nyelvű, kultúrájú és társadalmú berendezkedésben élő költők gyümölcsöző együttműködésének útján.” (1970)

 

Combat /Párizs – Alain Bosquet/: „…ARION, ez az irodalmi folyóirat, amely a maga nemében a legkülönösebb és leghasznosabb egész Európában…” (1972)

 

Babel /Frankfurt am Main/: „Változatosságával, magas színvonalával, következetes szerkesztői elveivel és megragadó külsejével kivívta az egész világ elismerését.” (1976)

 

*

 

Az Arion valóban különös és meglepő jelenség volt, ahogy a fent idézett (és számos nem idézett) külföldi visszhangból egyértelműen kitetszik: nemcsak a magyar, hanem a külföldi folyóiratirodalomban is. Különös és meglepő már kiállításánál fogva is, nagy négyzetes alakjával, kéthasábos lapjaival, szokatlan nagyságával, az akkorában legjobb korszakában lévő Szász Endre Arion alakját és a delfinnel való csodás kalandját kissé talán a kelleténél nagyobb pátosszal, de igézően megidéző grafikájával a címlapon (amelyet a Corvina Kiadó műszaki szerkesztőségének segítségével alakítottunk ki), „kissé eltúlzott többnyelvűségével” (volt, hogy egy számban tíznél több idegen nyelv is szerepelt), ami sokak számára talán igen vonzó lehetett, de még többekre nyilván egyenesen elriasztóan hathatott, és mindenképpen megnehezítette terjesztését itthon éppúgy, mint máshol (igaz, a terjesztése, aminek „minél szélesebb körűvé” tételére buzdított az NRF recenzora, így is, úgy is igencsak akadozott); a külföldön szinte teljesen ismeretlen magyar költészet mai (akkori) és klasszikus gazdaságának egyszerre sok nyelven és tömény sűrűségben megszólaló regisztereivel – mindez együtt meglepetésként kellett hogy hasson, itthon és bárhol a nagyvilágban, legalábbis az irodalom belsőbb köreihez közelállók kisded csoportjai között.

Végül annál az unikális ténynél fogva is, hogy a közép-kelet-európai „szocialista” államokban létezhet olyan – állami kiadó gondozta – irodalmi (vagy bármilyen) orgánum, amely egyetlen magányos szerkesztő kompetenciájára bízatott. Természetesen, bizonyos keretek között. De úgy, hogy e kereteket állandóan a kritikus határig feszegetve, olykor a legszélsőbb határokig, még olykorabban e legszélsőbbeket is megsértve. Egyben folytonosan vigyázva a látványos gátszakítás elkerülésére is. Ez nyilvánvalóan csak annak volt, csak annak lehetett köszönhető, hogy a budapesti nemzetközi költőtalálkozó nemcsak az irodalmi körökben, hanem a legnagyobb nyugati nyilvánosság előtt is komoly nemzetközi visszhangot és elismerést váltott ki (úgy is, mint az első ilyen tünemény a szocialista országok történetében).

Mint ahogy, egészen közvetlenül és látványosan ennek a nemzetközi visszhangnak, mi több, a diplomatikus formákat is áthágó spontaneitással a találkozó külföldi résztvevői nyíltan kijelentett, szinte már követelőző „igénybejelentéseinek” (Németh László kedvenc kifejezése) volt köszönhető, hogy az árva-magányosnak indult Arion végül húsz éven át folytatódó gazdag sorozattá vált, és hogy 1970-ben megismétlődhetett a budapesti költői napok is, az elsőhöz hasonló sikerrel. Mindezzel pedig a magyar nyilvánosság is hamarosan megismerkedhetett. Abban az ugyancsak vaskos, szépkiállítású, címlapján Ferenczy Noémi remekmívű Múzsa-goblenjének akvarell-tervét viselő kiadványban, amely magyarul, a magyar olvasóközönség számára foglalja össze A Költészet Napjai Budapesten találkozó eseményeit, az elhangzott felszólalásokkal, a résztvevő magyar és külföldi költők verseit tartalmazó antológiával, és számos más ezekre vonatkozó tudnivalóval együtt.

Ennek a, József Attilára utaló Gyémánttengely című kiadványnak (Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1967) bevezetőjében (7–8. o.) olvashatók a következők:

„A találkozó a rendezők és résztvevők egybehangzó ítéletével zárult: a folytatás nem maradhat el. De éppily egybehangzó volt a jelenlévők kívánsága arra nézve is, hogy a találkozó ne csak folytatás nélkül ne maradjon, ne maradjon írásos nyom nélkül sem. Ennek megfelelően, a rendező bizottság egyik titkára zárszavában kilátásba helyezte mind a találkozó megismétlését, mind a tanácskozások anyagának hozzáférhetővé tételét a hazai és külföldi olvasóközönség számára.

Az ígéret egyik része jelen kötetünkben nyer megvalósítást, második részét több nyelvű almanachunk, az ARION előkészületben álló második számával fogjuk beváltani”.

Amiből aztán végül 16 vaskos kötet született.

 

A Parnasszus szerkesztőjével először azt terveztük, hogy valamiképpen ennek a 16 kötetnek vázlatos summázatát igyekszünk itt megkísérelni. Paradox kifejezésem azonban éppen ennek a lehetetlenségére utal. Amire hamarosan rá is kellett jönnünk. Nem volt más választásunk, mint a számok egyikének ugyancsak vázlatos bemutatása. Így döntöttünk a 12. kötetnél, amely nem a sorozat egyik fő vonalát, nevezetesen a magyar költészet soknyelvű megismertetését képviseli, hanem az ezzel szoros párhuzamban futó másik vonulatát: a kortárs világköltészetnek a magyar költészethez való elszakíthatatlan kapcsolódásáét. Ez a szám (1980) teljes egészében egy költői antológia, az adott pillanat 48 külföldi költője (abc sorrendben Gennadij Ajgitól Kenneth White-ig) és 11 magyar (Csoóritól Weöresig) részvételével. Mindegyikük egy-egy versével (a külföldiek magyar nyelven is, a magyarok valamelyik elterjedtebb idegen nyelven) képviselete, önéletrajzi és/vagy ars poétikai jegyzet kíséretében. Ennek a kis kresztomátiának több mint a felét nyújtjuk át a mai olvasónak: a 70-es évek európai költészetének ezt az „Arioni” keresztmetszetét.

 

*