Költők testvérisége

Ritszosz költeménye után tulajdonképpen nincs is mit mondani arról, amiről tisztem szerint itt talán szólnom kellene: mostani találkozásunk okáról, céljáról és tartalmáról. Hiszen elmondja erről a legfontosabbat s éppen a legelmondhatatlanabbat – ami többnyire mindig a legfontosabb.

Arról a felismerésről beszél, amely – úgy, ahogy ő mondja, s azután, hogy ő már elmondta – olyan magától értetődőnek tetszik, mintha kezdettől fogva mindenki tudta volna. Mint valami matematikai evidencia. Csakhogy egyszer az evidenciákat is ki kellett valakinek mondania.

S talán érdemes itt felfigyelni arra, hogy ezt a költői „tételt” – ha szabad így mondanom –, bár bizonyára régtől, nagyon régtől fogva igaz, valószínűleg a mi korunkban mondták ki először. Igen, azt is fel kellett egyszer ismerni, hogy a költők oly könnyen felismerik egymást. S ezt az új felismerést mondják ki a maguk módján a költőknek azok az új és újfajta találkozói, amelyek egyre sűrűsödnek világszerte, s amelyeknek sorába tartozik ez a mienk is.

De hát vajon mi is az az egészen közönséges, mégis titkos értelmű dolog, amiről a költők oly könnyen felismerik egymást? Hiszen ők maguk oly különbözők. És egész életükben szinte mást se tesznek, mint hogy ezt a különbözőségeket minél teljesebben és minél végletesebben megvalósítják. Ez mesterségük. Ez az a gond, amely sosem hagyja őket nyugodni. Lehet, hogy éppen ezáltal valósítják meg azt a valamit, ami közös mindnyájukban, sőt mibennünk mindnyájunkban is?

S lehet, hogy új meg új egymásra ismerésükből olyan különös igaztevő erő fakad, mint a két mitikus testvér találkozásából?

Úgy látszik, a mi korunkban nemcsak költőknek van küldetésük – nekik mindig is volt –, hanem a költők találkozásának is.

S lehet, hogy felismertük, hogy az ő egymást felismerésükben valami olyan erő rejlik, amelyre mindnyájunknak s a mindnyájunkból kinövő jövőnek feltétlenül szüksége van?

Most, amikor az egyre egységesebbé váló földgolyót az atavisztikus idegenségek és vadonatúj idegenedések egy-egy helyen is olykor a kontinenseknél jobban darabokra szaggatják?

Az emberek és a népek régen egymásról is alig tudtak: alig ismerték egymást. Ma az ismeretek roppant tömegét szerezzük egymásról nap mint nap – s talán az eddiginél is kevésbé ismerünk egymásra.

Igaz, semmilyen emberi tevékenység nem megismerhetetlenebb a nyelvekkel egymástól elválasztó nemzetek számára, mint éppen a költőké. Mégis, íme, legkönnyebben ők értik meg egymást. A költészet, bár mélyen az egyes nyelvekben gyökerezik, még mélyebben valahol, úgy látszik, valami elveszített, Bábel előtti közös nyelvet őriz, hasznosan éltet tovább. Igaznak kell éreznünk, amit az utolsó percben közbejött okok miatt tőlünk ma távol maradni kényszerült Robert Sabatier ír egy helyen, s ami szerint „idegen költészet nem is létezik”. A költészet talán az, aminek benső természete éppen az, hogy sohasem lehet idegen. Hogy újra meg újra harcba száll a dolgok idegenségével.

Egyedül a költészet képes minden tevékenységünket a maguk lényegéhez, emberi természetükhöz visszavezetni, amitől oly sokszor, egyre többször eltávolodnak.

Ebben áll, ha jól értjük, a líra szent agressziója, amelyről Voznyeszenszkij egyik legutóbbi lírai hitvallása szól, s amely világnyi megtorlást ígér.

A világnak szüksége van erre a szent agresszióra s erre a szelíd megtorlásra – ma inkább, mint bármikor.

Nem tudom, mennyire fedeztük fel egyik legtöbbet idézett modern magyar versünk, József Attila Ars poeticája igazi mondanivalóját. Azt, hogy híres utolsó szakaszában a „nagy” szó voltaképpen „felnőtt”-et jelent: (vö: „Két szülője”)

Félelmes elgondolni, mi vár az emberre, ha máris, idő előtt kikerül a szellem és a szerelem, vagyis a költészet éber és állandó szülői figyelme alól, újonnan teremtett óriási és szörnyűmód veszélyes játékszerei között.

Mert sokat és sokfélét kell megtanulnunk ahhoz, hogy az élet rövid és a történelem hosszú feladatait megoldjuk; de mindenekelőtt mindig magunkról kell tudnunk, hogy kik vagyunk.

S lehet, hogy századok annyi bűvös legendája és tudós vizsgálódása után sem tudjuk még ma sem megmondani a költészetről, hogy micsoda. De sok minden arra enged következtetni, hogy talán éppen az a dolog, ami rólunk meg tudja mondani, hogy kik vagyunk.