Költők találkozása

Miért ne képzelnők el – hiszen, ha tekintetbe vesszük is idő és tér fizikai relativitását, a történelmi idő jogot ad arra, hogy elképzeljük –, Shakespeare, Góngora és d’Aubigné ugyanabban a pillanatban egyazon szakmai és szellemi gond igézetében hajolnak asztaluk fölé, hogy közös ősük (vagy inkább: őseik) remek kis találmányának, a szonettnek leleményes továbbfejlesztésén munkálkodjanak. Valójában azonban hírét sem hallották egymásnak; soha a legcsekélyebb módjuk sem volt e közös gondokat és leleményeket valamiképp kicserélni egymás közt; biztatást vagy ösztönzést nyerni egymás hasonló törekvéseiből. Nem is említve már ama negyedik kortársukat – aki ugyanekkor, talán éppen ugyanazokban a pillanatokban is, itt, a magyar végeken először szólaltatta meg egy önvédelmi harcával elfoglalt kis nemzet nyelvén csaknem ugyanazokat a modern vágyakat és borzongásokat –, Balassi Bálintot.

S tovább játszva, de közben meg is fordítva e játékot, most képzeljük el azt, amire már semmi sem jogosít fel bennünket: azt az asztalt, amely körül a múlt század derekán, mondjuk, épp ma száz esztendeje, együtt ült Victor Hugo, Robert Browning, Nyekraszov, Manzoni és Arany János. Mindegyik alkotóereje teljében volt ekkor, s már a vasútvonalak csatlakozó verssorai is kezdtek egymásra rímelni végig Európán. Ők azonban mégsem találkoztak egymással, ha nem csalódom, egyikük se, egyetlen alkalommal sem, egymás hírét is csak elvétve ha hallották.

Márpedig az a valóságos asztal, amely körül itt teljes testi valóságban s oly magától értetődően együtt ül, csak találomra válogatva a gazdag lehetőségek közül, André Frénaud, Leonyid Martinov, Guillevic, Artur Lundkvist, Stephan Hermlin és Illyés Gyula, egy eljövendő század képzeletében nem kevésbé tűnhetik majd legendásnak, mint számunkra e fent rajzolt képzeletbeli.

Ez a találkozó tehát, amelyre itt összegyűltünk, s mindazok, amelyeknek egyre szaporodó sorába tartozik az utolsó évtizedekben, kétségkívül valami újat, sosem ismertet jeleznek az európai irodalmak történetében. Ennyit bizonnyal meg lehet állapítani, anélkül hogy a mindenben újat gyanítás nevetségességét kockáztatnók; s annyit is, hogy a világ költőinek egyre gyakoribb közös fórumai elidegeníthetetlenek lesznek már attól, ami majd a második világháborút követő évtizedek történeteként fog kialakulni.

Ám az, hogy valami új és sose látott, még nem jelenti feltétlenül azt, hogy egyben értékes és kívánatos is. Még csak azt sem, hogy szükségszerű. Attól, hogy valami újat cselekszünk, cselekedhetünk valami szükségtelent és fölöslegeset is. E találkozókkal kapcsolatban is bízvást fölmerülhetnek – tudjuk, sokakban és sokszor föl is merülnek – szkeptikus vagy akár szarkasztikus kérdések is. No és, ha létrejöttek volna azok a fentebb említett, fiktív találkozások? Mi történt volna? Vajon jobbak lettek volna tőlük Shakespeare, Góngora és d’Aubigné szonettjei? Vagy a számunkra oly fontos-szép Balassi-strófák?

Az ily módon feltett kérdések szkepszisének vagy szarkazmusának valóban nehéz is lenne ellentmondani. Nem, minden valószínűség szerint nem lettek volna jobbak. Hiszen el sem tudjuk képzelni, hogy jobbak is lehetnének, mint amilyenek. Nyert volna-e e találkozók által a költészet? Nem, valószínűleg nem nyert volna. Legalábbis akkor nem. De a kérdés maga is tarthatatlanul történelmietlen. A kérdés csak megfordítva érintkezhet a valósággal: nyerhet-e általuk valamit a költészet ma? Ez a mai költészet, amelyben oly izgatottan kutatjuk, hogy mi a valóban mai s az a holnapi, amelyet egyáltalán nem ismerünk. És még inkább: a világ, amelynek a költészet része csupán. Ez a mai világ, amelynek mindennél nagyobb szüksége látszik lenni – nem a költészet „vigaszára”, hanem a költészet tevékeny erejére.

De ezt a kérdést is csak feltenni akartam, semmiképpen sem felelni rá. A felelet mindnyájunk tiszte, akik itt együtt vagyunk. Vagy még inkább: ittlétünk is csak kérdést tesz fel az utánunk jövőknek. A feleletet már rájuk kell bíznunk. „Fújjatok a parázsra holnapiak Ti mondjátok el mit látok én.” Aragon Epilógusának ez az utolsó sora minden dolgainkra vonatkozik.

Ha különböző nemzethez tartozó matematikusok vannak együtt, anélkül hogy mindennapos emberi kifejezőeszközük, a különböző anyanyelvek korlátaiba a legcsekélyebb mértékben is beleütköznének, simán találkoznak egymással közös és sajátos jelrendszerük hídján. De ez alatt a híd alatt örvény tátong. Erre a hídra, amely őket összeköti egymással, a többi ember egyáltalán nem tud fölkapaszkodni. S ők maguk sem. Csupán szellemi produkcióik. Felfedezéseiket és levezetéseiket, a legbonyodalmasabbakat is, könnyűszerrel közlik egymással – de ezzel még emberi mivoltuk rejtve marad egymás előtt.

A költőknél fordított a helyzet. Legnehezebben éppen produkcióikat közlik egymással; vagyis azt, ami bennük látszólag éppen a közös: költői mivoltukat. Azt az egyszeri összecsengést, amelybe esetleg legfőbb felfedezésüket zárták, azt a szintaktikai fordulatot, amelynek talán soha más nyelven nem lesz értelme és megfelelője. Valamiképpen azonban, csodálatos módon, mégis mintha első szóra értenék egymást, a szöveg mögött és a szövegen túl valami, ami, úgy látszik, még bensőbb lényegük, könnyűszerrel találkozik. Gyakran megesik, hogy két költő, akik egymásnak egyetlen versét sem ismerhetik a maga igazi valójában, úgy, ahogy megszületett, olyan benső közösséget érez egymás között, amelyre bízvást rá lehetne építeni az egész emberiség rég áhított testvériségét.

Különös dolog: a költők lehetnek a legélesebb egyet nem értésben a világ legkülönbözőbb dolgai felől, a költészet művelésének módozatai és feltételei felől, sőt, főként éppen ezek felől, mégis megegyeznek valahol, valami, úgy látszik, ezeknél is mélyebben fekvő rétegükben, amit hirtelenében nemigen tudok másnak nevezni, mint a költői létezés sajátos természetének, a költő e világban kialakult, sajátos helyének. S e természetben éppen ezért valamiképpen olyasvalamit kell sejtenünk, amit az emberi nem legkisebb közös nevezőjének lehet tartanunk, az emberi egyetértés lehetséges zálogának.

Csak egy példát. Van-e olyan költő a világban, bármilyen esztétikát valljon is, sőt bármilyen elfogadható politikai nézetet tudjon magáénak, aki nem ismerne legbensőbb magára József Attilának a költészet egyetemes szükségességéről adott meghatározásában: „Hát muszáj élni? Muszáj gondolkodni? Nyilvánvaló, hogy nekem nem, és neked sem. De az életnek muszáj, de az elmének muszáj, különben nem volna semmi az, ami. Nem szükséges, hogy én írjak verset, de úgy látszik, szükséges, hogy vers írassék, különben meggörbülne a világ gyémánttengelye.”

Mindez annál is különösebb s annál fontosabb is, nem a költészet, hanem a világ, e mai, mindennél bonyolultabb, szétágazóbb és veszélyesebb emberi feladatokkal telített világ számára, hogy a költők, az itt jelen levők is, azon túl, hogy a költészetet képviselik, képviselik egyben saját egyéni, éppen e költői természet értelmében végsőkig egyénített alkatukat, valamint ezen túl nemzetük, osztályuk, sőt ezen belül még sajátos regionális viszonyaik jellegzetességeit is, az anyagi és szellemi javak mai elosztottságának azon a végtelenül széles skáláján, amely az iparilag gigantikusan fejlett országoktól a barbárságból éppen csak kilépő nemzetiségekig terjed, az egyre differenciáltabb politikai formációk szinte számon tarthatatlan árnyalataiban.

Vagyis ne féljünk a szótól: óhatatlanul olyan tendenciákat és szituációkat is képviselnek, amelyek, őrajtuk kívül, a mai történelmi pillanatban összeegyeztethetetlenül, sőt olykor ellenségesen, egyes esetekben a nyílt erőszak formájában állnak egymással szemben.

De ne riadjunk vissza egy még kényesebb, ám annál inkább lényegre mutató ellentéttől sem. Nemzetközi síkon sokszor olyan költők is képesek a termékeny eszmecsere, sőt a baráti ösztönzés formáira, akik – egy nemzethez s annak meghatározott irodalmi és nem irodalmi közéletéhez tartozván – erre semmiképp sem tudnák elszánni magukat. Engedjék el nekem a példákat. Feltételezem, hogy mindenki megtalálja őket saját tapasztalataiban is. Ez a tény valami olyasfajta, tán merész sejtésre indíthat, mintha a költészet valójában nemzetközi, vagy mondjuk pontosabban, a legszélesebben emberi síkon válhatna teljesen önmagává, legbenső lényegévé. S paradox módon éppen éltető és tápláló közegéből, az anyanyelvből kilépve testesíthetné meg azt, amire létrejött. Mintha a nyelv igazában csak az a placenta volna, amelyet minden élőlénynek le kell vetnie magáról ahhoz, hogy önálló létre szülessen; bár enélkül önálló léte sohasem születhetett volna meg.

Mindebből az a sejtelmünk támadhat, hogy a költészet talán éppen a mi korunkban, e korban, amelyben oly sokszor vitatták el tőle még létezése jogosultságát is, nagyobb szerepet játszhat, mint ennek előtte. Más szerepet is. Hogy történelmi küldetése tán éppen most jut el sorsdöntő pontjára. Nem lehet elsiklanunk a fölött a tény fölött, hogy míg az eddig ismert esztétikák mindig azt kérdezték egy művel szemben, hogy szép-e, a modern költészet kezdettől fogva azt kérdezi önmagától és alkotásaitól: mire való? Hogy Rimbaud óta nemigen érezzük művészetnek azt, amelyik nem teszi kérdésessé önmagát. S Majakovszkij is azt tartja az író „tevékenysége lényegének”, hogy „helyes irányban vágjunk neki magának a termelési folyamat tanulmányozásának”. Ha a költészetnek, Hölderlin szavaival, mindig is fő törekvése volt „megnevezni a föld virágait”, sosem fordított még ekkora erőfeszítést arra, hogy önnönmagának nevet adjon, hogy önmaga megváltozott, s talán nem tévedünk, ha azt mondjuk, kitágult lehetőségeit megnevezze.

Sosem foglalkoztatta ily mértékben a költészet egészét s külön-külön minden költőt, hogy az a letagadhatatlan, enyhe különállás, mely minden eddigi kornak a költőről alkotott képében kifejezésre jutott, a költő emberi vagy éppen embertelen voltában keresendő-e; más szóval, hogy úgy képzeljük-e el a költőt, mint megtestesítőjét az emberi princípiumnak vagy úgy, mint elhanyagolható különösséget. Az az áldott vagy átkozott, kiválasztott vagy kitaszított állapot (a mindig változó, végletes értelmezések szerint), amely a költőt jellemzi, olyasvalami-e, ami közelíti, vagy olyan, ami távolítja a többi embertől. S a költészet maga olyasvalami-e, ami nagy üggyel-bajjal és változó sikerrel rákényszeríti magát a társadalomra (de akkor miért?), vagy épp ellenkezőleg: olyan szükséges az ember számára, mint a só és a szó, tehát teste és szelleme legelemibb tápláléka. Nervalnak van-e igaza, aki szerint „egy költő élete – mindenki élete”, vagy Valérynek, aki a költőt a legfontosabb alkalmakkor mint embertelent vagy legalábbis emberen kívülit (inhumain) határozza meg.

A költő a történelem általunk ismert metamorfózisaiban volt már minden, főpap és csavargó egyaránt, kétségbeesetten kereste a maga helyét a társadalomban, s a társadalom gyanakvón keresett számára helyet. Most megint helyet van keresőben, s azt a helyet látszik megtalálni, amely a legegyszerűbb és egyben a legegyetemesebb. Épp ezért úgy érzem, hogy az egytől egyig részlegességet és megszorítást tartalmazó, régi megtestesülései helyett, a költő-mint-dalnok, a költő-mint-vátesz, a költő-mint-szépségtermelő, a költő-mint-zsonglőr, a költő-mint-gondolatébresztő, a költő-mint-politikus, a költő-mint-bohém, a költő-mint-szent helyett a mi korunk a költő-mint-ember legbanálisabb, de talán legteljesebb fogalmával ajándékozza meg a jövőt.

Ahogy a költészet a költemény-mint-dal, a költemény-mint-óda, a költemény-mint-elégia stb. formái helyett egyre inkább a költemény-mint-költemény végső formája felé törekszik, úgy törekszik a költő is az ember teljességével való azonosulásra. Innen van korunk költészetének az a rendkívüli sokfélesége, amely talán legfőbb jellemzője. S ezért jutnak korunk kifejezésének csúcsára azok, akik egymagukban is átélik ezt a sokféleséget, a teljesség megközelítésének ezt a szinte önmagunkból kivetkeztető módját, amely Picasso festészetét vagy a költészetben egy kevésbé ismert, nagy példát említve, a portugál Fernando Pessoa négyes inkarnációjú költészetét hozza létre. Így alkothat József Attilában széttéphetetlen egységet a sámánság és a népdal, a szürrealista struktúrájú, szabad asszociáció és a marxista terminológia kontrasztjától feszülő, klasszikus strófaszerkezet.

De azt se felejtsük el, hogy a legkülönfélébb törekvéseknek ez az egymásba folyó együttélése az irodalomtörténetben ismert legmerevebb, legdogmatikusabb költői iskolák leküzdése révén alakult ki.

Korunk irodalma is, mint egésze, a fanatikus elzárkózások szinte atavisztikus feltámadását élte meg – de ugyanakkor ezek sorozatos letűnését is. Ha azt nézzük, egy fél század alatt hány egymással gyökeresen szemben álló, sőt egymás kizárására épülő költői irány, stílus és módszer követelte magának a modernség kizárólagos jogát – keserűen nevetnünk kell. De ha azt nézzük, hogy mindegyik hozott valami olyat, ami a kialakuló szintézist gazdagabbá teszi, meg kell állapítanunk, hogy a maguknak követelt kizárólagosságon kívül mindegyiket megilleti az, amit követelt magának: a modernség joga. Vigasztaló tudnunk, hogy mindegyikben csak egyetlen dolog bizonyult óhatatlanul elavultnak, nem modernnek: s ez éppen a kizárólagosságra való törekvés.

Engedjék meg, hogy személyes kádenciával fejezzem be. Rendhagyó módon, költő fiaként lettem költővé. Talán ezért is vagyok a szokottnál is érzékenyebb arra, amit a költők testvériségének érzek. Kamaszkoromtól kezdve önkéntelenül kicsit vér szerinti apámnak, később testvéremnek éreztem minden költőt. De még ma, óvatosabb, felnőtt megfontolások után is azt hiszem, hogy ha a vér szerinti talán igen, legalább a tejtestvériség nem vitatható el a költőktől, bárhol éljenek is. Ha édesanyánk, a nyelv nem is közös, a dajkánk, úgy látszik, egy és ugyanaz. A dajkánk, akit sokáig ihletnek neveztünk, s akinek ma már s ma még talán nem ismerjük a nevét.