Arion elé

Lectori salutem. Minden író mindig az ismeretlent köszöntötte az olvasóban. Az ismeretlent, akiről semmit nem tudhatott, s akit mégis magához hasonlónak remélt. Különben hogy is tudta, hogy merte volna a maga szavaival megszólítani? A könyvek útja kiszámíthatatlan és nyomon követhetetlen, mint a hajók nyoma a tengeren.

Mi is az ismeretlen olvasót köszöntjük, az ismeretlent köszöntjük az olvasóban, aki mégis, tudjuk, valamiként hozzánk hasonló. Ha lehet, még ismeretlenebb olvasókat köszöntünk, mint a könyvek szerzői vagy összeállítói általában, hiszen a legtöbb könyv egy nyelv házában lakókhoz kopogtat bebocsátásért, ez a könyv viszont egyszerre az olvasók soknyelvű családjához fordul.

Mégis azt reméljük, nyitott ajtókra talál. Mert a sok nyelven belül azokhoz szól, akik egy rejtelmes, közös nyelven, a költészet nyelvén értenek. A költészet mind egységesebb világtengerének egy kicsiny, félreeső öbléből indítjuk útjára ezt a kis hajót, úgy érezzük, hasznos teherrel s önmagán túlmutató utak lehetőségével rakottan. Orrára minden költők egyik legrégibbjének, a méthümniabéli legendás görög dalnoknak a nevét írtuk fel.

A második világháborút megelőző korszakot a világ költészetének nagy részében a kétségbeesés jellemezte – elsősorban önnön sorsát és lehetőségeit illetően. A költészet és maguk a költők úgy érezték, a modern világban alig van mit keresniük többé, hatástalannak, fölöslegesnek, mi több, tarthatatlannak érezték létüket a megváltozott világ keretei között. A líra fő témája egyre inkább önnön halála lett. A háború óta eltelt idő mintha a költők ősi fontosságának tudatát visszahelyezné jogaiba – a költők, sőt a többi ember előtt is. S ami sok ezer éves történetünkben új vonás: egyéni, sőt nemzeti magányosságukból egyre többször s egyre eredményesebben keresik az egymás felé sugárzó utakat. Ráébredtek, hogy mesterségüknek, e látszólag legmagányosabb emberi foglalatosságnak is van lehetősége gondjait megosztani és eredményeit megtetézni egymással. Sokasodnak a költők közös megnyilvánulásai – a kollektív kiadványoktól a személyes találkozókig –, s e megnyilvánulások legsajátabb, új vonása a nemzetköziség. S kiváltképp, mióta az emberiség megmaradásának sorskérdésévé vált, hogy a nemzetek és fajok minél több területen értsenek szót egymással, kiderül, hogy az emberiségnek nincs közösebb nyelve a költészeténél.

Ez az Almanach s amit beköszönteni hivatott, az 1966 októberében megrendezésre kerülő budapesti költői napok, a világ költőinek szaporodó együttes erőfeszítéseihez szeretnének szerényen hozzájárulni. A magyar költők összefogásaként Európa és a világ azon költőivel, akikkel már a barátság fűzi össze őket. S újabb barátok felé nyújtva kezüket.

Az Arión névre nem azért esett választásunk, mintha abban az ábrándban tetszelegnénk magunknak, hogy a költőket a világban valami isteni csoda védi a kalózok dühétől. Ellenkezőleg, a XX. század mindennél alkalmasabb az ilyen ábrándokat, ha voltak, eloszlatni. A mi korunk költészetének jelképei, fájdalom, nem a csoda árán megmenekedettek, hanem az embertelenség különféle erőinek áldozatul esettek sora. A García Lorcák és Miguel Hernándezek, a Cesare Pavesék és Dylan Thomasok, a Majakovszkijok és Mandelstamok, az Ivan Goran Kovacsicsok és Nikolaj Vapcárovok, a József Attilák és Radnóti Miklósok.

Nem is azért választottuk ezt a jelképet, mintha a másik illúzió ejtene meg, amely Arión^* történetében kimondatlanul ugyancsak ott kísért, hogy a költészet kívül tudja magát helyezni a valóság kegyetlen törvényein. Azért választottuk, mert emberibbé teheti a valóság törvényeit.

Azért választottuk, mert Arión hitt az ének erejében. Amikor a kalózok előtt a hajó orrán, miként Hérodotosz írja, „teljes díszbe öltözködött, lanttal a kezében az evezőpadokra állt, a Nomosz Orthioszt adta elő, az ének végeztével pedig teljes díszöltözetében bevetette magát a tengerbe”, akkor mindmáig szólóan hitet tett a költészet értelme és ereje mellett, mindhalálig – s akár a halálon túl is. Nem azért énekelt, hogy a delfinek előjöjjenek érte a mélyből, és a hátukra emeljék. Hanem azért, mert élt benne a hit, hogy az énekkel – az emberi szóval – talán még a kalózokat is meg lehet indítani, s ha megindítani nem, meg lehet legalább szégyeníteni őket. S mert nem lehetett mást tennie, mint hogy énekeljen.

Hiszünk a költészet erejében. Nem egyedülvaló és mitikus hatalmában, csak emberi erejében, de amelyről azt hisszük, az ember legjobb és legnagyobb erői közül való. Hiszünk abban, hogy a költészet nem végezte még el történelmi küldetését. Talán csak most kezdi igazán. Hiszünk abban, hogy a költészet még kimeríthetetlen rejtett tartalékokkal rendelkezik, amelyeket sem a költők, sem a világ nem aknázott ki eléggé „közös dolgai”-nak jobb intézésére. Hiszünk abban, hogy a költészetnek még eddig fel sem fedezett s főként meg nem valósított lehetőségei állnak az emberiség rendelkezésére, az atom, az űrrakéta és a számítógépek korának soha nem látott feladatait megoldani.