Arion

 

Arion elé

Lectori salutem. Minden író mindig az ismeretlent köszöntötte az olvasóban. Az ismeretlent, akiről semmit nem tudhatott, s akit mégis magához hasonlónak remélt. Különben hogy is tudta, hogy merte volna a maga szavaival megszólítani? A könyvek útja kiszámíthatatlan és nyomon követhetetlen, mint a hajók nyoma a tengeren.

Mi is az ismeretlen olvasót köszöntjük, az ismeretlent köszöntjük az olvasóban, aki mégis, tudjuk, valamiként hozzánk hasonló. Ha lehet, még ismeretlenebb olvasókat köszöntünk, mint a könyvek szerzői vagy összeállítói általában, hiszen a legtöbb könyv egy nyelv házában lakókhoz kopogtat bebocsátásért, ez a könyv viszont egyszerre az olvasók soknyelvű családjához fordul.

Mégis azt reméljük, nyitott ajtókra talál. Mert a sok nyelven belül azokhoz szól, akik egy rejtelmes, közös nyelven, a költészet nyelvén értenek. A költészet mind egységesebb világtengerének egy kicsiny, félreeső öbléből indítjuk útjára ezt a kis hajót, úgy érezzük, hasznos teherrel s önmagán túlmutató utak lehetőségével rakottan. Orrára minden költők egyik legrégibbjének, a méthümniabéli legendás görög dalnoknak a nevét írtuk fel.

A második világháborút megelőző korszakot a világ költészetének nagy részében a kétségbeesés jellemezte – elsősorban önnön sorsát és lehetőségeit illetően. A költészet és maguk a költők úgy érezték, a modern világban alig van mit keresniük többé, hatástalannak, fölöslegesnek, mi több, tarthatatlannak érezték létüket a megváltozott világ keretei között. A líra fő témája egyre inkább önnön halála lett. A háború óta eltelt idő mintha a költők ősi fontosságának tudatát visszahelyezné jogaiba – a költők, sőt a többi ember előtt is. S ami sok ezer éves történetünkben új vonás: egyéni, sőt nemzeti magányosságukból egyre többször s egyre eredményesebben keresik az egymás felé sugárzó utakat. Ráébredtek, hogy mesterségüknek, e látszólag legmagányosabb emberi foglalatosságnak is van lehetősége gondjait megosztani és eredményeit megtetézni egymással. Sokasodnak a költők közös megnyilvánulásai – a kollektív kiadványoktól a személyes találkozókig –, s e megnyilvánulások legsajátabb, új vonása a nemzetköziség. S kiváltképp, mióta az emberiség megmaradásának sorskérdésévé vált, hogy a nemzetek és fajok minél több területen értsenek szót egymással, kiderül, hogy az emberiségnek nincs közösebb nyelve a költészeténél.

Ez az Almanach s amit beköszönteni hivatott, az 1966 októberében megrendezésre kerülő budapesti költői napok, a világ költőinek szaporodó együttes erőfeszítéseihez szeretnének szerényen hozzájárulni. A magyar költők összefogásaként Európa és a világ azon költőivel, akikkel már a barátság fűzi össze őket. S újabb barátok felé nyújtva kezüket.

Az Arión névre nem azért esett választásunk, mintha abban az ábrándban tetszelegnénk magunknak, hogy a költőket a világban valami isteni csoda védi a kalózok dühétől. Ellenkezőleg, a XX. század mindennél alkalmasabb az ilyen ábrándokat, ha voltak, eloszlatni. A mi korunk költészetének jelképei, fájdalom, nem a csoda árán megmenekedettek, hanem az embertelenség különféle erőinek áldozatul esettek sora. A García Lorcák és Miguel Hernándezek, a Cesare Pavesék és Dylan Thomasok, a Majakovszkijok és Mandelstamok, az Ivan Goran Kovacsicsok és Nikolaj Vapcárovok, a József Attilák és Radnóti Miklósok.

Nem is azért választottuk ezt a jelképet, mintha a másik illúzió ejtene meg, amely Arión^* történetében kimondatlanul ugyancsak ott kísért, hogy a költészet kívül tudja magát helyezni a valóság kegyetlen törvényein. Azért választottuk, mert emberibbé teheti a valóság törvényeit.

Azért választottuk, mert Arión hitt az ének erejében. Amikor a kalózok előtt a hajó orrán, miként Hérodotosz írja, „teljes díszbe öltözködött, lanttal a kezében az evezőpadokra állt, a Nomosz Orthioszt adta elő, az ének végeztével pedig teljes díszöltözetében bevetette magát a tengerbe”, akkor mindmáig szólóan hitet tett a költészet értelme és ereje mellett, mindhalálig – s akár a halálon túl is. Nem azért énekelt, hogy a delfinek előjöjjenek érte a mélyből, és a hátukra emeljék. Hanem azért, mert élt benne a hit, hogy az énekkel – az emberi szóval – talán még a kalózokat is meg lehet indítani, s ha megindítani nem, meg lehet legalább szégyeníteni őket. S mert nem lehetett mást tennie, mint hogy énekeljen.

Hiszünk a költészet erejében. Nem egyedülvaló és mitikus hatalmában, csak emberi erejében, de amelyről azt hisszük, az ember legjobb és legnagyobb erői közül való. Hiszünk abban, hogy a költészet nem végezte még el történelmi küldetését. Talán csak most kezdi igazán. Hiszünk abban, hogy a költészet még kimeríthetetlen rejtett tartalékokkal rendelkezik, amelyeket sem a költők, sem a világ nem aknázott ki eléggé „közös dolgai”-nak jobb intézésére. Hiszünk abban, hogy a költészetnek még eddig fel sem fedezett s főként meg nem valósított lehetőségei állnak az emberiség rendelkezésére, az atom, az űrrakéta és a számítógépek korának soha nem látott feladatait megoldani.

 

Költők találkozása

Miért ne képzelnők el – hiszen, ha tekintetbe vesszük is idő és tér fizikai relativitását, a történelmi idő jogot ad arra, hogy elképzeljük –, Shakespeare, Góngora és d’Aubigné ugyanabban a pillanatban egyazon szakmai és szellemi gond igézetében hajolnak asztaluk fölé, hogy közös ősük (vagy inkább: őseik) remek kis találmányának, a szonettnek leleményes továbbfejlesztésén munkálkodjanak. Valójában azonban hírét sem hallották egymásnak; soha a legcsekélyebb módjuk sem volt e közös gondokat és leleményeket valamiképp kicserélni egymás közt; biztatást vagy ösztönzést nyerni egymás hasonló törekvéseiből. Nem is említve már ama negyedik kortársukat – aki ugyanekkor, talán éppen ugyanazokban a pillanatokban is, itt, a magyar végeken először szólaltatta meg egy önvédelmi harcával elfoglalt kis nemzet nyelvén csaknem ugyanazokat a modern vágyakat és borzongásokat –, Balassi Bálintot.

S tovább játszva, de közben meg is fordítva e játékot, most képzeljük el azt, amire már semmi sem jogosít fel bennünket: azt az asztalt, amely körül a múlt század derekán, mondjuk, épp ma száz esztendeje, együtt ült Victor Hugo, Robert Browning, Nyekraszov, Manzoni és Arany János. Mindegyik alkotóereje teljében volt ekkor, s már a vasútvonalak csatlakozó verssorai is kezdtek egymásra rímelni végig Európán. Ők azonban mégsem találkoztak egymással, ha nem csalódom, egyikük se, egyetlen alkalommal sem, egymás hírét is csak elvétve ha hallották.

Márpedig az a valóságos asztal, amely körül itt teljes testi valóságban s oly magától értetődően együtt ül, csak találomra válogatva a gazdag lehetőségek közül, André Frénaud, Leonyid Martinov, Guillevic, Artur Lundkvist, Stephan Hermlin és Illyés Gyula, egy eljövendő század képzeletében nem kevésbé tűnhetik majd legendásnak, mint számunkra e fent rajzolt képzeletbeli.

Ez a találkozó tehát, amelyre itt összegyűltünk, s mindazok, amelyeknek egyre szaporodó sorába tartozik az utolsó évtizedekben, kétségkívül valami újat, sosem ismertet jeleznek az európai irodalmak történetében. Ennyit bizonnyal meg lehet állapítani, anélkül hogy a mindenben újat gyanítás nevetségességét kockáztatnók; s annyit is, hogy a világ költőinek egyre gyakoribb közös fórumai elidegeníthetetlenek lesznek már attól, ami majd a második világháborút követő évtizedek történeteként fog kialakulni.

Ám az, hogy valami új és sose látott, még nem jelenti feltétlenül azt, hogy egyben értékes és kívánatos is. Még csak azt sem, hogy szükségszerű. Attól, hogy valami újat cselekszünk, cselekedhetünk valami szükségtelent és fölöslegeset is. E találkozókkal kapcsolatban is bízvást fölmerülhetnek – tudjuk, sokakban és sokszor föl is merülnek – szkeptikus vagy akár szarkasztikus kérdések is. No és, ha létrejöttek volna azok a fentebb említett, fiktív találkozások? Mi történt volna? Vajon jobbak lettek volna tőlük Shakespeare, Góngora és d’Aubigné szonettjei? Vagy a számunkra oly fontos-szép Balassi-strófák?

Az ily módon feltett kérdések szkepszisének vagy szarkazmusának valóban nehéz is lenne ellentmondani. Nem, minden valószínűség szerint nem lettek volna jobbak. Hiszen el sem tudjuk képzelni, hogy jobbak is lehetnének, mint amilyenek. Nyert volna-e e találkozók által a költészet? Nem, valószínűleg nem nyert volna. Legalábbis akkor nem. De a kérdés maga is tarthatatlanul történelmietlen. A kérdés csak megfordítva érintkezhet a valósággal: nyerhet-e általuk valamit a költészet ma? Ez a mai költészet, amelyben oly izgatottan kutatjuk, hogy mi a valóban mai s az a holnapi, amelyet egyáltalán nem ismerünk. És még inkább: a világ, amelynek a költészet része csupán. Ez a mai világ, amelynek mindennél nagyobb szüksége látszik lenni – nem a költészet „vigaszára”, hanem a költészet tevékeny erejére.

De ezt a kérdést is csak feltenni akartam, semmiképpen sem felelni rá. A felelet mindnyájunk tiszte, akik itt együtt vagyunk. Vagy még inkább: ittlétünk is csak kérdést tesz fel az utánunk jövőknek. A feleletet már rájuk kell bíznunk. „Fújjatok a parázsra holnapiak Ti mondjátok el mit látok én.” Aragon Epilógusának ez az utolsó sora minden dolgainkra vonatkozik.

Ha különböző nemzethez tartozó matematikusok vannak együtt, anélkül hogy mindennapos emberi kifejezőeszközük, a különböző anyanyelvek korlátaiba a legcsekélyebb mértékben is beleütköznének, simán találkoznak egymással közös és sajátos jelrendszerük hídján. De ez alatt a híd alatt örvény tátong. Erre a hídra, amely őket összeköti egymással, a többi ember egyáltalán nem tud fölkapaszkodni. S ők maguk sem. Csupán szellemi produkcióik. Felfedezéseiket és levezetéseiket, a legbonyodalmasabbakat is, könnyűszerrel közlik egymással – de ezzel még emberi mivoltuk rejtve marad egymás előtt.

A költőknél fordított a helyzet. Legnehezebben éppen produkcióikat közlik egymással; vagyis azt, ami bennük látszólag éppen a közös: költői mivoltukat. Azt az egyszeri összecsengést, amelybe esetleg legfőbb felfedezésüket zárták, azt a szintaktikai fordulatot, amelynek talán soha más nyelven nem lesz értelme és megfelelője. Valamiképpen azonban, csodálatos módon, mégis mintha első szóra értenék egymást, a szöveg mögött és a szövegen túl valami, ami, úgy látszik, még bensőbb lényegük, könnyűszerrel találkozik. Gyakran megesik, hogy két költő, akik egymásnak egyetlen versét sem ismerhetik a maga igazi valójában, úgy, ahogy megszületett, olyan benső közösséget érez egymás között, amelyre bízvást rá lehetne építeni az egész emberiség rég áhított testvériségét.

Különös dolog: a költők lehetnek a legélesebb egyet nem értésben a világ legkülönbözőbb dolgai felől, a költészet művelésének módozatai és feltételei felől, sőt, főként éppen ezek felől, mégis megegyeznek valahol, valami, úgy látszik, ezeknél is mélyebben fekvő rétegükben, amit hirtelenében nemigen tudok másnak nevezni, mint a költői létezés sajátos természetének, a költő e világban kialakult, sajátos helyének. S e természetben éppen ezért valamiképpen olyasvalamit kell sejtenünk, amit az emberi nem legkisebb közös nevezőjének lehet tartanunk, az emberi egyetértés lehetséges zálogának.

Csak egy példát. Van-e olyan költő a világban, bármilyen esztétikát valljon is, sőt bármilyen elfogadható politikai nézetet tudjon magáénak, aki nem ismerne legbensőbb magára József Attilának a költészet egyetemes szükségességéről adott meghatározásában: „Hát muszáj élni? Muszáj gondolkodni? Nyilvánvaló, hogy nekem nem, és neked sem. De az életnek muszáj, de az elmének muszáj, különben nem volna semmi az, ami. Nem szükséges, hogy én írjak verset, de úgy látszik, szükséges, hogy vers írassék, különben meggörbülne a világ gyémánttengelye.”

Mindez annál is különösebb s annál fontosabb is, nem a költészet, hanem a világ, e mai, mindennél bonyolultabb, szétágazóbb és veszélyesebb emberi feladatokkal telített világ számára, hogy a költők, az itt jelen levők is, azon túl, hogy a költészetet képviselik, képviselik egyben saját egyéni, éppen e költői természet értelmében végsőkig egyénített alkatukat, valamint ezen túl nemzetük, osztályuk, sőt ezen belül még sajátos regionális viszonyaik jellegzetességeit is, az anyagi és szellemi javak mai elosztottságának azon a végtelenül széles skáláján, amely az iparilag gigantikusan fejlett országoktól a barbárságból éppen csak kilépő nemzetiségekig terjed, az egyre differenciáltabb politikai formációk szinte számon tarthatatlan árnyalataiban.

Vagyis ne féljünk a szótól: óhatatlanul olyan tendenciákat és szituációkat is képviselnek, amelyek, őrajtuk kívül, a mai történelmi pillanatban összeegyeztethetetlenül, sőt olykor ellenségesen, egyes esetekben a nyílt erőszak formájában állnak egymással szemben.

De ne riadjunk vissza egy még kényesebb, ám annál inkább lényegre mutató ellentéttől sem. Nemzetközi síkon sokszor olyan költők is képesek a termékeny eszmecsere, sőt a baráti ösztönzés formáira, akik – egy nemzethez s annak meghatározott irodalmi és nem irodalmi közéletéhez tartozván – erre semmiképp sem tudnák elszánni magukat. Engedjék el nekem a példákat. Feltételezem, hogy mindenki megtalálja őket saját tapasztalataiban is. Ez a tény valami olyasfajta, tán merész sejtésre indíthat, mintha a költészet valójában nemzetközi, vagy mondjuk pontosabban, a legszélesebben emberi síkon válhatna teljesen önmagává, legbenső lényegévé. S paradox módon éppen éltető és tápláló közegéből, az anyanyelvből kilépve testesíthetné meg azt, amire létrejött. Mintha a nyelv igazában csak az a placenta volna, amelyet minden élőlénynek le kell vetnie magáról ahhoz, hogy önálló létre szülessen; bár enélkül önálló léte sohasem születhetett volna meg.

Mindebből az a sejtelmünk támadhat, hogy a költészet talán éppen a mi korunkban, e korban, amelyben oly sokszor vitatták el tőle még létezése jogosultságát is, nagyobb szerepet játszhat, mint ennek előtte. Más szerepet is. Hogy történelmi küldetése tán éppen most jut el sorsdöntő pontjára. Nem lehet elsiklanunk a fölött a tény fölött, hogy míg az eddig ismert esztétikák mindig azt kérdezték egy művel szemben, hogy szép-e, a modern költészet kezdettől fogva azt kérdezi önmagától és alkotásaitól: mire való? Hogy Rimbaud óta nemigen érezzük művészetnek azt, amelyik nem teszi kérdésessé önmagát. S Majakovszkij is azt tartja az író „tevékenysége lényegének”, hogy „helyes irányban vágjunk neki magának a termelési folyamat tanulmányozásának”. Ha a költészetnek, Hölderlin szavaival, mindig is fő törekvése volt „megnevezni a föld virágait”, sosem fordított még ekkora erőfeszítést arra, hogy önnönmagának nevet adjon, hogy önmaga megváltozott, s talán nem tévedünk, ha azt mondjuk, kitágult lehetőségeit megnevezze.

Sosem foglalkoztatta ily mértékben a költészet egészét s külön-külön minden költőt, hogy az a letagadhatatlan, enyhe különállás, mely minden eddigi kornak a költőről alkotott képében kifejezésre jutott, a költő emberi vagy éppen embertelen voltában keresendő-e; más szóval, hogy úgy képzeljük-e el a költőt, mint megtestesítőjét az emberi princípiumnak vagy úgy, mint elhanyagolható különösséget. Az az áldott vagy átkozott, kiválasztott vagy kitaszított állapot (a mindig változó, végletes értelmezések szerint), amely a költőt jellemzi, olyasvalami-e, ami közelíti, vagy olyan, ami távolítja a többi embertől. S a költészet maga olyasvalami-e, ami nagy üggyel-bajjal és változó sikerrel rákényszeríti magát a társadalomra (de akkor miért?), vagy épp ellenkezőleg: olyan szükséges az ember számára, mint a só és a szó, tehát teste és szelleme legelemibb tápláléka. Nervalnak van-e igaza, aki szerint „egy költő élete – mindenki élete”, vagy Valérynek, aki a költőt a legfontosabb alkalmakkor mint embertelent vagy legalábbis emberen kívülit (inhumain) határozza meg.

A költő a történelem általunk ismert metamorfózisaiban volt már minden, főpap és csavargó egyaránt, kétségbeesetten kereste a maga helyét a társadalomban, s a társadalom gyanakvón keresett számára helyet. Most megint helyet van keresőben, s azt a helyet látszik megtalálni, amely a legegyszerűbb és egyben a legegyetemesebb. Épp ezért úgy érzem, hogy az egytől egyig részlegességet és megszorítást tartalmazó, régi megtestesülései helyett, a költő-mint-dalnok, a költő-mint-vátesz, a költő-mint-szépségtermelő, a költő-mint-zsonglőr, a költő-mint-gondolatébresztő, a költő-mint-politikus, a költő-mint-bohém, a költő-mint-szent helyett a mi korunk a költő-mint-ember legbanálisabb, de talán legteljesebb fogalmával ajándékozza meg a jövőt.

Ahogy a költészet a költemény-mint-dal, a költemény-mint-óda, a költemény-mint-elégia stb. formái helyett egyre inkább a költemény-mint-költemény végső formája felé törekszik, úgy törekszik a költő is az ember teljességével való azonosulásra. Innen van korunk költészetének az a rendkívüli sokfélesége, amely talán legfőbb jellemzője. S ezért jutnak korunk kifejezésének csúcsára azok, akik egymagukban is átélik ezt a sokféleséget, a teljesség megközelítésének ezt a szinte önmagunkból kivetkeztető módját, amely Picasso festészetét vagy a költészetben egy kevésbé ismert, nagy példát említve, a portugál Fernando Pessoa négyes inkarnációjú költészetét hozza létre. Így alkothat József Attilában széttéphetetlen egységet a sámánság és a népdal, a szürrealista struktúrájú, szabad asszociáció és a marxista terminológia kontrasztjától feszülő, klasszikus strófaszerkezet.

De azt se felejtsük el, hogy a legkülönfélébb törekvéseknek ez az egymásba folyó együttélése az irodalomtörténetben ismert legmerevebb, legdogmatikusabb költői iskolák leküzdése révén alakult ki.

Korunk irodalma is, mint egésze, a fanatikus elzárkózások szinte atavisztikus feltámadását élte meg – de ugyanakkor ezek sorozatos letűnését is. Ha azt nézzük, egy fél század alatt hány egymással gyökeresen szemben álló, sőt egymás kizárására épülő költői irány, stílus és módszer követelte magának a modernség kizárólagos jogát – keserűen nevetnünk kell. De ha azt nézzük, hogy mindegyik hozott valami olyat, ami a kialakuló szintézist gazdagabbá teszi, meg kell állapítanunk, hogy a maguknak követelt kizárólagosságon kívül mindegyiket megilleti az, amit követelt magának: a modernség joga. Vigasztaló tudnunk, hogy mindegyikben csak egyetlen dolog bizonyult óhatatlanul elavultnak, nem modernnek: s ez éppen a kizárólagosságra való törekvés.

 

Engedjék meg, hogy személyes kádenciával fejezzem be. Rendhagyó módon, költő fiaként lettem költővé. Talán ezért is vagyok a szokottnál is érzékenyebb arra, amit a költők testvériségének érzek. Kamaszkoromtól kezdve önkéntelenül kicsit vér szerinti apámnak, később testvéremnek éreztem minden költőt. De még ma, óvatosabb, felnőtt megfontolások után is azt hiszem, hogy ha a vér szerinti talán igen, legalább a tejtestvériség nem vitatható el a költőktől, bárhol éljenek is. Ha édesanyánk, a nyelv nem is közös, a dajkánk, úgy látszik, egy és ugyanaz. A dajkánk, akit sokáig ihletnek neveztünk, s akinek ma már s ma még talán nem ismerjük a nevét.

 

Költők testvérisége

A költők könnyen felismerik egymást – nem az embert elkápráztató nagy szavakról, nem is a szónoki mozdulatokról, egyszerűen csak valami egészen közönséges, mégis titkos értelmű dologról, ahogy Iphigénia menten felismerte Oresztészt, mikor az azt mondta neki: „Szép szőttesedbe szőtted, jól emlékszel-é, az udvarban, a nyárfák hűs árnya alatt, s hogy a nap megfordult azt is fölhímezted-é?” S kiváltkép, mikor ezt: „S nem leányi termeidben volt-e rejteke Pelopsz ős lándzsájának?” És akkor ő egyszerre vállaira omlott, lehúnyta szemeit a mély, szelíd ragyogás elől, mintha ama vérbeborult oltárra dőlne, melyet az a szép fehér szőttes takart, amit ő hímezett a nyárfák hűs árnya alatt a rekkenő deleken, odahaza. [SZAMOSZ, 1969. JÚNIUS 30.] [JANNISZ RITSZOSZ: TESTVÉRISÉG]

 

Ritszosz költeménye után tulajdonképpen nincs is mit mondani arról, amiről tisztem szerint itt talán szólnom kellene: mostani találkozásunk okáról, céljáról és tartalmáról. Hiszen elmondja erről a legfontosabbat s éppen a legelmondhatatlanabbat – ami többnyire mindig a legfontosabb.

Arról a felismerésről beszél, amely – úgy, ahogy ő mondja, s azután, hogy ő már elmondta – olyan magától értetődőnek tetszik, mintha kezdettől fogva mindenki tudta volna. Mint valami matematikai evidencia. Csakhogy egyszer az evidenciákat is ki kellett valakinek mondania.

S talán érdemes itt felfigyelni arra, hogy ezt a költői „tételt” – ha szabad így mondanom –, bár bizonyára régtől, nagyon régtől fogva igaz, valószínűleg a mi korunkban mondták ki először. Igen, azt is fel kellett egyszer ismerni, hogy a költők oly könnyen felismerik egymást. S ezt az új felismerést mondják ki a maguk módján a költőknek azok az új és újfajta találkozói, amelyek egyre sűrűsödnek világszerte, s amelyeknek sorába tartozik ez a mienk is.

De hát vajon mi is az az egészen közönséges, mégis titkos értelmű dolog, amiről a költők oly könnyen felismerik egymást? Hiszen ők maguk oly különbözők. És egész életükben szinte mást se tesznek, mint hogy ezt a különbözőségeket minél teljesebben és minél végletesebben megvalósítják. Ez mesterségük. Ez az a gond, amely sosem hagyja őket nyugodni. Lehet, hogy éppen ezáltal valósítják meg azt a valamit, ami közös mindnyájukban, sőt mibennünk mindnyájunkban is?

S lehet, hogy új meg új egymásra ismerésükből olyan különös igaztevő erő fakad, mint a két mitikus testvér találkozásából?

Úgy látszik, a mi korunkban nemcsak költőknek van küldetésük – nekik mindig is volt –, hanem a költők találkozásának is.

S lehet, hogy felismertük, hogy az ő egymást felismerésükben valami olyan erő rejlik, amelyre mindnyájunknak s a mindnyájunkból kinövő jövőnek feltétlenül szüksége van?

Most, amikor az egyre egységesebbé váló földgolyót az atavisztikus idegenségek és vadonatúj idegenedések egy-egy helyen is olykor a kontinenseknél jobban darabokra szaggatják?

Az emberek és a népek régen egymásról is alig tudtak: alig ismerték egymást. Ma az ismeretek roppant tömegét szerezzük egymásról nap mint nap – s talán az eddiginél is kevésbé ismerünk egymásra.

Igaz, semmilyen emberi tevékenység nem megismerhetetlenebb a nyelvekkel egymástól elválasztó nemzetek számára, mint éppen a költőké. Mégis, íme, legkönnyebben ők értik meg egymást. A költészet, bár mélyen az egyes nyelvekben gyökerezik, még mélyebben valahol, úgy látszik, valami elveszített, Bábel előtti közös nyelvet őriz, hasznosan éltet tovább. Igaznak kell éreznünk, amit az utolsó percben közbejött okok miatt tőlünk ma távol maradni kényszerült Robert Sabatier ír egy helyen, s ami szerint „idegen költészet nem is létezik”. A költészet talán az, aminek benső természete éppen az, hogy sohasem lehet idegen. Hogy újra meg újra harcba száll a dolgok idegenségével.

Egyedül a költészet képes minden tevékenységünket a maguk lényegéhez, emberi természetükhöz visszavezetni, amitől oly sokszor, egyre többször eltávolodnak.

Ebben áll, ha jól értjük, a líra szent agressziója, amelyről Voznyeszenszkij egyik legutóbbi lírai hitvallása szól, s amely világnyi megtorlást ígér.

A világnak szüksége van erre a szent agresszióra s erre a szelíd megtorlásra – ma inkább, mint bármikor.

Nem tudom, mennyire fedeztük fel egyik legtöbbet idézett modern magyar versünk, József Attila Ars poeticája igazi mondanivalóját. Azt, hogy híres utolsó szakaszában a „nagy” szó voltaképpen „felnőtt”-et jelent: (vö: „Két szülője”)

 

Én mondom: Még nem nagy az ember. De képzeli, hát szertelen. Kísérje két szülője szemmel: a szellem és a szerelem!

 

Félelmes elgondolni, mi vár az emberre, ha máris, idő előtt kikerül a szellem és a szerelem, vagyis a költészet éber és állandó szülői figyelme alól, újonnan teremtett óriási és szörnyűmód veszélyes játékszerei között.

Mert sokat és sokfélét kell megtanulnunk ahhoz, hogy az élet rövid és a történelem hosszú feladatait megoldjuk; de mindenekelőtt mindig magunkról kell tudnunk, hogy kik vagyunk.

S lehet, hogy századok annyi bűvös legendája és tudós vizsgálódása után sem tudjuk még ma sem megmondani a költészetről, hogy micsoda. De sok minden arra enged következtetni, hogy talán éppen az a dolog, ami rólunk meg tudja mondani, hogy kik vagyunk.

 

Robert Graves-díj

1970-ben adták ki először, most adjuk ki huszonötödik alkalommal a magyar költészet Robert Graves-díját. E félig-meddig ünnepi alkalommal első gondolatunk a különös alapítóé legyen, aki e különös alapítványt tette volt: első, s mindmáig egyetlen eset, hogy egy világhírű külföldi író magyar költői díjat alapít. Feltehetően – s amennyire tudom – ritka eset más irodalmakban is.

Másodszor mondjunk köszönetet Csepei Tibornak, lelkes szponzorunknak, aki immár a harmadik évben menti meg díjunkat a megszüntetéstől, miután Robert Gravesnek az alapítvány céljára elkülönített járandóságai kimerültek, s a család a megváltozott körülmények között nem látja fontosságát a díj további fenntartásának. Tisztelet tehát és köszönet a művészetpártolónak, Robert Graves nevében is.

Tóth Judit, akinek kuratóriumunk (Lakatos István, Lator László, Vajda Miklós és jómagam, szimbolikusan az első kuratóriumot alkotó feledhetetlen barátaink, Vas István, Nemes Nagy Ágnes, Devecseri Gábor nevében is) az ez évi, mintegy jubileumi díjat egyhangúan megszavazta, nem a felfedezendő költők sorába tartozik. Annál inkább az újrafelfedezendők közé.

Ha irodalmi díjaknak van, lehet valami szerepük, feladatuk, netán olykor-olykor „küldetésük” egy irodalmi életben, az bizonyára az a figyelem, amellyel rátapintanak a méltánytalanságokra, s amennyire ez lehetséges, igyekeznek ezeket korrigálni. A Graves-díjat odaítélő bizottság kezdettől fogva – és bizottságai folyamatosan – ezt igyekeztek szem előtt tartani. Még akkor is, ha ezzel némiképp meg kellett sérteniük az alapító különleges, szép, ám betarthatatlan klauzuláját. Ki tudja kiválasztani egy év „legszebb” versét? Annyit mégis megtartottunk a betarthatatlanból, hogy szem előtt tartva e különleges követelményt, nem egy sikeres költői indulásra, nem is egy betetőzött életműre, hanem egy-egy kiválasztott versre irányzott fénysugárral igyekeztünk kiemelni és fémjelezni szerzője költészetének karakterét.

Ezúttal is ehhez tartottuk magunkat; de, úgy érzem, meg kell említenünk, hogy ez az egy vers, az Orpheus című folyóirat 1993/1. számában megjelent Nisi dominus, nem egészen magában álló. Ha olvasatunk nem téves, elmondhatjuk, hogy ez a költemény egy virtuális ciklus egyik darabja, amely a Kortárs különböző, 1993-as számaiban közölt további öt vershez csatlakozik. Elöljáróban ezeknek is legalább a címét felsorolnám: Isten fiai; Kyrie; Isten némasága; Gloria és Sanctus. Egy egész ökumenikus Mise vagy Rekviem áll előttünk. Nagyszabású zenei szerkezetben.

Csak mellesleg: Tóth Judit évtizedek óta Párizs mellett él és dolgozik. Jól ismerjük a „vidéken” élő magyar (és nem is csak magyar) írók periféria-közérzetét. Többé vagy kevésbé megalapozott kirekesztettség-érzésüket.

Nos, Párizs (London vagy New York, netán Kolozsvár) nem éppen periféria. Ám az otthon függvényében, a magyar irodalom kontextusában lehetséges perifériaként élni meg ezeket is. Kivált azoknak, akik hosszú ideig politikai-adminisztratív diszkriminációt is szenvedtek.

Az ilyen szerény, ám tiszteletreméltó „kis” díjaknak, mint ez a miénk, talán még érzékenyebbnek kell lenniük a közérzet iránt. Így került bele díjazottjaink, méltán mondhatni, méltó névsorába, mihelyt lehetett, már 1986-tól kezdve, a romániai Szőcs Géza és Lászlóffy Aladár, majd az amerikai Horváth Elemér. Mint most Tóth Judit.

E sérült légkör – olvassuk e különös szintagmát a Nisi dominusban. Nem, ez nem arra a „légkörre” és nem arra a „sérülésre” utal, amelyről szóltam. Ebben a költeményben egész századunk perzselő légköre kísért és gyógyíthatatlan sérülése tátong. És egyben Tóth Judit egész költészetének izzó magmája tör fel, hogy mindjárt a vulkanikus kitörések döbbenetbe dermedt, hideg formáiban meredjen fölénk. A kor egyik alapvető érzületének, a pusztulást követő túlélésnek szinte érinthetetlen, izzó és jeges felületeivel. Ez a kötészet valóban az „önkívületig” kitart „obszcén jelenlétének szégyene”, mindnyájunk jelenlétének szégyene mellett. „Szemléletében izzó töredékek.” Pattintott kőhöz hasonlóan éles és kemény szavak. Szorosan egymásba épülve. Úgy, hogy még a „légkör” sem fér el közéjük. Itt is, a versben, mint a vers színhelyén, a „semmi lakhelyén”, „minden tárgy fénnyé fagyott”.

„Az útvesztve hullámzó világban” (ezt is a versből kölcsönzöm) ezt a fényt köszönjük Tóth Juditnak. A költőtől nem is lehet várni többet. Igaz, kevesebbet sem.

S most, mindnyájunk nevében átadom a díjat, Tóth Judit Nisi dominus című verséért, amely, társaival együtt, nemcsak egy díj, hanem egész irodalmunk figyelmét is megérdemli.

 

Arionra emlékezve

Ha hinni lehet a görög mitológia korunkbeli nagy kutatóinak, úgymint Kerényi, Graves, Grimal stb., akkor olyan nagytekintélyű források, mint Hérodotosz, Servius, Vergilius, Ovidius, Hügéniosz és mások egyöntetűen azt terjesztik, hogy a méthümniabéli Arion az akkori lantosok közül senki mögött nem maradt el, s tudomásuk szerint először szerzett dithüramboszt, amelynek nevet is ő adott. Valamint azt is, hogy mikor a tengeri kalózok durván megfosztották a szicíliai dalversenyen nyert első díjként szerzett aranyaitól, készen arra, hogy a habokba fojtsák, miután a hajó orrára lépve elénekelte Nomosz Orthioszát és azzal belevetette magát a tengerbe, egy delfin vette hátára és épségben kitette Tainaron fokánál. Sőt, minderről maga is nyilvánosan számot adott a neve alatt fennmaradt egyetlen költeményében, hálaadó Poszeidón-himnuszában. (Amelynek szerzősége, természetesen, megkérdőjelezhető.)

 

*

 

Ami nem kérdőjelezhető meg, az az, hogy a görög mitológia számtalan szálú végtelen és felfejthetetlen szövedékében és szövevényében az emberi társadalom mindenfajta szereplői között jelentőségéhez méltón megjelenik a költő prozopopeiája is, méghozzá ennek a mitológiának egész poliszémikus jelentésterében, és magának ennek a szerepnek éppoly poliszémikus alakjaiban, azok egyszerre (vagy váltakozóan) marginális és középponti, átkozott és áldott, kiválasztott és kiközösített szituációiban. Az istenek, héroszok és emberek között folytonos kapcsolatokban jelenik meg ez a sok évszázaddal később genus irritabile-nek magasztalt és lesajnált, legkisebbszámú, még a királyoknál és fejedelmeknél is ritkább maroknyi csoportja. Azzal együtt, amit képvisel, ami „mesterségének címere”, és méginkább létezésének egyetlen értelme, az emberi életet minden más mesterségnél és hivatásnál teljesebben betöltő tartalom és levethetetlen álruha: a költészet (vagy még általánosabban: a művészet). Mindegyikük – más és más módon – az istenektől kapja lantját, és végletesen emberi sors várja: a kivédhetetlenül tragikus. Olykor egyenesen állati mértékben brutális. Marszüasz, a kétágú fuvola feltalálója végzetes konfliktusba kerül Apollónnal, aki egy fenyőfához kötözve elevenen megnyúzza. Amphión lantja hangzásának varázsával építi fel Thébai falait, aminek következtében ugyancsak Apollón végzett vele és Niobétól szült tizennégy gyermekével. Orpheuszt, a varázsló lantverőt hiábavaló alvilágjárásra késztetik isteneik, hogy végülis a haláltól megcsalt halhatatlan szeretőt az őrjöngő dionüszoszi nők tépjék darabokra. Egyedül csak Arion „ússza meg” (szárazon, bár éppen a hullámokban), csak az ő történetében nem találunk egyetlen apró utalást se halálára, csakis a halál elől való csodálatos megmenekülésére, a delphoi-i Apollón csodás állatának, a delfinnek segítségével. (Amelyről, eszerint, már akkor tudták, amit az egész további történelem folyamán csak a mi századunk közepén kezdtek felfedezni: a nyelv szerint is kimutatható titokzatos affinitását az emberek és istenek iránt.) Arion az egyetlen társai közt, akinek a lant nem szerencsétlenséget, hanem szerencsét hoz, nem ilyen vagy olyan drámai pusztulást, hanem életet, dicsőséget és gazdagságot. Legalábbis minden ránk maradt narratíva és utalás szerint. Egyikük még azt is tudni véli, hogy a megmentő delfin maga a delfinné inkarnált Apollón volt.

 

*

 

Arion neve és története a lehető legalkalmasabb pillanatban érkezett hozzám. A legelső európai történetíró jóvoltából. S még inkább a barát jóvoltából, aki a világháború kataklizmái közepette nagyreményű ifjú íródeákként máris nagy tudással és a régesrégi szöveget közelből követő, mintegy ismeretlenül új elbeszélőstílussal lefordította. Az ember tudásában láthatatlanul is nagy része van a barátságnak, ha nem Devecseri Gábor, gyerekkoromtól fogva barátom fordította volna Hérodotosz hatalmas művének 6–131. fejezetét, és adta volna ki (mestere és mesterünk, Kerényi professzor tanítványaként), bizonyosan nem kerül a kezembe ez a kis könyv, Kyros és Kroisos története, amelybe bele van szőve Arion legrészletesebb ránkmaradt története is. És mikor? A kötet impresszuma szerint 1943 végén (!), vagyis alig néhány hónappal azelőtt, hogy (szerénytelenül fogalmazva) magam is halálra szánva kerültem újdonúj kalózok kezére. Mielőtt, 1944 április elején be kellett vonulnom – nem a hadseregbe, hanem immár a német megszállás alatt rabszolgai frontszolgálatra, az utolsó napokban megírtam a magam „Nomosz Orthiosz”-át, a kalózoktól való menekülésre szánt himnuszomat, Arion címmel. (Számomra, máig tartósan is abban a hiedelemben, hogy megmenekülésem záloga volt. Ha nem is mitikus, legalábbis metaforikus értelemben.)

 

*

 

Végül is megmenekített a delfin (és Arion kezembe álmodott lantja) – igaz, kellett hozzá még egynéhány kisebb-nagyobb „csoda” is. De most már végképp nem rólam van szó, hanem arról, amiről szó van. Arion „feltámadása” Magyarországon. Itt nem kell ecsetelni az előbbiek után Magyarországon eltelt évtizedet, a felszabadulás röpke kis ideig valóságos felszabadulásnak érezhetett idő után az egyre mélységesebb csalódást – annál inkább az évtized vége felé itt, és környékünkön mind egyedül csak itt újból a szabadság reményét. Az anyagi (gazdasági) és közvetlen politikai szellőjárást nem mellőzve, csak nem tárgyalva (annak nem itt van a helye), csak az irodalomra térjünk. Hiszen arról van szó. És éppen ez az első szó: hogy végre az irodalomban az irodalomról is lehetett szó. Nevezetesen például arról a méltatlan elszigeteltségről, ami eddig a magyar irodalmat szinte kizárta az európai irodalmak közös erőteréből. 1848–49 diadalmasan elbukott forradalmát is követte valamicske európai érdeklődés és figyelem. De ez is hamarosan lecsengett. És legföljebb csak Petőfi csillagát csillogtatta meg – annak is inkább csak titokzatos, viharos aláhullását. Aztán: Európa csendes, újra csendes – lett –, Elzúgtak forradalmai. És csend maradt a magyar irodalom körül is – annál inkább, mert az a kevés figyelem, ami egy kurta történelmi percre körülvette, főként német, francia, angol nyelvterületeken, kevés – ragyogó – kivétellel (Heine, Ibsen, Swinburne stb.) nem az éppen heves harcok közepette megindult új, „modern” költői közegben zajlott le, inkább a lassan ugyancsak elzúgó romantika utóvédharcainak sáncai között.

Most, ti. e század ötvenes éveinek közepe táján, azonban ennél sokkal időszerűbb kortárs európai irodalmak kezdtek lépésről lépésre, egyre-másra látványos ugrásokra vetemedve is, a magyar költészet felfedezői, propagátorai, fordítói, hirdetői lenni. Nyilván az értelmiségi lelkiismeret szavára pattanva is fel, látva, hogy a hidegháború sajátos keretei között a politika és a társadalom nem volt, talán nem is lehetett felkészülve az 56-os magyar forradalom hirtelen előszelének (majd később, Illyés elhíresedett sorával, jobb híján, „szélárnyéknak”) megdöbbentő új európai klímájára. Az 56 előtti évek magyarországi „enyhülésének” és ugyanakkor egyre érezhetőbb felforrósodásának váltóárama átcikázott a nagy és kisebb európai országokon, legalábbis azok intellektuális világán. Ott is elkezdték „társadalmasítani” a többnyire önmagukba záruló költészet mintegy „rövidre zárt” létezésmódját. Megindultak, és hamar megsűrűsödtek a költők nemzetközi összejövetelei, szerencsés vagy kevésbé szerencsés kísérleteket tettek a majdnem lehetetlennek minősülő – általuk eddig minősített – fordításokra a kelet-európai „kis” nyelvekből, mindinkább a magyarból. Mindennek fejtegetésére – közte arra is, hogy e mozgások nemcsak az érintett (eddig számukra érintetlen) költészeteket ajándékozták meg, annyira, amennyire, egy újabb dimenzióval, nagyobb lélegzetvétel lehetőségével (ahogy tetszik), hanem a maguk számára is ismeretlen dimenziókat teremtettek –, mégegyszer mindennek fejtegetésére itt nincs hely és nincs is több indok.

Csak annyi konkrétumot még, hogy ennek a mozgalomnak vannak, kellettek lenni nagy névtelen prófétái és kétkezi munkásai, mindenekelőtt éppen a megszólaltatandó idegen költészetek anyanyelvi ismerői, mint ahogy kellett lenniük nagynevű és nagytekintélyű támogatóinak és munkatársainak is. Az első kategóriában nem lehet nem említeni – kivált a magyar költészetet illetően – Gara Lászlót, aki a szó szoros értelmében életét adta a magyar költészet francia megismertetéséért, a másodikban olyan nagy neveket, mint az ugyancsak francia áldozatos költő-kiadó, Pierre Seghers, a francia ellenállás volt nagy katolikus költője, Pierre Emmanuel, vagy az akkor még a francia kommunista párt tagjaként is minden körben elismert Guillevic. Később, Angliában a Pilinszkyt fordító Ted Hughes, és sokan mások.

 

*

 

A francia irodalom körében e század elejétől kezdve elterjedt – téves – nézet következtében megkérdőjelezték a költészet fordíthatóságát. Ez azt a sajnálatos helyzetet eredményezte, hogy az ilyen fordítást nagyobbrészt átengedték a jobb vagy kevésbé jó mesterembereknek, akik többnyire meg se kísérelték a költői fordítást, megelégedtek a lehető leghívebb tartalmi megfeleléssel, vagyis a költészetből értelemszerűen többé-kevésbé kihagyták a – költészetet. A jelentősebb költők ebbe belenyugodva, vagy inkább – törődve, még jobban elidegenedtek a költői fordítástól. A fentebb már említett Párizsban élő Gara László hitette el újra az ötvenes-hatvanas években az akkori legjobb, minden hitvalláshoz és stílusváltáshoz tartozó francia költőkkel, hogy lehet a verset versként is fordítani – és főként a magyar költészetet nem is lehet másként.

Mindezt szinte mindenkit lefegyverző, tűzzel-vassal, egy megszállott labdarúgó- vagy úszóedző gátlástalan drilljével, de egyben a maga prófétai hevének varázslatával együtt. Már készült az egész magyar költészetet újmódin bemutató „nagy” francia nyelvű antológiára. Amely azonban csak 1963-ra jelenhetett meg a Seuil kiadónál, páratlan sikert érve el az akkori francia könyvpiacon. A kezdet azonban 1955-re tehető: A Seghers kiadónál, Hommage à Attila József par les poètes français címen megjelent kisterjedelmű, de annál nagyobb hatású kiadvánnyal, amely már a címmel is elárulta sajátos, a francia könyvkiadásban akkor szinte ismeretlen voltát. A fordítók névsora szinte az egész akkori francia költészetet felöleli, Paul Eluard-tól, Jean Cocteau-tól, Tristan Tzaráig (aki a kötetke előszavát is jegyezte) és Vercors-ig, akik mellé Pierre Emmanuel, Alain Bosquet, André Frénaud és mások, köztük maga Seghers is felsorakozott. Mintha nem is egy magyar költő bemutatása volna, hanem a kortárs francia költészet egyik lehetséges legjobb antológiája. Ezt a könyvet egy évvel később, ugyancsak a Seghers kiadó emblémájával, illetve A világ körül elnevezésű sorozatában Illyés Gyula kötete követte, teljességében a Gara László–Pierre Seghers team fordításában. Ez a kis kötet tartalmazza egyúttal azt az elismerést is, amely azóta közhellyé vált az európai–amerikai (mai kifejezéssel talán atlanti) költészet „jobb” köreiben. Seghers ezzel fejezi be a könyvhöz írt Bevezetőjét:

„Illyés csodálatos fordító. Magyarra fordította Maurice Scève, Ronsard, Molière, Racine, Rimbaud, Péguy, Apollinaire, Eluard, Aragon, Tzara és mások számos művét. Őt fordítani, hogy a francia olvasóközönséget egy nagy költővel megismertessük, nem több mint egyszerű elégtétel, ami őt megilleti”. Bízvást mondható, hogy ez az elégtétel magának a magyar költészetnek és versfordításnak is szólt.

 

*

 

Nem történelmet írok. Csak egy kis irodalmi történet (nem is irodalomtörténet) kis töredékének történetét. Ideje végre, ennyi előzmény után (amely az előzményeknek is csupán jelentéktelen töredéke) a tárgyra térni. 1964 őszén jött a levél Bruxelles városából, hogy a Knokke-le-Zoute-i költői Biennálé Nemzetközi Nagydíját az évben Illyés Gyulának ítélték. (Nem is mellesleg szólván, ez sem történhetett volna meg a Seghers-féle már említett Illyés-kötet, valamint az ugyancsak Gara kifogyhatatlan igyekezetének köszönhető újabb Illyés- és Kassák-válogatás megjelenése nélkül /mindkettő a Biennáléhoz közelálló Bruxelles-i Maison de la Poésie gondozásában – 1963/, valamint, és mindenek előtt a már említett nagy magyar antológia ugyancsak 1963-as nagy sikere nélkül). Az esemény jelentőségét jelzi, hogy a Biennáléra (amelyen már eddig is többször volt egy-egy magyar meghívott) ezúttal egész kis küldöttséget hívtak meg. Illyésen kívül ott volt Vas István, Nemes Nagy Ágnes és Lengyel Balázs, valamint e sorok írója és Garai Gábor, a Magyar Írószövetség akkori főtitkára. A valóban nagysikerű találkozó záróbankettjének végén, a már oszladozó közönség utóvédjeiként Pierre Emmanuel, a Biennálé rendezőbizottságának ún. „szürke eminenciása”, sok szempontból leginkább meghatározó személyisége még egy pohárra meghívta a magyarokat, néhány francia költő társaságában. Itt vetődött föl először egy az ittenihez hasonló nagyméretű budapesti, a két év múltán megrendezésre is került A Költészet Napjai Budapesten elnevezésű költőtalálkozó gondolata; Pierre Emmanuel vetette fel a (nyilván nem abban a pillanatban felmerült) ötletet, a külföldi jelenlevők egyöntetű helyeslése mellett. A magyarok próbáltak szabadkozni, politikai okokra, pénzhiányra, mindenféle, úgymond, az ő számukra „fel sem fogható” itthoni nehézségekre hivatkozva. Pierre Emmanuel azonban fölényesen félretolta ezeket az érveket, említette Illyés díját (a díj valóban akkor a legtekintélyesebb nemzetközi költői díjnak számított, nem létezett még sem az oklahomai egyetem nagydíja, sem a spanyol Cervantes-díj), és homályosan valamiféle „diplomáciai” előzményeket sejtetve arra kért mindnyájunkat, fontoljuk meg jól, és nyújtsuk be egy ilyen ötlet tervét a magyar művelődési minisztériumhoz. Itt mozdult meg először az Arion bölcsője. Ha nem is esett róla egyetlen szó sem.

 

*

 

Mintha ez is előre elhatározódott volna, egyszercsak ott találtam magam a készülődés közepén. Már intézkednem kellett. Törhettem a fejem. Rámhárult a feladat. Hogyan? Nem is igen értettem. Alig néhány évvel azelőtt még az Írószövetség tagja sem lehettem, irodalmi folyóiratokban sem közöltek. Igaz, nemrégiben a költői szakosztály titkárává választottak. Közrejátszhatott ebben is Pierre Emmanuel (érezhetően ő volt egyik külföldi mozgatója ennek a meglepő, megvalósíthatatlannak látszó, de máris a megvalósulás útját járó ötletnek), akivel kevéssel a felszabadulás után Budapesten találkoztam először, 1947-ben, éppen mikor Párizsban töltött ösztöndíjas évemet megszakítva két hétre hazalátogattam. Talán emlékezett arra, hogy a könyvébe, amelyet akkor nekem ajándékozott (Poésie raison ardente) ezt írta be: „Párizs és Budapest az a két város Európában, ahol a boldogság értelme nem puszta szó”. – A könyv címéből és a könyvbe írt dedikációból egyaránt érezhető, milyen fellélegzés volt ez a nemsokára „puszta szónak” érezhetett történelmi pillanat. Pierre azért, 1971-ben újból Budapesten járva, mikor elétettem ezt a könyvet (valószínűleg keserűen irónikus nosztalgiával – ilyen is létezik!) újra elővette tollát és beleírta a két dátumot: „1971–1947.” Közrejátszhatott az éppen abban az évben ugyancsak a Seghers-kiadónál nekem is megjelent első francia nyelvű kötetem, a Contrefables. Az is, hogy négy félévet a Sorbonne-ra jártam. Számos francia íróbarátom abból az időből… Qui lo sa?

A találkozó szervezési munkálataihoz két kitűnő segítséget kaptam, két egészen fiatal, annál tehetségesebb, több nyelvet beszélő, művelt és kedves fiatal író személyében. Ha akkor netalán elmulasztottam, hadd köszönjem meg nekik most szíves támogatásukat. Fogarassy Miklósnak és Lengyel Péternek. Az Arion első számának szerkesztési munkájában is.

 

*

 

Mert az első magvas gondolatom az egész ügyben egy a találkozót beköszöntő „almanach” kiadása volt. És annak csak és kizárólag Arion lehetett a címe. Első – még szám nélküli – száma már érkezésük pillanatában ott volt a találkozó minden egyes résztvevőjének – tizennégy európai országból hatvannyolc költő – kezében. Ez az első és akkor még egyedülinek tervezett „almanach” mintegy summája volt föntebb vázlatosan részletezett előzményeinek, vagy inkább: folytatása. Egyrészt a névadó Arion jegyében – a szerkesztő Lectori salutemének talán túlzottan is optimista értelmezése szerint, tudniillik a költészet fontosságát vagy éppen jelen- és jövőbeli „üdvtörténetét” illetően –, másrészt és ezzel összhangban, a költői fordítás elvi és gyakorlati, szakmai kérdései körül. A beköszöntőt Illyés Vége felé a kétségbeesésnek című – ugyancsak a költészet kivirágzása iránti optimizmust sugalló tanulmánya követte, ezt pedig egy körkérdés a versfordításról, amelyben a találkozóra érkezettek egy része mellett olyan meghívottak is részt vettek, akik valamilyen okból nem tudtak személyesen jelen lenni, név szerint és mindösszesen a következők: Roger Caillois, Leonyid Martinov, Kálnoky László, Guillevic, Salvatore Quasimodo, José Luis Cano, Hans Magnus Enzensberger, Devecseri Gábor, Ján Smrek, Veronica Porumbacu, Robert Gorrin, Artur Miedzyrzedzky, Gianni Toti, Jean Rousselot, Rab Zsuzsa, Charles Dobzynski, Kardos László, Alain Bosquet, Yannis Ritszosz és Keith Botsford. Ezt követően Gara László mutatta be Ady Párisban járt az őszének az ő közreműködésével készült 11 francia fordítását. A 254 nagy oldalas kötet további részében egy kettős, mintegy szárnyastükör-antológia formájában, egyik oldalon 23 magyar költő (köztük Füst, Kassák, József Attila, Radnóti, Szabó Lőrinc, Illyés, Weöres, Nemes Nagy, Vas, Juhász, Csoóri és mások) különböző nyelvekre fordított verseit, a mások Quasimodo, Voznyeszenszkij, Enzensberger, Ján Kostra, Levitanszkij, Vasko Popa és Guillevic magyar költőtársaik által átültetett verseit tartalmazta. Se módom, se időm, se kedvem az 1966 és 1988 között megjelent 16 kötet teljes vagy akár részleges tartalomjegyzékét idesorolni, de az első, emblematikus kezdetet be kellett mutatnom, hogy az egész vállalkozásról valamilyen fogalmat alkothassanak azok, akiket érdekel, s akik talán soha egyetlen számot sem vehettek a kezükbe. S hogy megértsék azt a visszhangot, amivel a legtekintélyesebb európai irodalmi és nem irodalmi sajtó őszinte meglepetéssel felfigyelt az Arion első jelentkezésére. Mivel a hazai sajtóban talán (bizonyosan nem mondhatom) ez a visszhang sem annakidején sem azóta nem keltett viszont-visszhangot, nem állhatom meg, hogy ne idézzék belőle néhány – klasszikus – „hangzatkát” (Virág Benedek így nevezte el a 18. század végén az első magyar szonetteket):

 

*

 

La Nouvelle Revue Française /Párizs/: „Az Almanach, amit kezünkben tartunk, és tartalmának meglepően magas színvonala azt sugallja, hogy ezek a Napok nem mindennapi pillanatokat jelenthettek… Velünk együtt kérjük meg a Corvina Kiadót, hogy bámulatos teljesítményük termékét minél szélesebb körben terjesszék: elképzelhető-e, hogy Európa válasz nélkül hagyja azoknak a megszólalását, akik ekkora szenvedéllyel vallják magukat az ő gyermekeinek?”

 

Neue Züricher Zeitung: „Nemcsak az Almanach összeállítása, a gonddal megtervezett és felépített struktúra, hanem magasszínvonalú kivitelezése is művészi érzékről tanúskodik… Az Almanach egésze – amely nemzetközi szinten is figyelmet érdemel – egy kis európai nemzet nagy akarásáról tanúskodik…”

 

La Estafeta Literaria /Madrid/: „…(az Almanach) jelentősége nemcsak a benne szereplő költők magas színvonalának köszönhető, hanem annak az egyesítő erőnek, amely a népeket kiragadja magányosságukból…”

 

Books Abroad /USA/: „Ez az antológia, talán kissé eltúlzott többnyelvűsége ellenére is jelentős lépésnek tekinthető a különféle nyelvű, kultúrájú és társadalmú berendezkedésben élő költők gyümölcsöző együttműködésének útján.” (1970)

 

Combat /Párizs – Alain Bosquet/: „…ARION, ez az irodalmi folyóirat, amely a maga nemében a legkülönösebb és leghasznosabb egész Európában…” (1972)

 

Babel /Frankfurt am Main/: „Változatosságával, magas színvonalával, következetes szerkesztői elveivel és megragadó külsejével kivívta az egész világ elismerését.” (1976)

 

*

 

Az Arion valóban különös és meglepő jelenség volt, ahogy a fent idézett (és számos nem idézett) külföldi visszhangból egyértelműen kitetszik: nemcsak a magyar, hanem a külföldi folyóiratirodalomban is. Különös és meglepő már kiállításánál fogva is, nagy négyzetes alakjával, kéthasábos lapjaival, szokatlan nagyságával, az akkorában legjobb korszakában lévő Szász Endre Arion alakját és a delfinnel való csodás kalandját kissé talán a kelleténél nagyobb pátosszal, de igézően megidéző grafikájával a címlapon (amelyet a Corvina Kiadó műszaki szerkesztőségének segítségével alakítottunk ki), „kissé eltúlzott többnyelvűségével” (volt, hogy egy számban tíznél több idegen nyelv is szerepelt), ami sokak számára talán igen vonzó lehetett, de még többekre nyilván egyenesen elriasztóan hathatott, és mindenképpen megnehezítette terjesztését itthon éppúgy, mint máshol (igaz, a terjesztése, aminek „minél szélesebb körűvé” tételére buzdított az NRF recenzora, így is, úgy is igencsak akadozott); a külföldön szinte teljesen ismeretlen magyar költészet mai (akkori) és klasszikus gazdaságának egyszerre sok nyelven és tömény sűrűségben megszólaló regisztereivel – mindez együtt meglepetésként kellett hogy hasson, itthon és bárhol a nagyvilágban, legalábbis az irodalom belsőbb köreihez közelállók kisded csoportjai között.

Végül annál az unikális ténynél fogva is, hogy a közép-kelet-európai „szocialista” államokban létezhet olyan – állami kiadó gondozta – irodalmi (vagy bármilyen) orgánum, amely egyetlen magányos szerkesztő kompetenciájára bízatott. Természetesen, bizonyos keretek között. De úgy, hogy e kereteket állandóan a kritikus határig feszegetve, olykor a legszélsőbb határokig, még olykorabban e legszélsőbbeket is megsértve. Egyben folytonosan vigyázva a látványos gátszakítás elkerülésére is. Ez nyilvánvalóan csak annak volt, csak annak lehetett köszönhető, hogy a budapesti nemzetközi költőtalálkozó nemcsak az irodalmi körökben, hanem a legnagyobb nyugati nyilvánosság előtt is komoly nemzetközi visszhangot és elismerést váltott ki (úgy is, mint az első ilyen tünemény a szocialista országok történetében).

Mint ahogy, egészen közvetlenül és látványosan ennek a nemzetközi visszhangnak, mi több, a diplomatikus formákat is áthágó spontaneitással a találkozó külföldi résztvevői nyíltan kijelentett, szinte már követelőző „igénybejelentéseinek” (Németh László kedvenc kifejezése) volt köszönhető, hogy az árva-magányosnak indult Arion végül húsz éven át folytatódó gazdag sorozattá vált, és hogy 1970-ben megismétlődhetett a budapesti költői napok is, az elsőhöz hasonló sikerrel. Mindezzel pedig a magyar nyilvánosság is hamarosan megismerkedhetett. Abban az ugyancsak vaskos, szépkiállítású, címlapján Ferenczy Noémi remekmívű Múzsa-goblenjének akvarell-tervét viselő kiadványban, amely magyarul, a magyar olvasóközönség számára foglalja össze A Költészet Napjai Budapesten találkozó eseményeit, az elhangzott felszólalásokkal, a résztvevő magyar és külföldi költők verseit tartalmazó antológiával, és számos más ezekre vonatkozó tudnivalóval együtt.

Ennek a, József Attilára utaló Gyémánttengely című kiadványnak (Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1967) bevezetőjében (7–8. o.) olvashatók a következők:

„A találkozó a rendezők és résztvevők egybehangzó ítéletével zárult: a folytatás nem maradhat el. De éppily egybehangzó volt a jelenlévők kívánsága arra nézve is, hogy a találkozó ne csak folytatás nélkül ne maradjon, ne maradjon írásos nyom nélkül sem. Ennek megfelelően, a rendező bizottság egyik titkára zárszavában kilátásba helyezte mind a találkozó megismétlését, mind a tanácskozások anyagának hozzáférhetővé tételét a hazai és külföldi olvasóközönség számára.

Az ígéret egyik része jelen kötetünkben nyer megvalósítást, második részét több nyelvű almanachunk, az ARION előkészületben álló második számával fogjuk beváltani”.

Amiből aztán végül 16 vaskos kötet született.

 

A Parnasszus szerkesztőjével először azt terveztük, hogy valamiképpen ennek a 16 kötetnek vázlatos summázatát igyekszünk itt megkísérelni. Paradox kifejezésem azonban éppen ennek a lehetetlenségére utal. Amire hamarosan rá is kellett jönnünk. Nem volt más választásunk, mint a számok egyikének ugyancsak vázlatos bemutatása. Így döntöttünk a 12. kötetnél, amely nem a sorozat egyik fő vonalát, nevezetesen a magyar költészet soknyelvű megismertetését képviseli, hanem az ezzel szoros párhuzamban futó másik vonulatát: a kortárs világköltészetnek a magyar költészethez való elszakíthatatlan kapcsolódásáét. Ez a szám (1980) teljes egészében egy költői antológia, az adott pillanat 48 külföldi költője (abc sorrendben Gennadij Ajgitól Kenneth White-ig) és 11 magyar (Csoóritól Weöresig) részvételével. Mindegyikük egy-egy versével (a külföldiek magyar nyelven is, a magyarok valamelyik elterjedtebb idegen nyelven) képviselete, önéletrajzi és/vagy ars poétikai jegyzet kíséretében. Ennek a kis kresztomátiának több mint a felét nyújtjuk át a mai olvasónak: a 70-es évek európai költészetének ezt az „Arioni” keresztmetszetét.

 

*