Önéletrajzaimból 3Diákkoromban ezt még a legalitterálisabb osztálytársaim is egyből ki tudták vágni. Olyan szép volt. Szép és egyszerű. Mi a ballada? Tragédia dalban elbeszélve. Így aztán semmit nem kellett tudni a balladáról. Ilyenek az irodalomtudomány legszerencsésebb és legzseniálisabb találatai. Ha jól emlékszem (máris elszólta magát írásom néma nemtője, hiszen emlékezni fogok, ha nem is mindig jól), szóval, ha jól emlékszem, a „tétel” Beöthy Zsolttól származik. De az se volt rossz, hogy: Szép az, ami érdek nélkül tetszik. Ezt is egy csapásra meg lehetett tanulni és el se lehetett felejteni mindhalálig, még annak se, aki később megtudta, hogy ez nem Immanuel Kant találmánya, csak egy nagyon találékony fejé, aki a mester bonyolult levezető körmondatát ilyen merész, a szerzővel szemben kegyetlen, ám a nebulókhoz kegyes csonkolásnak vetette alá. Szóval, lehetett tudni, mi a ballada, és mi a szép. De azt (megint csak: ha jól emlékszem) sosem tudtuk meg, mi az önéletrajz. Például az ÉN Fellini, amit most olvasok. Vagy például ez az enyém, amit, jelen írásom címének ellenére, sosem fogok megírni. Mi hát az önéletrajz? Próbáljuk meg. A la maniére de Beöthy Zsolt. Mondjuk: Életünk kacatjainak legsikeresebb árverése. Vagy: Az élet halál általi ellenjegyzése. Megíratlan szöveg korrektúrája. Kapkodó csomagolás utazás előtt. Szervátültetés magunkból önmagunkba. Stb. Stb. Stb. Mondjuk: Arc-Kendőzés, vagy Arc-Váltás, Arc-Torzulat – aminek Paul de Man minősíti egy tanulmánya címében (De-Facement). Lehet folytatni. A megítélése minden esetben paradox. Akkor is jó, ha rossz. Akkor is rossz, ha jó. Fellinié, amelyet most olvasok, mindenesetre ilyen. Továbbá, még egy paradoxon terheli. Címét meghazudtolva – nem a szerzője írta. Egy második személy beszél első személyben; aki nem az ő személye. Illetve: azé, aki nem írta. Igaz, már ilyet is láttunk. ÉN Claudius. Írta: Robert Graves. De az nyilvánvalóan fikció. Az író elképzeli, hőse mit írt volna magáról. Itt viszont a narratíva hőse azt is elmondja, ki ír róla – úgy, mintha ő maga írná. Csak azt nem mondja el (a hős vagy az író?), milyen valóságos kapcsolatban áll (valóságosban – hiszen nem fikcióról, hanem éppenséggel dokumentumról van szó), a fiktív író és a tényleges író. Így aztán az olvasó hitelességhiányban olvassa azt, aminek elsősorban a hitelessége volna az igazi érde(me)(kessége). Ez rossz. (Vagyis – mint már megállapítottuk /ha szabad többes számot használnunk/: mint minden önéletrajz.) De ennek ellenére: jó is – mint minden önéletrajz… Sőt, mi több: sejtelmessé és rejtelmessé teszi az a laza fátyol, amely a két nem azonos első személyt azonosítja, de egyben el is választja egymástól. A Je-ben ott van az Autre – az Autre-ban a Je. Vagyis, sajátos módon szembesülhetünk a modern szemlélet immár halhatatlanná vált kettős Énjével. De ugyanakkor ennek tudhatjuk be a szöveg sokszor bántó egyenetlenségeit is. Ha szeretjük Fellinit, és szeretni akarjuk mint önéletrajz-írót is, nyugodtan a szövegíró rovására írhatjuk a számtalan sekélyes mondatot és számos ismétlést, ami a könyvben utunkat állja. És az önélerajz-nem-író javára az ugyancsak számos remek mondatot és helyenként nagyszerű önelemzéseket (még ha netán a „valóságban” éppen egy kívülálló elemzései is). Mindezt csak példaként a kettős olvasat játékos és tanulságos lehetőségeire nézve. És mennyi csodálatos mondat van ebben a szövegben. Persze, hogy melyik mondat csodálatos, azt az olvasó dönti el. Méghozzá nem is csak „esztétikai” indításból. Minden önéletrajz kicsit mindenki életrajza is. Hogy ne legyünk túlságosan kategorikusak, tegyük hozzá megszorításul, hogy „valamiképpen”. „Én, Somlyó” a 145. oldal alján botlottam saját magamba. Ahol „Én, Fellini” (vagy ki?) az apjáról ír, és azt mondja, a 8 és félben meg Az édes életben képzeletben beszélget vele. És így folytatja: „Alig ismertem. Arra emlékszem legjobban, hogy nem emlékszem rá.” Ezek azok a mondatok, amelyeknél az olvasó, az az olvasó, aki beleolvassa magát a könyvbe, egyszercsak kiolvassa magát belőle. Megáll, és hirtelen nem a könyvben olvas tovább, hanem, anélkül, hogy észrevenné (legalábbis egy ideig), önmagában kezd olvasni. Mint a villamos (vagy vonat), mikor a másik vágányra zökkenti a váltó. Kitér. Ezt az egész „Kitérő”-t (ahogy az alcím jelzi) ennek kell betudnom. Enélkül nem tettem volna ilyen kerülőt. Én nem csak apám hiányára emlékszem. Bár élesen ki tudom vágni emlékezetemből a hiány fájdalmas ábráit – ahogy ő vágta ki nekem a karácsonyra nagy kartonpapírokra rajzolt és kifestett autókat. Már ez a legutóbbi hasonlatom is jelenlétének emlékére utal. De ekkor, ennek a mondatnak a váltója mentén kezdtek tolulni bennem az egyes, egymástól elválasztott emlékképek. Ezekkel a piros, kék autókkal, amelyek a húszas évek második s a harmincasok első feléből (és -ben) bukkantak elém, a maguk még nem áramvonalas, hanem geometrikusan szögletes formáikkal, a Neue Sachlichkeit stílusjegyében: nagy Chevrolet kabriolék, Minderwertigkeitsgefühl kompenzációjaként túlzottan luxus Austro-Daimlerek, villámgyors, bömbölő (– hallottam én hozzájuk) kis Bugattik, fölényes méltóságú emeletes Hispano-Suizák. És Gräfund stift-ek. Mert én „fordított” gyerek voltam. Akit karácsonyozni nem vidéki nagyszüleihez visznek, hanem a vidéki nagyszülőktől a pesti apjához. Apuka remekül rajzolt. Számomra egyenesen csodálatosan. Hogy másfelől is megpróbáljam érzékeltetni: autórajzait, később Molnár C. Pál természetesen nem áhítatos preraffaelita festményeihez, hanem ugyanezidőtájt a képeslapokban közzétett nagyvárosi mondén krokijaihoz véltem hasonlíthatni. Miért éppen autókat rajzolt nekem? És valóban mindig csak autókat? Én csak erre emlékszem. Lehet, hogy azért, mert akkor ez volt a modernség paradigmája? Vagy tudta, persze, hogy rajongok az autókért? Az ember csak arra emlékszik – amire emlékszik. Akkor még sosem ültem autóban (ha jól emlékszem – és nem csak a „hiányra”). És ha jól emlékszem, Bogláron senkinek nem is volt még autója. Kivéve a helyi vaskereskedő fiát, aki jómódjában fiatal éveit (valóságos éveket) azzal töltötte, hogy egy bádogból eszkábált műhelykében ugyancsak (majdnem) bádoglemezekből és bádog „alkatrészekből” egy biciklinagyságú „versenykocsit” (amolyan akkori „Forma 1”-est) fabrikált magának, amelynek a rácsos hűtőjén tekergő horganylemez szalagba belemaratta a vadonatúj „márkát” is csupa nagybetűből: SIMONOBIL (Simon Jenőnek hívták). Az „utolsó nap”, mondom, amikor is a futballpályán bemutatta a több évig készült egyéni és unikális járművet, a boglári fiatalság előtt, amelynek tagjai több éven át szurkoltak a mű sikeres elkészítéséért, kétszeresen is utolsó lett. A Simonobil karburátora rosszul volt rögzítve (mondták később), s egy kisebbfajta robbanás következtében álló helyzetében kimúlt. Továbbra sem mutatkozott semmiféle autó, Gaál Gaszton uraság is csak hintóban mutatkozott, mindig a Kastély és a Vasútállomás között, a Látrányi útról a Vasút utcára fordulva. (A Látrányi utat csak úgy írtam ide, minden további nélkül, hogy ne mondjuk, minden esztétikai tendencia nélkül, ahogy jött. Aztán, gondoltam, kitörlöm, hisz nincs „semmi értelme”. Látrányt senki se ismeri. Aki meg ismeri, annak maga a semmitmondó banalitás. De mihelyt ezt meggondoltam, máris váltóra futott megint a gondolatom. Egyszerre úgy éreztem, ha sohase hallottam volna még Látrányról, s egy szövegben váratlanul elém bukkan, apró borzongást észlelnék magamban: ha Látrány neve szédít az Óceán robajával, mint Balbecé a kicsi Proustot, egy pici-icipicikével mégiscsak kitágul a világ. Aki pedig ismerné, miképpen én ismerem, annak éppen azzal simogatná meg a hátgerincét. Hogy visszavarázsolja a puszta név, ami őt hozzákapcsolja. Mint éppen most nekem. Mióta nem jutott eszembe az a tavaszi délután, amikor csézán poroszkáltunk nagyapával Látrány felé [mert rövid ideig az is volt nekünk], nagypapa ült a bakon, én mellette egy jó jószagú vastag pokrócon. És le nem vettem a szemem a ló rengeteg faráról, amelyben az izmok megszakíthatatlannak látszó egyetlen ismétlődő ritmusban mozogtak. Mint egy csodálatosan összeszokott táncospár. Azóta is a mozgásuk hatol belém legmélyebbre az állatokban. A macskámról nem is beszélve. Illetve, minden elfogultságtól mentesen, a minden macskáké. Ők a mozdulatművészet kiskirályai. Főként, amikor mozdulatlanok. Mikor szoborrá mozdítják önmagukat. Hogy aztán egyetlen mozdulattal egy másik szoborrá váljanak.)
Apám (hiszen őrá emlékezem, akkor is, mikor netán én is csak a „hiányára” emlékszem) nemcsak karácsonykor fogadott a Kruspér utcában, születésnapomon vagy még néhányszor évente lejött Boglárra is hozzám. Alig ment el, máris kezdtem várni a következő látogatását. De hogy mért kellett neki a Scherz panzióban megszállnia? Azt soha – vagy inkább csak sokáig nem értettem meg. Mikor, pláne nyáron, tele volt a ház rokon vendégekkel, Pestről is a „Lányok” (nagy-nagynénikéim), Pankotáról a Kató, Csurgóról a Hajdú-lányok, Gyuszi, Zoli Bükről… Persze, ezek mind nagypapa és nagymama családjaiból voltak valók. De éppen a születésnapom idején soha senki. Pedig akkor, november végén még ürességtől kongó különszoba is volt a házban. És, persze, anyukám. Erre nem gondoltam. Vagy éppen nagyon is erre gondoltam, annyira, hogy egyáltalán nem akartam erre gondolni. A Scherz panzió a Vasút utcában volt, az utca akkorában még egyetlen emeletes házában, az állomással éppen szemben lévő Vasúti Szállón kívül.
Már akkor is a hiányt éreztem, fizikailag, mint az éhséget, mikor valaki elkísért a Scherz panzióhoz (még véletlenül se anyám vagy nagypapa), valamilyen semleges személy, és „átadott” apukának. A hiányt, amely két nap múlva jelentkezik majd (bár már most is ott üregesedik a gyomrom táján, mint egy lyuk), mikor majd értem jön valaki és visszakísér. Apuka bizarr ajándékait dugdosva, példának okáért egy elegáns pesti úridivatüzlet dobozában rejtőző féltucat színes selyemzsebkendőt, ami, mikor nagypapa, meghökkenve és undorodva megszemléli, számomra egyszeriben hat varasbékává lényegül át a keze közt. Összeszedem, visszateszem szépen a szép dobozba, és soha többé nem veszem elő. Mit is tehettem volna velük? Még azt se tudtam, hova dugjam. Sehova nem illettek. Sem apuka szomorú sötét, gangranéző pesti lakásába, se nagypapa tisztes házába, ahová csak a szinte sose használt ebédlő falán ringatóztak a festett faágon csüggő tarka papagájok, egyedüli luxusként, se a mindenhol olcsó luxussal hivalkodó panzióban. Sehol sem voltak otthon. Ahogy apuka sem. Főként önmaga önrontó életében nem. Ahol mintha csak mindig ez a verssor kongott volna: Nem! Nem az én életem ez… Ezt akkor én még nem hallottam. De egy szürke háborús papírra nyomtatott kis verseskötetében, amire az egyik kredencben turkálva titokban bukkantam rá, ezt olvastam, mintha orvul, bűnösen loptam volna valamit:
[1998] |